ön tetszik nekem az eredeti ötleteivel. De hátha a maga bőrét hagyja ön
ott? Tegyük fel, hogy akad ilyen tízezer vakmerő ficzkó, a ki önnel
együtt a repülő-gépeken leszáll az ellenség táborának kellő közepébe,
hogy ott a hadi készleteket elpusztítsa, s ez az első félórában sikerül
is neki. De már a második félórában az egész ellen hadtömeg összecsap a
feje fölött s azt összetöri ott, ha mindjárt önnek minden repülőgépe
granátokat hány is a támadók fejére.
– Erre is gondoltam. Az én kis csapatom halhatatlan és elfoghatatlan.
Ismét a hyalichor segít ki. Minden embernek pánczélja lesz ruganyos
üvegből, melyet puskagolyó át nem üt, a fején pedig a süveg fölött egy
üvegsisakot fog viselni, olyan alakút, minő a templariusoké volt hajdan,
az úgynevezett «cerveliere».
– Ah! ön az egész hadseregét üvegharang alá teszi, mint a dinnyét, s
onnan fognak előpuskázni.
– Még pedig egy sajátszerű fegyverrel, melynek mint a szélpuskának, a
fejében van a rögtön kifejlő gáz, mely az egyik csőből átugráló golyókat
a másik csőből kilövi, hang és láng nélkül.
– S mire lesz az jó, hogy az ön hadcsapatának puskája se ne szóljon, se
ne világítson?
– Ez szükséges az én taktikámra. Én nappal harczot nem kezdek, hanem
repülő gépeim segélyével kikémlem az ellenfél egész hadállását s akkor
elkészítem a saját tervemet, nem törődve tovább az ellenfél
intézkedéseivel. Az éjjeli harczban az én csapatvezetőim csak azt
tudják, ki-ki hol száll le, hol áll meg, hogy saját társai hol állnak, s
hol kell összegyülniök? Arról, hogy az ellenfél honnan jő, minő
tömegben? milyen hadirendben? értesíti őket annak a peloton-tüze vagy
tiraillirozása, míg az ellenfél az én csapataim néma és lángtalan
lövéseiből azt sem tudja meg, hogy azok honnét jönnek, sem azt, hogy
hányan vannak. Az én csapataim egymásra nem lőhetnek a sötétben; de az
ellenfélé bizonyosan. A hol puska ropog, lobban, az mind ellenfél. Mi
némák vagyunk.
– Valóban. Az üvegharang alul még kiabálni sem lehet. De mit tesz ön, ha
az elfoglalt hadállását az ellenfél tűzérparkja veszi támadás alá s
összebombázza az üvegharangokat az alattuk levő dinnyékkel együtt?
– A tüzérség az, a mi legkevésbbé árthat nekem. Az én repülő-gépeim nem
tafotából készűlt, nem könenynyel töltött hadi ballonok, a miknek
kerűlni kell a röpentyűket. Az én Leviathanjaim nem félnek sem tűztől,
sem vastól. Oda mennek száz lábnyi magasba az üteg fölé s robbanó
granátjaikkal szétrombolják a tüzérparkot, mielőtt az megkezdte volna
működését.
– Azonban még egyre nem számított ön: a lovasságra. A mostani
hadkészületeknél óriási tömegekben fogják a harczmezőre szállítani a
lovasságot. Ennek a czélja épen az lesz, hogy a hol a távolhordó
lövegeket megközelíteni nem lehet, a gyorsan rohanó tömeg egyenlítse ki
e külömbséget. Mikor egy tízezer lóból álló tömeget megindítanak, azt
fel nem tartóztatja önnek semmi golyóokádó gépe, semmi égből hányt
bombája! annak fele elhull, ha kell, de a másik fele elgázolja az
ellenállót.
