többszörös indokolt panaszok érkezvén hozzám az iránt, hogy létezik
Magyarországon egy oly intézet, mely humanitarius czím alatt kárhozatos
erkölcsrontó emberkereskedést űz; többen az érdeklettek közül, kik
hazájukba visszaszökhettek, tanuskodván az iránt, hogy Oroszországba nem
mint férjhez adott nők, de mint eladott rabnők vitettek el, annálfogva
ez intézet vezetői ellen, bárkik legyenek is azok, rögtön a legszélsőbb
szigor alkalmaztassék; az intézet ügyei egy az országgyülés által
kiküldendő bizottság által megvizsgáltassanak; az intézetben bármily
czím alatt létező nők azonnal rokonaikhoz visszaküldessenek; s a kik ez
ügyben bűnösöknek találtatnak, a büntetés legnagyobb mértékével
sujtassanak.»
Hah, hogy igyekezett az a két gyertya fényesebben lángolni. Az arany
feszület töviskoronás királya, mintha ölelésre tárta volna karjait a
másik király elé, mintha mondta volna: «folytasd!»
«Ugyan ennek folytán meghagyom külügyminiszteremnek, hogy minden ez
országos botrányra vonatkozó vádak kiderítése iránt szükséges adatokat
az orosz kormánytól megszerezni minden úton törekedjék.»
«Továbbá meghagyom kereskedelmi miniszteremnek, hogy Erdély székely
földén felállított hyalichor gyár czégének, Tatrangi és Társának új
találmányára húsz évi szabadalom-levelet kiállítson, s annak az ideig
külvámmentessége iránti törvényjavaslatát a ház elé terjeszsze. Ezzel
egyidejüleg kívánom, hogy belügyminiszterem és pénzügyminiszterem egy
törvényjavaslatot készítsenek, egyetértőleg a hadügyminiszterrel és
honvédelmi miniszterrel, – mely szerint a Gyilkos havas mellett fekvő öt
négyszögmértföldnyi kamarai birtok azon székely letelepülők számára
átadassék, kik az Ichor-termeléssel és a hyalichor gyártással
foglalkoznak, adó és katonai szolgálat alóli mentességgel.»
Kezdett csendes feszengés hangzani a nyugtalanított karszékeken.
«Azonkívül meghagyom belügyminiszteremnek, hogy az orvosi tanács által
kipróbált és jónak talált «ichorismust» a legnagyobb sietséggel minden
közkórházaknál alkalmaztatni el ne mulaszsza, s ezt ugyanazon országos
rendszabályok sorába vegye fel, melyek közé a himlőbeojtás is tartozik.»
A teremben még mindig félsötét volt. A főudvarmester sietett a partialis
lámpafogyatkozás után azonnal a fővilágítómestert fölkeresni, hogy az
ekklipsist oszlassa el, de még nem talált rá. A király nem láthatta a
távolabb ülők arczain szavainak hatását.
Azokra pedig még sok meglepetés várt.
«Miután kultuszminiszteriumom teendőit ezentúl belügyminiszteriumomra
ohajtom átruházni, eddigi kultuszminiszteremet, királyi kegyelmem
biztosításával e hivatalától fölmentem és ugyanőt németországi
nagykövetemmé kinevezem.»
«Mivelhogy azon miniszteri állomásnak, mely személyem mellé
rendeltetett, most már az év egy részét ez országban töltvén, semmi
értelme nincsen, e miniszteri állomást megszüntetem, s annak jelenlegi
betöltőjét Horvátországunk báni méltóságába emelem.»
«Nagy fontossággal bírván országainkra nézve Galicziának kielégítése és
állami szervezése, valamint hadseregeinknek tervszerű vezénylete,
ezennel kinevezem kedves bátyámat Henrik Zsigmond főherczeget Galiczia
helytartójává és hadseregem generalissimusává, azon meghagyással, hogy
székhelyét Krakkóban haladéktalanul foglalja el.»
«Kedves bátyámat, Ottó herczeget ezennel utasítom, hogy ausztriai
honvédparancsnoki állomását betölteni siessen, s ezzel együtt járó
feladatait végezze.»
