saját hajójuk alakja tünt fel előttük; nem árnyék az, de optikai
tünemény; a tudósok «Ulloa dicskörének» hiják; Flammarion «költő tudós»
ismertette azt meg legelőször; a francziák az ő nevéről nevezik.
A fehér felhőlapon egy másik aërodromon úszik; szárnyai épen úgy
csapdosnak; átlátszó üveghengerében épen úgy áll és ül egy férfi meg egy
asszony-alak, s e káprázatot egy szivárványszerüen, de gömbölyű, körré
alakult fényes szérü veszi körül, mintha a kiegészített Iris-öv volna,
belül sárgás-fehér, azután halavány-kék, megint barnás-szürke, végre
viola-veres színezetű keretekben. A varázstünemény oly világos
körrajzokban tünt elő a vakító fehér felhőlapon, hogy Rozáli saját
kézmozdulatait megláthatta rajta.
Dávid megmagyarázta neki e tünemény keletkeztének okait, s aztán
elnyelte azt a szemközt jövő felhőtömeg.
«Hol járunk most?» Ez volt a kérdés.
A földet nem lehetett látni a felhő-rétegtől.
Dávid nehányszor megkisérlé a felhőrétegen keresztűltörést. Nem sikerült
neki. A mint megállítá a szárnyakat, a délkeleti légáramlat, egyesülve a
felhőréteg eltaszító hatásával, oly lökést adott az aërodromonnak, mely
által az lefelé esés helyett a keleti irányba vitetett vissza.
Most aztán meg tudta magának magyarázni Dávid, hogyan került hajója a
Fekete tenger fölé. A légáramlat s a felhő villanytaszítása vitte azt
odáig, hol azután a felhőlégáramlat hirtelen alácsapva az alsó
légrétegbe, egyesülten a delejes viharral leragadta azt magával.
Ez számításán kívül esett; hogy lehessen körülmény, a melyben az
embernek és a földi anyagnak még csak le se lehessen esni a légből.
A vonzerő szabályai győznének, az igaz: ha a villanyerő s a lég
ellenállás-szabályai nem küzdenének meg vele. De így a leszállni készülő
gép, kiterjesztett szárnyaival oly nagy ellenállási tért nyujt mind a
kettőnek, hogy a vonzerőt egészen kiegyenlíti vele. Az aërodromon nem
tud leszállni a felhők közül.
Néha támad alatta egy-egy hasadék a felhőtömegben, melyen keresztül,
mint a napfoltok sötét tömegeit, látni meg az alant fekvő földet. A
szédítő mélységben, a felhőnyiláson, mint egy ablakon át, látszanak meg
a földi világ tájképei: zöld erdők, patakok, mezők, fényes folyamokkal,
miknek partjain füstölgő házak jelölik a halandók tanyáit. A fölötte
elrepülők találgatják, vajjon mely vidék lehetett ez? Hanem egy percz
alatt eltünik alóluk ez a látvány. Nem tud az aërodromon leesni.
– A 44-ik hosszusági fok alatt járunk! mondá Rozálinak Dávid. Itt
kezdődik Erdély.
– És nem tudunk leszállani a felhőn keresztül. Szólt Rozáli.
– Fogunk tudni.
A gép repülése meglassíttatott; a szárnyak épen csak annyi erőt
fejtettek ki, hogy az erős légáramlat a hajót hátrafelé ne vigye; a
szelepek megszüntek sípolni.
E csendességben valami andalító összhang tört fel onnan alulról. Földi
hangok!
Harangszó zúgását adta tovább a hangterjesztő ködár, s e harangszó mellé
zengett kiséretül egy ezernyi ezer ajktól énekelt zsolozsma…
Mind a ketten ráismertek e melodiára.
A zsoltár dallama ez: «Uram! ki lészen lakója a te felséges
hajlékodnak?»
– Az a mi népünk odalenn!
Oh! igen, azoknak énekszava hangzik fel a földről a bezárult felhők
boltozata felé, a honnan tovatünt kedveseiket várják vissza.
