gróf bebalzsamozott holtteste az ó-plébániai templomban felállított
katafalkon, mint ahogy fejedelmeknél szokás. Hét napig gyujtották meg a
ravatal viaszgyertyáival együtt a hitbuzgó nép lelkesedését s midőn az
már a tetőfokra hágott, akkor olyan gyászpompát rendeztek, melyhez
hasonlót csak Rómában lehetett valaha látni. A néptömeg, a fáklyafény, a
mindenünnen összehordott templomi zászlók, a kisérő főpapok, főurak és
hirhedett idegenek valóban nagyszerű jellemet adtak e gyászmenetnek.
Végig vonultak a koporsóval a Dunaparton: a király láthatta ablakából az
iszonyú néptömeget és a hatalmas pompát, és gondolkozhatott felőle.
Este hét órakor lett vége a gyászmenetnek, akkor hallgatott el az utolsó
harang is, s a mint az elhallgatott, rákezdte a zenét az öreg dob. Tíz
egyesült zenekar harsogtatá a Rákóczy-indulót, még mindig a szabadság
kedvencz dalát, s az elsötétülő utczákból egy másik néptömeg özönlött
elő, mely égrengető kiáltással üdvözlé a szabadság bajnokát: Zurdoki Leo
grófot, ki szavazatával eldönté a jezsuiták elleni kérdést. Ötezer
fáklya világítá meg a végtelen néptömeget, mely a felköszöntő és
visszaköszöntő szónokok szavait harsogó éljenzésbe fullasztá.
A király láthatta várablakából ezt is. És aztán gondolkozhatott róla.
Vajjon melyik óriás volt nagyobb: a gyászmeneté, vagy az, üdvözleté?
Vajjon melyik érzi inkább szive szerint azt a mitől lelkesül? vagy talán
mind a kettő ugyanaz? – ugyanaz a végetlen óriás, mely kisérte a
ravatalt, eljött a fáklyászenéhez is; ott énekelt, itt éljenez; és
voltaképen – nem törődik se az egyikkel, se a másikkal.
A király gondolkozott és hallgatott.
E hét nap alatt az udvari cselszövénynek minden pókfonala mozgásba lett
hozva, hogy a király véleményét megkötözzék vele.
Először is elküldték hozzá a gyóntató atyát, hogy fürkészsze ki, minő
szándékkal van a király?
No, a gyóntatónak nem sok eskütörést kellett elkövetnie, hogy az egész
gyónás eredményét tovább adja felsőbbjeinek. Az a rendkívüli eset
történt, hogy a király az egész gyóntatás alatt egy szót sem szólt.
Megkisérlék azután pohár között szóra birni. Unokatestvérei
valamelyikének eszébe jutott, hogy a sok keresztneve közül egyet
megünnepeljen. A lakomán a király is jelen volt. A társalgás vidám
szinezetet öltött. (Mert azért, hogy odakinn úgy zúgnak a gyászharangok,
négy fal között lehet vígan mulatni.) Henrik Zsigmond főherczeg különös
kedvében volt. Humoros ötletei repülő szavakként jártak a magas
körökben. Drastikus élczekkel illustrálá a hirhedetté vált Leo gróf új
helyzetét, a mióta felkapott a népszerüség ugorkafájára. Hogy csókolódik
a parquettjeit besározó sansculottokkal, hogy jár az utczán karonfogva a
carbonari celebritásokkal, hogy hordatja magát vállra emelve a «cagot»
söpredékkel, félkezével a zsebét őrizve, hogy ki ne lopják a tárczáját;
hogy tart speecheket a fővárosi «Kulik»-nak, a mikbe rendesen belesül.
Tegnap a «cretin» ápoló-intézet választotta meg «dísz cretin-elnöknek»,
az ünnepélyhez Mazrur kölcsönözte oda a Sabináit, rózsaszüzeknek
maszkirozva.
Csak az a kár, hogy ezt az igen jó tréfát egészen elrontotta a legifjabb
főherczeg Miksa Károly azzal a szeleburdi észrevétellel, hogy ugyanazon
Mazrur ugyanazon Sabinákat a tegnapelőtti processióhoz is kikölcsönzé,
mint mezitlábas és cilicees penitenciereket. Ezért a rossz élczért
bizonyos lehet felőle az ifju főherczeg, hogy Mária Clara
főherczegasszony végrendeletéből az ő neve ki lesz feledve.
