legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy
egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s
a «Sollicitudoomniumecclesiarum» bulla daczára mindenünnen számüzték a
jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült,
hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte
szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat
vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az
ó- és uj-kornak mindenféle philosophia sectái; szabadkőmivesek,
protestans mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s bentámadott
nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani
szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az
antisabbathiánusokkal, a kiknek meg nem kell se szombat, se vasárnap; ők
minden napot munkanapnak vallanak.
A magasabb körök képviselték az ultramontanismus regióját, azoknak a
befolyása alatt alakult az új Sanfedisták tábora, de az megint annyifelé
oszlott, a hányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy
másik főuri családnál befészkelte magát. Az oratorium-barátok s a
Formária-apáczák igen nemes, magasztos czélú szerzetek voltak, tagjaik
művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az
egyházi subordinatióval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől
megtelepült benczéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, præmontreieket,
cistercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női
szerzetet s a Port Royal de Champs apáczákat. Hanem ezek mellett aztán
itt van a sok «Fréres ignorantes», a kik szerint minden világi tudomány
az ördög munkája; a «Paternianok», kik előtt csak két szentség van: a
nőtlenség meg a koldulás; a ki nem azt követi, az nem jut mennyországba.
Van egy különös szerzet: a Basiliánoké, a kiket fogadalmuk kötelez a
kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalos-munkát készítenek;
a conventben mindenféle mühely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem
szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon
kap rajtuk, annálfogva a conventnek roppant pénz halmozódik a ládájába,
s mindezeknél fogva az iparos-világ, a kézmüvesek minden osztálya dühöng
ellenük.
A szabadelvübb magasabb köröket aztán a spiritismus tanai tartják
elfoglalva: ez a gazdag kereskedő- és üzércsaládok vallása. Ők az
«astrál-szellemek» közvetítése által nyerik a túlföldi revelatiókat,
miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő
«medium»-aik és tánczoló asztalaik ép oly «csalhatatlanok», mint a pápa.
Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak a fölött,
hogy vajjon a «Præexistentianismus», vagy a «Creatianismus», s a
«Traducianismus» tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden
emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test
születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a
kettő.
A magyar alsó papság között el van terjedve a propaganda egy önálló
hungarican egyház megalakítására, melylyel egy szögletből kiinduló
divergentia a «német-katholikus»-ok ligája; egyik sem összezavarandó az
«ó-katholikus» felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát. És
mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában és
mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők
különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák irásait.
A methodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.
A német-katholikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van
felállítva.
A patarénusok keresztje a publicus kereszt, mely Y-t képez.
Az ó-katholikusok fentarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll
fölfelé ✝.
A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb
ágával mered fel ✝.
A görögök maradnak a ✚ jegyű kereszt mellett, melynek minden ága
egyforma hosszú.
A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ☨ különbséget
téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A
jezsuiták nem képeznek külön sectát: azok mindenütt benn vannak.
Ezenkívül van a kálvinista kakas, az unitárius gömb és a török félhold,
a zsidó törvénytábla, s az uniált protestansok csillagos keresztje, mind
együtt Budapesten.
Hanem ez hát még csak Budapest.
Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.
Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak
nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a
baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az «ázsiai testvérek», a kik
kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hívőik számát; Moldva felől
becsempészték magukat a manichæusok, kik egymást «signaculumaikról»
ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az Adamiták
tana; sőt a román nép között még a «pabulatores» sectának is vannak
követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölcscsel és ehető füvekkel
élnek; ezért «legelészők» a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a
«barabbistákat», a kiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el
nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s
azoknak a válfajait Chazarokat, Petrobrusiánokat, kiknek nem kell
feleség. Maguk a míveltség zászlóvívői pedig irók, széplelkek, művészek,
tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört, mint
földi czélt.
És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen
szünetlen harczban állanak.
A mult századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái
végig utazzák az ország nagy városait, prédikálva, csodatéve.
Érkezésüket hirlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes
vendégművészekét s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt
vesznek.
A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek,
mikről isteni irás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.
Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva hogy 150 év
mulva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hívők viasz között, s
csak akkor engedték eltemetni. S alig mulik el egy év, hogy valamelyik
országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új
messiás világrahozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy
thaumaturg, egy csodatevő tesz körútat az országban, a ki a szent
földről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy
bámulatos nő, a ki régi ficzamokat, szent Nikoméd segélyül hivásával
helyrerak. Patentirozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte,
panaceák szinébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine
Domini, s nincs többé «Chambre Ardente», mely elé lehessen őket idézni.