– Itt le kell szállnunk! kiáltá Dávid elhatározottan.
– Hogyan? kérdé aggódva Rozáli.
Azzal Rozálit beburkolá a macskaszőrmés bundába, maga pedig felölté
rókamáj bélésével kifelé fordított bekecsét, mint a ki szibériai útra
vállalkozik.
A hajóban volt egy széles, négy öl hosszú gyantás tafota-szövet, mindkét
végén volt egy zsinór, arra egy nehéz ólom gömb kötve. Dávid hóna alá
vette a szövetet. Azzal megállítá a gépszárnyakat. Akkor kinyitá a hajó
ajtaját. A betóduló hideg lég egy percz alatt hókristályokká alakítá a
belső nedvdús légkör párázatait. Jégsarki fagyos levegő volt az. Dávid
haja, szakálla csupa zuzmarás lett.
Mielőtt Rozáli egy kérdést intézhetett volna hozzá, Dávid a nyitott
ajtón át felveté magát a hajó tetejére, becsapva maga után az ajtót.
Akkor a gyantás tafotát az egyik golyónál fogva áthajítá az egyik
kiterjesztett gépszárnyon. A másik golyó kezében maradt.
Azzal lekiáltott a légcsövön át Rozálihoz:
– Bocsásd el a gépszárnyakat, s gyújtsd meg a villanylámpát!
Rozáli engedelmeskedett; a két gépszárny ismét emelkedni kezdett s
közepén összeért. De ezuttal nem csapódott széjjel, a közbetett gyantás
tafota megszakítá a villanyfolyamot. A szárnyak felül összecsukódva
maradtak.
És abban a perczben a gép, mint a lelőtt sas hanyatlott egyenesen alá,
Galilei törvénye szerint, az első perczben 15, a másodikban háromszor
15, a harmadikban ötször 15, a negyedikben hétszer 15 lábnyit esve.
Rozáli szentelt bizalommal tekinte maga fölé, a hajó külsején álló
megvilágított alakra, ki nyugodtan állt e rohanó esés közepett a hajó
mellvédjébe fogózva.
Mikor a tizedik perczben 300 lábnyi eséssel törte magát keresztül a
lomha tömeggé bénított hajó a felhőrétegen, mikor a hegyvölgy alkotta
föld szine, ezüst folyóival, hangya embertömegeivel újra látható lett,
akkor Dávid kezébe ragadva a gyantás tafota-szövet tulsó szélét, levonta
azt a gépről; összegöngyölíté, felnyítá a hajó ajtaját, visszament
helyére, kezébe fogta az electromotor kerékforgatóját, egyet csavart
rajta visszafelé, a gépszárnyak újra széttárultak; akkor szabadon
bocsátá a fogantyút, a két szárny újra felcsapódott, a repülés újra
kezdődött.
És azok, a kik odaalant tizezeren, meg ismét tizezeren egy óriási
karénekben hivták az Istent nagy kisérletükhöz segélyül, látták azt a
csillagfényben ragyogó sasalakot ismét megjelenni, a felhőkből
alászállani, és jönni mindig közelebb és pontosan ugyanazon helyre, abba
az épületbe visszaszállani, a melyből kiindult.
A nap, egy felhőhasadékon át, még akkor is előtündökölt a láthatáron,
bearanyozva eget és földet köröskörül.
Ez volt az emberi tudomány legnagyobb diadala a földön és az égben.
AZ OROSZ RÉM.
A láthatár elkezd borulni. Komor idők jelenségei mutatkoznak.
A hadügyminiszterium egy rendelete tizenötezer hatszáz hetvenkilencz
példányban küldetik meg a két birodalom minden községi előljárójának
egyszerre, melyben a legnagyobb titoktartás föltétele mellett rájuk
parancsoltatik, hogy a tartalékosokat haladéktalanul ezredeikhez küldjék
be; az erdélyieket legrövidebb úton Csehországba és Galicziába; a
Friaul, Istria, Dalmátia illetékét egyenesen Brassó vidékére; a
magyarországi huszárokat mind Gallicziában állomásozó ezredeikhez; a
cseh szabadságoltakat pedig a pesti és komáromi erődítvényekhez alakuló
tartalékhoz. Összesen nyolczszázezer ember. Senki se tudjon meg róla
semmit.