Hanem a király a jókedv közepett sem volt szóra birható. Csak épen
Mazrur nevének említésekor látszott, hogy az arcza fellángol.
Másként kisérlék meg szóra birni. Meghívták a minisztertanácsba. Egyik
miniszter arról tudosítá, hogy a nép a falvakon lázong az országgyűlés
által megszavazott törvény miatt, hogy a felvidéken keresztes háborut
inditanak, a horvátok elszakadással fenyegetőznek, a románok
pronunciamentot bocsátottak közre. A másik miniszter megczáfolta a
mondottakat, a nép odakünn örömriadallal fogadja a törvényt; a
felvidéken krumplibetegség dühöng, nem lázadás; a horvátoknál rég
nincsenek kolostorok, s a nemzetiségi agitátorok egészen meg vannak vele
elégedve, hogy a szerzetek birtokát ezentúl a világiak kezeljék nemzeti
kulturai czélokra: hisz ez a saját ohajtásuk volt mindig. Azután előállt
a harmadik miniszter, kiszámította, hány százmillió forintnyi vagyon
vándorol ki akkor az országból, ha a jezsuiták minden válfajaikkal
együtt expatriáltatnak. A negyedik miniszter helyreigazította a
tételeket; ellenkezőleg: tömérdek holt vagyon szabadul fel; jobb
gazdálkodás lesz, szabadabb pénzforgalom, mihelyt a «holt kéz» hatalma
megszünik. Az ötödik miniszter az európai udvarokra akarta vonni a
figyelmet, a mik a kiutasítás által fenyegetve lesznek. A hatodik
miniszter ellenben azt deríté ki, hogy a küldiplomatia nagyon meg lesz
elégedve a rendszabálylyal. A hetedik miniszter fenyegetődzött, hogy a
katonaság között nem lehet ezentul fentartani a fegyelmet, ha azt a
törvényt a király aláirja; a nyolczadik becsületszavára fogadta, hogy a
honvédség megtagadja a hűséget, ha a király alá nem irja.
A király pedig hallgatott.
Azután megkisérlék minden oldalról rémküldöttségeket árasztani hozzá.
Azokat meg nem fogadta el.
Egy küldöttség mégis bejutott hozzá.
Pápa ő szentsége Lætare-vasárnapon ismét megszentelé a szokásos «arany
rózsát» s azt a bibornok áldornagy vezetése mellett egy ünnepélyes
consortium vitte fel Budára, alakulva papi fejedelmekből, főurakból s
mediatizált herczegekből. Ezt a küldöttséget el kellett a királynak
fogadni.
Meg is történt az ünnepélyes elfogadás a nagy trónteremben.
«Johannes», a bibornok-áldornagy tartá a beszédet a «sacratissima
Majestas Apostolicához» classicus latin nyelven, mely ekként kezdődött:
«Ultimum refugium fidelium…» (A hívek utolsó menedéke…)
S abban előadatott az egyház jelen szorongatott sorsa, melynek
megszabadulása vagy végveszedelme most a király tolla hegyén függ egy
csepp tinta alakban. Ez a tintacsepp az, a miben minden elmerül, a mi
fekete, a mitől az ördög maga is feketébb lesz, s a nap maga örökre
elsötétül. Az Úr alkotta a semmiből a világot, most a király
megalkothatja egy tintacseppből a poklot.
A nagyszerű homiletikai remeket a királynak is viszonozni kellett. Ő
maga készíté beszédét, nem is mutatta senkinek. Egy nagy papirlapra volt
az leirva fejedelmi szokás szerint, arról olvasá fel. Itt van az egész:
«Quod Deus vult, fiet.»
Azzal összehajtá a nagy papirlapot és letette maga elé trónasztalára.
Ez olyan jó, mintha semmit sem mondott volna.
«A mit Isten akar, az meglesz.»
De hisz épen azt akarták megtudni a királytól, hogy mit akar hát az
Isten? – Nem mondott többet. A szónok és a küldöttség egy darabig
nézegettek egymás szeme közé, mikor aztán látták, hogy vége van a
«latinum»-nak, szép csendesen odább szédelegtek.
