rejtelmes tábort, mely mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel várat
rak a maga fejedelmének s mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel
egész házakat elpusztít. Egy vitéz ősének hős vérével irott sorok
beszélnek erről, kit e titokteljes hatalom az Inkák trónjára emelt
egykor s midőn a fejedelem szabadulni akart tőle, akkor ugyanez a
hatalom a vesztőhely fövenyére dobott. – És kit tesz szövetségesévé
ugyanakkor, midőn ezeknek hadat üzen? – A democratiát, a liberalismust,
mely magát az Istent sem ismeri el királynak, nem hogy a királyt
Istennek. Ismer-e a democratia «jó királyokat»? Nem Saint Just mondata-e
a jelszó: «Király volt! ez a bűne!?»
Ha pedig nem szentesíti a törvényt, akkor kezébe adta magát e sötét
hatalomnak, mely szintén nem jó barátja, nem szövetségese; melynek
törekvése felhasználni a király nevét önző czéljaira, hogy azt gyűlölje
meg a nép, azt itélje el a történelem; melynek világos cselszövénye a
királyt, a kinek szabad szellemében nem bizik, boldogtalanná tenni, mint
embert; gátul állani szivének hajlamai elé; megakadályozni, hogy
szerelmét emelje a trónra, kényszeríteni gyűlölettel kötött, áldástalan
házasságra, családi trónkövetelők számító kárörömére.
Az egyik oldalon egyik ősének rémképe, ki saját akarata után ment és
megcsalatva, elárulva, a vérmezőn lehelte ki ifju hősi lelkét; a másik
oldalon egy másik ősének alakja, ki engedett magával mindent tenni és
élte egyhangú napjait a reszkető vénségig, neveztetve felségnek és
atyának, midőn egyik sem lehetett.
És nincs senki, a ki a királynak e lelki tusájában segélyére jöjjön; ki
egy tanácsadó szóval a kettős mérleg egyik serpenyőjét lebillenésre
birja. Olyan egyedül áll az egész világon!
Akármelyikre határozza el magát, abból lehet jó, lehet rosz. Mindkét
vitázó félnek a priori egyenlően erős érvelései vannak. De az «élet»
melyiknek fog igazat adni? Itt a göcs!
Ha csak saját magáról volna szó, meg tudna magának felelni. De itt
országainak nyugalma függ a kérdésben s talán egy világrész sorsa!
Az egész világon nem volt senki, a kitől lelke erőt kérhessen kölcsön. –
Magára volt hagyatva. – Tehát egyedül akart maradni.
Udvarnokainak megparancsolá, hogy ma egész estig ne bocsássanak hozzá
senkit. Senki ne nyissa rá az ajtót. Még a családtagok közül sem akar
elfogadni senkit. – Estére együttes kabinettanácsot hivatott össze,
melyben a családtagok és a miniszterek veendenek részt, akkor tudatni
fogja elhatározását.
És azután nyugtalanul, öneszméivel küzdve, járt alá s fel dolgozó
szobájában.
Delet harangoztak. Megállt a harangszót hallgatni.
Tehát igazán ez volna az utolsó harangszó? Vagy még a vesperát és az
«angelus»-t meg fogja hallani estére: csak a matutinát nem többé?
– Ki mer ilyenkor bejönni?
A főkomornyik alakja jelent meg görnyedezve az ajtóban.
– Mit háborgattok? Nem mondtam, hogy senkit se fogadok el!
– Ezt az egyet mégis el kell fogadnia felségednek.
– Kell!? kiálta fel indulatosan a király; kinek ezt a szót soha még
nagynénje, még miniszterelnöke sem merte szemébe mondani s most és ily
lélekállapotában egy cseléd meri ezt odadobni eléje vakmerően.
– Kell! Felséges úr! sietett a cseléd ismételni. Hermione Peleia
Romanowna czárevna vár kihallgatásra.
E névre a király arczát egy pillanatra elhagyta a vér. Szive elkezdett
sebesen dobogni. Tántorgott, szédült.
