megbizásából hosszabb beszédet akarnak tartani, aziránt több egyetértő
tag csoportosulásával kiegyezhetnek, s ezt az elnöknek bejelenthetik. Az
ilyen pártvezérek szónoklatainak nyomdai költségét a megbizó párt fizeti
meg. Ha sok tagból áll a párt, egyre kevés jut; hanem ha például csak
két tagból áll, akkor bizony egyszer az egyik fizet a másikért, másszor
a másik az egyikért. A ki pártmegbizás nélkül beszél, maga fizet.
Tudnivaló pedig, hogy a parlamentáris élet fejlődése nyomán a pártok is
nagyon megszaporodnak.
A két fő párt: az actio és transactio pártja számos klubbokra oszlik fel
ismét s azok először is, mint közjogi politikai klubbok a könnyebb
felismerhetés végett mind számokkal látták el magukat: mely számok
egyuttal igen szellemdus symbolisticával magának a pártnak politikai
hitvallását foglalják magukban.
Kezdjük a szélső jobbon.
«15-ös párt». A Nota Rakocziana esztendőjéről nevezve magát.
Legcsökönösebb absolutisták.
«96-os párt». Az előjogok és kiváltságok védelmezője mind az osztrákok,
mind a democraták ellen. Dátuma az 1796-iki alkotmány.
«67-es párt». Az 1867-iki alkotmány védői.
«1000-es párt». A katholikus conservativek, kik az 1000-ik évben
megkoronázott Szent István király alkotmányát vették fel számképen.
«72-es párt». A politikai indifferensek, kik fődolognak tartják az
ország anyagi előhaladását s mellékesnek minden közjogi vitát. Dátumokat
az 1872-iki iparos szövetség és reformpárt keletkeztéből vették át –
ismeretlen körülményű hagyományok nyomán.
«63-as párt». Erdélyi szászok és románok, kik ragaszkodnak az 1863-iki
octroyált alkotmányhoz: melynek külön Erdély kell Magyarország nélkül.
Ezután a «48-as párt», melynek magyar király kell, osztrák császár
nélkül.
Továbbá a «22-es párt», datálva az 1222-iki arany bullától, melynek
olyan király kell, a kinek mi parancsolunk,
végre a «49-es párt» – ezek republicánusok.
S ezek az arithmeticus titulaturák igen czélszerüek.
A reactionarius pártot senki sem nevezheti annak, mert ő azt mondja,
hogy ő csak «tizenötös». Az elszakadni akarót senki sem szidalmazhatja
hazaárulónak, mert ő csak «hatvanhármas» s a republicanust nem vonhatja
senki kérdőre felségellenes szándokokért, mert ő csak «49-es».
Hanem ezek csak politikai pártok. Vannak azután mindenféle klubok a
képviselőházban, a mik viszont összevissza minden pártárnyalatból
csoportosulnak; mikor érdekeik kerülnek szőnyegre, akkor a közös
ellenség ellen egyszerre összetömörülnek, külön táborokra oszlanak s
barátaik érdekét az ellenpártokban is előmozdítják.
Van iparos-szövetség, bankárconsortium, agrár-földbirtokosok, kereskedők
ligája.
Külön csoport a katonai és honvédi képviselőké. Erős phalanx a
hivatalviselő honatyáké.
Más zugban tanácskoznak a katholikus papi képviselők; másban a tanárok
és protestans lelkészek.
Végül vannak külön vidékeknek is összetartó klubjai, Erdély-,
Horvátország, a felvidék, a románság, a Királyföld méltán megkivánják,
hogy külön csoportosulást képezhessenek.
S legeslegvégül a társas élet megszokásai szerint külön tartanak össze a
képviselőház sportsmanei, gentryja filiszterei és tudósai.
Még ez sem elég.
A mint az országgyülés a mult század végén kimondta a nők
egyenjogusítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris
dominalis, minden országgyülésre megválasztatnak valahol egy nőt
képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában.
Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző
tagja az országgyülésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem
választatnak meg, nehogy ellent mondjanak egymásnak. Így legalább a női
részen el van kerülve az átkos pártszakadás.
Természetesen női gyorsirók és női reporterek is vannak már az
országgyülésen; de még mindig csak kivételképen, valamint női doktorok,
medicinæ et juris, sőt női tanárok és első folyamodású birák is. Ez mind
nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi
rossz világból, hogy egészen megüllepedjék. A nőegyenjogosítás még csak
must; édes, de nem iszszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.
Az ekkép alakított képviselőháznak természetesen a tanácskozmánya is
egészen más képet mutat, mint az eddig megszokottak.
Nincs többé gyülés megkezdése és feloszlatása, kivéve a zajos
jeleneteknél, midőn az elnök felfüggeszti az ülést. A napirend hetenkint
egyszer állapíttatik meg egész hétre. Ez a vasárnapi ülés feladata.
A jövő-menő képviselők a szónokot nem háborgathatják, mert helyéről csak
lefelé mehet el minden ember s nem kószálhat a padok között. Ki a
másiknak izenni akar, ott az iróeszköz az asztalán, levele kézről-kézre
adatik. Ez által sok időfogyasztó zaj mellőzve van.
Ha a gyülés tűzbe jön, egyetlen jeladás az elnök inclangoriuma által
elég a lármát elnémítani; mert ha nem elég, akkor a másik perczben már
az elnök a padozat alá ereszti le a lármázókat. Inkább megfogadják a
figyelmeztetést.
Minden képviselő feje fölött van egy csengetyü, Reaumur porcellánból,
mely villanyösszeköttetésben áll az elnöki székkel: felhivások,
megintések e csengetyü által közöltetnek. S hogy a pártárnyalatok
figyelembe vétessenek, a csengetyük hangjai egy egész octava
hanglépcsőjén mennek végig. A magas «C» a szélső bal, a mély «C» a
szélső jobb. Ha muzsikális az elnök, egy szerény népdalt el is játszhat
a carillonon.
Viszont minden képviselő asztalától az elnöki emelvényig egy másik
villanyközlekedés áll fenn; mely által a magát szólásra feljegyeztetni
kivánó a jegyzőket figyelmezteti. Egy gomb megnyomására a jegyzői székek
feletti fekete táblán az illető képviselő neve jelenik meg transparent
betükben, s egy tamtam ütés ád jelt.
Ugyanezen készülék szolgál a szavazásoknál. Minden kérdés névszerinti
szavazással döntetik el, s a hajdan annyi időt pusztító szavazás most öt
percz alatt megy végbe. Első percz: elnök fölteszi a kérdést, a kik
elfogadják a javaslatot, szavazzanak igennel. Ekkor az elfogadók
megnyomják villanygépeik gombjait s neveik előállnak a ház falán magasra
emelt táblán. Második percz: a gyorsirók leirják a neveket. Harmadik
percz: a leirt nevek eltünnek, szavaznak a megtagadók. A nemre szavazók
nevei tünnek elő. Negyedik percz a gyorsiróké. Ötödik percz: jegyzők
felolvassák a számokat, elnök kimondja a többséget. Tévedés, rosszul
hallott szavazat, kimaradt név nem fordulhat elő.
Ezen rendezés mellett az országgyülés, daczára a megszaporodott
teendőknek, nem tart tovább a négy téli hónapnál. A legkeményebb
budgetvita véget ér három nap alatt. Az országgyülés egyedül
törvényhozási czélokra van berendezve, s minden hajdani regényes
szinezetétől megfosztva.
S még két tényező járul hozzá, hogy minden poesist letörüljön a
képviselőház üléseiről. Egyik az optica, másik az acustica.
A felülről világító villany-fény úgy van alkalmazva, hogy a képviselőket
teljes világításba helyezi, ellenben a karzatokat mély homályban hagyja,
úgy, hogy a képviselő soha sem tudja, hogy ki hallgatja őt a karzaton?