Másnap aztán valamennyi ujságban benne van ez a rendelet.
Harmadnap a hadügyminiszterium valamennyi lapszerkesztőt sajtóperbe
fogja.
Negyednap az esküdtszékek valamennyit felmentik.
Ötödnap a vendéglőkben egy pár borozgató polgárt az elkeseredett katonák
jól összevagdalnak.
Hatodnap a katonai parancsnok az excedenseket jól leszidja.
Aztán hetednap megint egy új patália vonja magára az olvasó figyelmét a
hirlapokban.
Egy lócsiszár-consortium megtámadja a hadügyminiszteriumot, hogy ő azt a
negyvenezer lovat, a minek bevásárlása elrendeltetett, tíz perczenttel
olcsóbban szerezte volna be, mint az a másik consortium, melynek azt a
miniszter titokban kiadta.
A hadügyminiszter átlátja, hogy a titoktartás nem a XX-ik század
intézménye s ezentúl inkább minden rendeletet hivatalosan tesz közzé a
kormánylapokban, egyuttal a palástoló magyarázatot is hozzátéve.
Elhatároztatik tíz millió font kétszersültnek, huszmillió darab
borsóhurkának, ugyanannyi gulyáshús-conservenek készletben tartása.
A hadügyminiszter egy újabb rendeletében meghagyatik, hogy minden katona
teljes körszakált ereszszen és arczát semmi részén meg ne borotválja. A
bajuszpedrő használata még a huszárságnak is eltiltatik. E fölött az
ujságok példátlanul sok rossz élczeket szaporítanak; a komolyabb
államférfiak pedig aggódva sejtik, hogy ezen intézkedések egy olyan
hadjárat előjelei, melyben a száj elé boruló bajusz s a torkot eltakaró
szakál a hideg lég befolyását mérsékelni lesz hivatva.
Még nagyobb táplálékot ad a sajtóaggodalmaknak egy nevezetes körülmény.
A hadügyminiszterium és a honvédelmi miniszterium ugyanis már hetek óta
folytatnak közös értekezleteket, melyek minthogy zárt ajtók mellett
tartatnak, annálfogva köztudomású a tárgy, miszerint a fölött
vitatkoznak, vajjon az egész hadsereg és honvédség gyalogságánál
egyformán a bakancs hozassék-e be, vagy kamásli? A mi egy hadjárat előtt
a legfontosabb ügy, minthogy egy hadseregnél igen nagy gondnak kell
lenni a csatakész lábakra. A kamáslit ajánlja a nagyobb kényelem, a
bakancsot ellenben a mozgás könnyebbsége. Minélfogva az elhatározás
nehéz. Ekkor, mint egy közbeeső bomba, jön hirtelen a generalissimus
parancsolata, mely szerint elrendeltetik, hogy az összes állandó
hadsereg minden gyalogsága térdig érő csizmát kapjon. Mire a magyar
képviselőházban zárt ülés tartatik, s ugyanott a honvédelmi miniszter is
előadva indokait, ellenmondás nélkül elhatároztatik, hogy a honvédség is
magas szárú csizmát kapjon.
Ezt azután mindenki megérti, ha nem magyarázzák is neki meg külön: a
bakancs, kamásli még csak defensiv háborút helyez kilátásba; de már a
hosszuszárú csizma egy offensiv háború eventualitásával kecsegtet.
Végre eloszlat minden kétséget aztán a generalissimusnak egy novemberi
rendelete az összes hadparancsnokokhoz, melyben szigoruan meghagyatik
nekik, hogy a katonasággal téli hadgyakorlatokat tartassanak: mikor
legnagyobb a hófuvat, zivatarban, északi szélben exerciroztassák őket,
hogy szokjanak hozzá.