A hizelgés, a beczézés, az áldás, a kitüntetés sem használt. A király
állhatatosan hallgatott.
Ekkor elkezdték ijesztgetni.
A főudvarmester minden reggel ujabb összeesküvések hirét hozta meg a
királynak. A fővárosi rendőrségnek sikerült fölfedezni a pokolgépeket,
mikkel a királyt a légbe szándékoztak vettetni. Minden étkezésnél
megjelent az udvari főorvos, a felhordott ételeket vegytanilag és
górcsövileg megvizsgálta, a főudvarmester és a főétekfogó előbb
megkóstolta, mielőtt a király hozzájuk nyult volna. Éjjel az éjféli
órákban lövések riasztották fel a várpalota lakóit. Az őrt álló katonák
kisértetet láttak. A rémséges «Befana», a Habsburgok hagyományaiban
emlékezetes «fehér asszony» megjelent a folyosókon: az őrök
rálövöldöztek és nem fogott rajta a golyó.
Utoljára aztán megsokalta a király a tréfát; felhivatta a rendőrfőnököt
s tudtára adta, hogy ha még egy összeesküvést fölfedez, elbocsátja a
hivatalából; a térparancsnoknak meghagyta, hogy ha a katonák félnek a
fehér asszonytól, adasson nekik éjszakára puska helyett vizi fecskendőt
a kezükbe, azzal lőjjenek a kisértetre; s aztán a legközelebbi ebéd
idején beült a legelső vendéglőbe, hozatott magának sültet meg bort:
jóllakott kedvére; nem ártott meg neki semmi, – s attól a naptól fogva
nem volt szó se pokolgépekről, se aqua tofana-ról, se fehér asszonyról.
A hetedik napon maga a család matronája, Mária Clara főherczegasszony
kereste föl a királyt. A főherczegasszony a fejedelmi család által mint
családfő tiszteltetett mindig, s máskor ha szólni akart a királylyal, ő
hivatá magához: most ő jelenteté be magát a királynál – kihallgatásra.
Mária Clara főherczegasszony a királynak nagynénje s Henrik Zsigmond
herczegnek anyja volt. Ez idő szerint közel hatvan éves. Fiatal korában
sem volt szép. Hatalmas üldözője mindennek, a mi divat: ruhában,
szokásokban, erkölcsökben. Ő maga folyvást ó-német vállfüzőt viselt, s
udvarhölgyeinél sem tűrt meg mást; ahhoz hosszú uszályt és széles
vertugadint. Haját régi osztrák hagyomány szerint a halántékaira simítva
viselte, s más hajdiszítést a környezetében levő hölgyeknek sem engedett
meg. Sokat adott a szertartásokra, udvari etiquettere és a szigorú
erkölcsökre. Ha meg nem állíthatta a világot rohamos haladásában,
legalább elzárta magát tőle s saját magaslatán alkotott maga körül egy
külön világot a mult századból. És a mellett ismerte jól azt a külső
világot, melyet elkárhoztatott.
Árpád királyt születésétől kezdve nem szerette. Már az anyját sem
szerette. Az eszményi szép nő volt. És igen népszerű itt Magyarországon.
Egy ideig regensnő, mely idő alatt egyetlen fiát németországi
akadémiákra küldé ki tanulmányozni; – a mit Mária Clara főherczegnő se
neki, se fiának meg nem bocsátott soha.
Ha Árpád királyban a család-ág gyümölcstelen virágzik el, akkor Henrik
Zsigmond következik a trónra. Ez a leggazdagabb ág a családban. Erre
hagyományozták a mult század nagy acquisitorai a családi vagyon sok száz
millióit. Míg ellenkezőleg Árpád király törzse maradt a legszegényebb.
Hanem jure hæreditario ő volt a király s a többinek meg kellett előtte
hajolni; és Henrik Zsigmond herczegnek hóna alá dugott tollas kalappal
fedetlenül kellett unokaöcscse elé lépni, midőn fenséges anyját
átvezette hozzá.
A király épen az ablakán nézett ki akkor és el volt merülve egy mokra
alak bámulatában, ki a várkastély udvarán állva nézett fel a király
ablakára s midőn ott meglátta ő felségét, perduellis merészséggel még
mélyebben nyomta kalapját a fejébe s nem köszönt a királynak.