De hiába is hallgatja akárki, mert nem hallhat a beszédéből semmit; a
terem acusticai berendezése szerint a szónokot csak lenn hallják meg,
fenn a karzaton csak azt látják, hogy a szája tátog, a keze billeg s a
szemöldöke rángatózik.
Ezért azután nincsenek is többé azok a ragyogó szónoklatok mint hajdan.
A vitatkozást elébb a klubokban végzik el, s a teremben már csak a
klubok határozatainak védelmére kiküldött szónokok beszélnek.
Kérvényeknek csak a czímei, interpellátióknak csak a kérdő pontjai
olvastatnak fel.
A képviselőházban a saját székében minden képviselő folytathatja a
hivatásával együtt járó polgári munkáját. A kereskedő készítheti
számláit, a festő rajzolhat, az iró szaporíthatja a betüket, csak olyan
foglalkozást nem szabad űzni, mely a szomszédokat zavarná, és aludni sem
szabad.
Ellenben tetszés szerint mulathat mindenki a termen kívül a mulatságra
és társalgásra szánt helyiségekben, s nem egyszer megesik, hogy a fontos
kérdések fölötti szavazások alkalmával egynémely cselszövő az országház
melléktermeiben érdekes hang- és énekversenyeket rendez, s ezekkel az
ellenpárt szavazóit ravaszul visszatartóztatja. Ez meg van engedve.
A buffetben minden párt találkozik. A Hébék szépek és fiatalok.
Feleséges képviselők a legszorgalmasabb országház-látogatók. Minden adag
sonka és pogácsa mellé egy górcső is adatik, melyen át a képviselő
megvizsgálhatja, hogy nincs-e a sonkában trichin, vagy a pogácsában
zeidium? (E nélkül egyik párt könnyen megmérgezhetné a másikat.)
Ugyanazon górcső alatt mindenki megvizsgálhatja a bankjegyet, melyet
kapott, vagy visszakapott, ha nem hamis-e? Miután, hogy ez időben az
államjegyeket kukoriczapapirosra nyomtatják, melyet az állami gyáron
kívül másnak nem szabad gyártani; ez azonban nagyon hasonlít a
bámbuszpapiroshoz, s azon tömérdek hamisítvány forog közkézen, a górcső
pedig elevenen kitünteti a különbséget a kukoricza és a bámbusz sejtjei
között.
Mindezekből megtanultuk azt, hogy a XX-ik században képviselőnek lenni
nagyon mulatságos dolog – a termen kívül; – nagyon egyhangú és prózai
azonban a termen belül.
A felsőháznál azonban ez mind másképen van.
Annak a tagjai még mindig kardosan és díszruhásan jelennek meg; ott még
fényes szónoklatokat tartanak műnyelven, klasszikus kidolgozásban; ott
még édes pillantásokat váltanak a karzati szépségekkel; ott még
rangfokozat szerint ülnek osztályozott karszékekben; az elnök megnyitja
és bezárja az ülést, s a szavazásnál mindenki fejenként felhivatva,
mondja ki helyéről fölállván, az igent, vagy nemet.
Az eddig elmondottak összevetéséből meg lehet itélni, minő óriási
parlamenti harcz lehetett az, mely a Bárány által benyujtott
törvényjavaslat fölött egész hónapot igénybe vett már.
Ez a Bárány egy huszonnyolcz éves ifju volt; ki legifjabb korában a
földet körülhajókázta, még pedig az északi tengernél elkezdve a
Franklin-öblön, a Behringszoroson át, le a Magellán átjárójáig a déli
poláris tengeren keresztül; a tapasztalatban és tudásban gazdag,
vagyonos és vállalkozó, szerencsés és deli.
Őt tartják a szabadelvü cselekvő párt vezérének.
Az általa benyujtott törvényjavaslat a szerzetek eltörléséről ezen egész
hónap alatt számos peripetiákon ment keresztül.