Világos a helyzet, Oroszország ellen készülünk.
Az örökké kisértő rém ellen, ki nagy prémes süvegével, zuzmarás
szakálával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott
van. És most még a prémes süveg közepéből a phrygiai sipka is
kivereslik.
A miről a mult században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, a mit a
«Szta Djelat?» szerzője regényképen írt le, már megvalósult s a XX-ik
századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a mult
században; – hanem félelmesebb.
Még a XIX-ik század napoleoni vészalternativája ez volt: Európa 50 év
alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van:
«kozákká is, respublikává is».
Egy óriási nép, mely maga számra nézve annyi, mint a franczia és a német
együtt, egy rettenetes ország, mely egyszerre Japánt, Chinát,
Turkestant, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot,
Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival: egy nyelvű, egy
vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt
lovas, ellenség, a kit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet, a
kinek bevehetetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha
egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig
rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyülölet, a
katonai fegyelem; hanem a mi mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy
megszámlálhatatlan tábor: nagyobb Dzsingiszkánénál, nagyobb Attiláénál,
nagyobb Napoleonénál.
Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak
vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.)
Pugatseff kisérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha
sikerül?
Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások
kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással.
És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.
A szabadságot átviszi egyszerre minden térre. Szabad a föld a dézma
alul, szabad a jobbágy a robot alul, szabad a nő a családi kötelékből, a
társadalmi nyügből; lehet kiki, a mi akar. A leány lehet kereskedő, vagy
kézmives, vagy békebiró, vagy szerető: senkitől sem kérdi. Papra,
templomra semmi szükség többé, szabad nem hinni semmit. Nincs többé
ördög! nem vétek, a mit az ember magának megbocsát.
Szabad a pénz is; a kormány elveszi az egyházaktól, a volt főnemesektől,
a letétemények pénztáraiból, kinek nyugtát ad róla, kit meg felakasztat
nyugta helyett. Kölcsönt vesz a bankalapból kamat nélkül, s nyomtatja a
papirosrubeleket, a hogy a gőzgép győzi; – bankszabadság van kihirdetve,
annyi bank alakul, hogy Észak-Amerikában sem több, és valamennyi önti
folyószámra a saját bankjegyeit a közös tengerbe, a pénczpiaczra.
Holmi gyönge kis állam ebbe belehalna rövid időn, de Oroszország nem. Ha
ma húsz milliárdnyi papirosrubeleinek egész tömege egyszerre füstöt vet
is, nem ment tönkre; holnap az alatta maradt föld újra gazdaggá teszi, s
minden ember megél s újra kezdi a dolgot.
És ezután vannak ez óriás népnek hozzá méltó óriás vezetői. A kik nem
számítanak rongyos milliókkal, a kik nem aggodalmaskodnak nyomoruságos
európai diplomatiai kérdések miatt; nagyobb, merészebb eszmék után
indulnak el a világba, mint a miket az udvarok iskoláiban tanítanak. A
kiknél hatalom a zűrzavar, s a kik rendszert találnak a korlátlan,
fegyelmetlen, uratlan népmozgalomban; a kik készen vannak hatalmas
ellenfeleikkel – nem küzdeni, de játszani.
A Nihil országának a népakarat által fölemelt elnökei, egy asszony és
annak állami kanczellárja, legelőször is túltették magukat azon a
szűkkeblű felfogáson, hogy valakinek a más jó barátságára kell
számítani. Ők legelőbb is leszámolnak az ellenségeikkel.
Egy része ellenségeiknek saját országukban van: a kétséges érzelmű régi
ezredek, a volt főtisztek, a lengyelek. Azokat ők mind összeszedik; de
nem küldik Szibériába, hanem el Ázsiába, az afghanistáni határszélre.
Ott Angliát tartják vele sakkban, s itthon bizton tehetnek miattuk
ellenükre mindent.