Ez bántotta a királyt; de mikor visszafordult s meglátta belépő fenséges
nagynénjét és nagybátyját, akkor amnestiát adott a perduellis mokra
alaknak.
A főherczeg csak idáig kisérte fenséges anyját; mélyen meghajtá magát a
király előtt s eltávozott. A király a kerevetig vezeté a főherczegnőt, a
ki azt egészen elfoglalá bombasin-szövetű baleinejával. A király maga
állva maradt előtte. Most csak unokaöcs volt.
A mit azután a főherczegnő mondott, az csak magánbeszéd volt; mert a
király egyszer sem szakította őt félbe.
– Kedves öcsém! Most eljutottunk arra a pontra, a melyről előre még csak
egy irányban lehet haladni: egyenesen lefelé. Hét nap óta állunk ez
örvény előtt veled együtt; hét nap óta kérdezi tőled millió és millió
ajk, fenhangon és némán: elmerülünk-e? És te hét nap óta állhatatosan
hallgatsz; választ nem adsz senkinek. Most én jöttem el, hogy szólásra
birjalak. – Mindjárt az elején egy olyan kérdést intézek hozzád, a mire
választ nem adnod lehetetlen. – «Van-e Isten?» – Az az «alma mater», a
kinek a tejét te szivtad külhoni iskolákban, azt mondja, hogy «nincsen».
A távcsövek nem találják az égben semmi nyomát az üdvözültek
mennyországának, hanem találnak helyette egy lesujtó végtelenséget,
melyet emberi elme föl nem foghat: ez az Isten. Nincs teremtő, csak
természet; nincs feltámadás, csak anyag-átváltozás; nincsenek angyalok,
csak erők; nincs lélek, csak elemek; nincs bűnbocsánat, csak elmulás;
nincs jutalom, bünhődés, csak logika és vakeset; nincs Isten, csak világ
van? Átkozottak a távcsövek és a retorták, ha ezt bebizonyíták. Mivel
lett boldogabb az emberiség, hogy ezt megtudta? Mit adtak neki cserébe a
hitért, a mit elvettek tőle? Az ember, a mint megtudta, hogy nincsen
lelke, felszabadult, hogy állattá legyen. – De nem azért jöttem én
hozzád, hogy a hit érdekében vitázzak veled, a philosophphal. – Ámbár
utalhatnálak őseid történetére, kik nagy végzetüket az oltár zsámolyánál
kezdték; e lépcsőn haladva, fokról-fokra királyi, császári trónokat
raktak maguk alá s annyi koronát szereztek maguknak Isten kegyelméből,
hogy azokkal mint egy bűvkörrel rakhatták magukat körül. Most már e
bűvös váron nagy rések vannak ütve. Sok koronájából házadnak csak a czím
maradt már, a vaskoronából csak a megváltót megsebző vasszeg a mienk: a
«Reichsklenodiumokat» egy versenytárs őrzi. Hová jutottak a királyok,
midőn a «Dei gratia»-t elhagyták czímeikből! – Az a rém, mely ledöntötte
az oltárokat, utánuk döntötte a trónokat is. Nem földönfutóvá lett-e fél
Európának minden fejedelme, a kiknek Ó-Anglia sem adhat többé menedéket;
mert saját trónját is örök reszketésben tartja a mindent tagadó
szörnyeteg s a nagy Németország császárjai csak rivalisaik örök
fenyegetéseinek köszönhetik, hogy philosoph népök fel nem mond nekik,
mint megunt cselédnek szokták s a Hohenzollereknek is van okuk rettegni
a «Lehninenze Vaticinium» beteljesültétől. – S mi tartja fenn a te
trónjaidat? Egyikről ott a bécsi várpalotában te magad mondád:
valahányszor ráülök, azt hallom, hogyan őröl benne a szú! – A
hitetlenség a te trónod férge! – A democrata Bécs, az atheista Bécs, a
cosmopolita Bécs úgy tekint már csak várpalotádban, mint egy bérlakót;
kijön nagy csoportban megnézni pompádat; de lelkesült szava nem kisér
többé s midőn atyjáról van szó, te rólad, akkor anyját emlegeti, nagy
Németországot. Ott már börzefejedelmek csinálják a históriát s
tenkormányod nem a te szolgálatodban áll, hanem az «arany borju»
szolgálatában. – Ez az egy nyugodt föld volt még lábad alatt:
Magyarország, mely nem futhatott ki alólad, mert nincs neki hová. – Mely