«Szeretett nagynénémnek, fenséges Mária Clara főherczegasszonynak azon
többszörösen ismételt óhajtásába, miszerint udvartartását zord
éghajlatunk alul a kies Salzburgba áttehetnie engedjem, nehéz szívvel
bár, de indokai által meggyőzetve, beleegyezem…»
(«Hisz ez valóságos razzia!» suttogá egy hang a félhomály hátterében.)
«Végül tudatom hiveimmel és szeretetteimmel azon rám nézve kedves és
hiszem, hogy egész országomra nézve örvendetes eseményt, miszerint amaz
igéretteljes összeköttetés, melyet Istenben boldogult dicső szüleim több
év előtt a köztem és Hermione Peleia czári herczegnő között végbement
ünnepélyes eljegyzés által felavattak, a mai napon fenséges jegyesem
szivélyes elhatározása és beleegyezése által ujból megerősíttetett; mely
frigyet Isten áldása, s hiveim és szeretteim üdvözlete fogja bizonynyal
kísérni: óhajtom.»
E perczben újra kigyulladt a villanylámpa; de e készülék szokása szerint
az első kiviláglás csak néhány perczig szokott tartani, hogy ismét
elsötétüljön s aztán csak ujabb nehány pillanatnyi szünet után kezd a
teljes világításhoz.
E meglepő percz alatt, melyben a hirtelen kigyult világ véletlen talált
mindenkit azon alakjában, melyet a biztos sötétségben kiki fölvett, a
következő képet látta a király maga előtt:
Henrik Zsigmond főherczeg mind két kezébe kapva tartá kardját, tán hogy
az asztalra vesse, vagy hogy kirántsa hüvelyéből? arczán a harag és dacz
kifejezése volt; Mária Clara főherczegnő székéről félig fölemelkedve,
kinyújtott kezével a királyra mutatott, mintha azt mondaná: «le onnan a
trónról!» a kultuszminiszter a düh és elfojtott gyülölet
hyena-tekintetével nézett a királyra; a személye melletti miniszter
előkelő gúnynyal vonta félre a száját, a hadügyminiszter arczán a
legnagyobb ijedtséget fejezve ki, két kezével kapott fejéhez, a
belügyminiszter pedig feldult hajában vakart az öt körmével; és a
többiek ott sorban mind megannyi hogarthi mintául a megriadást, a
csufondároskodást, a pártdühöt, a fanatismust, a kárörömöt, a
felségsértő gőgöt fejezék ki; volt egy ragyogó arcz is köztük, csak egy,
a honvédelmi miniszteré; a pénzügyminiszter hátrahajtá a fejét és nyelve
hegyét fogai közt tartva elmélkedett a hallottakon, a külügyminiszter
pedig hátra fordítá a fejét.
Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Azután ismét sötét lett. Az is
tartott nehány perczig. Ezalatt a meglepett alakok ismét rendezheték
magukat. E nehány percz alatt a tompa csendben halk suttogás támadt az
asztal körül, mintha mindenki szomszédjával cserélne eszméket. A király
nehány érütésig megpihent.
Azután ismét szólt. Szilárd, csaknem recsegésig kemény hangon.
«Mindezek pedig, a miket itt és most előadtam, változhatatlan uralkodói
akaratom és elhatározásom…»
A villanyfény most már teljes világítással jelent meg újra.
Az asztal körüli arczok mind rendben voltak már. Semmi változás, semmi
indulatkifejezés sehol. Ünnepélyes komolyság volt és csend.
E várakozásteljes csend közepett Henrik Zsigmond főherczeg fölemelkedett
székéről és így szólt:
– Felséges rokonom, császárom és királyom! Én a rám ruházott magas
megbizatást mély hódolattal fogadom el, s hiszem, hogy mindazon hű
alattvalói felségednek, kiknek vállaira e mai napon annyi megtisztelő
feladat nehezült, felséged akaratából, hasonló készséggel ajánlandják
fel minden tehetségeiket felséged trónjának és koronáinak megvédésére.
E szóknál mindenki felállt és egyhangú volt a halk szózat:
«Éljen a király!»