Van azonban egy még nevezetesebb ellenség is a fenttisztelteknél: ezt
úgy hívják, hogy «hitelező». Azt tartják, hogy az azért rossz ellenség,
mert nem lehet agyonverni. A Nihil országa megmutatta, hogy azt is
lehet. Oroszország államadóságainak kamatja a XX-ik században tett
valami 120 millió rubelt. Ezeknek a papirjai legnagyobbrészt az angol,
franczia és német piaczokon voltak elhelyezve. Ezek a külhitelezők
valóságos Attilák, a kik tributáriusokká teszik az idegen államokat. Már
egyszer egy osztrák kormány is megkisérlette hitelezőit egy húsz
perczentes szelvényadó által ellenségeiből condolens jó barátjaivá
tenni; Sasza asszony egy lépéssel odább ment: ő egyszerre és egészen
kibékült velük atyafiságosan. Nyomatott kétezer millió rubel
mennyiségeig államjegyeket, miknek alapjául az urali aranybányák és a
jekaterinoslawi petroleumkutak és kőszéntelepek voltak lekötve, s
azokkal kifizette egyszerre a hitelezőit. A kinek nem kellett a
cserepapiros, otthagyhatta. Igaz, hogy ez a tengeráradás rubeljegyekből,
miket nolens-volens el kellett fogadni, majd viszaszivárog apródonkint
külkereskedelem útján megint Oroszországba; de beletelik abba húsz
esztendő; kivált mióta Sasza asszony a gabnakivitelt Oroszországból
betiltotta, a támadható éhinséget adva okul. A jámbor Európában soha
annyi nyusztprémes kabátot nem viseltek, mint ebben az időben. Minden
ember iparkodott a nála rekedt papirrubeleit állatbőrre felváltani, a mi
Oroszország főkiviteli czikkét képezte ezóta.
Ilyenformán a Nihil országa nagyon szépen megmenekült a legnagyobb
ellenségétől, az államadóságoktól.
Most már egy kis haszonhajtó vállalat után is lehetett látni.
Katonája volt legalább másfél millió. Egy része jól szervezett, másrésze
annál jobb, mert nincs szervezve.
Ez béke idején improductiv költségre ad okot, de lehet belőle hasznos
investitió is, ha egy lukrativ vállalatra felhasználtatik.
Sasza asszony és kanczellárja felhagytak Nagy Péter czár és utódjai szűk
látkörű világnézletével. Mit nekik a keleti kérdés! Konstantinápoly
elfoglalása! a kis szláv nemzetiségek felszabadítása a járom alul!
Obsolet fogalmak. A keresztyénség védelmezése a pogányság ellen pedig
épen nem tartozott programmjuk keretébe. Ők igen bölcsen belátták, hogy
a ki ennyi hatalommal rendelkezik, annak semmi keresni valója az
elszegényült, kizsarolt, elcsigázott Törökországban; a szláv rokonok
csak mindig pénzbe kerülnek; ez nem jó üzlet. A gazdag, fizetni és
adózni képes szomszédok ügyeivel foglalkozni sokkal háladatosabb
vállalat. Itt van mindjárt ez a szomszéd osztrák-magyar birodalom.
Gazdag ország, kész vasuthálózattal, jó utakkal ellátva; áldott termő
föld, szorgalmas, fizetéshez szoktatott népség, melynek semmi egyéb baja
nincsen, mint az, hogy nagyon sok az adóssága. Milyen egyszerüen lehetne
rajta segíteni! Elfoglalni s aztán kifizetni a hitelezőit még egynehány
milliárd új rubeljegygyel. Annak is lehetne lekötni szilárd alapul
például a Kárpátokat: azokban is van sok arany, ezüst, réz, vas és
drágakő. Még jól járna az ország a meghódíttatással. – Liquidálna az új
«directió» alatt.
Van is elvbarátja a nihilisták nézeteinek elég. A hol nincs, vesznek.
