visszavonulni a Visztulán s az oldalállást foglaló ellenséget kiverni
elfoglalt helyéből. A visszavonulást azonban nagyon megnehezíték az
orosz lovascsapatok, mik most már, mint egy sáskafelleg vették körül a
hátráló ezredeket, az egy éjjel-nappal tartó folytonos csatározás volt,
mely miatt a szüntelen foglalkoztatott osztrák-magyar lovasság
agyonfárasztva jutott el a Visztuláig, a hol ismét rendbe szedheté
magát. A nehéz lovasság paripái azonban tönkre voltak téve.
A generalissimus mikor Sambor alá megérkezett, ott találta szétvert
tartalékának maradványait. Azok rémmeséket tudtak beszélni ama
kisértetes ütközetről. Szerintük az ellenség repülő lovas hadseregével
ma vagy holnap itt teremhet Sambor sáncza alatt. Hogy még nincs itt,
annak tán az az oka, hogy az északnyugoti szél egészen északivá fordult,
s az gátolja a léghajókat a kelet felé haladásban. A hadi tanácsban a
vezérek nagy része azon a véleményen volt, hogy rögtön vissza kell
vonulni a Kárpátok mögé, s ott védelmi állást foglalni, Samborban erős
védsereget hagyva, s a Krakkóban körülzárt honvédségre bizva, hogy
állását megvédelmezze. A hegylánczon, az erdőkön a lovasság és léghajós
sereg át nem törhet, ott egészen hasznavehetetlen, s egy megforduló
szélnél vissza lehet nekik adni a megtorlást: nekünk is vannak
léghajóink; most ők vannak a mi fejünk fölött; déli széllel mi kerülünk
ő föléjük.
A generalissimus koránlotta az egész első harczvonal feladását. Sokkal
inkább hű volt a hagyományos taktikához, mely egy előre megállapított
tervnek rögtöni megváltoztatását tiltja. Ő még meg akarta kisérteni, ha
helyre lehetne-e állítani a megbontott csatatervet?
Kiküldött előbb Rzesowból, hol seregének bal szárnya volt, egy
kényszerítő kémjáratot a vasutvonal mentében, a honnan az ellenség
várható volt, ellátva azt kémlő léghajókkal és vértezett
gőzmozdonyokkal. A kémjárat elment egész Tarnowig, és nem talált
ellenséget. A tarnowi állomás vasuthivatalnokai mind helyeiken voltak
még. Sem a léggömbből, sem a kémlő mozdonyokról nem lehetett ellenséget
fölfedezni; a föld népe, mely a csatamezőn a hullák eltemetésével
foglalkozott, azt beszélte, hogy az egész lovassereg, rögtön az ütközet
után, a mint kipihente magát, visszahúzódott Bochnia felé. Ezek
beszélték el, hogy vontatják le az oroszok léggömbjeiket a magasból? A
hajóban ülő egy másik kötelet hajit le, s azt hozzákötik egy másik
csapat ló terhelőihez, azután a két csapat két irányban megindul s azzal
a léggömb leszáll a földre s a samoyed bombavető kiszáll belőle. A
léggömböket azután a tarnowi vasuton szállították Bochniáig, terhes
szekerekre kötve; mert a szél ellenében nehéz lett volna lovaikkal
visszavontatniok.
De hát miért mentek vissza Bochniáig? A krakkói megszálló sereghez
akarnak-e csatlakozni? Mi szükség a megszálló seregnél a lovasságra? Ez
volt a talány.
Valaki azt találta kiejteni a hadi tanácsban, hogy vajjon nem kerültek-e
a hátunk mögé, átkelve a Kárpátokon? Ezt a naiv kételkedőt jól
kinevették. Hol mentek volna át? Repülhet-e lovasság hegyeken, erdőkön
keresztül? A szorosok helepolisokkal vannak megrakva. Támadhatja meg
azokat lovasság szoros utakban? árthat azoknak felülről hányt bomba?
Nevetség rá is gondolni.
És még hangzott a nevetés, mikor jő egy futár, azon sárosan, összetépett
ruhában, leszakadt csizmákkal, a hogy a hegyeken keresztül menekült,
jelentve, hogy az orosz lovas sereg nyolczvanezer főnyi erővel, egész
hidkészlettel, minden léggömbjeivel együtt még tegnapelőtt átkelt a
Jablunka szoroson, s ma – ha Isten nem segít – Bécs alatt lehet.