Mintha nem is ugyanazok az alakok lettek volna, a kiket ama futó
pillanatban mutatott fel a villany-fény.
Midőn mindenki visszaült helyére, Mária Clara főherczegnő állva maradt.
– Kedves öcsém, felséges uram, még nekem van nehány szavam tehozzád.
Igaz, hogy többször ohajtottam az udvar zajától félrevonulni és kies
Salzburgom csendjében tölteni életem hátralevő napjait, de most, midőn
oly lépésre szántad el magadat, mely királyi fejedre egyaránt hozhat
fényt és veszélyt, engedd meg nekem, hogy a mint tőlem telik, a fényt
növeljem s a veszélyt megoszszam. Engedd meg nekem, hogy császári
arádnak nász diadémját én tehessem föl homlokára: a család legöregebbje.
A király meg volt hatva; fölkelt székéről, odasietett nagynénjéhez,
annak megcsókolá a kezét, mire a főherczegnő megölelte a királyt.
Mikor a király ismét széttekintett, saját szemei is nedvesek voltak, s
úgy látta, hogy a nagy kabinettanács tagjai mind a szemeiket törülik.
A király utoljára is elhitte, hogy a villanyfény hazudott az imént.
Ámde legyen szabad ő felsége legmagasabb hitével szemben azon
legalázatosabb véleményünknek kifejezést adnunk, hogy a villanyfény
igazat mondott.
És ha ő felsége e rövid perczig látott tüneményben felismeré vala a sors
intő oraculumát, nem hágy meg egynek is a kezében semmi ártó eszközt,
azok közül, kiknek arczaít eltorzítva látta, legyen bár ez ártó eszköz
kard, marschallbot, irótoll, pecsétnyomó, vagy kulcs!
AZ EGYETLEN NAGYHATALOM.
Mikor a király kabinettanácsa minden tagjának legforróbb
hódolatnyilatkozatait hallá, az a vágya támadt, hogy megmondja
nagynénjének azt is, hogy arája már itt is van a várban, mint Karolina
főherczegnő vendége. Hanem ez ügy mégis az udvari etiquette belügye
volt, s nem volt elintézhető a plenum előtt. Majd holnap a szűkebb
családtanács vegye ezt tudomásul.
Csakhogy holnapig még egy egész éj van közben – s éjszaka a sötétség a
király. És a reggel kezdődik a matutina órájával.
Mikor a kabinettanács eloszlott, Mária Clara főherczegnő és Henrik
Zsigmond főherczeg együtt kocsiztak a főherczegnő palotájáig, melynek
kapuján aztán éjfélig szakadatlan jártak ki és be a hintók, a mikből
tábornokok, főurak, főpapok szálltak ki és rövid idő mulva siettek ismét
odább. Valami tervet forraltak ott. Talán valami gyors, döntő
elhatározást. Késő éjjel küldettek a parancsok a kaszárnyákba. A királyi
vár őrizetére rendelt ezred minden nesz nélkül mással váltatott fel. A
nagy pneumodromon megtöltve állt készen a vérmezői óriási műhelyben.
Hogy mi van készülőben? azt nem tudta senki; hanem egy titkot
rebesgettek már: azt, hogy holnap reggel három órakor a főváros minden
templomának tornyában a harangok a szokott matutina helyett
vészkongással félreveretve fognak felhangzani, s akkor aztán – kezdődik
valami.
Hát a király nem tudott meg ebből semmit?
Nem. A mint vége volt a kabinettanácsnak, sietett Karolina főherczegnő
lakosztályába, s ott azután Hermione Peleia csengő hangjai mellett
elfelejtett a matutina harangszaváért aggódni, elfeledte, hogy van még
világ odakinn; és hogy a világon most éjszaka van.
De ugyan ki is hozott volna hirt a királynak?
Mikor miniszterei lementek a várlépcsőkön s megálltak, hintóikat várva a
vestibule előtt, a hadügyminiszter így szólt:
– Mához egy esztendőre itt van a háboru. Én sietek összehivni a
tartalékot.
A rendőrminiszter azt mondá:
– Mazrurt csak elfogom még ma; de hogy a «Társait» ki fogja el, azt nem
tudom.
