olvasta, fejbe nyomta a kalapját, kezébe vette a nádpálczáját, felment
egyesegyedül a Buen Retiroi palotába, keresztültört bejelentetlenül az
elnök valamennyi szobáján, míg az utolsóban rátalált, ott végigverte a
hátát a botjával, aztán megfogta a gallérját, kilökte az ajtón, egyet
rúgott rajta s csak annyit mondott neki, hogy «desdichado!» A megvert
elnököt nem lepte meg, hogy testőrei, hivatalnokai nem sietnek a
segélyére, szaladt a merre nyitott ajtót látott s igyekezett eltünni a
világba, mielőtt a nép agyonverné; a felvett előpénzzel a zsebében.
Don Andrea de Sol pedig azután azt tette, hogy összehivta, a kiket
legközelebb talált, minden rangu becsületes, tisztalelkű hazafiakat, s
azt mondta nekik, hogy most már véget kell vetni valahára ennek a sok
tréfának. Szerezni kell egy erős és okos embert ez ország számára, a ki
tud rendet csinálni. Szavait csak helyeslés fogadta. A nép hallgatott,
szégyenlette magát.
És még mindig nem Spanyolországról és nem Cuba szigetéről van szó, hanem
Németországról és az osztrák-magyar birodalomról.
Az orosz és franczia diplomaták azt a tanácsot adták a spanyol
«becsületes emberek» juntájának, hogy térjenek vissza ahhoz az eszméhez
a minek megakadályozása annyi szerencsétlenségnek volt okozója a mult
században, egy Hohenzollern trónba emelésére. Németország hatalmas
állam, pénze is sok van; tud segíteni a zilált viszonyokon, ha hozzáfog.
A mit a mult században a napoleoni dynastia rossznak talált, azt a
köztársasági Francziaország helyeselni fogja.
És a német diplomatia rá hagyta magát vétetni e lépésre. Adott királyt
Spanyolországnak, egy VII. Fülöpöt. És mellé hozományul egy száz millió
tallérnyi kölcsönt, hogy azzal az ország pénzügyeit hozza rendbe.
VII. Fülöpnek első dolga az volt, hogy a kalandor által kötött
szerződést Cuba végett, mint semmi parlament által meg nem erősítettet,
megsemmisítse. De az Unio kormánya nem fogadta el az ő nézetét. Manuel
Estremos a nép-választotta államfő volt. Az ő kormányformája volt a
népgyülés; ez olyan, mint a Cheppewas indiánok parlamentje, az Unió azt
is elismeri törvényhozó testületnek: a szerződés fennáll.
Spanyolország pedig el volt készülve Cuba szigetét minden áron
megvédelmezni. Itt kezdődött a válság az ó és az új világ között.
Németország érdekeinél és erkölcsi kötelességénél fogva bele lett vonva
a spanyol ügybe. Nagy hajóhada, kiterjedt tengeri kereskedelme a jogot
és a kötelességet egyszerre ruházták rá, hogy az ujvilági óriásnak
erejét megmutassa. Egy kis angol biztatás is járult hozzá. És végül ott
kinálkozott számára az alkalom az oczeánon túl megtelepült husz
milliónyi német nemzeti jogait állami formákban megszilárdíthatni.
A vitás kérdés lángolóvá vált. Az ó és új világ harczi előkészületekre
feszítette erejét. Előbb megkísértettek egy nemzetközi, sőt világközi
congressust összehívni e kérdés elintézésére; de ez csak arra való volt,
hogy a míg a congressus szedi «ad referendum» a sok üres szalmát,
azalatt a hajóit mindenki fölszerelhesse ágyúkkal, matrózokkal; akkor
aztán váljon el, hogy melyik óriás fárad ki hamarább?
S ha egyszer e két titán között megkezdődik a harcz, akkor azután
«szabad a vásár!» Európa délkeletén…
Így kerűl bele az osztrák-magyar birodalom abba a verembe, a mit a föld
tulsó oldaláról ástak alája, s a miért a spanyol kormány az amerikai
hajóstól két dollárral nagyobb kiviteli vámot vesz a czukor mázsájánál,
mint a spanyoltól, azért az osztrák-magyar monarchiának kell meginni a
maga keserű poharát – czukor nélkül.