Eladó irótoll mindenütt van a világon. Az európai sajtónak egy
harmadrésze az orosz köztársaság magasztalásával foglalkozik. Azonkívül
egy egész ligája a becsületes, jóhiszemű doctrinaire-socialistáknak
ingyen, a maga kenyeren fárad a propagandájukban. Nem a leigázást, a
felszabadítást várják a Volga pusztáiról. Minden elem, mely a
forradalmat, mint czélt látja maga előtt, titkos és önkénytes
szövetségesük. A bérencz toll szándékos tulzással, a rajongó pedig
phantasiája után, paradicsomi szinekkel festi ki az oroszországi
állapotokat. Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha az
elől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak. A hol a forradalom
viszi az ellenőrzést, ott utazni nem lehet: a ki az útlevelével az egyik
falu határán áthatol, fennakad a másik faluban, s vagy ott ragad
valahol, vagy visszatolonczozzák a határra. A kereskedelem csak a
határvárosokra szorítkozik, mint Japánban. Levelek nem bocsáttatnak ki;
gyanus alakoknak még szökni is bajos. A hajdani orosz rendőrség is
félelmetes volt, de a nép rendőrsége még furfangosabb, és ez
megvesztegethetlen. Külföldi diplomatia nem székel ez idő szerint az
orosz fővárosban; az európai kormányok még nem is ismerték el a Nihil
köztársaságát; de meg ez nem is tűr idegen kotnyeleskedést, a mit hajdan
diplomatiának neveztek. Neki sincsenek állandó követjei sehol; csupán az
északamerikai szabad államokra nézve van kivétel náluk: annak a
követsége jelen van Szent-Pétervárott s annak a követei képviselik az
orosz alattvalók érdekeit az európai fővárosokban.
Ezek ketten jó barátok.
S e barátságnak van szilárd alapja. Eszményi is, meg gyakorlati is.
Az eszményi alap az orosz nihilisták programmjában fekszik. Azt csinálni
Európából, a mi Amerikában van; egyetlen nagy köztársaságot. Elűzni a
fejedelmeket; – eltörölni az országok határait; – megszüntetni minden
specialis hazáról való fogalmat; – lefegyverezni erőszakkal minden
ország hadseregeit; – elpusztítani minden aristocratiát; – lomtárba űzni
minden külön alkotmányt; – simára taposni minden vallást: – és egy
keresztvonással quitté tenni minden államadósságot. – És akkor aztán
megkezdeni az «új világot» az «ó világban».
Csakis Oroszország kisértheti meg e koloszszális, brutaliter ideális
eszme gyakorlati kivitelét, a mi minden más nemzetnél csak
phantasmagoria volna. De ha Oroszország megy elől, nem lehetetlen az. –
Annyi állam van Európában, a melyre nézve minden változás egy neme a
jobblétnek. A specziális hazaszeretet elavításán két ellentétes irányból
dolgozik régóta és lebeszélhetlen kitartással a socialisták és jezsuiták
tábora. A munkások nyomora s a pénzhatalmak fastusa minden embert, ki
munkával keresi a kenyerét, összeesküvővé tesz hazája és társadalmi
rendje ellen. A katonai hierarchia gyülöletessé teszi az önvédelem
eszméjét. A pártküzdelmek lerontják az alkotmányhoz való ragaszkodást, a
vallásos velleitások beoltják az indifferentismust, s az államgépezet
alig tud már mozogni az államadóságok miatt. Ha most másfél millió
katona, a kiből 200,000 lovas, azzal a csataszóval indul meg, hogy
legyen «új világ», bizony nem tudhatni, hogy hol áll majd meg?
Itt következik azután a hatalmas anyagi érdek, mely Észak-Amerikát
Oroszország barátságába kényszeríti. Az ekként nivellirozott Európa, a
míg a dolgok új rendjébe beleszoknék (ha valaha beleszoknék, hogy
egyetlen országot képezzen), addig megszünnék minden világpiaczon az új
világ versenytársa lenni, sőt ellenkezőleg maga is sok ideig kész
piaczává lenne a termelő és gyáriparos Amerikának.