A pénzügyminiszter így szólt:
– Én siethetek egy százmilliós kölcsönt valahol megkötni még az éjjel.
A külügyminiszter véleménye ez volt:
– Holnap elkezdhetem a boxirozást az egész európai diplomatiával.
A kereskedelmi miniszter felsóhajtott:
– Csak tudnám hát, hogy mi az a hyalichor? Mindjárt megismerkedem a
törhetlen üveggel.
Legkeservesebb volt a belügyminiszter fohászkodása:
– Hát én azt sem tudom, hogy mihez kezdjek a sok közül? Azon kezdem,
hogy felakasztom magam ide a lámpásra.
… Dehogy kezdte azon! Egyik sem kezdte azon, a mit mondott. A
hadügyminiszter vágtatott Maxenpfutsch bankárhoz, tudatni vele a kedvező
alkalmat a kétszáz milliónyi új hadiléggömb kiállítására, ott mindjárt
el is készíték az offertet. A rendőrminiszter sietett Mazrurt
tudósítani, hogy «szaladj, mert egy óra mulva elfoglak, ha megkaplak!» a
pénzügyminiszter sietett a börze sensáljához, hogy haladéktalanul
csapjon át a contreminehez, mert iszonyú baisse lesz. A
külügyminiszternek sietős dolga volt nem a spanyol nagykövettel, hanem
annak andaluziai szépségű nejével. A kereskedelmi miniszter sietett nem
a törhetlen, hanem a nagyon is törékeny üvegeket felkeresni, mikhez
leggyöngédebb hajlamok vonzották, a belügyminiszternek pedig az volt a
legsürgetősebb feladata, hogy mint adhassa el nagy csomó
Sabina-részvényét még az éjjel?
A királyra és a hazára nem gondolt senki, csak azok, a kik őket nem
szerették.
Senki?
Valaki mégis gondolt rájuk.
S mindezek a magas állású személyek kifeledték a számításukból ezt a
valakit. Ez pedig az egyedüli nagyhatalom a földön.
Ennek a nagyhatalomnak van hadserege, több mint minden uralkodónak, van
pénze, több mint minden bankárnak; vannak országai, miket nem hódíthat
meg senki. Ez a nagyhatalom a közvélemény.
A hintón vágtató urak úgy találták, hogy a hír már mindenütt megelőzte
őket. A közvélemény értesülve van már mindenütt: a börzén, az utczákon,
az országházban, a kávéházakban. Nem lehet már Sabina-részvényt eladni,
Mazrurt békebirák őrzik szobájában; a közvélemény ébren van. Nincs
éjszaka; tömve minden utcza; a néptömeg hullámzik minden téren, még most
csak csendesen, kézről-kézre adva és magyarázva egymásnak az Astrapé
meglepő hireit. Senki sem megy ma aludni. Ébren marad az egész város.
És erről sem értesíti a királyt senki. A király még mindig szerelme első
tündérálmát éli ébren; boldog napokról beszél ő menyasszonyának, s az
dicső napokról ő neki. Ki háborgatná őt itten?
De valaki mégis eljön őt háborgatni: a matutina harangszava.
E végzetes órát itt akarta bevárni, ez ihletett bűvkörben.
És a mint a három órát ütötte, egyszerre megszólaltak a harangok. Nem a
szokott egyetlen harang, a münster száztíz mázsás óriása, de minden
harangja a fővárosnak. És nem vészkongásra szólaltak meg, de ünnepélyes,
de bucsujárati zengő összhangzatra.
– Mi ez? szólt a király meglepetten.
«Nem a sekrestyések huzzák a harangot felséges uram! A közvélemény
harangszava ez!»
A király az ablakhoz sietett s a nehéz selyemfüggönyt félrevonta arról.
Ah! ez elragadó látvány volt.
Késő éjfél után kivilágítva az egész város. Egy varázsütésre, egyetértő
közakarattal kivilágítva minden ablak! gyertya ég a legtávolibb viskók
ablakában, a manzardok padlás-ablakaiban, a hajók, a dereglyék
kajütjeiben is.