De hát hogy történhetett ez ismét, a mi a lehetetlenségek közé tartozik?
Hisz a jablunkai szoros a legjobban meg volt védve. Egy hatezer főnyi
csapat volt ott Dugovich vezérőrnagy parancsnoksága alatt, kitünő horvát
lövészekből.
– Ez árulás! kiálta egyhangúlag a hadi tanács. Dugovichot főbe kell
lövetni!
Pedig hát dehogy volt árulás. Az alvezért sem kell főbelövetni, megtette
ő azt már maga: a horvátok is vitézül verekedtek az oroszokkal; nem
czimboráltak össze; hanem a generalissimus maga követte el a hibát. Ő
adta ki a rendeletet Dugovichnak, hogy dandárjából ötezer embert küldjön
ki a Bochnia alatt összpontosított tartalékhoz; volt ugyan intézkedés
téve, hogy ha az ellenség sikeres támadásba menne át, akkor ez a csapat
megint vonuljon Jablunkára vissza, de ilyen vereségre ki gondolhatott
volna? Kapott aztán a jablunkai parancsnok a tarnowi gyásznap után nem
ötezer, hanem nyolczezer katonát, kik arra menekültek, szél ellenében;
de az nem volt sereg; tizenkét különféle ezred katonái, össze-vissza
keverve, lovasok ló nélkül, vértesek sisak nélkül, lövészek puska
nélkül, tüzérek ágyu nélkül, horvát, tót, román, német, lengyel bábeli
zagyvalékká gomolyítva; tisztek, kik nem tudják, hová tartoznak, kik nem
tudnak katonáikkal beszélni; ruháik lerongyolva, bakancsaik leszakadva,
minden harmadik ember sánta és kivétel nélkül mind éhes. Ott maradt a
csatatéren fegyver, lőszer, zászló, gulyáshúsconserve, kétszersült,
borsóhurka: csak a rémületet hozták el onnan magukkal.
Dugovich az egész menekülő rajt a háta mögé kergette s igyekezett a
testétől távol tartani s el volt rá készülve, hogy megmaradt ezer
emberével és vasváracsaival, ha kell, Zrinyiként fogja feltartani az
egész ellenséges tábort, melynek czélját most már világosan látta.
Másnap ott volt Jablunka alatt az egész orosz lovas sereg, mely
Bochniánál próbáját adta iszonyú erejének. Egész kényelemmel vonulhatott
el Krakkó alatt, melynek helyőrségét a körülzáró sereg ártalmatlanná
tette s mely lovasság hiányában ki sem törhetett.
A parancsnok hős lélekkel utasítá vissza az orosz hadvezér, Lavuschin
felszólítását a megadásra. Az út közepére állítá vashelepolisait s
lövészeivel elállta a meredélyeket, mik állását mindenünnen védték. A
nihilisták két napig alkudoztak vele. Erre a két napra csak azért volt
szükségük, mert léghajóikat nagynehezen lehetett csak utánuk vontatni,
az északnyugoti széllel szemközt, sokat le is tépett köteléről a szél s
elvitt messze Magyarországra, hirmondónak. De végre megérkeztek a
léghajók; akkor éjszaka ötezer orosz lövész, ellátva
röppentyű-telepekkel s a hegyi harczhoz használt ágyucskákkal, miket
«amuzettek»-nek hínak, felszállt a léghajókba, kedvező széllel félóra
alatt átrepült a Beskidek hegytetőin, a tulsó oldal erdőiben leszállt,
kibocsátva a léggömbökből a gázt. (Nincs már rá szükség, Pozsonyban ujra
meg lehet azokat tölteni.) Aztán a Flatrzowkánál rendezkedő vert hadat
mély álmában megtámadta; azok rémülten rohantak a jablunkai uton
Dugovich nyakába, azzal a vészhirrel, hogy «hátunkban az ellenség!» Az
utánuk repülő congrév röppentyűk s a pattogó amuzettek bizonyíták, hogy
nem kisértetet látnak.