– Várj! inte a főkomornyiknak. Rendbe kellett szednie magát; hiszen
minden tagja királyiatlanul reszketett. Erre ez egyre nem volt
elkészülve. Valami sugalta neki, hogy ez az utolsó, legnehezebb
próbatét, melyet szivére mértek. De ennek még nem várt vége lehet.
Lassankint visszatért arczára a pír. Azután nagyon is visszatért. A
reszketést hőség váltotta fel. «Megálljatok! mondá magában, ti ide
hoztátok őt elém! Ám lássátok, hogyan vihetitek el innen?»
– Vezesd a czárevnát és kisérőnőit az elfogadási terembe, parancsolá a
király. Sietni fogok oda.
És azután nem várta vissza komornyikját, hogy átöltözzék. Más ruhát
öltött. Nagynénje előtt csak úgy jelent meg, mint unokaöcs; de Hermione
Peleia előtt császár-király akart lenni.
Mellékszobáin át sietett az elfogadási terembe.
Hermione Peleia nagyherczegasszony orvosnője és jogtudornője kiséretében
várt ott. A Parabolana-hölgyek sárgafekete öltözete volt rajtuk.
Császár és király akart ő Hermione Peleia előtt lenni s midőn meglátta
őt magához ily közel, gyermekké lett. Az a boldog idő jutott eszébe,
mikor egymást legelőször látták, mint gyermekek: mikor szülőik
örömkönyező szemei előtt gyűrűt váltottak. Az oly régen volt már!
De azért a király még sem állhatta meg, hogy elfeledve minden fejedelmi
méltóságát, félig vágyó örömtől, félig daczos elhatározástól hajtva, oda
ne siessen hozzá és kezét ne nyujtsa neki s midőn megkaphatta a viszonzó
kezet, ott ne tartsa azt magánál s a leggyöngédebben ne szólítsa őt
nevén:
– Hermione!
– Felséges úr!
– Mi egykor neveinken hivtuk egymást.
– Akkor neveink egyenlők voltak. Trónörökös volt mindkettőnk czíme. Ön
most császár és király – én pedig Sacherij Hermione Peleia kisasszony
vagyok.
– Oh! ne gúnyolódjál.
– Nem gúny ez, felség. Száraz való. Hivatalosan van ez tudtomra adva.
Felséged törvényszékei mondták ezt ki itéletileg. Ime itt az itélet. Ez
hozott ide engem.
Ezzel átnyujtá a czári herczegnő a magával hozott iratot a királynak.
– Ki merte ezt tenni? kiálta fel lángoló haraggal a király, midőn
megpillantá a borítékra irott nevet.
– Tekintsen bele felséged és meg fogja érteni.
A király végigolvasta az iratot. Eleintén a bámulat és a boszuság tölté
el lelkét; de egyszerre kezébe akadt a vörös fonál, mely e cselszövény
gubanczát megoldja. Akkor aztán visszatért nyugalma.
– Nekem van tudomásom ez ügyről. Tatrangi Dávid menyasszonyát,
Szentivánfai Rozálit a Sabina visszaköveteli magának.
– S erre joga van a szentesített alapszabályok és a gyámi hatalom
erejénél fogva. A törvényszék kénytelen volt a Sabinának igazat adni.
– Ezt mondja a jogtudornőd?
– Ő itt van velem.
– Hm! Nem volt jogtudornőd a szent-marxi nőiskola növendéke?
– Igen, felség!
– Értem. És most ő adta neked azt a tanácsot, hogy hozzám jöjj. Mit
kivánsz tőlem?
– Felség! Még nem alázott meg annyira a sors, hogy minden büszkeségről
letegyek. Nem az bánt, hogy nekem, mint Sacherij kisasszonynak a
helyhatóság utolsó bérszolgája előtt is kaput kell nyittatnom. Én tudom
becsülni a polgárok közötti egyenlőséget. De a hol az egyenlőség
fennáll, ott minden polgárnak a háza az ő vára; «my house is my castle!»
S olyan törvény ott nincs, mely bárkinek is jogot adjon a «király
nevével» más házába betörni. Ez országban szabad az. De viszont vannak
kivételek, melyek jogot adnak egyes házak birtokosainak, hogy kapuikat
minden világi hatóság elől bezárják. Ezek a kolostorok.
