hitbizományos birtokosa volt, a halála után a senioratus mindjárt Leo
grófra volt szállandó: mely körülménynek méltánylása után mindenki
teljes elismeréssel adózhat Leo gróf szinészi talentumának, midőn őt
elsápadt arczczal, könyező szemekkel, fajdalomtól el-elcsukló hanggal
látja és hallja a szörnyű hír közzétételekor. «Nagybátyám a halál révén!
Talán reggelt sem ér?»
E rémhír egyszerre elzsibbaszta mindenkit. Zurdoki Ambrus gróf a vezére,
a feje az ultramontán pártnak; egy ember, ki erős hitből, meggyőződésből
szól és tesz. Hitbuzgósága mellett, mely őt a liberalisok félelmes
kalapácsává tette, egy tiszta lelkű hazafi, ki áldozatkészségével minden
közügyben elől ragyog. Vallási ügyekben fanatikus, de állami ügyekben
magaslátkörű szellem; – ész, tudomány, jó szív és nemesen felhasznált
gazdagság egyesülve nála; tisztelet tárgya az ellenfél előtt is. És ez
most haldoklik!
Öreg volt már és beteges. A hét napos vitát ő is végig ülte a házban;
annak minden szenvedélyes phasiait átélvezve és szenvedve. Ez nagyon
megviselé az idegeket. Végül egy indulatteljes philippicát tartott a
liberalisok ellen, melyet kétszer félbe kellett szakítania, s melynek
végeztével úgy vitték őt karon emelve ki a házból. Otthon bekövetkezett,
a mitől tisztelői rettegtek: a visszatérő hæmoptoë.
Ez nagy csapás! mondá mindenki. Ha a holnapi ülésben ő nem lehetne ott,
megszokott helyén, prófétai lelkes tekintével hivei táborát lelkesíteni!
A club tagjai ezer kérdéssel ostromolták a hirt hozó Leo grófot.
«Minő a diagnosis?» – «Hæomoptoë van-e jelen, vagy pneumorrhagia, vagy
csak tracheorrhagia?» – «Mit mondanak az orvosok?» – «Ejh, mit tudnak az
itteni orvosok? Táviratozni kell Bécsbe rögtön! – A király főorvosát
kell hivatni.» – «Az nem tud semmit, hisz a király soha sem beteg.» –
«Nem kell semmi orvos; soror Antoinettet kell hivatni az Ursula
testvérektől, az csodákat tud tenni ily betegeknél.» – «Nekem van egy
biztos szerem, mely nálam mindig használ: a digitális mellszörp!» – «Az
enyim jobb; a ferrum sesquichloratum.» – «Legjobb az anakahuit!»
«Az a főkérdés, szólt végre egy kiváló hang, egy kiváló termetű főúr
ajkáról; hogy vajjon aneurisma felpattanásból ered-e a baj? mert attól
függ, hogy a gróf megjelenhet-e a holnapi szavazáson az országházban
vagy sem? Ez a fő dolog!»
Rögtön következett egy folytatólagos indítvány: «futtatni kell a
főpréposthoz, a főalmosenierhez, táviratozni kell primásnak;
harangoztassanak be rögtön, nyittassák meg a templomokat, immádkozzanak
a hívek azért, hogy Zurdoki Ambrus gróf meg ne haljon, ott lehessen a
holnapi ülésben.»
– («Hohó! Még visszaimádkozzák!» mondá magában Leo gróf, alapos
megszeppenéssel.)
– Uraim! Arról tegyünk le; szólt aztán kegyeletteljes hangon, hogy
szegény jó bátyámat holnap a gyülésbe felvihessük; mert azt mi, a
családtagok, kiknek az ő élete oly becses, semmi esetre meg nem fogjuk
engedni. Ez az ő halála volna.
Bámulattal fogadta mindenki e nyilatkozatot. Ez nagyon nemes
gondolkozásmód Leo gróftól.
– Inkább tanakodjunk azon uraim, hogy az ekként elveszítendő szavazatot
fényes tromffal üssük helyre. Bátyám hiányzani fog; mert én nem engedem,
hogy biztos halálba menjen; de szavamat adom, hogy még ez éjjel keresek
magamnak egy szavazót az ellenpártból, a kit összevagdalok.