Meglazult a társadalmi összefüggés a költészet, a szerelem maga, frivol
kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát
Madelonettek kolostorává szentelék fel; a magasabb rangú hölgyek, kik
szerelmi botlásaikat takargatják, a «theaterinnők» szent szövetségébe
avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a
nőkre általában kiterjeszteni.
A pápai Curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkisért e zűrzavar
kiegyenlítésére.
Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az «örök ima», melyet még VIII.
Kelemen decretált; egyik diaconus a másikat felváltva, az éjjel és
nappal minden órájában hangoztatja a hæreticusok elleni imádságot,
«Pacem» pénzek osztogattatnak a hívőknek, miket azok olvasóikra
felakaszszanak, s hasonló czélokra a magyar főurak és úrhölgyek
megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal
ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar
Györgytallérok viselésével tétetnek golyó és kardvágásmentesekké,
viselik is azokat óralánczaikon. Az «incastraturák» ereklyéi minden
vasárnap felmutattatnak. Az «index librorum prohibitorum»-ba folytonosan
iratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazó szerdán
megujíttatik a minden tévelygőket megrettentő «comminátió», Septuagesima
vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az
«emlékkenyér». Nevezetes hirlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a
jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint
minden háznál bemutattatik a «Bambino», a Krisztusbáb. S a pápa minden
évben egyszer husvét napján megjelenik a budapesti szent Árpád
templomban személyesen pontifikálni.
De mindez keveset használ már.
Meghiusult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó
vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkisérlette.
Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéseket
száz számra «adiaphorá»-knak nyilatkoztatta, olyanoknak, a miket így
vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.
Közbejött egy nevezetes fölfedezés.
A husvét maga, a melyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek
közé tartozik.
A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették
alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve,
rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el husvét
vasárnapjának. Ezzel azt a czélt is remélték elérhetni, hogy a
keresztyén husvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az
alexandriai időszámítás szerint a husvét martius 21. és april 18-ika
között váltakozott. Ezt a nicæai concilium is ekként fogadta el. Daczára
ez elővigyázatnak, még is megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én,
1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén husvét és a
zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok boszuságot okozott.
A legutóbbi évben aztán egy hirhedett orientalista és archæolog a
stambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamaliel-nek, Szent
Pál tanítójának iratait, melyekben a megváltó contemporaneusa a
leghitelesebben megirja Krisztus halálának napját, világosan kitéve,
hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát mártius 7-ik napja volt. Ez
nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állitották,
hogy Martius Idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére
esett, épen két hónappal korábban. Mások betüszerinti értelemben
fogadták el a hagyományt, ismét mások apocryphnak nyilatkoztatták azt ki
s már most aztán mind a katholikus, mind a protestáns, mind az egyéb
varians keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre
hasonlottak meg; a szerint, hogy az egyik január 10-én, a másik mártius
10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a husvét
napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.
És a kétségek dolgában a protestansoknak sem volt kedvezőbb helyzete.
Náluk is meg volt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajjon minden
ember a mostani testében támad-e fel itélet napján, vagy épen csak a
bibliai szent «lus» csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik
hozzá az újra ébredő tulajdonos? A dunántuliak papjai másként
magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántuliak; néhol
lutheránusok és kalvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangelikus
felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját
nazarénusaival s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.
A zsidók is épen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem
követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíjj még ma is
megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s
hogy a Thorát ott énekeljék, a hol a hagyomány rendeli, hogy a nők a
karzaton üljenek ezentul is, ne a földszinten, a végett ő is külön
templomot épít: ragaszkodik a Thalmud szavaihoz; beszéli sok helyütt
egymásközt a sajátszerű «Ladinó» jargont, s szombatnapon felköti az
egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbath-zsinórt, a
hagyományos Airufot; s a szétszakadást ép oly kevéssé tudta náluk is
megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, s a Keneseth
Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott
congressusok és a bölcs országos törvények, mint a hogy hasztalan
igyekezett kibékíteni a katholikusok és protestansok vallásküzdelmeit
minden œcumeni concilium, zsinat és enquéte bizottmány.