Attól függ, hogy a congresszus el tudja-e igazítani a pörös ügyet békés
úton?
Akközben pedig nehogy kifelejtsük a hadjáratok egyik fő-főtényezőjét, a
hirlapirodalmat.
Ez a háborúnak az, a mi a gőzgépnek a kőszén, a mivel alája tüzelnek.
Rakták is a tüzet emberségesen, innen és túl az oczeánon. Minden toll
szorgalmasan teljesíté a maga kályhafűtői kötelességét. Minden nemzet
szellemlovagjai igyekeztek a vitézi tornán megjelenni. Az első
éclaireurök megindultak, a «tintalövészek». Puskázták egymást raffinált
és conczentrált piszokkal. Az amerikai lapok a spanyoloknak felhányták
Pizarro kegyetlenkedéseit; elhitették, hogy ott még most is Arbuez szent
inquisitiója tartja az autodafékat s főzi olajban a zsidókat és
eretnekeket; csodákat meséltek róluk mint rabszolgakereskedőkről, s
nevetségessé tették aristocratai fellengésüket; a németeket pedig
elnevezték koldusoknak, kik üres tarisznyával jönnek át az oczeánon,
félig éhenholtan, s itt azután természetesen lopással, csalással
gazdagodnak meg; nyelvük nem más, mint nagyon elromlott angol;
literaturájuk nincs, mindent fordítanak, tehát ott is lopnak; verekedni
nem szeretnek, nincs is erejük hozzá, mert húst nem esznek. Legnagyobb
bűnük pedig, hogy ők hordják be évről-évre Amerikába a cholerát. A
németek meg azután a yankeeről mondtak el minden szépet: az mind Barnum,
a ki csal, vagy Rowdie, a ki rabol, szédelgés, rászedés a kenyere; ezer
a vallása, s mégis csak egy az Istene: «a pénz», egész irodalma csupa
iparüzlet, még a verseket is gőzgép irja náluk, kegyetlenek,
szivtelenek, barbárok, kik egy egész emberfajt, a rézszinűeket,
kiirtották az Unió területéről: kannibálok! És végül ők importálták
Európába a poloskát és más nagyon népszerűvé lett kellemetlenségeket.
Hanem aztán túltettek valamennyin az orosz hirlapok s a velük egy
diapasonon hegedülő észak és délszláv rokonok. Az egész orchestrum a
magyarokról muzsikált. Ezek tatárok, mongolok, törökök, kivéve az
aristocratiájukat, mert az czigány. Irni, olvasni nem tudnak, a köznépet
bottal traktálják, az idegen ajkú honfiakat járomba fogva kötik
szekereikhez s szántatnak velük, mint a barmokkal; maguknak elfoglalják
az ingyentermő földet, a szlávokat kiszorítják a kősziklák közé; a más
nyelven beszélőket üldözik, íróikat, papjaikat bebörtönözik,
templomaikat megszentségtelenítik; tudatlanok és barbárok, a hány hires
emberük volt, az mind idegen születésü volt, renegát volt. Kevesen is
vannak már, elpusztultak rossz erkölcseik miatt. Már a mult században
kiszámították a szláv tudósok, hogy száz év mulva kivész az egész faj.
Egy früstökre való, a mi még megvan belőlük. – Persze, hogy a magyar
hirlapok sem maradtak adósak; azok is elmondtak minden nyájasságot az
oroszok és azok minden ija-fia ellen, a mi csak a traditiókban élt; s
nagyszerű volt ezután az általános henczegés, a hogy biztatta a saját
hazafiait mindenik fél, hogy ne féljen semmit! ennyi meg ennyi millió
harczossal szállunk síkra! miféle csatagépeink vannak! az ellenség
olthatatlan tűzzel lesz elborítva, vas-záporral agyonverve,
lehengerelve, letaposva, levegőbe vettetve, váraiba eltemetve!