Most azután Dugovich körülfogva látta magát nemcsak egy óriási
ellenségtől, hanem egy ijedt, zagyva, rendezhetetlen saját seregtől,
mely ha egyéb rosszat nem tenne is: de azt megcselekszi, hogy az
élelmezési raktárakat Flatrzowkánál cserben hagyva, őt két nap alatt
mindenéből kieszi.
E kétségbeesett helyzetben nem volt mit tenni mást Dugovichnak, mint
katonáit kiparancsolni a Helepolisból, hogy megfordított fegyverrel
menjenek az ellenség elé (a mi a megadás jele); magának pedig lemenni az
üresen maradt váracs lőporkamrájába és azt magával együtt a levegőbe
röpíteni.
Az orosz hadsereg azután egész szabadon átkelhetett a szoroson, s miután
az egész Vágvölgyön még csak «egérpatrol»-lal sem fog találkozni, s
miután a March folyó nem «víz» neki, tehát nagy csoda, ha most Bécs
alatt nem áll.
S hogy még csak kétség se maradjon az ellenség szándoka iránt, még a nap
folyamában érkezett több futár is, a ki mind azt a hirt hozta, hogy a
jablunkai szoroson nagy tömeg orosz gyalogság is vonult át, mind
pánczélos drusinák, és igen nagy vonat tüzérparkok a legnagyobb caliberű
csövekkel.
– Vajjon mennyi ideig állhat ellen Bécs? ezt kérdezé a generalissimus
táborkari főnökétől.
– Semeddig sem! válaszolt gr. Cadorna főszertármester; Bécs a védelemhez
nincs elkészülve; a nagyhatalmak követei nem fogják engedni, hogy a
civilisatió egyik első székvárosa halomba lövessék; hogy egy fegyverrel
elfoglaló ellenség által kiraboltassék, hogy a bank kincsei hadi prédává
legyenek. S a hogy én az én bécsieimet ismerem, azok sem moszkoviták.
– Akkor minekünk most már nem a Kárpátok mögé, hanem a Duna-Tisza mögé
kell visszavonulnunk és a Komárom, Budapest, Arad vonalon védelmeznünk
magunkat.
Valóban ez volt a föladat. Miután félő, hogy most már majd az Al-Dunánál
is mozgalom támad.
És abban az esetben azt a Krakkóban elmaradt kétszázezer magyar honvédet
és ujoncz sorkatonát, a kinek nincs lovassága, hogy valamerre keresztül
törhesse magát, ellenben nagy száma épen jó arra, hogy rövid időn
kiéheztessék, a mire igen jó kilátások vannak az osztrák élelmezési
biztosok ismert számolási talentuma mellett, tehát azt a kétszázezer
fiut úgy nevezik már most katonai műszóval, hogy «enfants perdus.»
A FEHÉR SAS.
Bécs valóban capitulált.
Nem is tehetett okosabbat.
Védművei nem voltak arra valók, hogy sikeres ellenállásra képesítsék.
Volt ugyan két millió lakosa, a melyből ki lehetett volna állítani
kétszázezer nemzetőrt, hanem hogy az ilyen nemzetőri hadsereg mire jó?
azt megtanította a mult században Páris keserves példája: élelmezésről
épen nem volt gondoskodva. Az a hatvanezer főnyi osztrák «Landwehr»
(Ausztriában sohasem kegyelt intézmény) nem volt elégséges a védelemre.
Ottó herczeg, a főparancsnok rögtön, a mint az orosz lovas hadsereg
megérkezett Bécs alá, az első «semonce» lövés után kinyilatkoztatá, hogy
alkudozásokba kiván ereszkedni az orosz tábornagygyal, Lavuschinnal.
Ez igen kemény ember volt. Föltétlen megadást követelt, az arsenálnak
sértetlen átadását és az osztrák nemzeti bank, mint oly kormányközeg
kincseinek lefoglalását, mely a kormányt mindig ellátja hadi kölcsönnel.
(Hasonló követelést nyilvánított már Grabow tábornok is 1866-ban
ugyanazon indokoknál fogva.) Ebbe nem egyeztek bele. Inkább Bécs romjai
alá temetkezni!
Pár nap mulva azután az orosz elite sereg élén megérkezett maga Sasza
asszony, az «északi Semiramis». Ő nagylelkű akart lenni, és ismerte az
illő courtoisiet. Maga szabott olyan föltételeket, a miknek
engedékenysége még ellenfeleit is meglepte.