– Úgy-e? szóla közbe a király. Egyet villámlottak szemei. Jól találta ki
sejtelme a talány nyitját.
– Én házamat nyomorultak ápoldájává avattam fel. Azok a nők, kik e házba
belépnek, viselik a szentek glóriáját s a martyrok töviskoszorúját.
Isten látja azt jól. De az emberek nem látják. A Parabolana-menhely csak
magánápolda, nem fölszentelt zárda. Én tehát, hogy magamat és a velem
együtt lakó tiszteletreméltó nőket minden jelen és jövendő zaklatástól
megmentsem, folyamodtam a pápa ő szentségéhez, hogy a
Parabolana-menhelyet avassa fel kolostorrá, s engemet erősítsen meg
abban, mint fejedelemnőt. A pápai breve megjött, ime itt van. S én
elhoztam azt felségedhez, hogy «placetum regium»-át kérjem hozzá.
Remélem, felséged nem fogja rossz néven venni Sacherij Hermione
kisasszonytól, ha mégis «fejedelemnő»-vé lenni vágyik.
Egészen belátott most már a király a cselszövénybe.
Nem Mazrur és társainak brutalis erőszakoskodása volt itt a mozderő. Az
csak a gép volt.
Most aztán tudta már a király, hogy mit fog tenni, hogy mit kell tennie?
Számítottak az ő gyöngeségére. Azt vélték, hogy az északi Nihil
országától annyira retteg, hogy nem meri megsérteni annak egyik közegét,
hogy nem meri királyi vaskeztyűs kezével torkon ragadni Mazrur és társai
czégének hydráját. Hanem hogy inkább engedi szerelmesét, saját
eljegyzett mátkáját a világtól megválni s zárdafejedelemnővé lenni, hogy
a szégyentől így oltalmazza meg.
Sokszor megesett az már, hogy egy szelid emberből hőst csináltak az
által, hogy még jobban meg akarták alázni.
– Ha! Ez egy szótagú hang hagyta el a király ajkát. Lehetett az nevetés,
vagy dacz, vagy önkérdezés hangja. Átvette Hermionetől a pápai brevét.
– Tehát te zárdafejedelemnő akarsz lenni, Hermione. Szólt a bizalmas
nyájasságtól enyhített hangon. Lásd, én is zárdafejedelem vagyok itten:
a «szegénység», «alázatosság» és «nőtlenség» hármas fogadalmával.
Aláirásomat kivánod? Akkor meg kell látogatnod czellámat. Akarod-e?
Hiszen mi szentek vagyunk mind a ketten, és mégis összekötve.
«Matrimonium Sancti Josephi!» A két úrhölgy kövessen bennünket.
Meglátogatod-e velem czellámat?
A király karját nyujtá Hermionénak, a czári herczegnő egy parancsoló
pillantást vetett kisérőnői felé; azzal a király karjára támaszkodva,
engedé magát annak dolgozószobájába vezettetni. A két udvarhölgy megállt
a szoba nyitott ajtajában s hallhatott egy-egy szót, mit a király és a
herczegnő egymással beszélt.
A király leülteté Hermionét az egyszerű karszékbe, mely iróasztala előtt
volt.
– Nézd, ez itt az én oltárom, szólt, iróasztalára mutatva. Itt szoktam
Istennel beszélni, országaim sorsáról, lelkem nehéz küzdelmeiről. Itt
hullanak senkitől nem látott könyeim; itt álmodom ébren, senkitől nem
sejtett örömeimről. Oh! az egész világon ez az egyedüli hely, a hol
nyugton érzem magamat. Ez az én oltárom. És lásd: ennek «peristeriuma»
is van. Benne áll a szent kép, melyhez lelkemet fölemelem, és a
zsolozsmák, miket hozzá elsóhajtok. Akarod-e képet látni?
A király felnyitá iróasztala peristeriumszerű rejtekét, s kivette abból
azt a könyvet, melynek legelső lapjára Hermione arczképe volt festve.
A herczegnő szemeit önkénytelen ellepte a köny, midőn arczképét
megismeré.
