átmérője a körhöz úgy viszonylik, mint 1 a 3-hoz, annálfogva minden öl,
melylyel az aërodromon a magasba emelkedik, három öllel hosszabbá teszi
az útját, mint ha a föld szinével egyaránt repülne.
– És ezt mind nászünnepén tanulta… dörmögé, magához beszélve, mr.
Severus.
– Ime tehát útitársam és segédem már van! – mondá Dávid; a kisérletre
kitűzött határidő a mai nap déli 12 órája; azt meg fogom tartani, akár
nap süt, akár vihar lesz.
– Meg vagyok felőle győződve. Még az éjjel abbahagyattam minden munkát.
A gépek pihennek, a katlanok alszanak, hogy semmi moczczanás, zaj és
füst ne zavarja önnek első kisérletét.
– Igen jól van.
– Lesz önnek szüksége valami segítő kézre az induló teremben?
– Senkire sem.
– Úgy én sem akarok ott lenni. Tudom, hogy az egy ünnepélyes pillanat.
Mi valamennyien az udvaron fogunk állni. Egy kiáltás sem fog hangzani.
Nincs önnek valami kegyeletes ohajtása tán? Az emberben fel szokott
ilyenkor ébredni az áhitat. Valami szent szertartás ne előzze meg a
kisérletet? A hogy hajók vízrebocsátásánál szokás.
– Köszönöm. Az áhitat tiszteletre méltó érzelem, s az imádkozás
megvigasztatja azt, a ki imádkozik. Hanem én a harangszótól nem hallanám
a telephont, s a zsolozsmák belezavarhatnának a képleteimbe. Majd ha
odafenn leszek, szivesen hallom.
– Tehát szerencse «fel», – és szerencse «le». Óráink együtt járnak.
– Mikor a tizenkettőt kongani fogja torony-óránk, indulunk.
A két férfi kezet szorított, Severus kezet csókolt Rozálinak, s azzal
magára hagyta az ifju párt.
– Aztán semmi érzelgés! szólt rideg, merev hangon Dávid, megszorítva
hideg kezével Rozáli kezét. Készüljünk az úthoz.
Különös előkészület volt az az úti öltözet. Egyetlen selyem zubbony a
férfin, s egyetlen selyem tunika a nőn; mint két mythoszi szobor,
melynek leplezete a délczeg és deli testidomok kiemelésére szolgál.
Egyiknek sem volt most kedélye észrevenni, hogy társának alakja egy
olympi istenminta. Az olympi istenek ereiben az ichor foly, a fehér vér.
Dávid átvezette Rozálit ama zárnélküli ajtón az induló terembe, hol gépe
állt.
A hosszú terem, melynek üvegtetőzete végig fel volt nyitva, ötszáz gép
számára volt alkotva, s még csak az első gép volt készen. Az ott állt a
terem közepén. A padlat vastag vulkánozott kaucsukból volt. Az aërodrom
hajója egy darabból öntött hyalichor henger, mindkét oldalán csúcsos
kúpban végződő, e kúpok vége egy-egy szeleppel záródik, melyek egyikén
egy gereben alakú tövisekkel ellátott nyárs, a másikán egy sárgaréz-gomb
ugrik elő a belülről tett nyomásra. Az első a hangtalan villanykiürítő;
a másik a detonator, melynek az a czélja, hogy jelt adjon az egymással
együtt járó gépeknek. A négy szelep azután, mely a légváltoztatást
eszközli, egyuttal hallcső és hangtölcsér, miken át a detonator
figyelmeztető hangjára a külön hajókban ülők egymással közölhetik
értesítéseiket. Mert a hajó maga hermetice zárva van, ajtaja kaucsuk
lemezekkel leszorítva.
A hajó közepén van az electromotor, melynek gépezete kétfelé választja
annak belsejét: az egyik fele a gépészeké, a másik az utazóké, kiknek
semmi dolguk a géppel. Az electromotor képes tízezer egyesített
villanyelemmel dolgozni; ennek sokszorosan egymást dörzsölő széles
sarkai idézik elő az első mozzanatot, mely a két szárnyat felemeli. E
szárnyak alul hyalichor-lemezekből vannak legyező idomura alkotva s
felül sárgaréz-lappal borítva, egyes részeik akként fordíthatók, hogy a
gép fölfelé vagy fekmentesen haladhat velük. Egy olló alakú kormány
tetszés szerinti irányt adhat az egésznek. A két szárny a géppel együtt
husz méter szélességet foglal el.
A gép még eddig csak elmélet szerint kész, gyakorlati kisérletet az
egészszel csak most fognak először tenni. Nem csoda, ha minden embernek
nagyot dobban a szive, mikor azt mondják neki, hogy üljön fel bele
először. Úgy húz a szív a földhöz.
Dávid oly sokszor megmagyarázta már Rozálinak e gép egész szerkezetét,
minden egyes darabjának rendeltetését, hogy most már felesleges lett
volna többet beszélni neki róla.
Még egyszer szemébe nézett: – csak elszánt nyugalmat látott abban.
Mikor kinyitá előtte a hajó ajtaját s felsegíté őt ülőhelyére, mégis
reszketett a keze.
A kormányos, a gépész ülése magasabb volt, a segédé mellette alacsony
zsámoly.
Mikor az óra megkondult, Dávid becsukta a hajó ajtaját s felült a
helyére, szoborkemény és szoborhalavány arczczal. Nem nézett másra, csak
a gépre. De Rozáli még az égre is nézett, mely be volt borúlva, s midőn
az óra az utolsót ütötte, ajkát e halk sohajtás hagyta el: «Isten
velünk!»
Dávid macskabőrrel megdörzsölt egy gyantalapot, azt hozzáérinté a gép
üveg sarklapjához, s azzal megragadva izmos kezével az electromotor
kerekét, egyet fordított rajta. A telephon halk, zizegő hangott kezdett
hallatni rögtön s a hajóban az a sajátszerű szag kezdett érezhető lenni,
a mi a villanynyal együtt támad; a mechanikai mozzanat által a két
szárny lassanként felemelkedett, mindig jobban közelítve egymáshoz. Ez a
kisérlet válsága. Vajjon a kifejtett hatalmas mozderő, mikor működését
megkezdi, nem töri-e össze a mozdító gépet odabenn, s az azt forgató
kezet? Ezt ellenőrzi a segéd által megfigyelt rheoscop. Rozáli számítja
a delejmutató mozzanatait csendesen. «Harmincz, harminczegy». Mikor azt
mondja: «harminczkettő», akkor Dávid lekapja a kezét a fogantyuról, s a
másik perczben, mint a villám, oly gyorsan ugrik az előbbi helyére
vissza. A két szárny végpolusai, megtelve egyenlő – villanyossággal,
azon ponthoz érve, a hol eltaszítják egymást, iszonyú erővel csapták alá
a két legyező szárnyat, s abban a pillanatban a légbe emelkedett az
aërodromon. – Az első szárnycsapás száz lábnyi magasra vitte föl. A gép
ereje sokkal nagyobb teherre volt kiszámítva, mint a mennyit most emelt.
Dávid az első mozzanat után nyugodtan fonta össze mellén karjait, és nem
nyult többé a géphez. Azt most már saját visszesése késztette további
mozgásra. A mint lefelé esett, a két kiterjesztett szárny újra összeért
s fokozatos erővel csapott ismét széjjel. Dávid odafigyelt Rozálira, ki
folyton értesíté a villanyerő növekedéséről, az emelkedés haladó
fokozatáról. Egyiknek sem volt ideje visszatekinteni a földre s az
utánuk bámuló embertömegre.
A gép egyenesen szállt fölfelé a szélcsendes légben, el nem hajolva
függőleges irányától.
A tíz első percz alatt még nem érték el a fölöttük levő felhőréteget. A
lég ezuttal nem volt fölöttébb villanyos. A szárnyak mérsékelten
fokozott erővel működtek. A hygrometer, az ozonmérő, mind kevés eltérést
mutatott. Melegség nem volt a hajóban a nem igen nagy dörzsölés miatt,
az emelkedés közben, sőt a hévmérő nehány fokkal alább szállt, de még a
hideg nem volt kellemetlen a lenge öltözék mellett is.
Rozáli oly nyugodtan értesíté Dávidot az észleletekről, mintha tanítója
lábainál ülne egy gyermek. Dávid hallgatva jegyzé fel az adatokat egymás
után. Egyiknek sem jutott eszébe észrevenni azt, a mi e merész
kisérletben költői, nagyszerű, fölséges!
A földön maradtak az áhitat figyelmével bámultak az égre. Minden út tele
volt néppel; a munkások a gyár udvarán álltak.
Az ég egészen be volt borulva, a szürke felhőboltozat alapjából úgy tünt
elő a felemelkedő aërodromon, mint óriási fehér sas, mint a keleti mesék
Roch madára, aztán mindig kisebb-kisebb lett; de szárnyai verését
folyvást lehetett látni.
Már egy negyedórája volt, hogy fölemelkedett a gép s még mindig
egyenesen felfelé haladni látszott.
Mr. Severus a gyár tornyából nézett utána távcsövével.
«Mi történhetik odafenn? mondá magában, hirtelen utánaszámítva. A gép
folyvást egyformán működik, minden másodperczben egy szárnyütés. Az a
felhőréteg nem lehet 8000 lábnál magasabban. Ha a gép csak azzal az
erővel haladt is fölfelé, melylyel az első perczben felrepült, régóta át
kellett volna törnie azon a felhőrétegen. Pedig hiszen a lég
villanyossága még sokszorozza a bronz-vezetők hatékonyságát. Mi baj
lehet odafenn?»
Ugyanazt a kérdést intézte Rozáli is Dávidhoz.
– Mi történhetik idefenn? Az emelkedés eleintén fokozatosan haladt
előre, most fokozatosan haladt visszafelé. A gép egyformán működik.
Mégis tíz percz alatt alig haladtunk száz lábnyira.
– Tanultunk valamit, felelt rá Dávid zavartalanul. Megtanultuk azt, hogy
üveghajónk villanyosságát a felhő villanyossága ellensúlyozza. A második
kisérletnél segítve lesz ezen: a hajó tetejére bronz-lemeznek kell
jönni.
– Visszatérünk-e, vagy vízszintes haladást kisérlünk meg?
– Egyiket sem. Az akadály daczára keresztül fogunk törni a felhőrétegen;
s ha egyszer a közönyös ponton túl leszünk, ott az ellenkező
villanyossága a felhőnek annál sebesebb repülésre fogja segíteni
hajónkat. Olvasd a villanyszámláló fokait.
A következő ötven másodpercz alatt a gép haladása állandóul száz lábnyi
emelkedésen maradt tíz perczenként.
– Ez tehát a többlet, a mivel gépünk villanyhatása a felhő rétegeit
meghaladja. Összeszámoltunk. Most már nincs mit tennünk, mint várnunk
nyugton, addig nézhetjük a földet.
Dávid a magával hozott macskaprém béllésű köpenyt Rozáli vállára keríté,
beburkolva őt az érezhetővé lett hideg elől.
Az egész hajó félhüvelyknyi vastagságú hyalichorból volt öntve, melyen
keresztül minden oldalra lehetett látni. Azonkívül mind a két oldalán és
a két végén voltak távcsövek az üvegfalba alkalmazva, miket kaucsuk
tartóikban mindenfelé lehetett forgatni.
Még csak nyolczezer lábnyi magasban voltak a föld fölött; de már onnan
is meglepő látvány tárult eléjük. Nyolczezer láb magasság a föld
végtelenjéhez képest elenyésző csekélység. Onnan még nem látszik a
földnek gömb-alakja; csak a láthatár szélesedett ki s alant a föld úgy
tünik fel, mint egy teknő: a szélei látszanak magasaknak.
S e széles teknő mélyén a szántóföldek tarka koczkái beszorítva sötétkék
erdőfoltok közé, a Gyilkos tava, a Szent Anna tava, mint fényes
tükörlapok, az Olt folyam, a hegyvágányok patakjai, mint ezüst szalagok;
a Czohárd, a nagy Hagymás elvesznek a még magasabb sziklaóriások
tömkelegében, az erdős hegyhátok, mint egy hullámzó föld! És a távolban
a Magura, a Bihar hegylánczai, mik még közülzártabbá teszik a látkört,
az oláh havasok délkeletnek. Az ember mentül magasabbra szál, annál
jobban fogva érzi magát a föld által; annál jobban látja, hogy ez
börtön!
Rozáli szédült a látványtól. Dávid azt mondá neki, hogy tekintsen maga
fölé.
Odafenn közelített már a felhőréteg.
Olyan volt ez, mint mikor a fellegszakadás jön messziről a hegytetőnek.
– Mindjárt sötétben leszünk! mondá Dávid Rozálinak.
– Itt van a Dubosq-féle villanylámpa.
– Hozd működésbe.
A villanyfény egyszerre világítani kezdett; azok oda alant, kik utánuk
néztek, azt látták, hogy a fehér sasból egyszerre egy ragyogó csillag
válik, mely nehány perczig megvilágítja a körüle elterülő felhőréteget s
aztán gyorsan elvész a felhőegyetemben.
Igenis: gyorsan; mert a mint a felhő közé jutott a gép, egyszerre
fokozott erővel kezdtek el villanyos szárnyai dolgozni, s midőn a felhőn
keresztültörte magát, egyszerre szellemerejű szökésekkel repült az ég
felé, perczenkint ötszáz lábnyi emelkedéssel. A lecsapó szárnyak zenéje
áthangzott a hajó falain, mint valami Istenbiztatás hangja oly megkapó,
oly túlvilági zöngés volt az!
És minő látvány!
Fenn egy tiszta azurkék égboltozat, minőről a ködös földlakónak fogalma
sincs, s a tiszta égen egy soha nem látott nap! Nem az ismeretes
tűzgomb: hanem egy sugárőrvény, a fények isteni végtelensége.
És egyre fölebb! Az aërodromon hatalma nem ismer már határt; a két élő
oly rétegeiben jár a világnak, miket sem ember, sem állat nem utazott
még be soha. Huszonnyolczezer lábnyi magasban a föld felett. Magasabban
a Himmalája, a Csimborasszó csúcsainál. S a gép hajójában nincsen hideg:
repülésének zsurlásától áthevülnek oldalai; az utazókat nem fedi más,
mint a lenge selyemöltöny és a tiszta, csupa ozonból álló ritkult lég,
összetömörülve üvegharangjukban, valami ismeretlen érzéssel tölti el
szíveiket. Hisz annak is természeti oka van. Csupa élenyt szívni be nem
emberi idegek számára való élvezet. Attól a lélek gyönyörbe merül el; a
vér ismeretlen örömök kéjérzetére lázad, az ütér százat, százhuszat üt
perczenkint; a szív nem bir magával többé.
S a gép egyre viszi őket fel az ég felé, s ők visszatekintenek a földre.
És látják a földet – nem úgy, a hogy az emberek látják, sötétnek,
kéknek, darabosnak, hanem a minőnek az églakók, vagy a szomszéd
csillagok lakói látják: fehérnek, ragyogónak, simának. Alant a felhő
fedez mindent.
A végtelen, beláthatlan földi mindenség egyetlen fehér lap. Egy
hótenger, kristály hegyekkel, gyémánt kupolákkal; fehérrel fehérre
festett vakító tájkép, melynek árnyéka is világosság.
Egyetlen sötét pont úszik fölötte. Egy szárnyas gép alakja, melynek
árnyékát a tündöklő nap a tündöklő felhőlapra festi.
Most egyszerre megállnak a gép szárnyai. A kormányos egy kéznyomására
félbeszakad a villanyfolyam, s a két szárny kiterjesztve feszül meg.
– A földre visszaszállunk, suttogá Dávid, megszorítva Rozáli kezét.
E szóra a nő odaomolt a férj keblére. Nem volt ura gondolatainak többé,
nem eszmélt, csak érzett. Átölelte annak fejét karjaival s megdicsőült
arczát elárasztá a földi kincsek legdrágábbjaival, asszonyi csókjaival.
Szeretett, idvezült volt; zokogott.
És a férfit magával ragadta az asszony szerelme.
Senki sem gondolt többé mágnes tűre, barometrumra, villanymérőre. A
felső légrétegben erős légáramlat volt, mely leszálló hajójukat sebesen
ragadta kelet felé. Ők nem tudtak arról semmit. Ők csak azt tudták, hogy
mi a szerelem.
Huszonnégyezer lábnyi magasból perczenkint hat lábnyi eséssel szállt alá
a kiterjesztett szárnyai által csendes libegésben tartott hajó. A felső
légrétegben perczenkint kétszázötven lábnyi sebességgel rohanó
légáramlat ragadta azt magával délkelet felé, a mi a felemelkedés
pontját a leszállás pontjától mintegy harminczhárom mértföldnyire
távolítja el. Két délkör s egy zóna-fok különbsége.
A hajó négy légújító szelepe közül most a legalsó volt nyitva, annak a
hangkürtjén keresztül hangzott fel alulról lassankint valami zúgás, mely
eleintén olyan, mint az erdők mormogása a vihar közeledtével, majd egyre
erősödik az, harsogás, csattogás egyesült robaja hangzik: titáni
orgonaszó az, melynek minden accordja mennydörgés; az üveghajó,
kiterjesztett szárnyaival együtt reszketve zeng bele, mint egy carillon
harangja, mely a mennydörgés vibratiójától megcsendül.
– Jézus! kiált fel a nő, túlvilági mámorából a kárhozat rémületére
ijedve, midőn egyszerre vakító fény világítja be a hajót.
Az a fény egy villámlás – s a mi úgy zúg alattuk, az a tenger!
A Fekete-tenger fölött voltak, csak háromszáz lábnyi magasban a harsogó
hullámoktól, miket hegylánczokká alakított a fejük fölött tomboló
zivatar, az egymás hátára tóduló barna-zöld, fehér sörényes
hullámszörnyek ordítottak olyan hangosan.
Tehát alattuk a háborgó tenger, felettük a villámló zivatar.
Mikor estek keresztül a felhőn? azt nem is vették észre.
Mikor Rozáli az kiáltotta: «Jézus!» kétségbe esetten ragadta meg az
öltönyt férje keblén, görcsre szorult ujjaival, míg ugyanazon kezével
eltaszítá őt magától.
Dávid felállt; letekintett a tengerre, aztán fel az égre, aztán a nő
arczára. Aztán mosolygott s azt mondá a nőnek:
«Elfeledted-e, hogy én ki vagyok?»
Mit akart neki ezzel mondani? Azt-e, hogy «szombatos» vagyok? vagy azt,
hogy a «villámnak, a zivatarnak jó barátja» vagyok? vagy azt, hogy
«férjed» vagyok?
Azzal egyet fordított a zárókeréken, a gép szárnyai elszabadultak s a
következő perczben ismét magasra suhant fel az aërodromon.
– Belemegyünk-e a villámló felhőkbe? kérdé reszketve Rozáli.
– Gyermek te! szólt Dávid. Légy nyugodt! jó barátaink azok! A felhő és a
tenger között maradnunk nem szabad, mert a záporban, ködben nem fogunk
látni, s ha hatszáz lábnyi magasban a tenger fölött vízszintesen
repülünk, akkor keletre neki megyünk az Elborus havasainak, északra a
Tsatyr-Dagh hegylánczának, nyugatra a Balkán előfokának, délre a
Karmalin alpesnek, vagy a Tsilsz Daghnak s ott hajótörést szenvedünk.
Nekünk a felhők felett kell mindig úsznunk, a hol látunk s a hol szikla
nem jő elénk. Ülj le mellém.
Rozáli leült, de a tudomány bűvereje meg volt nála törve. Nem volt
nyugalma a gépeket, a műszereket figyelemmel kisérni többé, ő csak arra
a férfialakra nézett, ki vakmerően felemelt fővel állt a gép előtt,
kezét egy még addig érintetlen rugóra téve. Az volt a detonator
felszabadítója.
Az aërodromon dæmoni szárnysuhogással repült az ég felé. A villámló
felhőknek nem az a hatásuk volt reá, a mi a nyugodtan elterülő
felhőrétegnek. Két villanyellentétes felhőgomoly közé jutott, miknek
egyik oldala a tényező, a másik a tagadó villanyossággal volt telve. Az
egyik felhőoldal eltaszítá, a másik oda vonta. Kétszeres erő ragadta
magával.
A két gomolygó felhőtömeg egymásba omlott, szörnyalakú sötétkék, ezüst
szegélyü gomolyaival, mikből egy-egy foszlány egész a tenger színéig
szakadozott alá, a zápor, mint egy dült kéve huzódott utána, sötétkékre
festve a tengert, a hol összeért vele.
Az aërodromon belejutott a záporba. Az jégzápor volt.
Ez volt azután a zene! Mikor ezer meg ezer jéggömb kezdte el paskolni a
hyalichorhenger döngő oldalait, a suhogó szárnyakat, s hozzá köröskörül
mennydörgött az ég és harsogott a tenger!
Vak sötétség volt a felhők alatt, midőn az aërodromon a jégzápor közé
jutott, de e sötétség csak egy perczig tartott. Rozáli bámulva vette
észre, hogy a következő perczben Dávid arcza elkezd világlani, derengő,
majd fényes sugárzat árad el körüle; fehérnek látszik, mintha
alabastromot világítanának meg villanyszikrával, s gazdag hajának minden
szála fölegyenesedik s mered az ég felé, mint egy tízezer ágú korona…
Nem emberi alak ez többé!
De hiszen Rozáli arcza is épen úgy világolt, ő is olyan átlátszó
túlvilági kép volt; de e látványban csak Dávid gyönyörködhetett.
Majdan az egész hajón elterjedt az intensiv villanyfény, mely több ölnyi
messzeségben megvilágítá maga körül a jégzáport, mely között úszott;
körül volt véve repülő gyémántok özönétől.
Hát a felhők mit szóltak erre?
Mintha a vihar maga is elbámult volna e vakmerőkön, kik az ég titkaiba,
a szentek szentjébe, hol a villámok születnek, be mernek törni,
megnémult a zivatar, elpihent a villámlás, a dörgés nehány perczig.
Ekkor a fényes arczú ember, ezzel az égre emelkedő üstökkel, megnyomá
azt a kis gombot, mely a detonatort felszabadítja, s abban a perczben
egy czikázó villám nyilalt végig a felhők közt, melynek eredete az
aërodromon detonatora volt, felébresztve ellentétes társát a felhő
mélyében s harsogó dörgéssel üdvözölve barátját a «villámot.» Az ember
és az Isten csókja találkozott! Az ész és az ég villámszikrái.
S ez üdvözlésre megszólaltak a felhők minden villámai. Köröskörül és
felölről czikázva jött egyik villám a másik után a fülrepülő aërodromon
felé. A sebastopoli meteorologiai observatoriumban feljegyzék azt a
tünneményt, hogy mint egy központba siető lángsugárok találkoztak egy
helyen a villámok; egy első percz alatt száztízet számláltak meg, mik
mind egy pontban egyesültek, mintha egy sokágú lángkorbács, vagy egy
szétszakadó csillag volna ottan. – De az csak látszat volt. Az
aërodromont egy villám sem érte. A villámsugarak «egyik» szikrája mindig
az ő sajátja volt. Most már két szárnyának hegyei szórták körüle a
villámszikrákat s azok találkoztak fele úton a felhők ellenkező
szikráival, nyilazó zegzugot rajzolva a sötét égre, s a felhők mélyét
folytonosan fellobogó kék, zöld, veres fénynyel világítva be. A
mennydörgés hömpölygő moraja követte szakadatlan e mennyei tűzi játékot.
Rozáli átszellemülten bámult Dávid arczára. A fehéren világló arcz is ő
feléje volt fordítva. És Dávid szemeiből is oly csodálatos fény
sugárzott ki e perczben. Szemszivárványának nem volt feketéje; egy
fényárasztó csillag volt az. Olyan volt, mint egy megdicsőült képe, ki
az égbe száll, s csak földi mintáját tartá meg arczának, de földi anyag
nincs többé rajta.
– Félsz-e? kérdezé szelid, biztató hangon Rozálitól a fénylő alak
sugárzó ajka.
– Üdvezült vagyok, rebegé a nő, rémülettől ittas gyönyörmámorában.
– Csókolj meg.
És a nőnek volt bátorsága e perczben fölemelkedni hozzá; ajkaival
megközelíteni e rémesen sugárzó túlvilági arczot, s e minden oldalról
lángoló villámlobogásnál, e kábítón harsogó égzengésnél volt bátorsága
ajkaival megérinteni annak ajkát.
Az a csók «tűzcsók» volt!
Mintha egy lángot, mintha egy szellemet, mintha Jupitert magát csókolta
volna meg.
Akkor odarogyott Dávid lábaihoz; s mikor annak térdeit átölelte egyik
kezével s a másikkal keze után nyult, minden ujja hegyén érezte a
szikrákat, a mik a fénylő alak minden izeiből előperczegtek.
A villámlás megszünt, a dörgés elhallgatott. A hajó a villanyos zivatar
bűvkörén túl jutott már. Az arczok kezdtek elsötétülni.
De mikor az aërodromon végighaladt a Tsatyr-Dag hegyei felett, hogy a
föld se maradjon el az üdvözlésből, akkor még egyszer maga a legfensőbb
hegycsúcs küldött utána egy villámsugárt. A föld villámlott fel az égbe.
S ez volt az utolsó üdvvillám. Egy szárnycsapás a felhők fölé emelte az
aërodromont. S ott más világ volt. A nap sütött.
Rozáli még mindig bámulva nézett bálványa arczára, még mindig átkarolva
tartá annak térdeit, és ime egyszerre más alak állt előtte. A fénytől
sugárzó, átlátszón fehér szellemkép azokkal a csillagfényű szemekkel, a
napsugáron, mosolygó diadaltól ragyogó férfiarcz lett, melyről sugárzik
az életerő pirossága, a büszkeség és a szerelem; és fekete szemeiből a
földi tűz, mely szivet elevenít.
S midőn most Dávid lehajol hozzá, hogy őt keblére emelje és megcsókolja,
már nem égetett a csók…
Ismét alattuk volt a fehér felhőtenger, mely a végtelenségig látszott
elterülni. Csupán egy helyen domborodtak fel pukkanó dudorodásokban,
mint egy óriási szappanbuborék habjai, magas fellegalpesek, miknek
hófehérében villanyos szikrák villogtak időközönkint. Az volt a delejes
vihar háborítási tere, mely a végtelen felhőtengerben pásztavonalban
huzódott végig.
A nap két foknyira állt meg a felhőtől takart láthatár fölött.
– Tudjuk meg, hová jutottunk! szólt Dávid Rozálihoz.
A delejtű, a térkép, mint az oczeánon hajózónak, úgy a felhők atlanti
tengere fölött utazónak is tudósításokat adott. A krimi félsziget fölött
jártak.
– Ideje visszafordulnunk.
Dávid az albatrosfark alakú kormánynyal a gépet körben fordította, a
szárnyakat a felfelé haladó irányból a horizontal haladásra mozdította,
s ezzel a villanysokszorozót szabadon ereszté.
Az aërodromon repült.
Mily sebességgel halad nyugot felé, azt először is megmutatta a boussol
tűhegye; másodszor hallani engedé a hajó orrán megnyilt légzőszelep éles
fütyölése; harmadszor látni hagyta a felhősikság fölött végigrepülő
árnyéka a szárnyas hajónak. De a mi mindezeknél meglepőbb, ujdonabb
tünemény volt: az azon látvány, hogy a nap, a mint a gép előre haladt,
folyton egyenlő állásban maradt a láthatár fölött. A gép egy óra óta
halad már nyugat felé, s a nap még mindig azon a ponton áll, a melyen
egy óra előtt. Az aërodromon röpte egyenlő a föld fordulásának
gyorsaságával. Tehát huszonnégy óra alatt képes körül repülni a földet
(az északi szélesség 45-ik foka alatt), tehát képes megállítani a napot
(valódi Józsué), tehát az aërodromon utazójára nézve, ha akarja, nincs
többé éjszaka!
Dávid az örömtől kaczagott, midőn ez új felfedezést elmondá Rozálinak.
Hogy annál inkább igaza legyen, az isolatorok segélyével nehány perczre
lelohasztá a gépszárnyak működését, ez által az aërodromont egész a
felhőróna szinéig alásülyesztve s azután ismét sebesíté a repülést, s a
hajó most már egy hófehér hegymező tömkelegében repült előre, keresztül
törve néhol az útját álló felhő alpeseket. A nap forrón sütött a felhő
oldalakra. A hévmérő a hajóban benn a sebes repülés zsurlódásától 18
fokot mutatott. A felső légréteg hidege elnyelte a többit.
Egyszerre egy új természeti csoda lepte meg az utazókat.