Hermione azt hitte, hogy csak a bokroknak énekel:
«Szólt a galamb a fenyőnek:
Védj meg engem szép fenyőszál,
Szólt a fenyő a galambnak:
Szállj meg rajtam, itt lakozzál.»
S azóta úton-útfélen ezt énekelték.
Hanem egy reggel Hermione Peleia ugyanazon a padon, melyen ülve a méla
dalt énekelte, egy könyvet talált kitárva. A könyv behajtott lapján
nehány sor vörössel volt aláhúzva. Az egy históriai mű volt; az
aláhuzott sorokban ezt olvasta a herczegnő:
«Mária Antoinette királynőnek volt egy kedvencz népdala, a mit
magányában gyakran énekelt. Ugyane népdal melodiájára énekelték aztán
azt a refraint «Ah, ça ira, ca ira, ca ira! Les aristocrates a la
lanterne!» Ez a dallam kisérte őt október 16-án is szekere mellett.»
Vajjon ki tehette «ezt»?
… Ah!…
A család is kitünő szeretettel fogadta az ifjú császárkirálynőt odafönn.
Minden családtag igyekezett emlékét megörökíteni nála érdemteljes
ajándékokkal. Mária Clara herczegasszony átadta neki saját menyasszonyi
ékszereit. De valamennyi gyémántnál jobban tetszett az ifjú
uralkodónőnek azon mellboglár, melyet fenséges nagynénje ajándékozott
neki, mind ritkasága, mind az ajándékhoz csatolt emlékezetes szavak
végett.
A mellboglár egy brilliántokkal körülfoglalt diónagyságú opál volt. A
legszebb díszpéldánya fajának. Bármely oldalról nézve, egymást váltogató
zöld és piros tűz a fehér alap mélyéből kitörve.
– Tudom, hogy szereted e követ, szólt a főherczegnő, mert kedvencz
országod szineit viseli. Légy boldog e földön s birjad a nép szeretetét,
a míg csak e kő e szinlángokat fogja ragyogni. E követ maga a pápa küldé
te neked.
Azontúl soha el nem hagyta magától ez ékszert az ifju királynő. Mindig
azt viselte mellén.
Egy vadászat alkalmával szintén az volt keblére feltűzve. Másnap, mikor
a királyné ékszerét kezébe vette, megdöbbenve látta, hogy az opál
ragyogó tüze csaknem elenyészett, már alig tündököl. Azután napról-napra
jobban vész a kő fénye; végre egészen tejfehérré lesz az, a zöld és
piros láng elaludt!
A királyné babonás félelmet kezde érezni. A király észrevette azt arczán
s kérdé a búskomorság okát.
Hermione Peleia elmondta azt.
A király mosolygott.
– Lásd: az ásványtan hogy lerontja a hitet! Ez az opálnak az a neme, a
mit «hydrophan»-nak neveznek. Ha vízzel teleszívja magát, akkor a
szivárvány minden színeiben ragyog, de ha lassan kiszárad,
elhomályosodik, s ha erős szél megfújja, egyszerre fehér lesz. Tedd
vízbe, ismét fényleni fog.
… Vajjon a ki ajándékozta az ékszert, tudta-e azt, hogy annak a drága
köve hydrophan, a mit az ékszerészek «világ szemé»-nek is neveznek?
ROZÁLI.
Rozáli kedvencze volt a királynénak. De nem udvara hölgyeinek.
Derült kedélye, jó szive, engedelmes magaviselete volt, hanem ez nem
elég az udvarnál. Ott mindenki lenézte. A királyné főudvarmesternője
valahányszor benyujtá a királynénak az udvari estélyek meghivottjainak
névsorát, Rozáli neve mindig ki volt abból feledve, ő felségének
sajátkezűleg kellett azt oda beirni, a midőn azután Rozáli nevét
közvetlen a főudvarmesternő neve után kellett jegyeznie, ki magát
természetesen legalulra írta. A főudvarmesternő egy a mult században
herczegesült főurnő volt.
Egy napon aztán a királyné megsokalta e feledékenységet. Elvette a
lajstromot a főudvarmesternőtől s felkereste vele a királyt.
– Nézd, szólt a királynak, a herczegnő ismét kihagyta Rozálit innen.