Ez a szó lelkesített.
«És én megveszek egyet!» kiáltá egy másik úr.
«Én pedig becsukatok egyet!» szólt egy harmadik gentleman.
S ha meggondoljuk, hogy Leo gróf kiszolgált dzsidás tiszt, bajvívó; – a
második úr gazdag bankár, ki sok nemes ifju úr gyöngéit ismeri; a
harmadik úr pedig a főváros főkapitánya: épen nem fogunk rajta
csodálkozni, ha éjfél után két órakor azzal a hírrel halljuk visszatérni
a clubba mint a három urat, hogy a mit igért azt be is váltotta. Leo
gróf csakugyan kapott valamelyik vendéglőben egy fiatal mágnás honvéd
tisztet, a hibe belekössön, azzal rögtön lámpafénynél meg is verekedett,
azt úgy megvagdalta, hogy holnap nem mehet a gyülésbe. A bankár
capacitált egy másik urat negyvenezer forint értékű váltóinak
visszaadásával; a főkapitány pedig razziát intézett a főváros valamennyi
tiltott játékbarlangjai ellen, az azokban résztvevőket mint
összefogatta. Nagy csoda lett volna ha legalább egy felsőházi szavazót
is oda ne markolt volna közéjük, behunyt szemmel. Markolt biz az többet
is, de azok véletlenül jobboldali szavazatok voltak; azokat rögtön
szabadon bocsátattá: az egyetlen baloldalira majd csak holnap délelőtt
kerül a sor – tárgyhalmaz miatt.
Tehát hármat egyért.
Ámde az az egy sem fog elmaradni!
Zurdoki Ambrus gróf valóban halála küszöbén áll már, minden mozdulat,
minden erős szó, sőt minden indulat sietteti halálát. De ő azért nem
engedi magát visszatartóztatni.
Beszélni nem tud már, csak egy irónnal kezében jegyzi fel parancsait egy
pergament lapra s azzal tudatja környezetével akaratát.
«El fogok menni a gyülésbe… Ha meghalok ott, jó helyt halok meg… Nyolcz
ősöm vérzett el a csatatéren, én is a csatatéren vérezzem el…»
Reggel hét órakor a nagyprépost ellátta őt a halotti szentségekkel,
ráadva az utolsó kenetet; s a szent sakramentummal testén, öltözteté fel
magát az ősfogalmak nemes harczosa s egy tiltó kézmozdulattal
elhallgattatva minden ellenmondást, hordszékébe helyezteté magát; úgy
szállították fel az országházba, úgy vitték fel a gyűlésterembe,
odaültetve őt szokott helyére; egy élő szobrot, egy halottat, kinek csak
nagy szemei és nagy szive élnek még, s csak egy utolsó szava van még;
csak annyi életereje, hogy e szót kimondja: «nem!»
E haldokló hős kisérteties alakja, midőn megjelent ott a gyűlésteremben,
mély borzadálylyal telt csendet idézett elő a mozgalmas tömegben. Az
ellenfél is megdöbbenve gondolt arra, hogy annak mégis mély gyökeret
vert hitnek kell lenni, melyet még a haldokló utolsó lélekzetvételével
is eljő megvédeni.
S a főúr nem engedett magához orvost közel se menni ezen a helyen: még
gyógyszere is érintetlen állt előtte. Bizonyos az, hogy a midőn oly erős
lélek oly erősen akar valamit, ez erős akarat elől még a halál is
meghátrál, s addig nem meri rátenni csontkezét, míg dolgát be nem
végezte.
S most még egy balvégzet jött közbe. A felsőháznál is az volt a szabály
(a rangfokozatok fölötti versenygés elkerülése végett), hogy a
szavazókat betűrendben szólították fel. Az elnök húzta ki a kezdő név
betüjét s az épen az alfabet első betüje volt. E szerint Zurdoki Ambrus
grófnak az egész szavazási izgalmat végig kellett szenvednie, mert az ő
neve volt az utolsóelőtti, utána már csak öcscse Leo gróf következett.
Azonban az országgyűlési ünnepélyes pillanatok épen csak pillanatok.