«Ez nem a hatóságoktól megrendelt illuminatio, felséges uram, a
közvélemény világítása ez!»
S e szörnyü hatalom kiáltása is szörnyű!
Egy óriási, szakadatlan égbontó riadal hangzik át Pestről, mely
szájról-szájra adva, egyre emelkedik, lassan átkel a hidakon, a hajókon,
a levegőben. Budát is felveri, az is megzendül tőle. Elnyomja e kiáltás
a harangszót magát, betör a bástyákon, elfoglalja a várat; megostromolja
a királyi vár ablakait, csak úgy reszketnek bele.
Minő kiáltás ez?
A királyi vár előtt néma hadsorok állanak, karra vetett fegyverrel;
lovas csapatok kivont karddal; fenyegető ágyu-ütegek, mozdulatlan
tüzéreikkel. Egy zord tekintetű alak léptet horkoló paripáján e hadsorok
közt alá s fel, kihuzott kardját hegyével a föld felé eresztve, egy szó
kimondását tartogatva. Vajjon minő szó lehet az?
Ez a generalissimus.
Az egetverő kiáltás már a budai főtérig elhatott.
A királyi lak kapujából egy lovas léptetett elő, fehér paripán, egyedül,
kiséret nélkül, s egyenesen a várlak előtt felállított hadsorok közé
tartott.
A mint ezt az alakot meglátták a katonák, mintegy vezényszóra egyszerre
lábhoz ereszték fegyvereiket, lekapták fejükről a sisakokat s fedetlen
fővel, polgár szokás szerint, riadtak egyszerre a lelkesült kiáltásba:
«Éljen a király!»
Igen is, magas és legmagasabb urak és úrhölgyek! ez az a rengeteg
kiáltás, mely az éjszakát fölveri. Ez nem a bérencz sycophantok fizetett
üvöltése; a közvélemény üdvözli e kiáltással a király ablakai előtt a
hajnalt! S a közvéleménynek hadseregei is vannak! A katonának is ez a
«parola» erre az éjszakára. (Pedig talán nem is ez volt kiosztva.)
A generalissimus ménje ijedten kezdett el ágaskodni e váratlan riadalom
hangjaira, lovagjának mindkét kézzel kellett kantárját megragadni, hogy
lovát megzabolázza, kardja e közben kihullott kezéből s csak szíjánál
fogva csüggött kézcsuklóján; de tekintete azért szikrázó haraggal járt
végig az ujjongó hadsorokon. – A király paripája pedig megállt a
hadsorok közt nyugodtan, s mintha értené e kiáltást, fejével délczegen
bókolt és jobb lábával kapálta a földet.
Az áramlat, melyet a király elhatározása adott a közvéleménynek, aztán
egyre nőtt, s hiába vártak a régi eszmék hívei elapadtára: megtöltött az
minden űrt maga körűl.
Országgyülés és falutanács, synodus és népgyülés, kereskedő-egylet és
iparos-szövetség egyaránt sietett a trónhoz, hódolatát nyilvánítani. Nem
kellett a megyefőnöknek államköltségen felfuvaroztatni Budára kötéllel
fogott küldöttségeket, maga kenyerén jött úr és paraszt, hogy a királyt
szinről-szinre láthassa.
Az egész diplomatia üdvözlé elhatározásáért s a külföldi sajtó
valamennyi tisztességes közlönye versenyzett magasztalásában.
Nem tört ki sehol lázadás, nem kerülgette a királyt sehol orgyilok,
pokolgép, akármerre járt, mindenütt testőreivel volt tele az utcza. A
közvélemény maga volt a testőr. A ki a király ellen fel merte volna
nyitni a száját, azt agyon – nem verték volna, de agyonkaczagták volna.
Nem fogott a fanatizált nép kaszát, cséphadarót, nem támadtak bande
noir-ok, whyte boys-ok, Rebekka leányai; örült minden ember a
békességnek.
Nem prédikáltak a papok lázadást a törvények ellen; megköszönték, hogy
fel vannak oldva a gyülölet kötelessége alól.
Még a főpapok is bókolásra hajták infuláikat, midőn a királynál
tömegesen tisztelegtek, s esetleg nem volt ott a közelben semmi –
villany-fény.