– Nem tudja neki elfeledni, hogy a Sabinát hagyta el.
– De hisz épen az az erénye, hogy elhagyta. Inkább választotta a ragály
menhelyét, mintsem ott maradjon, hová erővel és árulással vitték. Hisz
egyptomi szent Mária tizenhét évig volt sokkal rosszabb helyen, akkor
megtért, s most templomban áll a szobra s bucsút járnak hozzá.
– Csakhogy a mi az antikban és márványban classicus, az a modernben és
az elevenben «shoking!»
– Hát nem bánom, shokirozza magát e fölött a pruderie, én igaztalanságot
nem engedek avval elkövetni, a kit én szeretek.
– Jól teszed. Ne engedd.
– Én most kitörlöm innen a főudvarmesternő nevét s helyébe irom
Szentivánfai Rozálit.
– A czimet pedig otthagyod? S akkor Szentivánfai Rozáli lesz a
főudvarmesternőd. De az ő neve előtt nincs semmi czím. Az egészvilág
tudja róla, hogy ő csak egy székely «lófő» leánya.
– Meg fogom kérni a királyt, hogy irjon a neve elé egy «gr.»-t; és ő meg
fogja azt tenni.
A király nevetett.
– Megteszszük, hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt
kifelejtettük a számadásból. Rozáli nem fogadja azt el.
– Miért ne?
– Először is azért, mert sokkal nagyobb nála a hűség és hozzád való
szeretet, mint a hiúság és nagyravágyás. Ő tudni fogja azt jól, hogy ha
e kitűntetést elfogadja, udvarod mostani fényes alakjait mind száműzi
innen: azok nem jönnek termeidbe többé.
– Hát ne jöjjenek. Hadd hulljon a férges, a minek egy ilyen szellő is
elég. Környezetem lesz ismét az egykori parabolánák szenvedésekben
kipróbált derék hölgykoszorúja.
– Azok nagyobbrészt világtól elvonult nők, kiknek nem kell az udvari
fény, vagy bigott családok tagjai, kik neheztelnek ránk.
– Hát akkor egyedül maradok Rozálival.
– Az meg neki nem fog tetszeni. A leány férjhez vágyik, s jegyese itt
van érte.
– Az nem akadály. A hogy Rozáliból lehet királyné főudvarmesternője, úgy
lehet a férjéből Gyergyószék főispánja, gróf és királyi főkamarás.
A király igen kedélyes nevetésre fakadt.
– Valóban mindez megtörténhetik. Hisz az nekünk semmibe sem kerül. Hanem
a főszemélyt ismét kifelejtettük a számadásból. Az az ember mind e
kitüntetést nem fogadja el.
– Valóban?
– Nem fogadja el, mert szombatos, ki semmi czimet, rangot, főhivatalt el
nem vállal és másodszor, mivel sokkal okosabb dolga van ennél.
– Üveget csinál.
– De milyen üveget! Azonban minden úgy legyen, a hogy kivánod. Te vagy a
törvényhozó, én mindent szentesítek.
Hermione Peleia megköszönte ez előleges helybenhagyást s magához hivatta
Rozálit. A várkertben várt reá, egy hársfa alatti padon ülve, egyedül.
A leány magaviseletében a királynéval szemközt valami vegyüléke volt a
szerető testvér, a hűséges cseléd s a kedélyes játszótárs érzelmeinek.
– Ülj le mellém, parancsolá a királyné.
Rozáli szót fogadott s leült a földre, térdeit két kezével átfonva. Szép
üde bársony pázsit volt alatta a szőnyeg.
– Legyen eszed. Feddé őt a királyné. Ide a padra mondtam.
Akkor aztán Rozáli odatette a két karját a padra s odanyugtatva a fejét,
gyermeteg szelidséggel nézett fel a királynéra.
– Ejh! A királyné ma türelmetlen volt az enyelgés iránt. Mire aztán
Rozáli megriadva kelt föl helyéről s félénken lesütött szemmel
ereszkedék le a lócza legvégére, melyen a királyné ült. Hallgass rám. A
királylyal beszéltem felőled.
Erre a szóra megint egyszerre megváltozott a leány arcza, csupa
kiváncsiság lett; csaknem kiszaladt az ajkán a szó, hogy «ugyan mit
beszélhetett én rólam ő felsége»?