A fájdalomtelt csendet, melyet e bibliai komolyságú alak megjelenése
okozott, (Éli, ki karszékében várja a a harcz kimenételét!) nagyhamar
megzavarta Leo gróf belépte az ülésterembe, ki míg az ajtótól a helyéig
furakodott, minden útbaeső párthivétől behajtá a csodálkozás és
elismerés adóját; szives kézszorítások és meleg gratulatiók alakjában.
Hős tette köztudomású volt már. Egy ellenszavazatot összeaprított.
Sámson győzedelme a filiszteusokon nem volt ennél nevezetesebb
skandalum.
Mire a helyéhez ért Leo gróf, annyira elragadta a közvélemény beczézése,
hogy a mai ülés leghirhedettebb alakjának tartá magát s csaknem
megfeledkezék arról a másik nevezetes emberről, ki az előtte való sorban
ül, magas támlányú karszékében hátra hajtott fejjel, – várva, hogy
melyik szólítja előbb nevéről: az elnök-e, – vagy a halál? s csak az
egyiknek mondhatja azt, hogy «nem!»
Leo gróf bizony elébb széttekintett a hölgykarzaton szinházi látcsövével
s több ismerős mosolygó arcznak üdvözlését viszonzá: csak azután jutott
eszébe, hogy felemelkedjék s az előtte levő karszék támlányán
átkémleljen; a midőn meglátva nagybátyja tört alakját, ég felé forgatott
szemekkel fejezé ki fájdalmas bámulatát e jellemnagyság fölött.
Hanem azután megint csak leült a helyére s eszmetársulatnál fogva ismét
csak visszatért a hölgy-karzat kémszemléjéhez. Az eszmék ugyan is így
társultak: Ambrus gróf ezt a mai izgalmát túl nem éli; a senioratus még
ma Leo grófra megy át. Eddig vagyona nem volt sok, adóssága elég. A
karzaton az a szép német herczegnő, a kinek a nyakáról dió nagyságú
fekete gagát gyöngyökből füzött olvasó csügg alá, hasonló anyagú
kereszttel, eddigelé nagyon hidegen fogadta Leo gróf udvarlásait. Mától
fogva melegebben fog érezni iránta. Ime már is mosolyog hódító arcza.
Minden hölgy mosolyog már Leo grófra. A tegnapi hőstett, s a ma várandó
nagy örökség. Ez egészen elkábítja a derék lovagot.
Öt percz mulva az alfabeti kezdőjegy kimondása után megkezdődik a
szavazás. Maga az elnök hívja fel egyenkint névszerint a felsőházi
tagokat s azok szavaznak ünnepélyesen, helyeikről felállva.
Az ultramontán párt a győzelem biztos reményével indul az ütközetbe.
Tegnap óta tíz szavazatnyi többsége bizonyos. Mindenki jelen van, kire
számítottak, senki sem maradt el.
De egyet kifelejtettek mégis a számításból.
Egyszer csak mindenkit felriaszt egy «igen» szó, egy olyan helyről, a
honnan azt épen nem várták.
A cisterciták főnöke mondta azt az «igen»-t
Hogy lehetett ez? Tévedés volt-e? Apostata ez az ember? vagy dæmoniacus?
A prælatusok szemei mennyköveket szórtak a hófehér reverenda felé s a
karszékében ülő patriarchalis alak, mint a sírból feltámadó halott,
emelkedék fel félig helyéből, hogy büntető nagy szemei tekintetével
megostorozza ezt az égretámadó Béliál fiát!
Az pedig nyugodtan ült a helyén és nem látszott az arczán semmi
megzavarodás.
A következő perczek nagyon hamar meghozták a rejtély magyarázatát. A
Magyarhonban otthonos négy «tanító» szerzet, a benczések, cisterciták,
kegyesrendiek, præmontreiek, és az ápoló szerzet, az irgalmasak
jelenlevő főnökei mind egymás után a törvényjavaslat mellett szavaztak.
S miután neveik közel álltak egymáshoz a lajstromban, e fordulatról
nagyhamar értesülhetett mindenki.
Erre a veszelemre nem számítottak!
Hogy maguk az érdekelt felek; maga az öt szerzetfőnök, szavazzon arra,
hogy a szerzetek eltöröltessenek. Őket nem is tartották szükségesnek
megkérdezni, lefoglalózni, szavaikat venni; hiszen ő ellenük volt a
törvényjavaslat intézve. És ime rá szavaznak.