– Számítottam erre is. A ló nagy tényező jelenleg a hadmiveletben. Én is
számítok a közreműködésére. De a saját előnyömre. Emlékezik ön rá, hogy
miért vesztették el a rómaiak Hannibal ellen a cannæi ütközetet? Azért,
hogy a mint a lovaik legelőször meglátták az elefántokat, olyan
rémületbe jöttek, hogy az egész hadsort összezavarták. Mit gondol ön, ha
egyszer olyan tízezer, sorba állított paripa meglátja azokat a légben
uszó szörnyetegeket, éjjel világító villanyszemeikkel, nappal ijesztő
érczszárnyaikkal; ha meghallja azt a rémseges suhogást, a mit e szárnyak
csapása okozand a légben, hogy fog az a tízezer ló egyszerre ijedten
összebomlani s viszi majd a lovasát, a hová az nem akarja? viszi oda, a
hova az én rémeim terelik, hogy az ellenfél lovasságával saját
gyalogságát gázoltathatom össze, a nélkül hogy egy lövést vesztegettem
volna.
– No ez a hypothesis, a ló jellemét tekintve, bir valami lélektani
alappal. Hanem most jön már a legnehezebb kérdés. A sorgyalogság már nem
ijeszthető meg rémséges szárnysuhogással. Azt fegyelem, bátorság,
halálmegvetés tartja össze. Mi lesz akkor, ha önnek maroknyi csapatját
minden oldalról ostrom alá fogják egyszerre? Ha nem fog az ön
hyalichorral emaillirozott emberein a golyó, a puskaagy az üvegharang
alatt is megtalálja őket.
– Olyan közelre nem eresztik őket golyóink.
– De hisz ön csak éjszaka harczol, és éjjel nem lehet távolba czélozni.
– Mi nem lövünk olyan golyókkal, a mikkel czélozni szükség. Golyóink is
hyalichorból vannak, belül pyromanittal töltve. A hol a golyó leesik,
ott szétpattan. De mikor a ruganyos üveg szétpattan, az nem szögletes
darabokra, hanem szilánkokra válik, s ezek oly élesek, oly hegyesek mint
a tű. Egyetlenegy ilyen tű ha eltalál valakit arczán, vagy kezén, vagy
testének bármi födetlen részén, a megsebesült rögtön a földre esik, mint
a kinek először fecskendtek morphiumot s nyakszirtbőre alá. Ez az ichor
hatása.
– És így minden kilőtt golyótól egyszerre több ember is eleshetik?
– Csakhogy nem hal meg. Az ichor nem «urare» méreg, nem az indus
nyílhegy gyilkos szere. Ez csak «codein» vagy inkább «ekplektikon». Az
elkábult ember nem sokára föléled magától; hanem ekkor olyan
kiállhatatlan viszketegség lepi meg azon a helyen, a hol az ichor
behatolt, hogy a halálos seb nem bénítja meg jobban. A sebhely feldagad,
meggyűl, az embert hat hétre harczképtelenné teszi, akkor begyógyul
szépen, s nem marad fájó helye vissza.
– Ah! ah! Tehát ön kihozza a szokásból a csatatéren való halált. Ezentúl
ezt fogjuk olvasni a hadi bulletinekban: «elesett hatvanezer emberünk,
halott semmi, hadseregünk fele – vakarózik!»
– Igen.
– De hát tett ön ezzel a golyóval már kisérletet in corpore humano?
– A véletlen tetette azt velem. Hutámnál két idegen munkás is volt
alkalmazva, kik az üvegfuváshoz értettek. Ezek egyszer kiváncsiságból
felnyitottak egyet az üveggolyókból. Az szétpattant s a szilánkjaival
mind a kettőt megsebesíté. Ezeken észleltem a mondott tüneteket. És a mi
legnevezetesebb volt, mind a kettő abban a régi megrögzött betegségben
szenvedett, a mit ötszáz év előtt Fracastor determinált s a mi a
jelenkor legnagyobb átka; s a mint az ichorseb után támadt válság
elmult, mind a kettőnél mintha ketté lett volna vágva a régi
orvosolhatlan baj, abból is kigyógyultak.