fentartja trónodat azért, hogy fentartsa önnön magát, – mely őrzi
éltedet, mert félti saját életét. – Nem szeretetből vagyunk itten; én
legalább nem. – Idegen rám nézve nyelvük, szokásaik, erkölcseik. – Nem
akarom őket ismerni s mégis többet ismerek belőlük, mint a mennyi
előnyükre válik. – De sziget ez az oczeánban! – S a barbárok közt
királynak lenni jó. – Hétféle nyelvük nem engedi nekik, hogy a modern
Bábelt fölépítsék. – Egymásra féltékenyek s azért szeretnek megvonulni a
közös trón árnyékában. – S ezt önzésből teszik s helyesen. – Ha ez
országnak királya nem volna, ennek a földén még buza sem teremne;
letaposná azt minden évben a belvillongás s a versengő nagy hatalmak
hadjáratai. – Egyedül a tekintély az, mely e darab földből országot, e
népkeverékből nemzetet csinál: – a korona tekintélye, a nemesség
tekintélye s az egyház tekintélye. – Hová lett a nemesség tekintélye
egész Európában? – Hol vannak Spanyolország grandjai, hidalgói? Hol
bujdosnak a franczia legitimisták? Hová lettek szétszórva Oroszország
főnemesi családjai: a Repninek, Serbatowok, Dolgoruckiak, Galiczinok,
Labanowok, Meszenszkoik, Kurakinok? Mivé lettek Németország ősnemesi
családjai: az Isenburgok, Bösteinok, Usingenek, Salmkyburgok, kik
uralkodói hatalommal birtak egykor? – A mindent egyenlősítő dögvész, a
philosophia elvette lábaik alul a piedesztált s most mind egyformán – a
sárban járnak. Még az idiosyncraticus Oláhország is levetkőztette
nimbuszából a maga boérjait és massziljait s Olaszország nobilijeinek
palotáiban a mostani pipistrellik ütöttek tanyát. – Csak Magyarországon
van még az aristocratiának becsülete. – Itt minden ember aristocrata:
még a paraszt is. – Mindenkinek van valakije, a kit lenézni valónak
tart. – Dicséretes tan! – Száz évvel ezelőtt kezdték meg mindenféle
Catilinai lények az aristocratia megdöntését. – Száz év alatt sem
sikerült nekik, bár vagyonában, befolyásában eléggé megcsorbították. –
Most az utolsó csapást mérték a fa gyökerére, az egyházat támadták meg.
– Az egyház, a nemesség, a trón: ez a földi szentháromság, mely külön
nem választható. – Most ennek a háromságnak a szétbontását kisérlik meg.
– Kik? A királyok kocsija mellett szaladó «Krethi és Plethi!» – A magyar
«szejm» (mert nem országgyülés az most, csak lengyel szejm) szorosabbra
húzza «Szentpéter lánczait». – A magyar carbonarik utána éneklik az
«Elloposkleros» gúnydalait. – A «Gephirismus», a szabad gúnyolódás
minden piaczon felüti sátorát. – Semmi sem szent többé. – A «rex» csak
«regulus» már. – A legnagyobb államokban az «autocratia» helyét
elfoglalja a «pornokratia». – Megtámadják egyszerre a vagyont, hitet és
jó erkölcsöt. Üldözet tárgyává, gúnynyilak czéltáblájává lesz az erény,
a kegyeletes érzés. És kultuszszá fajul a hitetlenség és a mindent
tagadás. – S most azt kivánják, hogy ezt a király névaláirásával
szentesítse. – A király maga, kinek trónmennyezete az oltár zsámolyán
nyugszik. – A király aláirása mindig nagy, ünnepélyes cselekedet volt. A
hajdankorban, midőn a királyok sem irni, sem olvasni nem tudtak (oh!
boldog időszak) az irástudó érsekek olvasták fel előttük az okiratokat,
miket kezük keresztvonásával kellett szentesíteniök s a királyok érett
megfontolás után vevék át a kezükbe adott iró nádat; a görög császár
keresztvonása vörös tintával volt jegyezve, a frank uralkodóé zölddel,
az angol királyé aranynyal és azok mind emlékezetes keresztvonások
voltak. – De soha uralkozó nevezetesebb okmánynak nem irta alá nevét,
mint a mely most előtted fekszik. És te már ismered annak tartalmát
jobban, mint irástudatlan, de bölcs antisteseid.