Pedig hát két igen jól érthető oka volt a meglepő phænomenonnak; egy
lélektani és egy pénzügyi.
A lélektani ez volt: A hazában meghonosult régi szerzetek látták azt,
hogy ők az importált jezsuitai szövetség által eddigi minden
befolyásuktól megfosztatnak. Ezek foglalják el a tért a magasabb
körökben és az alsó néposztályoknál, a régiek csak a középosztálynál
vannak még otthon, ez pedig nem vakbuzgó többé. Azután ezeknek a tanító-
és ápoló-szerzeteknek tagjai mind tudományosan képzett emberek,
nyomorúságosan jutalmazva, kiket, ha a szerzetek eltöröltetnek, a nemzet
sokkal jobban fog méltányolni, mint eddig az egyház. (Egy tudós
szerzetesnek, azon kívül a mit megeszik, száz forint fizetése volt!) De
még súlyosabbá tette az ügy anyagi oldalát két boszantó intézkedés: az
egyik a «confidentia», – a másik a «panislevelek».
«Confidentia» alatt értik a hierarchia műnyelvén azt a titkos
egyezményt, mely szerint valamely egyházi javadalom elnyerője annak, ki
őt ez állomásához juttatta, jövedelmének bizonyos részét lekötelezi. És
abban az időben oly tökéletességre fejlett Magyarországon az üzleti
életrevalóság, hogy ezen confidentia nélkül már senki sem jutott
valamirevaló állomáshoz. A plébánusok fizettek a püspöknek, a püspökök a
bibornokoknak, valamennyien a kultuszminiszteriumnak (ez akkor nagyon
«bona vacca» volt) s a szerzetfőnökök mindenkinek jövedelmeikből; úgy,
hogy ha összeszámította a perjel, a nagyprépost, a főapátur, hogy mit
adózik a confidentiának roppant birtoka jövedelméből, úgy találta, hogy
semmiképen sincsen jobb helyzetben, mint az a kolduló barát, a ki «Deo
gratias»-ból él.
Ehhez jöttek még a «panis levelek».
Még a római császárság (azaz a német) idejéből származott az a joga a
koronának, hogy elszegényedett laicusokat «litteræ panis»-sal
(kenyérlevelek) ellátva a kolostorok ápoló menedékeibe küldjön.
(Sacerdos debet esse homo hospitalis!) Ez emberszerető intézményt újra
alkalmazta egy magyar belügyminiszter, kinek annyi sok tehetetlen, de
párthű embere csüggött a nyakán, hogy a legjobb akarat mellett sem
tudott valamennyi számára hivatalokat teremteni; azok pedig enni kértek,
és dolgozni nem szerettek. Tehát a belügyminiszter fogta magát, adott
nekik panis leveleket, azokkal elküldte a vendégszerető barátokhoz, úgy
hogy minden convent és kolostor valóságos «hereápoló intézetté» alakult
át lassanként, a vendégszerető barátoknak nem csekély boszuságára.
És végre tudomására jutott a törvényesített szerzeteknek, hogy az
ultramontán párt, ha e szavazásnál győzni fog, azonnal erőszakolni
fogja, hogy a közoktatás a régi szerzetek kezéből a jezsuitákéba
juttassék.
Ez ellen tiltakozott hatalmasan az az öt «igent» mondó szavazat. A
hazafias szerzetek nem engedték magukat a templariusokként
megsemmisíttetni az ellenségeik által, inkább szövetkeztek a jó
barátjukkal, a szabadelvű haladással.
Roppant zavar, izgalom támadt az ülésteremben. Az ultramontánok
elkeseredése egyenlő fokra nőtt a liberalisok újjongásával. A csend alig
volt helyreállítható. Az elnök felhívó szavát s a válaszoló kiáltását
alig lehetett hallani. Itt lázongtak, ott dühöngtek; amott újjongtak; a
karzatokon is nagy mozgalom volt. Öt szavazattal az egyik tábor
kevesebb, a másik tábor több; ez épen egyenlővé teszi mind a kettőt.