Azok szerint az egész bécsi helyőrségnek minden fegyverrel, ágyuval és
podgyászszal való elvonulás biztosíttatik. A fegyvertárnak csak az
elvihetetlen alkatrészei foglaltatnak le. Bécs nyilt városnak jelentetik
ki. Fizet hadi sarczul csak egy milliót. A mi végül az osztrák nemzeti
bank kincseit illeti, a miknek elszállítása a rögtöni meglepetés miatt
lehetetlenné vált, azok valamennyi európai nagyhatalom garantiája alá
helyeztetnek; de hogy egyúttal az osztrák-magyar kormány is
megfosztassék attól a lehetőségtől, hogy a hadviselés legszükségesebb
létszerét, a pénzt mindig keze ügyében találja, a bank egész épülete
bezáratik és a kincstár külön, és azonkívül minden kapu az összes
nagyhatalmak, valamint a két háborúviselő fél képviselőinek pecsétjeivel
biztosíttatik és e pecsétek megsértése bármelyik fél részéről a háboru
bevégzéséig a garantirozó hatalmak által együttesen casus bellinek
nyilváníttatik.
Ezek mind oly föltételek, a miket lehetetlen volt alá nem irni. (Hogy mi
oka volt Sasza asszonynak ily engedékenynek lenni, azt megtudjuk
később.)
S ezek által teljesen indokolva van, hogy midőn a nihilista hadseregek
csengő zenével vonultak be Bécs elővárosaiba, a bámulatukra kicsődült
nép által valóságos lelkesedéssel fogadtattak; míg másfelől Ottó
herczeg, ki egy egész hatvanezer főnyi hadsereget vitt le a komáromi
táborba, s a mi a hadseregnél is többet ért, hatvan vontató hajóra
halmozott készleteit a bécsi arzenálnak, ott mint egy bölcs hadvezér
lett üdvözölve s rögtön a Mária Terézia-rend nagykeresztjével
diszíttetett fel, a mit bizonyára meg is érdemelt.
Ezen események után következő erőben álltak egymással szemközt a
hadviselő felek.
A nihilisták fő hadereje, a válogatott hadcsapatok Sasza asszony
személyes vezénylete alatt Bécsben, nyolczvanezer «repülő lovas»,
százhatvanezer pánczélos sorgyalog, nyolczszáz ágyúval. Az északi
hadsereg, mely a tárva hagyott Kárpátokon minden komoly ellenállás
nélkül átkelt, állt hatvanezer lovasból és kétszáznegyvenezer opoltsenie
gyalogságból, ezerszáz ágyúval.
Ezzel szemben volt a generalissimus által, elismerésre méltó hadvezéri
ügyességgel hazavezényelt háromszázezer főnyi galicziai hadsereg,
hétszáz ágyúval, melyhez csatlakozott a király személyes vezénylete
alatt alakult kétszázezer főnyi tartalék és az Ottó herczeg által
lehozott osztrák honvédség, összesen mindannyinál ötvenezer lovas és
ezernyolczszáz ágyu.
És e szerint e síkon álló csapatok körülbelül még mindig egyenlő erőben
néztek egymással szemközt, s ha volt is a nihilistáknak előnyük repülő
lovasságukban, ezt ellensúlyozta az ellenfél két erős vár-táborhelye:
Komárom és Budapest; s az egész előnyt meghiusíthatá egy támadó déli
szél, mely az osztrák-magyar levegői bombavetőket szabadítja lészen fel.
Mindezeken kívül volt még a krakkói helyőrség, a kétszázezer honvéd, a
kiknek körülzárolására a nihilistáknak legalább háromszázezer embernyi
ostromló sereget kellett hátrahagyniok.
Az volt csak a kérdés, hogy tudja-e a krakkói honvédsereg magát addig
tartani, a míg az osztrák-magyar rendes sereg a Dunántúl ujra
szervezkedik, hogy ismét támadásba mehessen át. Az elvesztett idő nem
vész kárba. Egy magyarországi hadjáratnál (kivált uborkaszüret idején) a
cholera is nagy segítségül szokott jönni az oroszok ellen. Azok csatatér
nélkül is mindenütt temetőt hagynak hátra maguk után, a hol időznek.