– Én azt kivántam, hogy te légy ezentúl az én főudvarmesternőm.
Rozálinak első ijedtsége a szánalommal volt vegyítve.
– S mi lenne akkor a herczegasszonyból?
– Ő haza fog menni jószágaira.
– Oh felség, ne tegye azt vele! esengett térdre omolva Rozáli,
összekulcsolt kezekkel. Ő felségedhez oly hű, oly eszes, mindenki
tiszteli; annyian áldják, magasztalják, becsülik s ő felségedet igazán
szereti.
– De tégedet bánt.
– Nem tudom. Hozzám nem szólt soha. S ha találkoztam vele, nem tudom
miként néz reám, mert én meghajtom olyankor előtte fejemet.
– Elég, a mit én tudok. Ő haza fog menni s helyébe te lépsz. A király
helybenhagyta.
Most következett Rozáli ijedelme saját maga miatt.
– Oh királyném, felséged kegyelme nekem oszthat rangot, czimet, de nem
azoknak megfelelő tehetségeket. Én tudatlan, ügyetlen leány vagyok; jó
arra, hogy felséged udvarában mint cseléd, mint kényeztetett bohó,
mindenkinek játékszere legyek, ki mindent fölvesz, kinek semmi nem fáj,
ki azért az örömért, hogy felséged arczát napestig láthatja, saját
szivének minden bánatát elfelejti; jó vagyok arra, hogy felséged hozzám
mint nő nőhöz, bizalommal szóljon; de azon a polczon én semmi sem
volnék. Kinevetnének s felséged szenvedne miattam jobban, mint magam.
A királynő Rozálinak intett, hogy hallgasson.
– A mit én elhatároztam, azt én meg szoktam gondolni. Tudom, hogy az
ó-világi udvari etiquette ezer hóbortos szokásai mellett mindennap
százszor kellene egy olyan tapasztalatlan gyermeknek, a minő te vagy,
abban a hivatásban megbotlanod: de el vagyok szánva, hogy új szokásokat
hozzak be. Egy olyan királynak, kinek trónját csak a nép hűsége tartja
még fenn, nem szabad magát szent falakkal elkülöníteni a néptől. Én azt
akarom, hogy a királyi udvar mindenkinek hozzájárulható legyen s az
udvarképességre ne kelljen más ajánló levél, mint férfinál a becsületes
jellem, nőnél a jó hírnév. Ezek azután más társaságok fognak lenni, mint
a minőket eddig rangfokozatok szerint eregettek be az ajtón. S miután
nemzeted előitéleteinél fogva a polgári rangegyenlőséget ez országban
úgy értelmezik, hogy itt minden ember aristocrata akar lenni: jó! ez az
út is czélra vezet; osztani fogjuk záporként a grófi, herczegi, bárói
czimeket; nemessé teszünk mindenkit, a ki csak észszel, vagy kézzel,
vagy pénzzel hasznot tett az országnak, míg olyan közönségessé fog válni
«e» kitüntetés, hogy mindenki nevetni fog rajta. Egy ilyen
udvartartáshoz nagyon jó udvarmesternő Szentivánfai Rozáli, ha akarom
herczegnő.
Rozáli arcza most nagyon komoly volt: pedig a királyné azt várta tőle,
hogy nevessen.
– Ha akarja felséged, herczegnő. Ismétlé az utolsó szavakat. De felséged
egy más föltételt szabott leendő udvara ajánló leveleül: «nőnél a jó
hírnév». S halk suttogással mondá: és én a Sabina tagja voltam!
– De megszabadultál és ártatlan vagy! szólt indulatosan a királyné.
– Hogy az vagyok, azt én tudom, Isten látja, vőlegényem hiszi, és
felséged mondja; de hogy elhigyje a világ, arra azt nem kényszeríthetik
sem az én könyeim, sem vőlegényem bátorsága, sem felséged hatalma, sem
Isten minden malasztja. Felséges asszonyom, az udvarnál gyakran
fordulnak meg fiatal leányok az én koromból. Ilyenkor az ember hamar
közelít. Egy ifju grófkisasszony nagyon megszeretett első
találkozásunkkor engem. Kedves, ártatlan teremtés volt. A második
találkozásunk az udvari bálban történt; tánczoltunk, s összejövetelnél a
tánczban egymásnak kellett volna nyújtani kezeinket. Ifjú barátnőm nem
nyújtotta kezét, hanem a helyett odasugott a fülembe: «Anyám megtiltá,
hogy kezemet nyújtsam neked, azt mondta: te a Sabina növendéke voltál.