A beavatkozás csak keserübbé tette az ellenkezést.
De hát ez még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és
ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: a «nemhit.»
Nem schisma az többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus,
mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.
A «Nihil» világa ez.
A mult századokban is létezett a Nihilismus fogalma, csakhogy akkor ez
azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség
bámulatában, hogy saját énjét «semmi»-nek tekinti. De most
megfordították a tant: a modern nihilismus szerint minden embernek csak
saját «énje» az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs,
család, szerető: az a «semmi.»
A XVIII. század végén a phrygiai süveg kormánya alatt Francziaország
élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a
trónról magát az Úr Istent, s helyébe emelé az «Észt»-t, egy szép
tánczosnő, Aubry kisasszony által személyesítve; hanem a nihilismus tana
nem volt a francziának való, a kinek a kedélye dicsvágytól,
honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve.
Átköltözött a nihilismus oda, a hol legjobb termőföldére talált:
Oroszországba. A XIX-ik század társadalmi és politikai viszonyai,
szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi
kisérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor
tünt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A
Nihil győzött.
Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból,
névszerint Alexandra Petrovna: közönségesen «Sasza,» ki azzal kezdte meg
szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyült s férjével,
egy büszke herczeggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről:
«le a bojárokkal!» a bas les aristocrates! s saját kezével nyitá fel a
kaput a souverain nép előtt, s mialatt a herczeget saját palotája
czímerére felakasztották, Sasza asszony, rövidre vágott hajjal,
férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját
felgyujtva vele. «Le a palotákkal!» És követték azt a többi paloták.
Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé,
hanem «Nihil országának.» Nem hazája többé a panszlavismusnak, nem
fenyegeti Európát azzal, hogy «Kozákká» fogja tenni: csak «Semmi»-vé
akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mind
annak az eltörlésével, a mi úr, a mi souverain, a mi hit, a mi magasság.
S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.
A Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.
Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben már most megvan az egység, az
egyformaság. Nem: még a «Semmi» sem tökéletes. Még a Semminek is vannak
árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.
Az absurdumok igyekeznek egymást felülmulni. A képtelenségek szörnyei
szaporák.
A Párisból importált genialis, raffinált nihilismusnak az élvezetekkel
biztató, a könnyüvérrel mindent tagadó nihilismusnak már ellentétei is
akadtak a saját régiójában: a «positiv nihilismus» sectái.
«Positiv nihilismus!» Hisz ez paradoxon! És még sem az.
Némely sectának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név
jelentéséből találgatják, mi rejlik a Contradeisták, az Animalisták
tanaiban.
Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A Kainiták tana ez: minden
a mi rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az
antimoralismus a vezető.
A «Kathairetes»-ek (skoptsik) tana azzal akarja a világi
boldogtalanságnak végét vetni, hogy az emberiség teljes kiirtását
indítványozza s kötelességévé teszi minden férfinak, hogy ezt kezdje el
önmagán, folytassa másokon, a rettenetes secta már a czárok idejében is
százezreket számlált s a szabaddá lett fanatismus őrjöngő hódításokat
tesz e tannal, mely egyszerre embertelen és istentelen!
És a Kárpátokon innen lakó nép látja ezeket a rémeket magára szakadni:
látja őket egyre nőni, a láthatárra emelkedni. Fenyegetik hitét és
vagyonát; hazáját és mennyországát; családját és férfiui értékét.
A félelem, a hitbuzgalom, a bizonytalanság érzete ekkor valamennyi
felekezetet egyesít egy közös vakhitben.
Ez a Chiliasmus…
A kétezredik év betelése közelg; már az utolsó század második fele foly.
Az igért második millennium itt lesz!
Az első millennium várása is felháborította a világot. S most a második
jön már. És a világ oda jutott, hogy az emberiség tovább fenmaradása
iránt el kellett vesztenie a hitét, ha csak az igért csoda el nem
következik.
Ez az «Apocatastasia.»