De vajjon meddig tart el a krakkói honvédsereg dicsősége?
Az osztrák hadvezérek nem minden káröröm nélkül beszéltek erről.
«Most mutassa meg Dárday uram, hogy ki a legény a gáton!» ezt mondá a
generalissimus.
«Most tessék henczegni a honvédelmi miniszternek!» mondá a közös
külügyminiszter.
«No azt hiszem, hogy hat hétig kiállják, hogy nem capitulálnak!»
véleményezé gróf Cadorna, a táborkar főnöke.
Rosszul hitte pedig. Mert azoknak nem hat hetük, de hat napjuk sem volt
többé.
A cernirozás első napján a megszálló sereg fővezére, Schertsinszkoi
tábornagy, megfuvatta a «chamade»-ot a krakkói hidfő előtt s
parlamentairje által értekezletre hivta fel az ellen hadsereg
főparancsnokát.
Dárday, ki nem tartotta magát valami nélkülözhetlen katonai talentumnak,
ráállt a hivásra s kiment Schertsinszkoi táborába, otthon minden
intézkedést megtéve, hogy ki legyen helyette a főparancsnok, ha ő valami
brutális cselszövénynek áldozatul találna esni. Azt hitte szegény, hogy
majd valamit tud ki az orosztól, a mi helyzetét felismerhetővé teszi.
Az orosz táborban a legnagyobb előzékenységgel fogadták; a
«zászlóutczán» végig tisztelgő díszőrség fogadta a hintaját, s sátora
előtt az orosz zenekarok a Rákóczy-indulót, meg a magyar kedvencz
népdalokat hangoztatták.
Schertsinszkoi maga ment látogatására, megölelte, megcsókolta; a szemei
könybe lábadtak. Azután elkezdett vele politizálni. Szidta az
osztrákokat, a kik mindig veszedelembe vitték Magyarországot önhibájuk
nélkül. Elmondta, minő rokonszenv van a magyarok iránt az egész orosz
nemzetnél. Ez a két szomszéd arra van hivatva, hogy Európa keletén
egyetértve uralkodjék, érdekeik egészen azonosak. Kereskedelmi vonaluk
egyenesen a két ország szivén megy keresztül; a szabadság után vágyó
magyarnak egyedüli támasza a felszabadult orosz; ők egyesülten az egész
világ fegyvere ellen léphetnek sorompóba s egész Európának diktálhatják
a békét s gyarapíthatják vagyonukat. Csak az osztrák diplomatia az oka,
hogy most ellenségképen állanak szemközt. Azután, mikor észrevette, hogy
Dárday ezen a téren lábáról le nem vehető, áttért komolyabb dolgokra.
– Bajtárs! ti most itt egészen elveszett «végőr»-nek vagytok
hátrahagyva. Az osztrák-magyar hadseregek egész a Duna jobb partjára
vonultak vissza. Hogy tiértetek egy felmentő sereg ide jöjjön, arra
legalább három döntő ütközet megnyerésére s legalább hat hónapi időre
volna szükség. Addig ti itt meghalhattok éhen. Keresztül nem törhetitek
magatokat rajtunk, mert mindössze ezer lovastok van, nekünk pedig itt
helyben húszezer, a mivel a kitörő sereget összemorzsolhatjuk. Nincs is
hová menekülnötök. A Kárpátok, a Beszkidek szorosan a mi kezünkben
vannak, egész Csehország, Olmütz vár kivételével, hatalmunkban, Bécs
capitulált, Felső-Magyarországot megszállottuk; merre akartok
kiszabadulni? Hanem hát minderre te azt mondhatod, hogy ez üres
ijesztgetés. S igazad van. Jó katona vagy. Nem ijedsz meg egykönnyen.
Van kétszázezer embered, hatalmasan erődített várad: védheted magadat.
Hanem én hát már most arról foglak meggyőzni, hogy ha én akarom, hát
neked nincs sem hadsereged, sem várad, kétszer huszonnégy óra mulva.
Akarsz szemeiddel meggyőződni róla?
Dárday hidegvérrel elővette szivarát, rágyujtott s azt mondá:
– Hadd látom.
– Előbb reggelizzünk egyet.