De leggonoszabbul érezte magát az elnök.
Minden elnök ex offo jezsuita. Ő lehet a liberálisok előtt liberális, az
ultramontánok előtt ultramontán, sőt kötelessége, hogy az legyen. Az ő
positiója a harczban legkényelmesebb. Őt senki sem ütheti.
De jaj neki, ha egyszer egy végzetes órában a szavazatok egyenlőek
találnak lenni, mert akkor az ő szavazata dönt. És akkor ki kell
vallania, hogy melyik párthoz szít? És akkor az eldöntés egész
gyűlöletét egyedül az ő feje vonja magára.
Ezért az elnök, ki a casinóban libérális volt, a jockey-clubban
ultramontán, látva közeledni az ijesztő eredményt, hol sárga, hol vörös
színt váltott rettegéseinek miatta.
Csak Leo gróf volt mással elfoglalva e végzetes pillanatokban.
«Ki az ördög lehet az az idegen ficzkó, a ki oly bizalmasan fecseg
odafenn a karzaton a herczegasszonynyal? Még odakönyököl a széke
támlányára. S a herczegnő még a legyezője mögül súg neki valamit!»
De a pokol kínjait szenvedé az előtte levő karszékben ülő alak: az ősz
pártvezér. Minden szavazat, mint egy koporsó födelére hajított hant,
kondult fülébe; és ő kezében tartott irónnal jegyzé a szavazatokat.
Melle kínosan zihált. Csak nagy lelkének erős akarata birta
visszatartani az ujabb rohamát a halálos bajnak. – Végig kellett neki
azt az egészet szenvedni! – Végre eljutott nevéig a hosszú névsor. – Két
szavazattal volt akkor előnyben a törvényjavaslat pártja annak elvetői
ellenében. Két bizonyos szavazata volt még ennek a tábornak, Zurdoki
Ambrus és Zurdoki Leo grófok.
Az elnök izzadt és fázott.
A nyelve majd odaragadt a szája padlásához, midőn az utolsó előtti nevet
kimondá.
«Zurdoki Ambrus, gróf!»
És a roskatag termet a hivásnál fölemelkedék karszékéből. Vonásain a
hyppocratesi arcz kíntorzulatai. Egy kisértet, mely a másvilágról
protestálni visszatér. És reszkető kezét fölemelve, fölnyitá elsárgult
ajkait s végerőködéssel kiáltá e szót: «nem!» És fölemelt kezét
fenyegetően rázta feje fölött.
«De mit ejthetett le most a herczegnő, a mit ez a ficzkó felvett a
földről, s vajjon mit súghattak egymásnak, a míg fejeik találkoztak?»
«Zurdoki Leó gróf!» hangzék az elnök felhivása.
«Igen!» kiálta Leó gróf.
… «Igen!»… Hogy történhetett ez? Annyira el volt-e foglalva a karzaton
végbemenő jelenet buvárlatával, hogy nem tudta, mi folyik idelenn?
Rájárt-e a nyelve a megszokott «igen» szavazásra? A váratlan felszólítás
riasztotta-e meg s azt sem tudta, mit mond; a hogy ez már igen sokszor
megtörtént? – Egyik eredménye az volt, hogy e rövid «igen» szóval a
törvényjavaslat sorsa eldült. Két szavazatnyi többsége lett.
E szóra az előtte álló ősz bajnok, mint a kárhozatra vettetett,
ijedtségtől eltorzult arczczal fordult hátra, az egyik kezével a szavazó
felé taszított, a másikkal a szivéhez kapott: azzal összerogyott
karszékében és meg volt halva. A másik eredmény ez volt!
A teremben frenetikus lárma és tombolás támadt e pillanatban. Minden
ember felugrált helyéről és ordított tele torokból. A főpapok
elfeledték, hogy pásztori köntös van rajtuk, úgy kiabáltak az elnökre; a
katonák kardjaikkal csörömpöltek; a tudósok ököllel verték az asztalt, s
a mágnások felugráltak a padok tetejére. Száz kéz tapsolt, száz kéz
ökölre fogva fenyegetőzött a vihar előidézője, Leo gróf felé, ki úgy
tapasztalá, hogy e perczben ő lett a közfigyelem kizárólagos tárgya: a
karzatok minden látcsöve ő felé van fordítva.