A Chiliasmus: az a hit, hogy a jelenvilágnak, úgy a hogy áll, el kell
pusztulnia, s a Messiás országának kell rá elkövetkeznie, élt már a régi
zsidóknál, gyökeret vert a keresztyének között; tudós theologusok egész
tudományt csináltak belőle: «eschatologia» czím alatt, s okadatolva
kiszámították annak mikor leendő bekövetkezését. A zsidók a 7000-edik
esztendőt a világ teremtése után, a keresztények Krisztus urunk
születése után a 100-ik, a 365-ik, aztán az 500-adik, majd az 1000-edik,
később az 1785-ik, s legkésőbb az 1879. évet határozva az Apocatastasia
napjául, mely az Antikrisztus uralmát megdönti. De hogy ekkor sem jött
el, végre mindenki megnyugodott abban, hogy a kétezredik év betelése
lesz az a várt korszak, a melyen túl Isten országa leszáll a földre, ez
lesz a világújrateremtés «szombatja». Még pedig az Irwingisták szerint
az ő «hét községükben» fog az megkezdődni, a mormonok szerint a Salt
Lake partjain, a Motanisták szerint Pepuzában, a székely szombatosok
szerint a Szent-Anna tava mellett; míg a zsidók és ó-katholikusok és a
protestansok közösen megegyeztek abban, hogy az Jeruzsálemben fog
legelébb földre szállni, általános boldogsággal; a midőn maga az ördög
is meg fog javulni és lesz belőle confráter; a midőn a föld munka nélkül
terem; az ember ingyen lakik jól; mindenki megifjul és megszépül; senki
meg nem hal és nem születik többé; és különösen bor lesz elég. Ez a
népszerű felfogás. A philosophok szellemibb térre vitték át a kérdést;
de azok is komolyan beszéltek róla, s a theosophia prófétái teleszórták
a világot mindenféle képtelen jóslatokkal.
És ilyen apocatastaticus nyavalyatörés rángatozásai mellett, ennyi
szerteszét huzó s mégis egy őrült közös czél felé rohanó vakhit ember
csordája közepett, kell a XX-ik század magyar államférfiainak hideg
bölcseséggel és meleg hazaszeretettel tanácskozni a fölött, hogyan
reformálják tanintézeteiket? hogyan küzdjenek meg a tanügy terén a
hagyományos nyomoruságokkal, mely a tanítót ismét a mensa ambulatoria
alamizsnafalatjaira szorította, a felekezeti féltékenységgel, a grapsa
vaskalapossággal, a diákos pennalismussal, a tudományok szamárhidjaival?
hogyan terjeszszenek felvilágosodást a nép között, hogy tartsák meg
nemzetüket a hazaszeretetben, hogy vezessék az ifju nemzedéket a magas
erények, a tudományos képzettség, a józan szorgalom útján?
De úgy legyen nyugtom a földben «akkor,» mint a hogy hiszem, hogy
1953-ban sem hagytak fel ez «emberi» munkával, mely közel jár az
«isteni» teremtés művéhez.
Az Isten megalkotta az embert, de az ember kiművelte az embert!… Egyszer
aztán azt mondta valaki, hogy «no ha olyan nagyon várjátok az
Apocatastasiát, hát jőjjön el az az Apocatastasia hamarább, mint vártok
rá!»
Az a valaki volt egy országgyülési képviselő; a neve Bárány Pál.
Ez az «Isten Báránya» beadott a képviselőháznak egy törvényjavaslatot,
melyet a kormány bizonyosan nem adott volna be.
Azonban a képviselőknek is van joguk törvényjavaslatokat tenni le a ház
asztalára.
Bárány Pál törvényjavaslatának czíme ez volt:
«Az egyházi szerzetek eltörléséről Magyarországon».
Vegyük hozzá, hogy ez időben Európa minden elűzött szerzete, barátja,
apáczája, jezsuitája ide, a protegált, az európai garantiáktól védett
semleges Magyarországra vonult össze, s akkor el fogjuk hinni, hogy ha e
javaslatból törvény lehet, mind a két házban megszavazva, király által
szentesítve, akkor bizony itt van a «hétfője» az Apocatastasia
nagyhetének.
EGY ORSZÁGGYÜLÉS A XX. SZÁZADBAN.
A parlamentarismus intézménye is megkövetelte a korszerű javitmányokat,
mik az országház technikai berendezésénél mindjárt szembetünnek.
A roppant kiterjedésű országház mind az alsó-, mind a felsőháznak helyet
ad; az alsóház gyűlésterme a két alsó, a felsőházé a két felső emeletet
foglalja el, a mellékszobák hozzákapcsolásával. A felsőház terme
felülről az üvegtetőn át kapja a világítást, az alatta levő alsóházi
terem azután, minthogy a világosság a felsőházon keresztül hozzá nem
hathat (hony soit, qui maly pense), sajátszerű világító készülékkel bir.