– Micsoda? Hát az ön ichorja még betegségeket is gyógyít? százados
inveterált bajoktól is megszabadítja az emberiséget? Az ön golyótövisei
vaccinálják az embereket a divatkórok ellen, mint Jenner himlőanyaga?
Hiszen akkor nem kell egyéb, mint hogy minden ország üzenjen önnek
háborút, ön aztán lövöldözze meg a hadakat ichorral, s azok hazatérnek
egészségesen.
– És ez valóban így van.
– De ha ez így van, akkor tíz év alatt az összes emberiség minden
pénzének a harmada az ön falujában lesz összpontosítva.
– Én fogom tudni azt használni s a világforgalomnak haszonnal visszadni.
A bankár meg volt igézve azon biztos modor által, melylyel Dávid
terveit, tapasztalatait eléje adá.
Az ifju nem akarta felhasználni e pillanatnyi hatást. Felállt és
kalapját vette.
– Uram! én elmondtam önnek, hogy mi hozott ide. Az ön állásában
szükséges óvatosnak lenni, s ezért én nem neheztelek. Mai világban a
tervek négyötöde humbug. Én elhoztam magammal a bizonyítékokat, a mik
tervemet igazolják. Ha kivánni fogja, hogy idehozzam, megtekintheti.
Tehet maga és mások által kisérletet. Kiadhatja számításaimat megbizható
mechanikusoknak, természettudósoknak. Titkomat nem féltem; mert az elem,
melyet feltaláltam, eddigelé a természet kegyelméből kizárólagos
tulajdonom. Terveimet elmondtam önnek. Ha azok sikerülnek, akkor a
légutazás az egész virágkereskedelemnek, az összes pénzforgalomnak új
korszakát szenteli fel; feltárja az ismeretlen földrészeket a
civilizatiónak, új tért nyit meg az emberi munkaerőnek, észnek.
Gondolkozzék ön rajta. Ön magasan áll, messze ellát. Határozza meg,
mikor jőjjek vissza.
– El se menjen innen. Üljön vissza a helyére s vegyük elő az iralt és
számítsunk. Mibe kerülne mindez? Hanem elébb lássunk a samovar után.
Mikor az ember számít, – jó theát inni hozzá.
Reggelig ott ültek a számoló-tábla mellett.
A végeredmény az volt, hogy az egész tervezetnek teljes erővel
létesítéséhez kell húsz millió dollár.
Mr. Severus hátraveté magát kerevetén, rágyujtva egy illatos szivarra.
– Mit gondol ön, szólt hosszú hallgatás után Dávidhoz, – melyik a
nagyobb bolond: az e, a ki ezt a húsz millió dollárt kéri, vagy az, a ki
megadja?
– Uram, szólt Dávid, ha lehettek olyan bolondok, kik egy tenger mocsár
közepébe Velenczét építették; ha lehetett olyan bolond, ki a finn puszta
partsivatagra Szent-Pétervárát telepíté; ha lehetett olyan bolond, ki
egy európai partra tévedt tengeri növény nyomán elindult egy új
világrészt fölfedezni; ha lehettek olyan bolondok, kik az északi polus
jéghegyei közt az Európa és Amerika közötti szabad tengert keresni
egymásután hajóra szálltak, ha lehetett olyan bolond, ki a legelső
gőzhajóba, vasútba a pénzét beleölte, s olyan bolond, ki azokra
legelőször ráült; ha lehetett olyan bolond, ki a viterbói mocsárt pénzen
megvette, s a vulkánok termékét gyárszámra felfőzte, miért ne lehetne
olyan bolond is, mint én vagyok?
– – Jó! én tehát leszek a másik bolond.
A ZIVATAR EGY CSEPP VIZBEN.