Dárday elfogadta a vendégszerető meghivást s segédjével együtt átment a
fővezér sátorába, hol pompás reggeli várt reájuk, kitünő borokkal s
liqueurökkel. Hanem Dárday bornemissza volt, s nem is erőltették, hogy
igyék.
A reggeli után az orosz hadvezér karonfogta s elvezette őt magával egy a
tábor közepén álló kaucsukponyvákból alakított magas sátorba, melyet
köröskörül állva egy egész sotnia kozák őrzött.
Schertsinszkoi tábornagy felnyittatá a sátor bejáratát s bevitte abba
magával a magyar hadvezért.
A sátor belsejét egyetlen nagy tömeg foglalta el. Egy hegyével lefelé
fordított gula, egymásba tolt vert vashengerekből alakítva, melynek
hegye puha gyapotzsákok közé mélyed, míg felső szegletein vastag karikák
vannak, a miknél fogva a négyszögben felállított tömör vasállványok
kapcsaiba van felakasztva. Ennek a czukorsüvegnek az átmérője, felső
részén két öl, a magassága négy öl.
– Ennek a neve «anastater!» mondá az orosz tábornagy. Tudod, mit tesz
ez?
– Nem tudok görögül.
– Megmondom. Ez a vasgula, mely magában kétezer mázsát nyom, belül üres,
s az üreg meg van töltve ötezer mázsa dynamittal. Azt tudod, hogy a
dynamit vetereje úgy áll a lőporéhoz, mint az 1 a 10-hez, tehát úgy
vedd, mintha ötvenezer mázsa lőpor volna itt összesítve; az egész gúla
egyes hengerei húsz mázsát nyomnak egyenkint s száz léggömb kellett
ideszállításukra. Hogy ezt az egész megtöltött gulát kiemelje helyéből,
négyszáz léggömb összesített erejére van szükség. Most kérlek, figyelj
arra, a mit mondok. Hadmérnökeink a legpontosabb összevetésével a
távolságnak, a szél erejének és az időnek, kiszámították, hogy mely
pontokról felbocsátott anastaternek mely ponton kell leesnie, mikor a
ballon belsejében alkalmazott óraműves gyujtó a ballont fellobbantja? a
négyszáz léggömb az anastatert oly magasra viszi fel, hogy oda congrév
röppentyüiteket hasztalan küldöznétek utána: ez ki van próbálva. Saját
pneumodromonaitokkal sem állhatjátok útját, mert szél mentében vagytok,
s a léghajóból nem lehet röppentyüket lőni, mert a szikráktól legelőbb
is a saját léggömbötök gáza gyulad meg. Ezt is próbálták már. Tehát a mi
pokolgépünk ott esik le, a hol akarjuk. S a hova ez az anastater leesik,
ott ezer ölnyi kerületben élő teremtés nem marad. Ez esés közben
belefurja magát a földbe két ölnyire, s elpukkanásával összelapít minden
földalatti folyosót és boltozatot, mint a borzlyukat; a mit a föld
fölött talál épületet, azt simára ledönti, mint a kártyavárat; embert és
állatot a rögtöni légnyomással egyszerre megfojt. S minden sánczot
keresztül-kasul szaggat. Ez nektek van szánva. S ilyen anastater van
nálunk még öt. Látod azokat a kimagasló sátorokat? azokban vannak. Ha ma
este tizenkét óráig meg nem adjátok magatokat tisztességes fogságra s
fel nem adjátok a várat, én pontban egy órakor éjfél után felbocsáttatom
az első anastatert. Ez a Stradomban fog leesni. Azért mondom meg előre,
hogy jókor elmenekülhessetek onnan; mert én nem örömest pusztítom az
emberéletet, ha kikerülhetem, s titeket szeretlek. De ha az után a
rombolás után, a mit ez fog okozni a várban, nem okultok, a többiekre
már nem figyelmeztetlek; azokat oda hullatom le, a hol legjobban
összegyültetek, mert én itt sokáig nem időzhetek, a háborút gyorsan be
kell fejezni. Nézd meg egyszer. Ez ellen nincs segítség, nincs emberi
oltalom. Láttad magad. Tudod mi ez? Már most eredj vissza és beszélj
alvezéreiddel. Kétszázezer magyar férfi van rád bizva. Testvéred, fiad
mind. Most is kevesen vagytok. Gondoljátok meg jól, hogy elveszítsetek-e
itt egy rakáson kétszázezer derék magyart; színét, virágát népeteknek?