Nagy mesterség volt a pártokat úgy csoportosítani, hogy ez
elfogadtassék. Mivel hogy minden pártban voltak, kik azt ellenezték, a
kik féltek tőle s nem akartak felelősök lenni a következményeiért, s az
ellenfél is minden furfangját elővette, hogy a törvényjavaslat
megbuktatására hatalmas ellencoalitiót hozzon létre.
Egyszer az ó-conservativek egyesültek közjogi ellenségeikkel, a
dél-szlávokkal, a szerzetek védelmére. Alig sikerült azt a ligát
szétrobbantani, már meg a bankárconsortium lett megnyerve az
ultramontanoknak, kiket a katonai párt is követett.
A vita folyama alatt az indítványozó párt szónokaihoz egyremásra jöttek
a küldöttségek választó kerületeikből, nagy fenyegetőzésekkel, hogy soha
sem fogják őket megválasztani többé, ha a javaslat mellett szavaznak. S
záporként omlott a kérvény a képviselőház asztalára, ezernyi
aláirásokkal, a zárdák eltörlése ellen.
Egyes képviselők minden uton módon körülhálóztattak: egyik szerelmes
volt egy leányba, annak az apja kikötötte, hogy leendő veje a
törvényjavaslat ellen szavazzon; másiknak adósságai voltak, annak a
váltóit összevásárolták s fenyegetőztek, hogy csőd alá helyezik, ha a
szerzetek ellen szavaz; harmadiknak a feleségét bolygatták fel, hogy a
férjét sírja agyon. Negyediket párbajra hivták, belekötelőzködve.
Ötödiket az orvosával vétették rá, hogy egészsége helyreállítása végett
utazzék el Egyptomba. Hatodiknak jó bérletet igértek, ha mandátumáról
lemond. Hetediknek sajtópert akasztottak a nyakába s becsukatták. A
fiatalját meghivták az előkelő grófi házakhoz estélyekre, s adtak nekik
alkalmat a bálkirálynékba beleszeretni. Mind valamennyit gyanusították
communisticus, saintsimonisticus törekvésekkel; elhiresztelték róluk,
hogy rablás, szentségtörés, istentelenség, a mire törekszenek s
fenyegették őket a király, a dynastia, az Isten és a nép haragjával.
Beverették az ablakaikat, felmondatták a kölcsöneiket, kizárták őket a
társaságból.
Mind ez nem ártott meg nekik. Többségük volt az alsóházban.
Ekkor más furfanghoz nyultak. Feluszíták a szélső tulzó elemeket, hogy
azok hajtsák túl az indítványt, olyan térre hajszolva azt, a hol aztán
meg kell buknia.
Ez nem sikerült.
Bárány pártja oly ügyesen formulázta s oly gyakorlati térre állította
indítványát, hogy a míg az egyfelől a hierarchiára mért egy nagy
csapást, másfelől a kivivandó sikert egészen az autonom egyház részére
biztosítá. Egyszerre támadó és védő volt a helyzete. Támadott a
jezsuitismus ellen s védett a nihilismus ellen. (Mi különbség a kettő
között? Az, hogy a jezsuita az álczázott nihilista, s a nihilista az
álczátlan jezsuita.)
Tíz módosítvány tartóztatta fel egymás után a törvényjavaslatot.
A tizedik kisérlet után győzött Bárány indítványa a ház
két-harmadrésznyi többségével! – De hátra még a felsőház!!
Érdekes ülések most már csak a felsőházban vannak.
A képviselők még a klubokban elvégzik a véleménycserét, s a kültermekben
a párt-cselszövényeket, alkudozást; benn a teremben már csak az ott künn
megállapított vélemények adatnak elő, lehető szárazan. Tele ház előtt
ritkán beszél már valaki, s a jelenlevők is, kik helyeiken ülnek, valami
mással foglalkoznak, irnak, vagy olvasnak, míg a szónok beszél. Csak az
eredmény a főkérdés: Kié a többség? Azt is egy nappal előbb tudja már
minden ember; mert a klubbok próbaszavazást tartottak.