Hermione bárhova nyitott a könyvben, nem talált abban mást, mint lángoló
szerelmet; büszke, égben járó, napsugártiszta szerelmet; fájó, fejedelmi
kinokkal teljes szerelmet; földet megingató, tengert felforgató, lánczra
vert óriások szerelmét.
Egész fölháborodottan kelt föl az asztaltól és arcza lángolt; de abban a
lángban éppen annyi volt a büszke harag, mint a szenvedélyes szerelem.
– Árpád! szólt, megragadva a király kezét, s először szólítá őt nevén,
egész önfeledten; arra, hogy mi ily szavakat mondjunk és viszonozzunk
egymásnak, kettőnk közül egyikünknek királynak kellene lenni.
– S nem vagyok-e én az?
– Nem!
Ez a szó oly hangosan volt mondva, hogy meghallhatták az ajtóban állók
is és találgathaták belőle, vajjon miről beszélnek «ők»?
– Nem vagy az! A mely országban fényes nappal, az uralkodó szemei előtt
felütheti sátorát a rabszolgakereskedés, s vásárra viheti a nemzet
leányait ezerszámra s eladhatja a külföld minden sybaritáinak; a mely
országban a menekült szerencsétlent a külföldi üldöző bérszolgái
asylumából kiverhetik; a mely országban a pénz veszi meg a törvényt; a
mely országban a fosztogatásnak rendszere van, a gyalázatnak temploma
van; a mely országban a trónon ülőnek mindenki parancsol, de ő nem
parancsol senkinek: annak az országnak a feje nem király, csak
megkoronázott báb!…
Ez fenhangon volt mondva! Nem tehetett róla. Kitört szivéből a rég ápolt
keserv. Ingerelve volt rá. A király vallomása oly villanyszikra volt,
melynek a kitörést elő kellett idéznie.
A király pedig bámulva nézte a csodaszép haragvó alakot és hallgatott.
Szemei nem tudtak megválni e szép villámló szemektől.
Hermione leküzdé lihegő keble viharát.
– Kérem, felség, szólt a király asztalán heverő pápai brevere mutatva:
legyen olyan kegyes és irja rá, hogy «placet».
– Azt kivánod, hogy aláirjam nevemet? kérdé a király, mélyen tekintve a
herczegnő szemeibe.
– Könyörgök.
– Jó! Tehát aláirom a nevemet.
A király megmártá tollát. Hermione herczegnő keserű nyugalmat erőszakolt
magára.
A király aztán fogta azt a másik iratot, mely iróasztalán feküdt, annak
a végsorai után irá alá nevét. A pápai brevet pedig fogta és félretevé
egy mellékasztalra.
– Megtörtént. Aláirtam.
– Mit? felség!
– Azt a törvényt, melyet országgyülésem hozott a kolostorok eltörlése
iránt. Azt kivántad, hogy király legyek: király leszek! Eddig nem voltam
az; ezután az leszek. De akkor, az égre mondom, te királyném fogsz
lenni! Elbocsátom azokat a minisztereimet, kik kezeimre, lábaimra
tekergőztek, mint a fűnyüg, s akadályoztak minden szabad mozdulatban.
Fel akarok emelkedni és haladni! Kezembe akarom venni a zászlót, mely a
becsületesek, a szabad emberek zászlaja. Járni akarok öneszem és
önszivem vezetése után. S akkor aztán, ha rám akar szakadni a világ, az
én fejemet találja legfölül.
– Akkor mindkettőnkét együtt találja! Rebegé mélyen elfogódva a
herczegasszony, s mindkét kezét nyujtá a királynak.
Ah! mennyi heves csókkal lett e kéz elhalmozva! A király egészen
elfeledé, hogy tanuk is vannak jelen, a kik mindent látnak és hallanak.
Bánta is már. Holnap úgyis minden utcza tele lesz azzal.
– Most már olvashatod! szólt Hermionénak, a kitárt naplóra mutatva. A
herczegnő gyermeteg örömmel ült le és olvasá reszketve egyik lapot a
másik után; egy-egy költemény volt minden lap, és minden lap után mély
gyönyörrel tekintve fel, a királyt kereste szemeivel.