A hazai poéták verseket költöttek a szép fejedelmi menyasszony
üdvözletére, a császári család tagjai tüntetően tisztelegtek Hermione
Peleia herczegasszony körül.
De még ez idáig mind phrasis: elhangzik s oda van.
Ámde a közvélemény, ha felébresztik, tenni is tud.
A mint a legmagasabb helyről ki volt adva a jelszó, egyszerre el lett az
fogadva mindenütt.
Új korszak nyilik!
Minden alvó erő fölelevenül, minden egyes ember kötelességének tudatára
ébred. A «tinéa» kitépett fejével együtt a minden izében egybefüggő
corruptió egész szalagférge elpusztul. A becsületérzés, a munkásság
társadalma kerül felül. A biró felszabadul a pártnyomás alul s szolgálja
ezentúl – nem a prætorát, hanem az igazságot. A megvesztegetett salak
siet eltisztulni helyéről, vagy kisepertetik; s jellemmel, tudománynyal,
munkakedvvel biró férfiak jönnek elő magányaikból, az állam gépezetébe
beállni, kik eddig irtózva kerülték a hivatalt. Félév alatt a
retardatum-halmazok le vannak győzve a hivatalokban, s a magyar
igazságszolgáltatás elismerést talál a külföld előtt.
Személy és vagyonbiztonság uralg az országban. Becsületes kézben a nép
is becsületes.
Nincs adómegtagadás. Tudja minden ember, hogy a mit fizet, a hazának
fizeti, hogy abból saját békessége, gyermekei jövője, tűzhelyének áldása
gyarapszik. Félév alatt tizenkét milliónyi adóhátralék folyt be önkényt
az állam pénztárába, mit eddig semmi executio nem birt behajtani.
Hazakerül az elveszett bizalom – s a bizalom szava ezüst és arany. A
szégyenletes papirrongyokat elűzi a piaczról a rejtekéből előkerülő
érczpénz. Nem tartogatja azt senki többé ládája fenekén, harisnyába
bekötve, ágyszalmába eldugdosva. Tudja meg a világ, hogy nekünk van! De
ha nyomnak bennünket, akkor nincs.
Csak meg kell pendíteni egy eszmét, s már az egész ország felkarolta
azt.
Egy napon Bárány Pál azt a felhivást intézte az országhoz, hogy
alapítsunk egy valódi «népbankot». Nem olyat, minők az eddigiek, miknél
a külföldi kölcsönadó szedi fel a hasznot, de a melynek haszna magának a
népnek marad. Legyen öt millió részvény, egy részvény ára tíz forint.
Azt érczpénzben vagy arany-ezüstnemüben teszi le mindenki, s az lesz a
bank alapja. S a koldusnak csufolt országban két hó alatt együtt volt a
mesésnek látszó kincs. A hangyák hordták össze: a nép. Több volt abban
az ezüst gomb, kanál, aranygyűrű és fülönfüggő, mint a vert pénz; de az
érték együtt volt. Akárhány ember evett azontúl czinkanállal, csakhogy
részvényese lehessen a népbanknak. S egy hó alatt le volt vele nyomva
valamennyi banknak a kölcsönkamatja a külföldi rendes árfolyamra.
S ennek meg volt a hatása a külföldre is. Ott is látták, hogy ez a
nemzet komolyan hozzálát házának rendezéséhez, tőkepénz és kereskedelem
azonnal bizalommal vette folyását ez ország felé.
Még az ég is áldást adott hozzá. Ez év jó termést hozott, s Oroszország
és Amerika távol maradtak a gabnapiaczokról, nagy volt a kivitel; a
pénzbőség a gyár- és kézműiparra éltetően hatott. Épült, gyarapodott
minden város. Szabadult a régi adósságoktól föld és bolt s velük együtt
a kincstár. Nem volt deficit többé.