Az elnököt pedig majd széjjelszedték. Jobbról is, balról is megrohanták
az emelvényét, a fülébe kiabálva: «Nem érvényes a szavazat! tévedés
volt!» «De biz érvényes. A mi mondva van, mondva van».
Tíz perczébe és csengő inclangoriumának teljes összetörésébe került, míg
annyi csendet birt kierőszakolni, hogy valahogy szóhoz juthasson.
Ő járt legjobban ezzel a kis tévedéssel. Nem volt kénytelen a votum
Minervæjával dönteni. Sietett is kimondani a határozatot.
«A méltsás főrendiház a törvényjavaslatot két szótöbbséggel elfogadta.»
Azzal felcsapta a kalpagját, jelölve, hogy feloszlatja a gyűlést s
menekült a hátulsó ajtón keresztül, a méltsás főrendekre bízva, hogy
minő rendben találjanak ki az űlésterem szárnyajtain.
A tény megvolt. A törvényjavaslat többséget nyert, és épen Zurdoki Leo
gróf végső szavazata által.
Fel is fogja jegyezni a história a nevét az örökre emlékezetesek közé,
az éjjel minden bizonynyal fáklyás zenét fog kapni, s minden hazai
liberális casinó, tűzoltó-egylet, dalárda és tornászklub meg fogja
választani tiszteletbeli elnökének; még maga is elhiszi, hogy ő
csakugyan liberalis ember s beleszeret a népszerü pártcelebritás
szerepébe, s ezentul abban fog élni és mozogni; – pedig Isten látja,
hogy ártatlanul jutott hozzá.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most tehát csak a király szentesítése van még hátra.
Az udvar parquettjeire vonul át az elkeserült harcz.
A KIRÁLY HALLGAT.
Nagy horderejü határozat volt ez! A főpapság itt Magyarországon a
szerzetek eltörlését az egyházi vagyon secularisatiója előjátékának
tekinté. Azután ha e törvény betüje megelevenülhet, abból az következik,
hogy a jezsuitáknak ez utolsó menedékük is elvonatván, azok tömegesen
kényszerülnek átvándorolni Amerikába. És velük együtt szövetségeseik, a
minden ország trónkövetelői. El lesz véve tőlük az archimedesi pont, a
melyből untalan megkisérthették kiforgatni sarkaiból a világrendet; nem
conspirálhatnak többé Európa közepett Európa valamennyi államai ellen.
Nem fogják magukat megadni könnyen!
Még hátra van két hatalmas appellatorium forum. Egyik a felséges koronás
király, másik a felséges mezitlábos nép!
Nehogy pedig azt higyje valaki, hogy én a népet gúnyolom, midőn
mezitlábosnak nevezem. Ez nem «hyperbola», ez nem «meiosis», nem
kicsinyités: ez tény.
Nem beszélünk itt a falusi mezitlábakról: a derék, vízben-sárban edzett
mezitlábakról, a csizmakiméleten alapult mezitlábakról; sőt épen nem a
ruhamosáshoz dechausseirozott szép fehér mezitlábakról; azoknak
tisztelet-becsület: «divat mezitlábakról» van itt most szó.
A hierarchia tábora előhordta a középkori harczok minden rozsdás
fegyverzetét s még egyszer megkisérlé velük a táborjárást.
A falvakon nem sikerült a népet felizgatni. A magyar nép nem fogékony a
fanatismusra, az északi szláv indolens a demonstrálásra, a magyar és
német falusi nép olvasott, iskolázott osztály, a falusi papok maguk
legjobban idegenkednek a jezsuitáktól; a magyarok már kifejezést is
adtak önállóságra törekvésüknek az által, hogy lithurgiájukba behozták a
latin helyett a nemzeti nyelvet, a horvátok szintén ezt tették a szláv
idioma egyházjogosításával. Odakünn a papnak nagyon csinján kell bánni a
néppel, mert sok már közte a nazarénus: hanem van még egy nagy főváros;
itt lehet kisérleteket tenni.
A demonstratiókon nagyon meglátszott, hogy a kik azokat rendezik,
Francziaországból elűzött jezsuiták s a franczia jezsuitáktól nevelt
magyar főuri családok, – azután meg Bourbon-faj és Napoleon-ivadék.