Kérlek, mi az a Sabina?» Oh! királyném, azt akarja-e felséged, hogy
minden ártatlan szelid hajadon arczot elűzzön udvarából ez a kérdés?
– Te el akarsz engem hagyni? kérdezé a királyné búskomoran.
– Ha az «én uram» parancsolni fogja.
– S a te urad parancsára elmégy olyan messze innen, a hol hiremet se
hallod, az ország legtávolabb szélére, egy élő pokolmocsár partjára, egy
háborgó vulkán oldalába, méreggőzök közé, vademberek közé.
– Ha az én uram ott lakik, ott van az én helyem.
– S ott el fogsz engemet feledni?
E szóra odarogyott Rozáli a királyné lábaihoz, s megragadva urnője
kezét, azt csókjaival halmozá el, könyeivel áztatá meg. Szavakkal nem
tudott felelni.
– Jó. Akkor menj minél előbb. Távozzál. Nem akarlak látni.
A királyné mondhatta azt: «menj minél előbb!» Csak egy szavába került,
hogy harmadnapra Tatrangi Dávid Erdély határszéléről Pestre jöjjön. A
királyné kivánta Rozáli vőlegényét látni. Rozáli is jelen volt az
elfogadáson.
– Ön megvárta azt, hogy hivjuk! szólt a királyné Rozáli vőlegényéhez.
– Valóban nem voltam készen még az eljövetelre. Hálámat felséged iránt
kifejezni szavakban nem lehet; hiszem, hogy a milyen végtelen e
tartozásom, azt mind ki fogom egykor egyenlíthetni. Rozáli felséged
jóltévő közelében, a legáldottabb helyen volt, a honnan nem akartam őt
elvinni addig, míg egy nagy út áll előttem.
– Hova fog ön utazni?
– Azt nem tudom.
– Nem tudja? Nincs neve annak a helynek a földön?
– Az a hely nincs a földön.
– Mit? ön az égbe akar menni? Hát ön is folytatja az istenkisértés
munkáját, elragadni azt, a mi csak az angyaloknak s a rossz szellemeknek
van megadva: a szárnyat?
– Felséges asszonyom, az angyalok és a rossz szellemek a földön járnak,
az eget csak a világfentartó erők lakják: fény, hang, hő és villany, s
azok régóta szolgái az embernek.
– Önnek az apja is járt az égben és leesett. És egy őrült eszmét hozott
le onnan.
– Ez az én örökségem.
– S ön utána indul?
– Okulva azon, a mit ő tapasztalt.
– Ön varázsló.
– Nem, felséges asszonyom. A mi a hajdankor bűvészeinél csak álom volt
és ámítás, azt a tudomány mint valót állítja elő most. A természet
alkotó ereje a titkaiba benéző búvárnak rendelkezésére bocsátja minden
hatalmát. A bölcsek kövének, az abraxas, a mithras mysteriumoknak
csodatettei élő valókká lesznek a vegytan görebei, a villanysűrítők, a
gépek kerekei által. Én abban, a mit Isten alkotott: hiszek; de arról, a
mit magam alkottam, bizonyos vagyok.
A királyné megrettenve lépett hátra e szavakra. Megrettent ez embertől,
kinek szavai hasonlítanak az Istenkihiváshoz; ki párhuzamba meri
állítani önalkotását Isten világteremtő hatalmával s ezt oly nyugalommal
teszi, hogy a visszaborzadót is megigézi vele.
A királyné elfordítá tőle arczát, hogy meneküljön ez igézettől.
Odahajolt Rozálihoz s azt sugá neki:
– A te vőlegényed egy őrült.
Rozáli pedig áhitatteljesen tevé kezét keblére s égbevágyó mosolylyal
emelé arczát fölfelé s felsohajtásában a boldogság enyhülete volt.
– És abban is Isten dicsősége van! mondá utána halkan Dávid.