Azt mondtuk, hogy ha Dávid akkor, midőn a Hermione herczegnő palotája
kapuján becsengetett s azt kérdezte: nem tudhatna-e valami hírt
Rozáliról? a helyett, hogy egy rövid «nem» válaszszal elutasították,
megkapta volna mindazt, a mit tudni akart, hát akkor nem ment volna át
Amerikába, itthon maradt volna legalább egy hétig, visszament volna a
Székelyföldre; ott időzött volna, ki tudja hány héten át. Aztán pedig
hiába ment volna Amerikába; mert el lett volna szalasztva a legkedvezőbb
alkalom, a mit most üstökön ragadhatott. Észak-Amerikába megérkeztekor
épen olyan üzletpangás volt a pénzpiaczon, hogy mr. Severusnak a legtöbb
tőkéje hevert; három héttel később pedig egy szédületes nagyságú
vállalat terve hozta egyszerre mozgásba New-York tőkepénzeseit, melynek
alapja az volt, hogy az egész Niagara-roham a vízesésen felül egy óriási
hajtógép mozderejéül használtassék fel, mely hajtógép azután közlekedő
szíjak által száz meg száz gyárnak osztaná szét az erejét, a mi két
millió lóerőre volt kiszámítva, s ekként egy lóerejű gép naponkénti
fütését 40 centnek véve, a megtakarított fütőszerben naponkint egy
millió dollárt jövedelmezne, vagy pedig ugyanannyival tenné olcsóbbá a
gyáriparczikkek előállítását Amerikában, mint Európában, s ezt az
ó-világ már csakugyan nem csinálhatná utána, mert hiányzik hozzá a
Niagara-zuhatag. A terv lázas rohammal ragadta meg a tőkepénzeseket, kik
beleöltek egy milliárdot; bizonyosan mr. Severusnak a tőkéi is
odasodortattak volna; a fekete Rothschild mohón kapott minden
vállalaton, a miről azt mondák neki, hogy ezzel az európaiaknak torkukra
lehet tenni a kést. Hanem mire a «Niagara-mowing» vállalat megszületett,
már akkor ő a «Gyilkos» dágványa közepett ásatta a fundamentumot az
óriási ichorgyár számára s Dávidnak is más dolga volt, mint Rozáli után
járni. S ha sóhajtott önkénytelenül, ha fájt a szive szakadatlanul, mit
tudott arról az a16−bC−x?
Őt fogva tartá a szellem, kit fölidézett a földből, hogy fölmenjen rajta
az égbe.
Rozálival pedig ez történt ezalatt:
Mazrur nem hagyta abba a dolgot.
Ő maga boszuálló jellem volt; nem birta elfeledni a rajta elkövetett
meggyaláztatást; legkevésbbé azt, hogy őt, a sámsoni erejű embert, egy
suhancz testi ügyességgel úgy csuffá tette, levágta, megrugdalta,
félholtan hagyta a földön. Brutális emberek, kik testi erejükre büszkék,
az ilyen meggyalázást nem feledik könnyen. Másfelől részvényesei előtt
is helyre kellett állítania elvesztett præstigeét. Nem volt szabad annak
a hírnek lábra kapni, hogy a Sabinával lehetett egyszer valakinek
paczkázni. És még büntetlenül? A katonai hatóság eljárása Dávid
irányában csak növelte a sérelem nagyságát. Hogy a király Dávidot oly
minden apropos nélkül kinevezte alhadnagygyá, egy miniszteri
ellenjegyzéssel ellátott blankétát használva fel valószinüleg, vagy tán
utólagosan ellenjegyeztetve a kinevezést a miniszterrel; ezáltal a
király is bele lett keverve a dologba, s midőn Mazrur ezt nem hagyta
abba, még bizonyos körökben népszerüségre is számíthatott. A királyt
kompromittálni fenegyerekség, s legyen bár az tunisi kalózvezér vagy
lenocinium-gazda, ki a királylyal szembe mer állni, vannak a kik nagyot
röhentenek rá s azt mondják: «fenegyerek!»
Talán épen azt is akarta Mazrur.
Vagy talán még többet is akart.
Az is valószinű, hogy Rozálival meszszebb néző tervei voltak, egészen
emberi indulatokra építve s azokat keresztül akarta vinni. Erről majd
bizonyosak leszünk később.