és kiért? és miért? Adieu bajtárs! Éjfélkor a Wawel-hegyen ha fehér
bengál tüzet látok, az azt teszi, hogy «igen»; ha «vöröset» akartok
meggyujtani, arról tudni fogom, hogy «nem».
Az elváláskor ajándékozott az orosz fővezér Dárdaynak egy pár szép,
ezüsttel kivert pisztolyt, emlékül: vagy talán gyöngéd gondoskodásból,
hogy ha arra kerül a sor, ne a saját pisztolyával lője magát főbe.
Dárday a kétségbeesés kínjai közt tért vissza Krakkóba. Kiszámítá, hogy
ily irtóztató hadi gép ellen semmi oltalom, még a föld alatt sincs.
De megadni magát kétszázezer fenhéjázó magyarral, egy ágyúlövés nélkül,
az még az eltemettetésnél is rettentőbb gondolat.
Soha!
«Soha!» Ezt visszhangzá az összehivott hadi tanács, mely előtt Dárday
elmondta, a miket látott és hallott, s ezt visszhangozá kétszázezezer
férfiajk; és éjfélkor a Wawel-hegyen messze tündökölve gyuladt ki a
vörös fény; ez is azt mondá: «soha!»
«No hát legyen nektek: először!»
A négyszáz léggömböt, mint egy óriási felfelé álló nagy szőlőfürtöt
egymáshoz kötözve, nyolcz aczéllánczczal hozzáerősítették a felnyitott
sátorban nyugvó szörnyeteg vaskarikáihoz; a gyutacsokat a legalsó
léggömbökben a kiszámított másodperczre tempirozva elhelyezék; az orosz
táborban parancsszóra minden tüzet kioltottak, nehogy egy felszálló
szikra az ærostatok könenyét fellobbantsa; mindenki ébren volt, s a
szélesen elterülő táborhelyről mindenünnen várakozásteljes csendben
néztek az anastater kimagasló sátora felé.
Ez erőszakolt csendben, mint egy enyészetes síri dal hangzott át a
krakkói glaciskról a honvédek karéneke, az ősi hymnusz:
«Isten áldd meg a magyart…»
… – Lachez les cordes! hangzott a nihilista mérnök parancsszava; a gépet
letartó köteleket egyszerre kettévágták s azzal a titáni romboló csoda
gyorsan fölemelkedett a légbe, s oly magasra felszállva, a hol semmi
gyujtó röppentyü utól nem érheti, elkezdett csendesen haladni a krakkói
erődítmények felé. A hogy meg volt mondva, egyenesen a Stradomnak
tartott.
«Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel…»
A kisértetes zsolozsma végig rezgett a csöndes éjben.
Szép csillagos volt az ég; a sötétkék mennyboltozaton mint a
végitéletnap csodája úszott végig az óriási léggömb gúla, mintha egy
pyramid volna rakva halálfejekből, mely egy óriási fekete harangot visz
magával, hegyével lefelé fordítva. Félmillió férfi nézett fel e csodára
a két táborból.
És midőn a rettenetes felleg, melynek méhében a föld romlása rejlik, már
útjának egy harmadát megtette s kezdett a krakkói sánczok felé
közelíteni, akkor mind az ötszázezer férfi azt kiáltá: nézd! A láthatár
bérczei mögül egyszerre előröpül egy «fehér sas;» egy óriási szárnyas
alak, melynek egész teste, mint a csillag, úgy világít. Sebesebben
közelít minden viharnál. Száz másodpercz nem telik bele s már itt repül
az orosz tábor fölött, szárnyainak csengése hangzik.
«Huh-ha!» kiált, keresztet hányva magára a mohilewi harczos, és babonás
rémülettel mondja: nézd, az «Orol Polszke!» (a lengyel sas.)
A fehér sas két másodpercz mulva utóléri az anastatert, eléje kerül, a
legfelső léggömböt megragadja s annálfogva az ormótlan szörnyet hatalmas
szárnycsapásaival ellenkező irányba igyekszik téríteni.