– Mi lesz a következménye, ha e törvényt aláirod? Te nem tartozol a
Bourbonokhoz, kik semmit sem tanultak s semmit nem feledtek. Mi mindent
tanulunk s semmit nem feledünk. Előtted a holt példák és az élők: a mult
és jelenkor története. Mi követte a szerzetek elleni erőszakos
rendszabályokat? Néplázadás, koronahullás. A megtámadott jelszava: a
czél szentesíti az eszközöket. Ravaillac tőrét ez avatta fel. Ez
szövetkezett a forradalommal Spanyolországban, Olaszországban, ez ad
vörös zászlókat a népnek királya ellen s aztán nyakára ül királya
helyett. Ez rendszeresíté a két Sziczilia királyságában s az egyházi
birodalomban a brigantaggiot; ez eleveníté fel Irlandban a «withe
boys»-ok gyilkos szövetségét, Ó-Angliában a «Rebekka leányait», a
nőruhába öltözött éjjeli lázadókat; ez rémíti fel Németországot a
«Haberfeldtreiben» titokszerű néptörvényszékeivel; ez állítja hadirendbe
Amerikában a «fénieket». – Mindezt megakarod-e honosítani
Magyarországodban? Ez olyan ellenség, a kit megtámadhatsz, de le nem
győzhetsz: ha földre verted, magad is a földön fekszel vele. Vagyonát el
nem veheted, mert arra való a «mohatra», hogy álszerződés útján az
eltiltott birtokos a törvény erőszakossága ellen furfang által védve
legyen. Küzdeni fognak veled s csak te veled; mert te vagy a fő.
Mindenütt előtted és hátad mögött fogod őket találni s minden balul fog
kiütni, a mihez kezdesz. Békében elégedetlenné teszik népedet, háboruban
árulóvá. És joguk van hozzá. Ők Istent védik és az igaz hitet – s Isten
és a hit előbb való a királynál, hazánál, nemzetnél. – De nem csupán
királyi fejed forog veszélyben, hanem az egész országtest, a melynek
feje vagy. Mondjuk, hogy te felvilágosodott lélek vagy, te már csak a
távcsöveknek hiszesz. Jól van. Tehát fordítsd el távcsövedet az égről és
lásd meg magad körül a földet. Ha nem akarod ismerni az Istent, ismerd
meg az embereket. Körül van véve polyglott országod természetes
ellenségekkel. – Délről és keletről fenyeget a görög kereszt; északról a
kereszt romjaival hadonázó nihil. Nevezd vakesetnek s ne lásd benne
Isten kezét, csak a tényt lásd: hogy ez ár ellen csak két magas part
védi tengerszinén alul fekvő monarchiádat. E két part egyike délről a
katholikus Horvátország, északról a katholikus Lengyelország. Mind a két
országot csak a katholikus hit tartja fenn, hogy meg ne düljön a tenger
előtt. S a midőn te itt Magyarországon halálos harczot indítasz e
hatalom végső tábora ellen, adja Isten, hogy e harcz a Te veszteddel
végződjék, mert ha győzedelmeddel végződik, akkor nincs többé azon erő
sehol, mely most még a lengyelekben és horvátokban trónodat őrző hős és
hű népet tart fenn; akkor magad adtad ki őket a te ellenségeidnek s
mikor megdöntöd a keresztet, ez a kereszt végig esik egész országodon.
A király elkomorultan csüggeszté le fejét és hallgatott. Nagynénje
szavai erősen megrendíték lelkét. Hallgatott.
A főherczegnő felállt és megfogta a király kezét. Az forró volt és
izzadt.