Csatadalok szórattak szét, felriasztani Istent, embert e szent harcz
eldöntésére. Aztán hogy senki adós ne maradjon egymásnak, elővették
egymás kormányférfiait, aztán fölebb a királyokat, elnököket, azokat
meszelték be mindenféle szenynyel; az egyik uralkodóról elmondták, hogy
mindig ittas, delirium tremens van rajta; a másik nyavalyatörős, a
harmadik nem az apja fia, a negyedik nem férje a feleségének, az
ötödikről egész chronique scandaleuse szólt; a miniszter, ha gazdag,
akkor tolvaj, ha nem gazdag, akkor bankerott; ha mágnás, akkor «lámpásra
vele», ha democrata, akkor «marsch a kaptafához!»; ha tudós, ha
professor, akkor «czoki kosta!» A mit pedig azután a nőkről irtak a
hirlapok, királynékról, elnöknökről, miniszternékről, azt már csak a
jövő századbeli papiros tűri el, melyről a mint elolvasták a
nyomtatványt, szivacscsal lemossák s visszaküldik a nyomdába üresen,
hogy nyomjanak rá új szöveget. És nehogy akadály legyen a népek között
az a bölcs intézkedése a gondviselésnek, hogy egyik nemzet nem érti a
másik nyelvét, igyekezett valamennyi nemzet irodalma képekkel is
illusztrálni a maga szidalmait s ellenfelének apraját, nagyját, férfiát,
asszonyát a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnevetségesebb
torzképekben, ördögnek, fenevadnak, koldusnak, szamárnak, kutyának,
sárkánynak alakítva bemutatni, hogy azt mindenki jól megértse. Tudták,
hogy a torzkép az, a mi legjobban fáj: azt nem felejti el senki!
E lázas izgalom és hadi készülődés közepett háromszor is akadt az
osztrák-magyar hadügyminiszter kezébe egy-egy megújított ajánlat valami
székelyföldi üveghutás részéről, a ki holmi általa feltalált repülő
gépről beszélt valamit.
«Megint repülő gép!» Azzal eldobták az ajánlatát a papirkosárba.
Mikor aztán harmadszor is alkalmatlankodott, akkor csak elolvasták
mégis, hogy mit akar hát?
Akkor szörnyedtek aztán el a vakmerő szándékon. Hisz ez nem kevesebbet
kér a kormánytól, mint engedélyt arra, hogy saját költségére tízezer
katonát gyűjthessen a székely földön, azokat maga fölfegyverezve,
felpánczélozva, repülő gépei segélyével a hadjárat eldöntésére
alkalmazhassa.
Hisz ez vagy megkötni, vagy felkötni való ember!
Rögtön oda táviratoztak neki, hogy meg ne kísértse egyetlenegy
katonakötelezett alattvalóját is ő Felségének a Militaerverbandból
elcsábítani, mert úgy fognak vele bánni, mint jogtalan toborzóval.
Még egy negyedik kísérletet is tett Tatrangi Dávid. Most már a
honvédelmi miniszterhez fordult, annak ajánlotta fel az egész
találmányát. A honvédelmi miniszter derék ember volt, hanem a repülő
gépet azért ő sem találta fel. Ez figyelemre méltatta Dávid találmányát
s írt is választ ajánlatára, a mi abból állt, hogy ha átengedi az egész
találmányát a kormánynak, adnak neki érte ötvenezer forintot.
Dávid aztán nem szólt többé senkinek; hanem összeszedte saját munkásait
és telepítvényeseit, kik katonamentességi szabadalommal birtak, azután
elindult a husz év alatti és ötven éven felüli férfiakból, meg a
Romániába kivándorlott csángókból összetoborzani a szükséges
hadcsapatot, a mi kétségtelenül sikerülni fog neki, csak az a baj, hogy
sok időbe kerül, s az események nem hagynak magukra váratni. A holnapi
nap senkié sem már!
ROSSZ NAPOK.
E nyugtalan idők előérzetes izgalmát, mint valami gunyolódás a sorstól,
szakítá meg egy örömhir. – Az ifjú, szép, közszeretetben álló
osztrák-magyar császárkirálynénak fia született.
«Trónörökös!»