A főindokot azonban legközelebb felfogjuk deríteni, a mi a Sabina
igazgatóját arra indította, hogy pert kezdjen Hermione Peleia
herczegasszony ellen. Micsoda alapon? Mint a Sabina statutumai
értelmében lekötelezett Szentivánfai Rozálinak jogtalan
visszatartóztatója ellen.
Egy reggelen két úr szállt ki a Parabolana menhely főkapuja előtt; egyik
egy alacsony, pökhendi uracs, párduczmodra fölfelé fésült bajuszszal; a
másik egy vörös orrú, vörös kezű, vörös képű, görbe hátú férfi, kurta
kabátban, melynek hosszabb zsebei voltak, mint szárnyai, s a legfelsőből
kilátszott egy csomó irás.
A kisebbik úr csengetett s azt kérdezé a kapusnőtől:
– Lehet-e a ház úrnőjével beszélni?
– Férfinak nem! volt rá a válasz.
– De mi hivatalos küldetésben jövünk.
– Mi közöm hozzá?
– Ha nem lehet vele beszélni, akkor ön, mint hivatalos kapuőr, fogja
átvenni ezen iratot és kézbesíti azt úrnőjének, a király nevében!
– Hát az ördögök nevében! kiálta az izmos hölgy s becsapta az
ablaktáblát; majd odaszorította az ifju úr körmét, ki a táblát vissza
akarta huzni. S aztán nem dugta ki a fejét többé.
Akkor a fiatal úr, ki nem volt más, mint a Sabina első ügyvédje, inte a
végrehajtó törvényszéki organumnak, hogy teljesítse kötelességét, mire
az készen tartott ostya és pecsétnyomó segélyével mind a négy
szegleténél fogva odapecsételé a nem kézbesíthetett iratot az Alhambra
bejáratának aranyos rácsozatára.
Azzal tovább mentek szépen.
A kapusnő, mikor látta, hogy eltávoztak, ovatosan kijött, s elszörnyedve
látá a kapura pecsételt iratot.
Világért hozzá nem mert volna nyulni. Befuttatá a kis leányt a palotába,
hogy híja elő a doktornőt.
Az kijött; meghallgatá, mi történt? megnézte, mi van a kapun, és azt
felelé, hogy ő ehhez nem mer nyúlni, hanem hivassák a másik doktornőt
(doctrix juris), a ki a herczegnő jogi tanácsadója, arra kell bizni a
további teendőket.
Az ügyvédnő, mintha csak ki lett volna csinálva, épen jött.
– Hát mi ez? Kérdezé tőle a doktornő, a kiterjesztett iratra mutatva.
Az ügyvédnő finom arczélű, ifju hölgy volt, összefogott ajkakkal és
erősen kidomborult homlokkal. Megnézte az iratot, s aztán leszakítá azt
pecséteiről, azt mondva a kapusnőnek: ezt el kellett volna önnek
fogadni.
– De hát kinek szól ez? szólt mérgében elvörösödve az orvosnő.
– A herczegnőnek.
– De hisz e czím így szól: «T. cz. Sacherij Hermione Peleia
kisasszonynak.»
– Igen is. A Romanow-családnak, mielőtt Oroszország trónjára jutott
volna, ez volt a családi neve, Sacherij, s miután trónját elvesztette, a
ki a tényről tudomást akar venni, teheti, hogy utódait ismét az eredeti
családi nevén czímezze.
– De hisz ez alávaló, gyalázatos pimaszság!
– Azt én sem tagadom.
– De hát mit tartalmaz e vakmerő irat?
– Ez bizony hivatalos idézés Sacherij Hermione Peleia kisasszonyhoz,
mely által meghivatik a budapesti III. első birósághoz, bizonyos
Szentivánfai Rozáli kisasszonynak jogtalanul itt tartása miatt.
– Mit? Rozálit akarják innen elvinni?
– Igen. Felperesek, Mazrur és társai.
– Tudassuk ezt a herczegnővel?