Igen. Keresnie kellett őt, mert a király nem állt meg most a háta
mögött, hogy vállán áthajolva, együtt olvassa vele szerelmi vallomásait.
Nem. Hevesen járt fel s alá szobájában, míg a herczegnő olvasott s
beszélt merész szavakat félig hozzá, félig önmagához.
– Majd megmutatom én nekik, hogy tudok szétütni közöttük! Majd megérzik
ők, hogy a királyi bot nem játékszer. Velünk fog tartani minden
becsületes ember. És minden hazafi. A ki ellenségünk akar lenni, álljon
szemközt! Azt leverjük! Nem fogunk félni a kardmarkolattól sem.
És Hermione Peleia szemeinek tekintete annál nagyobb gyönyörrel kisérte
őt, mentől nagyobb figyelmetlenséget tanusított a király vendége iránt.
Így tetszett neki a király.
A király pedig, a mint egyszer hozzá kezdett a repüléshez, olyan kedvet
kapott hozzá, hogy le sem szállt többé. Főkomornyikját becsengeté.
– Siess! Boldogult anyám lakosztályát a déli palotaszárnyban ma estig
hozasd rendbe. Nagynénémet, a jó Karolinát, ki e lakosztály egy részét
elfoglalva tartja, értesítsd, hogy vendége érkezik: Hermione Peleia
Romanowna herczegasszony, még ma!
– De felség!… szólt közbe a herczegnő.
– Ne beszélj nekem az udvari etiquetteről! Hát majd el fognak rajta
szörnyedni az udvar hypocritái és sycophantjai. De majd adok én nekik
még ma egyéb elszörnyedésre való okot is. Te kisérőiddel együtt itt
maradsz addig nálam. Én ragálylyal terhelt Alhambrádba többé vissza nem
bocsátalak. Kérdem is én, hogy mit mond rá a pruderie? Itt kell maradnod
nálam. Szükségem van rád. Egyedüli tanácsosom vagy. És énnekem még ma
estig egész halmaz indítványt, javaslatot kell elkészítenem, a mit nem
bízhatok másra, s a mit a mai cabinettanács elé kell terjesztenem. A
következmények mindkettőnket érdekelnek. Itt nincs idő azon tanakodni,
hogy milyen udvari szertartással lépj be legelőször a palotába, hanem
arról van szó, hogy miként meneküljünk egy sülyedő hajóból egy mentő
dereglyébe.
Azzal ismét főkomornyikjához kezdett beszélni.
– Azután elsietsz a herczegnő parancsával az Alhambrába, s azt átadod
Szentivánfai Rozáli úrhölgynek, ki a herczegnő udvarhölgyeivel együtt
ide fog sietni.
– Hát az én nyomorult betegeim? – rebegé a herczegnő.
– Lesz rájuk gondom. Azután sietsz fölkeresni a hotel du Mondeban
bizonyos Tatrangi Dávid urat, ki a legegyszerűbb orvosszerrel az egész
Székelyföldön megszüntette a pellagrát, s gyógymódját nekünk ingyen
felajánlá. Azt felkéred, hogy a herczegnő által alapított
pellagra-kórházat azonnal vegye gyógykezelése alá. Holnap reggel pedig
jöjjön fel hozzám kihallgatásra. Várj még. Utadba ejted a rendőrfőnököt
és tudatod vele, hogy haladéktalanul siessen fel hozzám. Most repülj!
Mindent elvégezz. Így nem érsz rá, hogy valamit kifecsegj.
A főkomornyik a rábizottak halmaza alatt szédelegve távozott el.
A király pedig egy széket húzott Hermione Peleia herczegasszony mellé,
elővett iróasztala fiókjából egy halmaz okiratot és azt mondá neki:
– Most már nézd ezeket át és mondd meg, jól lesz-e így, a hogy én
gondoltam?
A herczegnő olvasott és bámult. A királynál rég el volt az határozva
mind, a mit ő óhajtott; rendszeres tervbe idomítva; részletesen
kidolgozva. Csak az elhatározás hiányzott hozzá, hogy azokat világ elé
hozza. Hermione eddig csak szerette a királyt: most már becsülte is.