Hanem a felsőház! Ah, az most a szónokok Wartburgja! Itt élvezhetők még
a hajdankor szellemi tornái, ragyogó szónoklatok, patheticus
philippikák, homileticai, oratoriai és dialecticai remekművek: itt
történik még meg, hogy egy lángoló szónoklat magával ragadja a gyulékony
keblüeket; itt maradt még meg a hajdankori országgyülések romanticája.
Maga a külső alakja is megfelel az ünnepélyes szinezetnek.
A főpapi öltönyök: a bibor mozzeta, az aranyos virágos szövetű
paramentek, a selyem casulák, vegyülve a tábornokok fényes
egyenruháival, a megyék küldötteinek s a születési aristocratia
tagjainak díszköntöseivel, megható ellentétet képeznek a
tudóstársaságok, főiskolák, egyetemek, bevett vallásu egyházkerületek
egyszerű fekete díszruhás képviselőivel.
S a hol ennyi egyházi szónok, tanár, megyei celebritás van egy
csoportban, kiknek mind hivatása, müvészete, szenvedélye a szónoklat,
hogy maradna ott el a ragyogó rhetorikai harcz? melyet azonfölül nem is
korlátoznak a plebejusok számára feltalált s mechanice végrehajtható
házszabályok, sem más oly törvények, miknek a fakó halandók alá vannak
vetve. A «felkent» szónok, fején a szent chrysmával, szabadon
megbirálhat, lemennydöröghet, elitélhet, excommunicálhat mindenkit, a
fölséges koronás királytól elkezdve a fölséges mezitlábos népig, és
azért őt még csak rendre utasítani sem szabad. Hol pap, katona, főnemes
és tudós vitatkoznak együtt, ott még csak személyes elégtételvevésről
sem lehet szó. Tehát itt korlátlan szólásszabadság uralkodik, a szabadon
eresztett szenvedély egész teljes fegyverzetében.
Az volt a «nagy hét!» Mikor az alsóház által elfogadott
törvényjavaslatot a felsőház előtt megvitatták.
A törvényjavaslat készítőjének nagy gondja volt rá, hogy az ne álljon
egynél több paragraphusból, mely így szól:
«Magyarországon minden egyházi rendek, szerzetek, kolostorok
eltöröltetnek, vagyonaik az illető hitfelekezetek autonom
képviseletének, egyházi és nevelési czélokra átadatnak; az eltörölt
szerzetek tagjai holtig elláttatnak, s tehetségeikhez képest alkalmazást
nyernek. Jelen törvény végrehajtásával a belügyminister bizatik meg.»
Az egyetlenegy §-ból álló törvényt nem lehetett agyon szónokolni:
kihuzva az időt a tárgyalással.
De hét napon keresztül tartott a fényes szellemi harcz a felsőházban,
melynek karzatai e napokon folyvást tömve voltak az előkelő világ
celebritásaival. Messze országokból: Franczia-, Olasz-, Angolországból,
Némethonból és spanyol földről érkeztek a pro et contra védelmezői,
kiknek jelenléte, a karzatokon kölcsönzött eszméi, tanácsadásai, sőt még
anyagi subsidiumai is a harczot nagy mérvüvé tenni segítettek.
Nem lehet feladatom e szónoklati tűzjátékot leirni. Ahhoz annyiféle
talentumot kellene egyesíteni magamban, a hányfélét az abban résztvett
nyolczvanhat szónok egyenkint közbámulatra bocsátott; elég legyen, mint
historicumot feljegyeznem, hogy ahhoz hasonló parlamenti versenyt még
Magyarországon sem láttak soha. Mind a két párt tűzbe vitte
leghatalmasabb ütegeit, s mindkét tábor, ember-ember ellen harczolt
halálmegvetéssel, hét napon és hét éjszakán keresztül.
Ekkor ki volt merítve a tárgy, az egész szónoklati arzenál a utolsó
töltényig kilőve; hátra volt csak a nagy szavazás.