– Ne addig, míg én nem szerzek magamnak tudomást az ügy mibenállásáról.
Rögtön sietek a városba vissza. Addig ne szóljon a herczegnőnek,
doktornő, semmit.
– Siessen, doktornő.
Már aztán pedig ha az ember még olyan nagyon doktornő is, azért csak nő
marad, s az még a XX. században is a lehetetlenségek közé fog tartozni,
hogy egy ilyen forró titok keresztül ne égesse magát nála, s azt el ne
mondja annak, a kit érdekel, az első két óra alatt.
Mire a doctrix jurius utriusque visszakerül, már akkor a herczegnő
türelmetlenül siet eléje az Alberca-csarnokban s ezzel a kérdéssel
fogadja:
– Nos, hogy áll Rozáli ügye?
– A lehető legrosszabbul.
– Hogyan? kérdi a herczegnő felindultan.
– Úgy, hogy a Sabinának jog szerint teljesen igaza van. Szentivánfai
kisasszony még ma is hajadon. Mint hajadon, legközelebbi rokonai
gyámsági hatalma alatt áll. Ezt törvény szerint csak a férj joga váltja
fel. Vőlegények jogáról a törvény mitsem tud. Tatrangi ur a Sabina
pénzbeli követelésének eleget tett ugyan, de nem a szerződés szerinti
kötelességének. Menyasszonyát leányfővel elhagyta rögtön, s mint nem
tagadható, a parabolana asylumba hozta, a hol házasságok nem köttetnek.
Most ez által a hajadon feletti gyámi jog a rokonokra visszaesik s azok
szerződésüket a Sabinával fentarták. A Sabina visszafizeti Tatrangi
úrnak a letett összeget, s azzal Rozáli kisasszony ismét az ő védenczévé
válik. Erre statutumai jogosítják.
– Isten és emberi jog ellen kiáltó statutumok!
– Az más kérdés. Fődolog az, hogy érvényben vannak.
– De ha a leány nem akar oda menni.
– Rokonai kényszeríthetik gyámi hatalomnál fogva.
– De hisz ennek igen egyszerű ellenmérge van. Iratunk Tatrangi Dávidnak.
Rozáli tudja, hol lakik? jőjjön fel; esküdjék meg rögtön Rozálival, s ha
akarja, vigye őt magával; ha körülményei nem engedik, hagyja itt, míg
elviheti. Mint asszonyt csak nem fogja a törvény Rozálit a Sabinának
odaitélni.
– Igaz herczegnő. Ez egészen egyszerű dolog. Így fogunk tenni. Én irni
fogok Tatrangi Dávid úrnak, megirom neki a helyzetet s felhivom, hogy
rögtön siessen a fővárosba.
A jogtudornő azután, hogy buzgalmát ez ügyben tettleg is bebizonyítsa,
rögtön irt levelet Tatrangi Dávidnak, azt a herczegnő maga is elolvasta
és jónak találta; a jogtudornő ott előtte pecsételé le az iratot, ráirva
a czímzetet, s azt a levelet a herczegnő saját cselédje által küldé el a
postára.
Csak azt az egy hibát követte el a jogtudornő az egészben, hogy a
lakhelyet egyszerűen «Szent-Miklós»-nak irta, annálfogva az a levél
legelőször is elment Sziget-Szent-Miklósra, ott nem talált semmiféle
Tatrangi Dávidot; onnan elment Rába-Szent-Miklósra, onnan
Török-Szent-Miklósra, onnan Hegyköz-Sz.-Miklósra, onnan
Oláh-Szent-Miklósra, onnan Rácz-Nagy-Szent-Miklósra, onnan
Tisza-Szent-Miklósra, onnan Német-Nagy-Sz.-Miklósra, onnan felkerült
Somogy-Szent-Miklósra, megfordult Fehér-Szent-Miklóson, betekintett
Fertő-Szent-Miklósra s csak miután körülutazta Szent-Miklós barátságából
egész Magyarországot, akkor jutott valakinek eszébe a postán, hogy hát
ha Gyergyó-Szent-Miklóssal lehetne szerencsét próbálni? Az volt Tatrangi
utolsó postája.