A felsőházi szavazás napját a jockey-club elnevezte dies nefastusnak:
day of humiliation. S hogy az ég haragja elforduljon az országról,
nagyszerű processiók rendeztettek mindennap.
Ezeknek a rendezésén lehetett megismerni, hogy azok a hajdani párisi
processiók utánzatai: a Saint-Germain des Prés, a szent-Márton-tér, a
Louvre-tér ünnepélyes körmeneteinek, mikben ezer meg ezer férfi,
asszony, leány vett részt, énekelve és mezitláb.
Eleintén csak kis gyermekek és leánykák mezitláb, utóbb a nagy
gyermekek, végül a legnagyobb gyermekek is kedvet kaptak, s ha nem
vitték is nálunk oly tökélyre a mezitlábos divatot, mint III-ik Henrik
idejében, midőn egy processióban ötszáz hajadon vonult végig az utczán,
az ártatlanság legtökéletesebb jelmezében, a mire Henrik király is azt
mondta, hogy ennél szebbet soha életében nem látott; de annyira mégis
haladtak, hogy a processiókon a legelőkelőbb családok férfiait és
hölgyeit lehetett látni mezítláb s a divattá felkapott «cilice» fehér
ingébe öltözötten: bár ugyan e buzgalom illuziójából nagyon sokat levont
egy minden hirlapban megjelent indiscret hirdetmény, melyben egy
galanterieárus nagyon ajánlja a magas uraságoknak és más igazhivőknek a
maga «pieds nus» harisnyáit «du saint arbre guttapercha», melyek az
igazi mezitlábhoz csalódásig hasonlítanak s processiók alkalmával a
meghülés és bepiszkolás esélyeitől megoltalmaznak.
Csakhogy «helas!» a XX-ik század körmeneteihez hiányzott a Sorbonne és
Jeanne Boucher megszentelt orgyilkai. A fiatalság nem tart már a
jezsuitákkal; a demonstratió ellendemonstratiót szül. Ugyanakkor, midőn
az ultramontánok processiókat rendeznek, a liberálisok meetingeket
hívnak össze, s minden nap megtörténik, hogy a boulevard egyik oldalán a
processió vonul végig s szemközt rá jön a népgyűlések tömege, amazok
zsolozsmákat énekelve, csengetve, emezek szabadságdalokat rivallva,
hegedülve, muzsikálva; az összetalálkozó tömegek egymást szidják,
gunyolják, leüvöltik; a processiót a közös hadsereg katonái kisérik
egyik oldalon. (A katonák is mezitláb, hadügyminiszteri rendelet
folytán.) A népgyűlést meg honvédek sorfala őrzi, hogy a két tömeg össze
ne verekedjék.
És éjjel-nappal zúg minden harang. A templomok folyvást nyitva; az ima
szakadatlanul foly az egek urához, hogy szállja meg a király szivét,
hogy legyen erős és vesse el azt a rettenetes törvényt!
De az ellentábor sem pihen. Ha az ultramontánok bevitték a templomba a
politikai izgalmat, ez magával hozta a maga dæmonait. Ott vannak a
«chorus-zavarók». Ez is külföldi adomány. Százan meg százan
összebeszélnek, a templomi nép közé vegyülnek, s az énekhangok alatt, az
ünnepélyes misemondás közepett, a pap prédikácziója mentén elkezdenek
mint a békák ümmögni a templomban; minden nap botrány, veszekedés
szinhelye lesz a szentély, s a megfertőztetett egyházak küszöbén
naponkint meg kell ujítani a püspököknek a hamuba irt «abc–toriumot». S
a míg az egyik fél a hajdani nikkelpénzek mintájára vert «geuse»
filléreket oszt szét a nép között, egyik felén koldustarisznya és
pásztorbot, másikon «en tout fidel aù roy, jusqu’ a porter la besace»
(mindenben hű a királyhoz, a koldustarisznya-viselésig), másfelől az
ellenpárt a «megfordított pénzekkel» insultálja ellenfeleit, miknek
egyik felén a pápa, másik felén az ördög.
S ez a keresztyéni mulatság így tart hét napig.