És azoknak a terve, a kik azért hozták ide Hermionét, hogy őt a
kolostorba vezessék, nagyon megfordult; a trónra segíték fel…
A két tudornő azalatt ott állhatott az ajtóban és tanakodhatott magában,
szótlanul, mi történt itt most? Ez a kis büntetés elfért rájuk. Megvolt
az érdemelve. A király nem igen szánakozott rajtuk. Úgy tanácskozott a
Hermione elé rakott iratok felett, mintha nem is tudna a két hölgy
jelenlétéről.
Hogy azon hosszú három óra alatt, mely az udvari főkomornyik
rendelkezésére állt a kabinettanács összeültéig, hogyan nem árulta az el
a királytól vett parancsot a czári herczegnő elfogadtatása iránt a két
hatalmas családtagnak? annak a magyarázata nem annyira a megbízott
jellemében, mint inkább a körülmények találkozásában keresendő.
Sietett biz ő egyenesen Karolina főherczegnőtől lejövet Mária Clara
főherczegnőhöz; de annak főudvarmesternőjétől azt a választ nyerte, hogy
ő fensége kápolnájában imádkozik. (Mint természetesen sejthető: az ég
sugallatáért a király leendő elhatározására.) Itt tehát nem adhatván túl
a becses titkon (a főherczegnő sokáig szokott ájtatoskodni), futtában
felsietett Henrik Zsigmond főherczeghez, kihez mindenkor bejelentés
nélkül volt bejárása. Annak a főkomornyikjától meg azt hallotta, hogy ő
fensége a vérmezőn van a pneumodromonban. «Pneumodromon»? Ezt a szót a
főkomornyik úr soha sem hallotta; hanghasonlatosságból azt hivé, hogy az
valami olyan «hyppodrom»-féle. «No ott majd rátalálok!» Hiszen rá is
talált. Csakhogy az a pneumodromon nem más, mint egy nagy hadi léghajó,
melylyel éppen most tesznek próbát a vérmezőn, egy század katona kezében
tartott kötéllel vezeti a légben úszó szörnyet pórázon előre-hátra,
kisérletül annak hadi tényekben alkalmazhatóságára. A főherczeg fennül a
pneumodromonban, s oda bizony a főkomornyik nem mehet utána.
Mire aztán küldetéséből visszakerült, akkor meg már a családtagok mind
összegyülekeztek a tanácsteremben, s ott felötlés nélkül nem lehetett
hozzájuk furakodni.
Más embernek pedig nem volt érdemes a titkot elárulni. Nagy
megnyugtatására szolgálhat mindenkinek, hogy ingyen nem árulnak el
senkit.
A főkomornyik egész jó lélekkel jelentheté ő felségének, hogy minden
rábizottat elvégzett és semmit el nem árult.
A király nem törődött most az ő csekélységével.
Lelkében új erőt érzett, a mióta terveit Hermione Peleiával közölte, s ő
általa helyeselve találta. E kedves «tanácsosának» figyelme néhol
segített kiegészíteni a hiányokat, rokonszenves lelke kitalálta a még ki
nem mondott gondolatokat, s buzdítást adott a tétovázónak, hogy merjen.
A király saját lelkét találta kiegészítve a czári herczegnőben, s ettől
fogva tudott bizni önmagában.
Ő maga kisérte fel Hermionét nagynénjéhez, Karolinához, ki egy dán
királyi herczeg özvegye volt, a család egyik legrokonszenvesebb tagja,
ki mind a királyt, mind a herczegnőt gyermekkoruktól fogva igen
szerette, de az ország és a család ügyeibe nem avatkozott soha. A
főherczegnő mint szerető rokon fogadá a czári herczegnőt, némi
reszketést árulva el; mert tudta az elfogadás következményeit. Ez Árpád
királynak még koronájába is kerülhet.
A király búcsut véve a czári herczegnőtől, visszatért dolgozószobájába s
ott várt, míg főudvarmestere és főajtónállója jönnek jelenteni, hogy a
kabinettanács együtt van.