«Lesz-e még trón, a mit te örökölj?» sohajta fel könyeit hullatva
mosolygó gyermekére a szomorú anya. «Fogsz-e te még koronát viselni?
vagy te is azon szomorú alakok számát szaporítod, kiknek nincsen sehol
hazájuk, mert apáik királyok voltak?»…
Ez az örömhir valóban hasonlított egy gyászhirhez, a hogy azt künn és
benn fogadták. Egy trónörökös születése az országot megdönteni induló
végső catastropha előestéjén!
A küludvarok követei rögtön siettek uralkodóik nevében üdvkivánataikat
átadni a császárkirálynak; de mindezen üdvkivánatok hasonlítottak
azokhoz a biztatásokhoz, a mikkel nehéz betegeket szoktak dédelgetni
jámbor látogatóik; hogy majd jobban lesznek nem sokára, – jó az Isten –
elmulik a baj, s aztán még együtt mulatunk; meg hogy csak vigyázzanak
magukra, őrizkedjenek a légvonattól, hangos beszédtől, ki ne menjenek
addig a házból, a míg egészen erőhöz nem jöttek, akkor is jól
felöltözzenek; ne indulatoskodjanak, gyönge ételeket egyenek.
Hajh bizony pedig sok nehéz falatot kellett a szegény «beteg ember»-nek
megemészteni, a mivel az európai diplomatia traktálta.
Hanem azért szerencsét kivántak neki a trónörököshöz apró és nagy
fejedelmek és köztársaságok.
A legutolsó üdvözlet a Nihil országától jött. Még Sasza asszony is
küldött egy ad hoc követet Budapestre üdvözletével.
És követét bizonyára ha nem is szivesen, de szertartásosan fogadták
volna, ha a követ személye ellen nem lett volna épen kifogás.
Ez a követ Mazrur volt.
A király határozottan elutasítá magától, hogy ő egy olyan embert
fogadjon el, kit erkölcsi métely miatt tiltott ki országából. Mazrurt
nem fogadták el.
Lett azután az ellenséges lapokban e miatt nagy hajczihő! Lapról-lapra
járt a válasz, a mit Sasza asszony mondott követének elutasítására:
– Nohát majd ott leszek én a trónörökös keresztelőjén!
A magyar-osztrák kormányok nem is ámították magukat többé a helyzet
iránt, ki kell itt húzni a kardot előbb vagy utóbb!
A háboru előkészületei meg vannak már téve, s a mennyi hadsereg
kimozdítható volt, az mind Galicziában lett összpontosítva, minthogy a
Nihil hadseregei is a Visztula mögött voltak összevonva. A főpivot a
sambori erődített táborhely, a honnan egyfelől a Dnisztervonal
megvédhető, másfelől a Visztula-vonal erőszakolható. Krakkóban volt
összpontosítva kétszázezer magyar honvéd és ujonczsorezred, mely
intézkedéssel a generalissimus háromféle tervet üldözött. Az egyik czél
az volt, hogy ilyen nagy összpontosított «magyar» haderő Magyarországtól
jó messze eltávolíttassék, mert az osztrák-hagyomány még mindig nem hisz
a magyarnak; a másik nézet szerint a honvédet és az ujoncz-katonát nem
tartják a nyilt csatában helyt állni képesnek, míg a sáncz mögött
hasznát vehetik; a harmadik czél pedig az volt, hogy kétszázezer ember
fenyegető közelléte által az ellenfél is kényszeríttessék saját
czenstochowai állását ugyanannyival védelmezni, s azalatt, míg e két erő
egymást lekötve tartja, az osztrák-magyar sereg középpontja s jobb
szárnya támadásba mehessen át.
Ez összpontosított főseregen kívül még Erdélyben volt hagyva egy erős
figyelő sereg, és a szerb határral szomszéd véghelyek megszállva
őrcsapatokkal; ámbátor mind Románia, mind Szerbia a semlegességről
biztosítanak, de egy Galicziában elvesztett hadjárat eshetőségében
könnyen megtörténhetik, hogy az odessai orosz seregnek utat nyitnak mind
a ketten Erdélybe és Magyarországba.
Azonkívül volt egy erős tartalék összpontosítva Budapesten; azután az
osztrák honvédség, mintegy hatvanezer ember Bécs védelmére hagyva; a
többi elosztva Komárom, Olmütz erődítvényeiben.
Európának minden nagy és középhatalma kötelezve volt
Osztrák-Magyarországot fegyverrel is segíteni, azon esetben, ha bárki
által fegyverrel megtámadtatnék. Azonkívül volt egy nagy és örök
szövetségese: Lengyelország, melynek nemzetéből még most sem és soha sem
lehetett kiirtani hazájának mythoszi szerelmét, azt a fájó, vonagló
érzést, mely egy élve eltemetettet koporsója födelén zörgetni készt,
hogy soha ne engedje a fölötte pihenőket aludni. E nemes, szerencsétlen
martyr nemzet, e halottaiból is felkelő jó barát volt még a
legbizonyosabb szövetséges.
Azt ugyan Sasza asszony is megtette, hogy a hadjárat megkezdése előtt
ráhozta Lengyelországra a «brancát»; a katonaköteles ifjakat egy éjjel
rögtön összefogdostatá s azokat kiküldte – bátyjaikhoz – az Amur mellé.
Hanem azért maradt még férfi elég; s a lengyelnél még az asszony is
félelmes ellenség.
A Nihil vezérei aztán egy csapással elvették Osztrák-Magyarországtól az
utolsó reményt is mások segélyében. Szövetségesül hivták a «pálinkát és
a rongyot!»
A legrongyosabb riha szemétnépet leitatták pálinkával; aztán üszköt,
fegyvert adtak a kezébe, s azzal nekiereszték őket a «szent szabadság»
nevében a lengyel nemesek, birtokos urak és papok házainak. «Le a
nemességgel! Le a papsággal!» hangzott az egész lengyel földön; az orosz
nihilismus árja elönté söpredékével azt az országot, a hol a nemesség
még eszménykép, s a hol a római hit hirdetői szentek és martyrok. A
pálinka és a rongy eljött mindent letörleni, a mi szent, a mi dicső, a
mi tiszteletre méltó. S a pálinka és a rongy nem ismer geographiai
határokat. Az undok lázadás büdös füstje átcsapott Galicziába is, s a
pálinka és a rongy ott is kiáltani kezdé: «le a nemesekkel, le a
papokkal».
Ezt nem volt szabad tovább türelmesen néznie Osztrák-Magyarországnak, ki
kellett lépnie, ha még érdemesnek tartá magát arra, hogy zászlóin meg
merje czímereit mutatni a napfénynek: – neki kellett megüzennie a
harczot.
És ezzel elvetette magától a nagy hatalmak segítségéhez való igényeit.
Azok mind bölcsen mosták kezeiket: hja, ha a beteg ember nem hallgat az
orvosra, a beteg ember ám lássa, mit nyer vele. Ők csak a megtámadottat
tartoztak védelmezni.
Az osztrák-magyar birodalom tehát egészen a saját erejére volt hagyva.
A generalissimus gyorsan döntő csapásra határozta el magát.
Haditerve ez volt:
A míg balról a Krakkóban összpontosított honvédtábort, jobbról a sambori
védett erődítményt maga mögött hagyja, azonfölül a Kárpátok szorosait
védváracsokkal, úgynevezett helepolisokkal ellátja, mik vasból vannak és
szétszedhetők, tovaszállíthatók; hatvanezer főnyi tartalékcsapatját
minden eshetőségre felállítja a tarnow-bochniai vonalon, minden
fegyvernemekből combinálva: azalatt hadserege zömét abban a szögletben
összpontosítva, a mit a Visztula s a Sam folyók képeznek, mely mint egy
repesztő ék nyomul be Orosz-Lengyelország oldalába, innen egyszerre
keresztültörend a Visztulán, az ellenséget döntő ütközetre kényszeríti;
siker esetében, a lengyel fölkelőkre is számítva, Zamoszk s Maziovicze
várakat megszálló seregekkel körülzárolva, egyenesen Varsónak megy, és
ha a varsó-czenstochovai vasutvonalat elfoglalhatja, az orosz hadsereget
abba a helyzetbe hozza, a miben az 1870-iki franczia-német hadjáratban
voltak a francziák, hogy a két egymástól elválasztott nagy hadseregük
soha sem tudott egymással egyesülni, hanem mindegyik külön volt
kénytelen megmérkőzni ellenfele zömével.
A terv kedvezően indult meg a kivitelben. Egy cselmozdulat a
sokal-uhnovi vonalon álczázta a Visztula, Sam és a vasuti váracsvonal
által tökéletesen elzárt háromszög területén végrehajtott
öszpontosítást, s a csapatok megindítása osztrák taktikai remekléssel
lett végrehajtva.
Julius 29-én szólaltak meg legelőször az ágyúk, s a kifejlődött
ágyuharcz késő éjszakáig tartott e hosszú nyári napon. Az osztrák-magyar
tüzérség ezuttal is bebizonyítá fölényét. Az ellenfél nem birta
megakadályozni, hogy a Visztulán tíz hidat ne verjenek. Ezeknek a
hidaknak a szerkezete magyar találmány: vashengerekből vannak egyetlen
nagy ívvé alakítva, a mely hengerek egymást tartják. A hány henger,
annyi léggömb, mely azt fölemeli s keresztül viszi a folyamon s a két
partra egyszerre lehelyezi. E hidak a legnagyobb terhet megbirják, s az
ellenfél tűzhajói, buvárhajói, monitorai nem árthatnak nekik, mert ívben
hajlanak el a folyam fölött. Lerakásukhoz csupán kedvező időjárás
szükséges, elfogható csendes szél, s annak mentében jól kiválasztott
folyamkanyarulat. Mindez megvolt: a hidak sikerültek s még azon éjjel
erős állást foglaltak az első osztrák-magyar hadosztályok a Visztula bal
partján. Másnap az egész támadó sereg harczvonalban nyomult előre. Az
ellenállás minden reményen felül csekély volt. Az ellenfél tüzérsége
gyenge volt és nem állt helyt, a gyalogság csupa opoltsenieból állott; a
pánczélos drusinákat kivéve, a többi nem igen állta meg a helyét. Sokat
tüzeltek, de rosszul, s robbanó puskagolyóiknak a hátránya nagyhamar
kitünt; a mint a gyors tüzelés alatt a puskák kamarája átmelegedett, a
belétett töltény könnyen robbanó vasanyaga még a csőben eldurrant. Az
oly félelmesnek hirdetett orosz lovasságból pedig láttak ugyan irtóztató
tömegeket, mik mint a darázsraj zsongták körül az ellenfél előcsapatait;
lehetetlenné téve annak másként mint tömör hadoszlopokban az
előhaladást; hanem azután e hadoszlopokat nem is birták ezek
feltartóztatni. Az osztrák-magyar hadseregnek negyvenezer huszárja,
vértese, dzsidása, a világ legrendezettebb, legbüszkébb lovassága volt
ez idő szerint.
A generalissimus «diadalt diadalra!» táviratozott Budapestre. Csekély
ellenállás után meg lett szállva Svilov, Opatov, s az ostrovieczi erdők
és hegyszorosok oly vitéz rohammal lettek elfoglalva a sorcsapatok
által, hogy e diadal után a generalissimus egy merész lángészcsapásra
merte elszánni magát: lovassága legnagyobb részét, melynek hivatása nem
volt a Lyka Gorai erdők között harczolni, összesíté s az arnopoli vár
fölött átszállítá a Visztulán, Lublin felé intézve egy csapást, hogy
ellenfelének elvágja az útját Varsó felé. – Oly nagy volt tervéhez való
bizalma, hogy még a krakkói honvédségtől is ideparancsolt 7
huszárezredet, csak egyet hagyva ottan, daczára a honvédsereg
főparancsnoka, Dárday tábornagy ellenvéleményének. E hatalmas lovas
hadtest nem is talált nagy ellenzésre s haladhatott Lublinig, maga előtt
tolva ötven-hatvanezer kurdot, baskirt és kozákot.
Ekkor megfordult – a szél.
Augustus 3-án erős észak-nyugati szél támadt. S a mint e hideg szél
elkezdett fütyölni a Visztula-parti vártaházak ablakain át, a Nida
mocsárai mögül egy nagy felhő emelkedett fel. Egy, a szó minden
értelmében koromfekete felhő, mely messze elfogta a láthatárt s a szél
szárnyain látszott közelíteni.