És nem volt aggodalom a jövőtől, félelem az ellenségtől. Mikor a nyári
összpontosításra felhivták a honvédséget, ötszázezernyi tömegben jelent
meg a fegyveres hadtábor helyein, s míg más időben kétezer tiszt
hiányzott, most minden katonai tehetség sietett felajánlani szolgálatát,
s nem hivatkozott senki törvényelőtti mentességre: a diák otthagyta
iskoláját, a feloszlott szerzetek novitiusai százával álltak be a
honvédseregbe, a papok valláskülömbség nélkül mentek az ezredeket
önkényt kisérni s a földésztől nem kellett parancsszóval kisajátítni a
honvédhuszárnak való paripát; ha egyet kértek tőle, adott kettőt. A
hadgyakorlat alatt a katona nem koplalt, az élelmezési biztos nem
lopott: hisz a közvélemény volt már a gazda!
A megkezdett munka minden részeiben kidomborult. Az országgyülésen
kevesebbet beszéltek, jobb törvényeket hoztak. Pártviszály, nemzetiségi
versengés, vallási villongás mintha csak ki lett volna oltva. Csupa
testvéresülési ünnepélyekről értesítének a lapok, s azoknak a hangja is
emelkedetté, ihletté vált, még a Le Menteur sem hazudott többé. A
sötétség tábora, vezérei nagyrészével együtt kiosont az országból, s
senki sem kergette őket s senki sem vette észre, hogy nincsenek itt
többé. Magukkal vitt vagyonuk még csak hézagot sem hagyott maga után. Az
ittmaradt jezsuiták pedig igyekeztek patriotikus tüntetésekben
felülmulni az igazi liberálisokat.
Nevezetes adatokat jegyzett fel ez év statistikája. Azon három hónap
alatt, mely a királyi elhatározás s az uralkodó menyegzője között
lefolyt, háromszor annyi házasság köttetett az országban, mint a
megelőzött egész évben. A szivek is megelevenültek s a szerelem is
virágzásnak indult, miként már egyszer történt 1848-ban. Legnagyobb
illetéket szolgáltatott ehhez a székely föld. A mióta a Gyilkos havas
környéke települőinek megadatott azon szabadalom, mely a hajdani muranoi
gyárosokat a velenczei nobilikkal egyenlő rangra emelte, azóta megszünt
a székely kivándorlás; sőt a Moldvában letelepültek is ezerével
vándoroltak vissza, s ezzel egyszerre megszünt a leányvásár is. A Sabina
hazaküldött hajadonai otthon mind becsületes férjekre találtak, s volt
már kereset is elég. A hyalichorgyár tízezer embernek tudott adni
kenyeret, s első esztendejében hirhedetté tette gyárosait minden művelt
világrészben, mely üveget használ.
Tehát a szeretet uralkodott ez évben.
Meddig?
A király kijelenté, hogy menyegzőjét minden pompa nélkül akarja
megtartani. Nem engedte, hogy az ország nagy költségbe verje magát a
miatt. Jó. Azt megtilthatta, hogy díszruhás banderiumok jöjjenek fel
őskori újruhákban ragyogni: de azt nem tilthatta meg, hogy a nép
százezerei hivatlanul, maguk örömére feltóduljanak a királyi menyegző
napjára; hogy Budapest e héten egymillió lélekkel szaporodjék, kiknek
nagy részét hevenyészett sátorok fogadták szállással. Nem volt az pompa
a fényben, a változatosságban, de pompa volt a nagyságban, a
végtelenségben. Egyszerű aranyozatlan nép; de száma millió; de szive
arany!
Mikor a király az esküvő után egyszerű hintajában e néptömeg közé
jutott, úgy el volt foglalva minden utcza, minden tér, hogy egy lépést
nem lehetett haladni. Nem voltak felállított fegyveres hadsorok, mik az
út közepét, szabadon tartották volna számára. Ekkor a nép kifogta
hintaja elől a lovakat s a királyt és királynét kocsijával együtt
vállára emelve, úgy adta kézről-kézre tovább egész palotájuk kapujáig,
hogy a kocsi, mint a tenger színén végig gördülő csodajármű járt az
emberek vállai fölött, s a zengő üdvkiáltáson keresztül hangzott a szép
orosz románcz dallama, mit az utczák énekeltek, Hermione Peleia kedvencz
dala.