Közbe jött egy kettős ünnep: egy vasárnap, meg egy változó ünnep. S
ünnepnapon a főrendek nem üléseznek.
Ez a két nap volt aztán a crisis két nehéz napja.
Hja! Ha ez a törvényjavaslat a mult században kerül napi rendre, akkor
igen könnyű halála lesz vala. A felső ház négyszáz született és
kinevezett tagja közül megjelen az ülésben negyven, azok közűl húsz
főpap, tíz ultramontán főúr, nyolcz főispán és azok azt a két reformer
fiatal grófot, a kik szót mernek emelni az összes ellen, agyon
szavazzák, azzal a törvényjavaslat visszaküldetik az alsóháznak s azzal
el van temetve szépen.
Ámde most már az arányok nagyon meg vannak változtatva. A felsőház
hajdani törzse, a született főnemesség maga két táborra oszlott s a
szabadkőmüvesek és protestánsok száma egyensúlyozza az ultramontánokét.
A másik nagy jutalék, a főpapi ülnökök phalanxa megfelelő figyelő
hadtestet kapott a többi bevett vallások püspökeiben és főfelügyelőiben,
a tanodák küldötteiben, a kik a dolog természeténél fogva a nevelésügy
függetlenítését az egyháztól óhajtják. Ezeknek egymást capacitálni
akarni bohóság, megijeszteni vakmerőség, megvásárolni lehetetlenség
volna. Maradnak a vegyes elementumok: a király által pair-tolonczozás
útján a felsőházba küldött fő katonatisztek, tudósok, azután a megyéknek
egy-egy választott követe. – Ezek között lehet a két ellentábornak
híveket toborzani.
S a toborzás nagy mérveket öltött.
Legelőször is magában a miniszteriumban megvolt a nagy elvi ellentét. A
cultusminiszter tüzes ellenfele volt a törvényjavaslatnak, s vele
tartott az igazságügyminiszter, ki a jogi elméletek szempontjából fogta
fel a kérdést, és a király melletti miniszter, ki főfő ultramontán vezér
volt, azután a hadügyminiszter, kit a felesége dirigált, s ki nem félt
semmitől, de az ördögtől nagyon; aztán meg a külügyminiszter, a kinek
fázott a háta attól a gondolattól, hogy ha Magyarországról kiűzetnek a
mindenféle szent titulusok alatt idetelepűlt jezsuiták, akkor egyszerre
vége van a protectionált állami létnek, a mi olyan kényelmes dolog egy
külügyminiszterre nézve, s kezdődik a saját lábon állás; a hova ember
kell a gátra! – Ellenben pártolója volt a szerzetek eltörlésének
legelőször is a pénzügyminiszter, a ki a budgetet öt-hat millióval látta
ez által megkönnyebbülni, azután a belügyminiszter, kinek hatalma
öregbedett és két keze felszabadult ez által; továbbá a honvédelmi
miniszter, a ki különben is menkőgyerek volt s a hadügyminiszterrel
szeretett ellenvéleményen lenni. A közlekedési miniszter, mint illik,
semleges maradt, s a kereskedelmi miniszter, mint illik, csak szűr alatt
dolgozott.
A pénzügyminiszter tehát elővette a megyei követeket, megijesztgette
őket, hogy ha a törvényjavaslat ellen szavaznak, ő a jövő évi budgetben
a megyei költségvetést kegyetlenül megnyirbálja s a reductiót a megyei
felsőházi követek átalányának megszüntetésével fogja megkezdeni. Ez
sokakat megszeppentett.
A belügyminiszter viszont a főispánokra riasztott rá, hogy a ki most a
törvényjavaslat mellett nem szavaz, annak nyolcz hónapon át nem lesz
szabad a megyéjét elhagyni.
A nagy pénzintézetek igazgatói (szintén pairek) eleve figyelmeztetve
lőnek, hogy a pénzügyminiszterium ohajtja e törvény keresztülvitelét és
erős boszuálló lesz azokon, a kik ellene szavaznak.