A királyné tétovázva tekinte rá vissza; mintha e mondás vonatkozatát
keresné: annak a kiegészítése-e az, a mit Dávid mondott, hogy az emberi
alkotás diadala az Isten dicsősége? vagy hogy az őrültek létezése az?
A királyné összeszedte lelki erejét; tudta, hogy a mi az őrültek fölött
uralkodik, az a szemükbe néző nyugodt tekintet. E leigéző, megmerevítő
hatalom meg volt adva Hermione Peleia lélekteljes szemeinek. Volt
azokban valami szédítő, mint mikor az ember a csendes vízbe lenéz s
abban meglátja a «mély» eget.
Dávid is érezte ez igézetet.
A királyné halk, de erőteljes hangon szólt hozzá.
– És önnek van bátorsága most egy gyermek életét a magáéhoz kötni, a
kinek ön mindene… és azután azt a mindent rögtön elvenni tőle? Van önnek
bátorsága ezt a gyermeket elvinni magával arra a helyre, a mit a légben
repülő madarak is messze elkerülnek; ott a pokol közepett megismertetni
vele a paradicsomot, a boldogságot, a földi üdvösséget – egy napra… és
azután elvenni tőle mindent, s üdvöt, boldogságot föltenni egy vakmerőn
alkotott gépre; – kényszeríteni e gyermeket, hogy ott álljon akkor
egyedül és nézzen az égre, melynek felhői közt mindene, a mi kedves volt
a földön, eltünik; míg a gép, mely férjét magával viszi, mint egy kis
fekete pont, ragadtatik tova a szelek által; s aztán várni a bezárt
felhők közül e sötét pont visszatértét, mely talán összezuzva fog
lehullani lábai elé, hogy akkor ott lássa maga előtt összetörve üdvét,
szerelmét, mennyországát, és maga körül a gunyolódó pokol gőzeit és
halott sivatagát? Van önnek bátorsága ehez?
Dávid meg volt rendülve. Nem birta elviselni e nő tekintetét. Hátralépve
és ökleit összeszorítva rebegé:
– Nincs!
De a másik pillanatban egy csengő hang azt kiáltotta: «van!» És Dávid
egy meleg kéz szorítását érzé vasöklén, mely annak visszaadta elvesztett
aczélát. Rozáli állt mellette.
És a leány arcza sugárzott a dicsfénytől.
– Ne félj, Dávid! szólt a leány, és szemei tündököltek abban, a mit
mondott. A hova te mégy, oda én is megyek. Ha a pokol kapuján vezetsz
be, nem hagylak el; s ha te felszállsz az égbe, én ott is melletted
akarok lenni. Ha élünk, együtt dicsőülünk meg; ha lehullunk, együtt
mulunk el.
Dávid mindkét kezével ragadá meg Rozáli kezét.
– Ugy lesz… rebegé.
– Te magaddal viszesz engem oda is?
– Oda is.
A királyné összefonta karjait s lehajtott fővel bámult az előtte álló
párra. Hisz azoknak a sorsában volt valami hasonló az övéhez és az ő
párjáéhoz. Hisz ők is épen úgy kitaszíták lábuk alól a megszokott, az
iszaptól ragadós földet s épen úgy megkisérlék ismeretlen egeken át
repülni, miként ezek, s a királyok, kik a korszellemmel együtt akarnak
haladni, épen úgy nem tudják, hova viszi őket a lég áramlata, mint a
léghajósok.
– Oltalmazzon hát benneteket az ég… mondá és kezével inte nekik, hogy
menjenek.
– És minden igazakat, ámen… suttogá utána Dávid.
Rozáli még egyszer oda térdelt a királyné elé, hogy kezét megcsókolja,
azután követte jegyesét.
A várkapunál felültek egy kocsiba; elhajtattak a közjegyzőhöz, az
megirta házassági szerződésüket, bejegyzé neveiket főkönyvébe s azzal
férj és feleség voltak.
Semmi dolguk sem volt a fővárosban többé; egyenesen a vasuti indóházhoz
siettek, azután megkezdődött a nászutazás, sehol meg nem pihenve, sem
nappal sem éjszaka. A székelyföldön már az egyes sinű vasutak vették át
az utazókat, innen pedig a Gyilkos völgyig egy pneumatikus hegyi pálya
szállította őket fölfelé, a Clegg Samuda rendszer mellett, hol a waggon
a föld felett jár, a hajtó tömlő a kerekek közt: a mult században a
saint-germain-montessoni vonalon alkalmazták ezt.