Ez a villanyfény, mely egy világoskék átlátszó petinet-laptól mérsékelve
egészen az égbolt kellemes világosságát terjeszti idelenn, a nélkül,
hogy, mint a gázvilágítás, egyuttal a hőséget is szaporítaná a teremben.
Télen a teremnek a falait melegítik át, s nyáron mesterséges jégkészítő
gépek vannak alkalmazva, mik a hőséget mérséklik; két vegytani készülék
pedig folytonosan működik a teremben, mik közül az egyik élenyt termel
elő s azt a teremben szétosztja, a másik pedig a teremben megszaporodott
szénenyt szürböli le s csinál a szónoklatok legéből sodavizet.
Az alsóház terme ekként van berendezve.
Ajtó sehol a termen nincs. Horizontalis bejárások nem léteznek. Minden
képviselő csupán verticalis úton jut a helyéhez. Egy sülyesztő gép emeli
fel, vagy szállítja le őket, egyszer saját tetszésük, másszor az elnök
kivánsága szerint. Ez utóbbi eset fordulván elő, a házszabályok
értelmében 1-ör: ha az elnök az ülést feloszlatja, a midőn egy
lábnyomásra egyszerre az egész képviselőtestület alászáll, 2-or: ha az
elnök szavazásra bocsátja a kérdést, a midőn is minden villanycsengetyüt
mozgásba hozva, a ház buffetjében, társalgó- és olvasó termeiben,
dolgozószobáiban, fürdőiben és alvótermeiben, concert-salonjában és téli
kertjében, üzletszobájában és dohányzójában mulató, dolgozó, tanuló,
étkező és szunnyadozó tisztelt képviselőket figyelmezteti, hogy kiki a
helyén teremjen, mert szavazás lesz, s akkor két percz mulva az elnök az
asztalán levő klaviaturán a távollevő képviselők billentyűit megnyomva,
azoknak a székei vagy megtelve, vagy üresen fölemelkednek. A ki nincs a
helyén, az többé nem jut a szavazáshoz. Szavazás után az üres székek
ismét visszasülyesztetnek.
Mivelhogy minden képviselői szék egyuttal időszámláló gép is, azok egy
óraművel vannak összekötve, mely legpontosabban kimutatja minden napról,
hogy melyik képviselő mennyi időt töltött a helyén? a hónap végén ez
óraszámra összeszámíttatik s a resultans óraszámra az összes
képviselőház havi dija felosztatik, a «neglecta pénzek» a szorgalmas
jelenlevők örömére fordulnak.
Tudniillik, hogy az ülés permanens. Éjjel-nappal szakadatlan foly.
Tizenkét elnök van. Mindegyik két óra hosszat præsideál. Hat elnök a
magyar szónoklatok számára, melyek reggeli 8 órától esti 8-ig tartanak,
a másik hat a német, tót, román, orosz, cyrill és latinbetüs délszláv
szónokok számára, ez utóbbiak képesitett külön gyorsirászati
osztályokkal. (Miután sem egy elnöktől, sem egy gyorsirótól nem lehet
azt kivánni, hogy az országban egyenjogusított nyelvek mindegyikét
tökéletesen értse.)
A tanácskozás rendje azután ez:
Félóra van adva minden szónoknak, a ki magát szónoklásra följegyeztette.
Rendkivüli esetekben joga van a háznak a napot negyed órákra is
felosztani. Ezek a félórák ki vannak tüzve s mind a szónok, mind a
hallgatóság pontosan tudhatja, mikor következik melyikre a sor? Félóra
alatt sok okos dolgot el lehet mondani. A ki hosszabbra eresztette
exposéeját, a végtagjainak kárbamenetelével tér meg; mivelhogy minden
szónok a szószékről beszélhet csak, s a mint feje felett az óra üt, az
utolsó kalapácsütésnél a szószék vele együtt lesülyed s odalenn már a
másik szónok lép fel rá, úgy jön fel.
Még azonfelül az az intézmény is behozatott, hogy minden szónok tartozik
megfizetni azt a költséget, a mibe szónoklatának nyomdai sokszorosítása
kerül, először az országgyülési naplóban, másodszor a hivatalos lapban.
Egy oldalnál kevesebb nem számíttatik. A ki közbeszól, fizet.