De másrészről az ellentábor sokkal nagyobb pénzerővel rendelkezett, mint
maga a pénzügyminiszter. Kezében volt a «cassa nemonis», a jezsuiták
mesés pénztára, a refugiék kincshalmaza, s a leggazdagabb császári
herczegek magánvagyona. Ez a finance-világ magaslatait is
megreszketteté.
Maga az itélő arkangyal is azt mérte most a serpenyőben, hogy «hausse»-e
vagy «baisse»?
A hadügyminiszter ráparancsolt a főtiszti pairekre, hogy «nem»-re
szavazzanak s a ki nem akar szót fogadni, azt elküldé egy hétre az
ezredéhez; míg viszont a honvédelmi miniszter valamennyi liberalis
mágnás ifjúnak, ki mint tiszt szolgált a honvédségnél, szabadságot adott
erre az időre, hogy hazajöhessen a szavazásra; ellenkezőleg az olyan
mágnás ifjakat, kik az ultrámontánokkal tartottak, elküldte
hadgyakorlatra. Azokat azután a rokonaik kényszeríték, hogy mondjanak le
tiszti rangjaikról inkább, s így maradjanak itthon.
És a szavazattal biró királyi család herczegei maguk is felében igennel,
felében nemmel készültek szavazni.
A két ünnepnapon tehát tetőpontra hágott az izgalom.
Mind a két párt lótott, futott, toborzani, összeszedni az erőket; távol
falvakból szekereztettek fel egy-egy rég elfeledt szegény grófot, bárót,
a kinek joga volt szavazni, de pénze nem volt feljönni, felkeresték a
fővárosi lebujokat, hogy onnan is kikaparjanak egy-egy elrongyolt
hidalgót, kit már rég nem akar senki meglátni, azt a szavazás napjára
kimosdatták, kiújruházták, kijózanították s gondos őrizet alatt
tartották.
És így a második ünnep estéjén, mikor összeállították a pártok a
statistikájukat, úgy mutatkozott, hogy a 456 tagból álló felsőháznak, ha
minden tagja szavazni fog, akkor az ultramontánok hét azaz hét
szavazattal maradnak többségben.
Aggodalomgerjesztő hetes szám!
A hét magyar vezérnek, a hét égi planétának, a hét görög bölcsnek; de
egyúttal a hét fő bűnnek s a «hét bolond szüzeknek» is a száma.
Milyen nehéz ez ominosus számban megbízni!
Meg is kisértett az ultramontán párt az utolsó estén még egy hatalmas
fordulatot, mely győzelmét fényessé tegye. A király melletti miniszter
egy lajstromot nyujtott be ő felségének, mely huszonöt olyan nevet
tartalmazott, a mik igen jó hangzásuak in partibus valdefidelium, hogy
azokat ő felsége pairetolonczozás útján sorozza a felsőház tagjai közé.
Így azok még másnap szavazhattak volna. Azonban ő felsége igen bölcsen
azt válaszolá a miniszterének, hogy a pairetolonczozás által a király
közvetlenül részt venne a törvényhozás első tényezőjének működésében s
ez nem volna tőle sem igazságos, sem logicus cselekedet, miután neki,
mint a törvényhozás másik tényezőjének, úgy is hatalmában áll a törvényt
szentesíteni, vagy vetójával záppá tenni.
A nagy nap előestéjén a szokottnál is nagyobb izgalom volt a
jockey-clubb termeiben, mely az ultramontán főurak gyüldéje volt,
ellentétben a nemzeti casinóval, hol a liberalis főurak
encannaillirozzák magukat a lateinerekkel. Szó sem volt whisztről, vagy
l’hombreről; minden asztalnál a nagy előkészületekről tanakodtak.
Ez izgalom közepett lepte meg a klubbot a késő este érkező Zurdoki Leo
gróf azzal a végzetes rémhirrel, hogy nagybátyja Zurdoki Ambrus gróf
haldoklik.