Tarnow és Bochnia között volt az osztrák tartalék báró Grundmann
tábornagy vezérlete alatt.
Az a fekete felhő e felé hömpölyödött.
Nyolczvanezer orosz lovas egy tömegben! Minőt csak Attila vagy Batu-Khán
vezetett valaha ütközetbe. És ezeknek a lovasoknak a tömege fölött a
hozzájuk kötött léggömbök myriádja… Ez az a fekete felhő!… Itt vannak a
repülő lovasok… A mocsár, a folyam nem gát előttük: úgy rohannak át
rajta, mintha a sík földön futnának; mikor a Visztulán átusztatnak, két
vas alligátor, mi ott czirkál a part védelmére, közéjük rohan. Annyi az,
mintha ostorral ütnének sáskaraj közé, nehány lovas elmerül, az
alligatorok propellerei nem sokára belekeverednek a levontatott
kötelekbe s mozdulatlanokká téve szörnyeiket, azok keresztülfeküsznek a
mederben. A felleg pedig repül odább.
És a fekete felhőnek villámai is vannak: az előre repülő ballon captifok
hajósai bombákat hajigálnak alá ezrével, mint a záport. Minden tüzérség,
minden ágyutelep gyermekjátékszer ennek ellenében.
Két óra alatt el van taposva, szét van szórva az egész osztrák
tartalékhad; az öldöklő felhő, a repülő centaur sereg elgázol, összetör
mindent, a mi ellenáll, s a futót megüldözi, a míg a rengeteg el nem
takarja előle. S az egész úgy fut el a földszinen, mint egy álom, mint a
rémmese ördögvadász csapatja.
A szétzuzott tartaléksereg menekvői, elhagyva ágyúikat, elhányva
fegyvereiket, bujtak szanaszéjjel házak mögé, erdők közé, árkokba,
hegyszakadékokba, a rónán csak a hullák maradtak. A repülő lovasok nem
hoznak foglyokat haza, nem tartanak brancardiéreket, kik a sebesülteket
fölszedjék.
S a vész oly gyorsan, oly váratlanul, oly eltipró erővel viharzik le,
hogy se idő, se lélek hozzá a tíz mértföldnyi távolban levő Krakkó
parancsnokát értesíteni róla. Az csak másnap reggel tudja meg azt, hogy
körül van véve egy háromszázezer főnyi orosz hadseregtől. Nem volt elég
lovassága, hogy kémszemléket tehessen a környékben.
A generalissimus akkor vette észre, hogy egészen emberi dolog történt
vele, a mi már máskor is, máson is megesett. Az egyik az, hogy
ellenfelének állásáról nem jól volt értesülve, másik meg az, hogy egy új
fegyvernem hatásáról csak akkor győződött meg, a mikor már kipróbálták
rajta, mint elődein a vontcsövű ágyúkat és a hátultöltő fegyvereket. Az
ő seregének is voltak ærostatjai, csakhogy az a baj volt velük, a mit
Tatrangi Mózes (a bolond) előre megjósolt, hogy a kötélen vezetett
léghajóban huzamos ideig közönséges emberi életműszerek ki nem állják a
folytonos taszítást, rázást, lökdösést; ezt saját tapasztalatából is
tudta a fővezér; a legedzettebb dalmata tengerészei ájultan, szédülten,
tengeri betegen kerültek vissza a magasból. Azért ő ezt az egész
stratagémát csak bekerített várak ostromára hitte jónak, a hol a
léghajót szabadon hagyják repülni, s a benne ülő tüzér kényelmesen
hajigálhatja alá robbanó lövegeit. – Hogyan sikerült mégis az oroszoknak
a lehetetlent lehetővé tenni? annak igen egyszerű a megfejtése:
lapponokat és samoyedeket alkalmaztak a léghajókban; – ez a törpe, soha
semmi katonai szolgálatra nem használt faj, ez az embervakarcs kiállta
azt, a mit senki más nem, nyers faggyút is megemésztő gyomrával, lapos
fejével és ez által valódi unicumot adott a nihilisták kezébe, a mit
Európában kívülök nem kaphat meg senki.