És a herczegnő hasztalan várta, hogy Dávid jönni fog Rozáliért, vagy
legalább válaszol valamit. És azalatt a herczegnőt mindenféle peres
támadásokkal boszantották. Utoljára a herczegnő megharagudott; kiadta a
kapusnőjének a rendeletet, hogy semmiféle férfival szóba ne álljon
többé. Az el is kergette magát Dávidot, ki Rozáli felől nagy későre
magától tudakozódott. Dávid elutazott Amerikába s elvégre a sokat
utazott levél visszakerült küldőjéhez tizenhárom postabélyeggel ellátva,
s a hátára ráirva, hogy a czimzett elutazott Amerikába.
E szerint Rozálit azon egyszerű módon, hogy vőlegényével összeeskessék,
a Sabinától megmenteni nem lehetett.
Egyéb törvényes ellenszerek pedig azon idő alatt már meglehetősen ki
voltak merítve.
És a jogtudornő nem tévedésből tette azt az elhibázott czimzetet a
levélre, hanem szándékos kiszámításból.
Mazrur csak eszköz volt mások kezében, Rozáli nagy baja csak előkapott
alkalom. Hatalmasabb ellenségek avatkoztak itt be.
És a cselszövény maga Hermione Peleia személye ellen volt intézve. S
azonkívül egy nagy országos és világra szóló helyzet fordulatának titka
rejlett mögötte.
Egy napon azt mondá a herczegnő jogtudornőjének:
– Én ezt a leányt erőhatalommal sem engedem házamból kivitetni. Az én
házam kapuja szent. Az én házam zárda.
Erre a jogtudornő azt felelte a herczegnőnek:
– Csak ideiglenes fogadalmi menhely. Hogy zárdának elismertessék,
fölszentelt fejedelemnővel kellene birnia és törvényczikkelybe iktatva
lennie.
APOCATASTASIA.
Most egyidőre hagyjuk pihenni az anyagi harczok előkészületeit s vessünk
egy pillantást arra a még nagyobb harczra, mely a jövő századot a
lelkiek terén fogja felzavarni.
A mily óriási mértékben nőnek a materialismus vivmányai a találmányok, a
közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás
a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan
népkedélyben.
A hitkérdés épen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a
hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok épen olyan tűzzel fenyegetik a
czivilizált világot, mint a tűzaknák: csak hogy amazok felülről, ezek
alulról.
A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások
együtt jártak a positiv vallásformák idomulásaival. Olaszország
megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első
püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápa-választáskor nem lesik a
világvárosban a «fumatát», az angyalvár bizonyos kéményeiből adott
füstjelt, mely a bibornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hivta
be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség
nincs többé: szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a «vajpénz», mely
egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak
kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a
«legkatholikusabb», másikát a «leghivebb», harmadikát a
«legkeresztyénebb» királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, a kik
felekezetnélküliek; s a negyedik, «az apostoli» király versenytárs
nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a
Lætare-Vasárnapon felszentelt «aranyrózsát»; de annak sem olyan szent a
keze az elfogadásához, mint őseié, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy
kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.
A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harczoló, a
szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg
melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint
övé az «ég», a «föld» és a «pokol» nagyon alászállt, az eget elvették
tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.
Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban, és az emberi szivekben.
De ott is nagy a dissolutió.
Az emberi kedély positiv vallás után vágyik. Az embernek megfogható
Isten kell, a kihez ragaszkodjék. Az ember aztán, a hány, annyiféle; s
ebből következve, annyiféle alakot is ad az Istennek, a kihez
ragaszkodni óhajt; vagy a kivel ellenségeit ijeszteni akarja.
S most már nincs szent inquisitió, hogy a carochasüveggel el lehessen
nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új
vallást, ha nincs egyéb dolga.
Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a
sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli
Magyarország.