Hogy e titáni merész eszmékből azután mi a dæmoni valóság s mi az emberi
lehetőség? Hogy annak megindítói valóban csakugyan egész Európát
akarják-e tabula rasavá átalakítani, vagy pedig csak egy szerencsétlen
«baleket» akarnak valahol elfogni, a ki a nagyszerű doctrina apró
embereinek magánmulatságaiért a költséget megfizesse, a ki csupán frivol
szenvedélyek, asszonyi és férfiui szeszélyek, nérói és semiramisi bizarr
ötletek áldozatául elessék? Erre nem tud senki felelni, mert
Oroszország, a Nihil ország belsejébe – még most – belátni nem lehet.
Annál több a rémmonda, melyet álruhában kiszökdöső orosz volt főurak és
lengyel menekvők szanaszét hordanak a mesék országa felől.
Hogy a Nihilisták az egész opoltseniát mozgosítják és rendes
hadcsapatokká szervezik.
Hogy a Kaukazusból, kivéve a staricczák helyőrségeit, minden
hadseregüket kivonták s a Krimbe vitték, a honnét hajóhadukkal tetszés
szerint szállíthatják nyugotra.
Hogy a szultán nagyvezérével igen jó barátságban állnak.
Hogy a finnlandi erődöket, az egész keleti tengerpartot csaknem
védetlenül hagyták s hadosztályaikat onnan mind a Visztula felé
indítják, hogy mind a tizennégy elsőrangú váruk Sveaborg-tól Kertsig
üresen van hagyva, hogy Pétervárát, Rigát csak az opoltsenia tartja
megszállva.
Hogy ellenben Bender, Odessa, Nikolajev, Varsó hemzsegnek a minden
fegyvernemű seregektől.
S ezek a fegyvernemek is mind oly álomrontó rémek!
A gyalogságnál minden első drusinának «pánczélja» van. Ezt a pánczélt
még a mult században találta fel Litta Biumi olasz gróf s Fadejew már
akkor ajánlotta annak behozatalát az orosz hadseregnél. A gyorstüzelő
puskák ellen minden ország strategái igyekeztek valami ellenszert
feltalálni. A francziák kaucsuk válltarisznyákat adtak katonáiknak,
miket azok az ütközetben a földre letesznek s azután hasra fekve,
puskáikat a tarisznyára nyugtatva, mint egy sánczkosár mögül lőnek az
ellenségre; a németek viszont éjjeli harczokra taníták be katonáikat,
hogy a gyorstüzelés ellen védve legyenek, – de mindezeknél hatalmasabb a
Litta Biumi-pánczél. Az golyómentessé teszi a támadót, ki úgy jár
pánczéljával keresztül-kasul az ellenség tömegében, mint a kés a vajban.
Halhatatlan ezredek. Sérthetetlen ellenfél!
A támadó kézi fegyvereik pedig robbanó golyókkal vannak ellátva. Ez nem
sebesít többé, hanem öl.
Colossális tömegeket képez lovasságuk, daczára annak, hogy a császári hű
testőrezredeket fel kellett oszlatni; a doni kozákok, a sorhadi kozákok,
az ataman-ezredek, a kurd és baskir lovasok, a cserkeszek együtt
kétszázezernyi tömeget képesek a csatamezőre vetni; lovasokat, kik
huszonnégy óra alatt másfél száz werstnyi utat tudnak tenni, kik dalolva
rohannak a csatába, odavetve a kantárt a rohanó paripa nyakába, s két
kézre fogva a nehéz dárdát; a kik ha megfutnak az ellenfél elől, csak
azért futnak, hogy a mint egérutat nyertek, leugráljanak lovaikról,
lekapják vállaikról puskáikat s rajtüzet adjanak üldözőikre, mitől ló és
lovas pusztul.
És végül egy mesés combinált sratagemáról beszél a hagymázos álmokat
látó rémhir. Ezek a «repülő lovasok».