– Öcsém! A mit tenni fogsz, azt nemcsak magadért, de egész uralkodó
családodért teszed. – Emlékezzél reá, midőn boldogult édes anyád
Istenben elnyugodott; te még kiskorú voltál. Az ország rendjei azt
ohajtották, hogy Henrik Zsigmond bátyád adassék melléd regensül – s már
verve is voltak az arany és ezüst «bajoire»-ok bátyád és ten
mellképeitekkel egymás mellett. Ekkor én voltam az, a ki a
családtanácsban azt mondtam, hogy kezedbe kell adni az uralkodást s
rávettem azt, hogy nagykoruvá nyilatkoztasson ki. – Azóta ismét
megtörtént, hogy az osztrák felsőházban azon oknál fogva, hogy az év
nagy részét Budapesten töltöd, az lett indítványozva, hogy a két ország
jövőre altercativ uralkodás szerint kormányoztassék, vagy inkább, a hogy
németül mondjuk: «Mutschirung» szerint. Ez annyit tesz, hogy egyik évben
Henrik Zsigmond uralkodjék Magyarországban, te Ausztriában, másik évben
megcserélve. Tudod jól, hogy ez indítvány a család főherczegeinek
szavazatával bukott meg csak s az ellene szavazók sorát nagybátyád
Henrik Zsigmond nyitotta meg. De ha ezt elfeledted volna, emlékezzél még
rá, hogy a mult században a családtanács már egy királyát
Magyarországnak le tudta trónjáról szállítani, a miért a henczegő
söpredék irányában gyöngének mutatta magát! – És nehogy a királyhoz nem
illő gondolatnak adj helyet szivedben, hogy hiszen korona nélkül is
lehet boldog embernek lenni. Neked nem! Sőt hogy talán akkor, ha
szivedet nem kell milliók közt felosztanod, könnyebben odaadhatod azt
«egynek». Ne hidd. Te, ha király nem vagy, semmi sem vagy!
Magánvagyonod: nincs; mert a mid van, az mind «regredient örökség» nem a
te gyermekeidre száll, hanem arra, a ki uralkodik. Uralkodásod alatt
vagyont nem szereztél; mert nyitott ládát tartottál minden koldus előtt
és annyit sehol a kerek világon nem koldulnak, mint Magyarországon.
Uradalmaid jövedelmére rá fizetsz. Egyszerű, apanageből élő ága fogsz
lenni az uralkodó családnak. S mint ilyen, ne hidd, hogy betöltsed a
lelkét egy nőnek, a ki ha a legszerencsétlenebb, de azért a legbüszkébb
nő a világon; s elveszett koronájáért nem vesz kárpótlásul egy
koronátlan királyt. – – Hallgatsz: nem felelsz. – Előttem is hallgatsz.
– Hallgas tehát és légy egyedül. – De ha aláirod ama kárhozatos
törvényt, akkor másnap reggel ne várd a matutina hangját: mert azon
naptól kezdve Magyarországodban nem fog az igazhivőknek egy harangja is
szólani! – Én – öcsém – e napot nem fogom bevárni Magyarországon. –
Egyedül hagylak. – Ha van Isten, pedig van, szóljon hozzád és birjon
megszólalásra; – de ne várd be, hogy meglátogasson!
A főherczegnő eltávozott. A király egyedül maradt.
Nagynénje beszéde mélyen meghatotta; de aztán nagyon megrontá e hatást
az, a mit beszéde végén előhozott. Az a fenyegetés, hogy a király
szegény fog lenni, ha trónját elhagyni kényszerűl; hogy nem lesz a
Croesusok, a Nábobok egyike, kik összegyüjtött kincsekkel hagyták el
birodalmukat, hogy idegen országok «első cavalierejei» legyenek. Ez a
gondolat őt nem hogy lesujtotta volna, de inkább egyszerre aczéllá
edzette lelkét; mint mikor az izzó vasat hideg vízbe vetik.
Még egy «adieut» sem mondott nagynénjének. Hallgatott.
A KIRÁLY TESZ.
Nehéz ködként ülte el a jövő feletti aggodalom a király lelkét. A ködből
csak a távol csúcsok ragyogtak elő, miket jól lehetett látni; de hogy mi
van alant? mely utak vezetnek hozzájuk? ez a földi homály titka.