És innentül elkezdve az út két oldalán egy folytonos lánczolata a
kisebb-nagyobb házikóknak fogadta az utazókat, mikből mind a
gyármunkások otthon maradt családjai tekintgettek elő. Némely fiatal
nőarczban, ki parasztosan átkötött kendővel vagy magafonta szalmakalap
alól mosolygott az elhaladó vonat után, ölében kis gyermekét tartva, ki
az utazók után sikongat, – Rozáli egy-egy ismerősére vélt találni – a
Sabinából – s örült neki, hogy most itt találkozik vele.
Egyszer aztán fölért a hegyi pálya a Nagy Czohárd tetejére, a honnan az
egész Gyilkos földre le lehetett látni.
Ez igazán kebelszorító látvány volt.
A háttérben egy füstölgő vulkán. A hegyoldalakból mocskos patakok
kigyóznak alá. A völgyteknő erdőtlen, növénytelen, kopár, a sziklák
érczlerakodványoktól festve. A völgy fenekén egy szakadozott tó. És a tó
mellékén kisértetes, mozgó, sokkarú gépek szivattyuznak, kelepelnek,
hajlonganak; közel hozzájuk óriási kádak, miknek füstölgő tartalmát örök
nyugtalan keréklapátok kavarják. Kutalakú kámvák, mikből tekergő
gőzoszlopok lövelnek elő, messzire hangzó folytonos bőgéssel. És a mi
legrémségesebb: egy roppant nagy épülettömeg, mely hosszú négyszögre van
kiépítve s e négyszög két részre osztva egy közép laksorozattal. Az első
négyszög udvara födetlen, a másodiké egészen be van födve üveggel. Az
innenső négyszögnek harminczhat kisebb-nagyobb toronyszerű kéménye van.
De nemcsak a kéményeken, hanem az épület minden ablakán, padlásnyilatán
keresztül ömlik a sűrű fehér gőz, mintha belülről ki volna gyulva a ház.
– Nem félsz-e itt? kérdé Dávid Rozálitól.
– Mindenütt jó, a hol te vagy! Felelt Rozáli.
A mint a vonat a völgybe alákanyarult, a mély sziklavágány eltakarta a
látványt s nem sokára pinczeszerű homály fogta körül az utazókat. Egy
hosszú hófogó tetőzet alá jutottak, mely a vaspályát egész hosszában
befödte, hogy a téli hófuvatok el ne temessék; a tetőzet ablakai csak
gyér világot engedtek keresztűl szürődni. Mikor e hosszú gerendatömkeleg
alól kijutottak, ismét rengeteg hosszuságú deszka és kőpéptetejű
raktárak, színek és félszerek következtek, két sorban, mik alatt
nyüzsgött a dolgozó nép, nem törődve az érkező vonattal. Végre megállt
az a légszivattyú gépháza előtt s Rozáli maga előtt látta jövendő
lakhelye kapuját.
E kapun is valami folytonos vékony gőz szüremkedett elő, mely nem
engedett az udvar belsejébe világosan belátni.
E háznak mindenféle nyilása igyekezett valamiféle életjelt adni. A
kémények mind füstölögtek; egyik fekete gomolygó füstöt ömlesztett, a mi
egyszer-egyszer, mintha kettévágták volna, abbamaradt, s az elszakadt
füstfelhő ment csendesen odább; másik kémény szikrákkal elegy
aranypillés füstöt lökdösött fel ütenyes huhogtatással, némelyik vékony
kék füstöt szürbölt negédesen, megint másik süvöltve lökött fel a
magasba fehér gáztömegeket, a földszinti ablakok violaszínű gőzöket
pároltak fel, míg némely pinczeablak átszüremlő ködén úgy világlott
keresztül valami földalatti fény, mintha tűzpárák jönnének ki belőle. És
úgy zuhogott, csörömpölt, dobogott, kalapált, kattogott az egész óriás
épületben alant és fent, száz meg száz kalapács, kerék, henger és más
emberalkotta titán, s úgy reszketett körülötte a föld, mintha ez volna a
pokol valóságos bejárása.
S hogy semmi se hiányozzék a csalódás kiegészítéséhez, ott a gőzölgő
udvar kapujában, félig egy földalatti lyuk tűzfényétől megvilágítva állt
egy fekete alak fekete arczczal, a ki egyébiránt nem volt az ördög,
hanem mr. Severus, Dávid hűséges üzlettársa.
Mr. Severus volt az első, ki Rozálit a waggonból leemelni sietett, ezzel
a szóval:
– How do you do, mistress?
Rozáli mosolyogva nyujtá neki kezét s a földre libbent, viszonozva a
köszöntést:
– Wery well, sir.
Az amerikai nevetett. És aztán magyarra fordította a beszédet.
– Minthogy pedig én igen természetesnek találom, hogy az én tisztelt
társam, okosabb dologgal levén elfoglalva, útközben elmulasztotta önnek
azt a nevezetes dolgot fölfedezni, hogy én is vagyok a világon: nehogy
azt higyje, mistress, hogy miután ez épület itt kétségtelenül a pokol,
tehát okvetlenül én vagyok benne az ördög, a ki angolul beszél, sietek
magamat bemutatni. Én mr. Severus vagyok, csöndes C°, s két év óta, hogy
itt vagyok, magyarul is megtanultam. Tehát hozta Isten, asszonyom, ide a
pokolba, a hol majd meglássa, milyen szépen el lehet lakni.
– Köszönöm, sir, mondá Rozáli, fátyolát hátravetve arczáról. Férjem nem
oly feledékeny; ő elmondott nekem mindent, mielőtt utra keltünk volna, s
én mindent olyannak találok, a hogy képzeltem.
– Ohó. Én pedig ily helyzetben megbocsátottam volna mr. Tatranginak a
feledékenységet, valamint hogy megbocsátom neki azt, hogy csak az utolsó
állomáson táviratozta meg nekem, hogy minő meglepetést hoz a mi
gyehennánkba? Ha egy nappal hamarább megtudom, más képet fogott volna ön
maga előtt találni. Félbehagyattam volna a munkát, kioltattam volna a
kemenczéket; nem ilyen füstfelleggel, hanem diadalívekkel fogadtuk volna
a ház szép asszonyát.
– Épen azért nem tudatta férjem jöttünket előbb, hogy fölösleges
ünneppel el ne veszítsünk egy napot. S én biztosítom önt a felől, sir,
hogy én előttem legkedvesebb látvány a folyamatban levő munka.
– Igazán? Mr. Tatrangi! Én önnek szerencsét kivánok. Igazi amerikai
hölgy.
– Székely, székely! szólt rátartó büszkeséggel Dávid.
Ekközben mr. Severus, Rozálinak karját nyujtva, a boltives kapubejárás
alól a folyosóra jutott s megállt a hölgygyel.
– Nos, úgy-e nem is olyan kellemetlen ennek a gőznek szaga? Ez az ichor
gőze. Még egészséges is. Phtysisben levőknek gyógyításul szolgál.
Valóban. A tuberculosisnál a meszesedést elősegíti, s ez által panacea
lett. Ez nem fogja önt bántani, ha egyszer megszokja, nemde? Hanem
vannak azután rosszabb illatú gázok is, de az azokkal dolgozó műhelyek
nem esnek utban.
– De én azokat is meg fogom nézni. Férjem sokat beszélt előttem e gyár
csodáiról s én alig várom, hogy azokat megláthassam.
– Alig várja? Talán épen hajlandó volna azon kezdeni a háztűznézést?
Mint jó gazdasszony, legelső dolognak találja férje házánál a konyhát
tekinteni körül? Mit szól ön ehhez, mr. Tatrangi? Nincs a mistress
kifáradva? uralkodik tökéletesen az idegein?
Dávid azt felelte rá, hogy «a mit az asszony kiván, az parancsolat».
– Ez mindenütt úgy van, a hol gentlemenek laknak. Tehát mistress, ha
megengedi, hogy én legyek a ciceronéja, bizza rám magát. A hol azután
nem találja többé kellemetesnek tovább menni, parancsoljon,
visszafordulunk.
Rozáli oda akasztotta a kezét mr. Severus karjába s inte neki, hogy
mindenre készen van.