Akkor egy összehajtott ívrétű papirt felvett asztaláról, még egyszer
végigfutott annak kikezdésein s azzal keblébe dugva azt, átment a
tanácsterembe.
Ez azon terem volt a régi várlakban, melyben ő felségeik a hajdani
udvari bálok alkalmával cerclet szoktak tartani.
A hosszú szőnyeggel leterített asztal felső végén szokott ülni a király,
alsó végén Mária Clara herczegasszony. Ő az egyedüli női családtag, ki a
tanácsban üléssel bír; s a kik értenek a symbolisticához, azt a
felfedezést is tehetik, hogy ez asztalnak két elnöke van; sőt néha épen
ott van az «asztalfő», a hol a főherczegnő ül.
Jelen vannak azonkívül az uralkodó család többi Budapesten lévő tagjai,
kik mind az asztal egyik felén ülnek, a király jobbja felől, míg a
baloldalt a miniszterek foglalják el.
A feszült várakozás mély csendje fogadta a királyt. Az ajtók nesztelenül
záródtak be, a léptek hangja elveszett a szőnyegeken. A boltozatról
levilágító villanylámpa minden árnyékot elűzött a teremből. Teljes
világosság és teljes csend volt, a mi legjobban megpróbálja egy szónok
lélekjelenlétét. Két gyertya égett azonkívül a király előtt, egy arany
feszület mellett; e gyertyák lobogványa a villanyfény mellett mint két
veres lidérczláng tünt elő.
A királyt néma főhajtással fogadá a kabinettanács, mit ő felsége komoly
tekintettel viszonzott; aztán elfoglalta helyét s inte, hogy üljenek le.
Azután kivette kebléből az összehajtott iratot és kiterjeszté azt maga
előtt. Erre csendes mozgás támadt. Mi lehet e teleirott íven?
«Szeretteim, Híveim!»
«Isten sugallatát és saját meggyőződésemet követve, tudatom veletek több
rendbeli elhatározásaimat.»
«Miután alkotmányos országban törvény az, a mit a többség határoz,
ennélfogva én, mint a törvényhozás második tényezője, a magyar
országgyülés által hozott és elém terjesztett törvényt a szerzetek
eltörléséről, ezennel királyi aláirásommal szentesítem.»
Egy halk, felszívott sóhaj hallatszott sokszorozottan e szavakra, az
elszörnyedés szótlan hangja.
És abban a pillanatban egyszerre kialudt a padmalyról alávilágító
villany-fénylámpa.
Lehet, hogy csak a gépkészülék ügyetlensége okozta ezt, lehet, hogy
szinpadi hatásra számított terv szerint oltották azt ki, egy titkos
jeladásra; a királyt nem zavarta az meg. Ott égett előtte a két gyertya.
Ő neki elég volt az, hogy iratát lássa; hanem az egész nagy terem a két
gyertya mellett félsötétben maradt, s az asztal többi alakjai, mint egy
Rembrandti háttér csoportozata, tüntek elő a homályban.
A király arcza és az arany feszület volt csak megvilágítva.
Folytatá:
«E törvény végrehajtásával megbízom belügyminiszteremet.»
«Egyúttal kötelességévé teszem belügyminiszteremnek, hogy az általam
összeállított tervezet alapján a törvényesített szerzetek tagjaira nézve
érdemeikhez és szellemi tehetségeikhez mért munkakörnek
rendszeresítéséről, a tehetségteleneknek illendő ellátásáról szóló
törvényjavaslatot a képviselőháznak azonnal beterjeszszen. Továbbá a
nemtörvényesített szerzetek birtokviszonyait elintéző törvényjavaslatot;
azonkívül a honosítást és polgárosítást szabályozó törvényjavaslatot,
valamint a katholika egyháznak a nevelés ügyében megadandó autonomiáját,
s az országos nevelési alapnak ezzel összekötött czélszerű kezelését
megállapító törvényjavaslatokat, mind együttesen még az ülésszak alatt a
ház asztalára letegye.»
Jó, hogy ily sötét volt. Nem lehetett látni a hatást az arczokon.
A király pedig még mindig nem félt a sötétségtől. Folytatá: