a melyre irányozva vannak, nem tökéletes czél. Önök fel akarják találni
a repülést azért, hogy azt hadviselésben használhassák; tehát emberölési
kedvből, hiuságból, nagyravágyásból. Az ilyen czélnak nem lehet
pályakoszorúja. Régidő óta kinlódnak ezekkel; s sajátságos, hogy
többnyire czipészek, bukott kereskedők, megvert hadvezérek foglalkoznak
a repülés mesterségének találgatásával. Már 1786-ban repült egy sabléi
lakatos legény, a hires Besniére egy szárnyas géppel, melyet saját maga
kezével-lábával mozgatott. Át tudott vele repülni széles folyamokon.
Következett rá Blanchard Párisban, ki két esernyő-alakú szárnynyal
kísérté meg a repülést, azután a bécsi óraműves Degen. Mind megbuktak.
Önök uraim, mielőtt az ég magasába készültek fölemelkedni, emelkedtek
volna föl elébb a lélek magaslatába; és ne azzal a szándékkal keresték
volna a repülés titkát, hogy majd e találmány segélyével százezreit az
embereknek lehet biztos magasból leöldökölni; hanem gondoltak volna
arra, hogy a ki a repülés titkát feltalálja, a mellett, hogy az örök
békét hozza meg az emberiségnek, egyúttal megnyitja az egész földet a
közös jólétnek és a szabadságot és a világosságot elterjeszti a kerek
földtekén. Hogy a ki ezt kitalálja, meggátolja a népek elnyomását,
szabaddá teszi a kereskedelmet, testvérré a nemzeteket, bőséget oszt a
szűkölködőknek, tudományt a tudatlanoknak és jutalmat a munkának.
Ezekért a czélokért érdemes követelni hiányzó szárnyainkat! Ezek az én
czéljaim. A másik hibája az önök elméleteinek megint az, hogy
gondoskodtak ám arról, hogy miként menjenek fel az égbe; de nem arról,
hogy mi módon jőjjenek vissza? Itt a bökkenő! Ön uram, ki óriási
karzatot akar fölvinni a légbe, ellátva gázfőző műhelyekkel, s emelve
ezer mázsát megbiró ballonok által, nem gondolt arra, miként szállítja
le az égből azt a veszedelmes pokolgépet, ha ez már bevégezte gyilkos
küldetését? hisz egy ilyen szerkezet, ha azt a légáramlat megragadta,
levetett horgonynyal meg nem állítható; ezt, ha a föld közelébe jő,
emberi erő el nem foghatja; ez, ha egy toronyban akad fenn, azt ledönti,
ha hozzácsapódik a földhöz karzatával, minden rajtalevő élő teremtést
rántottának tör össze. Minden ilyen óriási äerostat leszállása egy-egy
hirhedett hajótörés lenne. Még nagyobb képtelenség a hőlégmozdonynyal
hajtott szélkelep elmélete. Mellékesen említve: nem értem, hogy minek
alkalmazta ön repülő gépéhez a hőlégmozdonyt, mely inkább csak nagy
terhek tovaszállítására kitünő eszköz, míg a kisebb erőt igénylő
feladatokhoz sokkal czélszerűbb a Lenoir-féle gázmozdony. De ez nem
tartozik a dologhoz. Elhiszem, hogy felviszi önt a propeller a magasba,
s viszi is mindaddig, a míg athmosphærai levegő van előtte, talán még a
világætherben is, míg az alkarsinban tart s míg a kalori gép melegét a
légtelen űr hidege el nem nyeli; de a mint meg akar ön térni a fölfelé
tartó irányból, egyszerre le kell esnie. A mozdító erő a gép hátuljában
van. Ez jó a vizen, a mi a hajót fentartja, de a légben, a mint a
horizontalis vonalt elérte az ön gépe, annak az orrával kell lefelé
fordulni, mert a súlyegyenét elvesztette, s a mozdereje a hátuljában
van, nem az elejében. Akkor aztán a hőléggép annál sebesebben mozdítja
azt estében előre. Ez a magyarázata a derékszögben leirt repülési
pályának. S ez mindig így fog bekövetkezni. Nem a mechanicában keresendő
a repülés titka. Annak más tényezői vannak. Ön uram, rossz példát
választott a haltól, mely a vízben úszik. Annak jó a propeller, mert a
hal testének fajsulya csaknem egyenlő a vizével, sőt a léghólyagjával
együtt még könnyebb is annál. De a légben úszás elmélete egyedül a lég
szárnyasainak repülésében van, melyek saját testükénél sokkal könnyebb
folyadékban eveznek. Azonban nagyon csalatkoznak önök, ha azt hiszik,
hogy a lég szárnyasainak egyedül a szárnyizmaikban van megadva a repülés
hatalma. A szárnyizmok huzamosb munka után kifáradnának, mint kifáradnak
a lábizmok. Puszta izomerő nem segítené át a fecskét a tengeren. Vegyünk
egy kiváló példát. Nézzék önök a kondort, az óriás keselyűt. Egy nap
alatt képes a Himalaya bérczeitől elrepülni a Holdhegyekig. Ez óránkint
80 mértföldnyi sebesség. Ily állati erő nem létezhetik, És ugyanezen
óriás keselyűt hogyan fogják meg? Egy szűk tért körülpalánkolnak, annak
a közepébe bekötnek egy kecskét. A kondor leszáll a prédára, elszakítani
nem tudja a kötélről, megeszi ott. És akkor aztán nem tud többé a felül
nyitott palánkból kirepülni. Ha nem futhat s futtában szárnyát össze nem
verheti, fel nem tud repülni. Az a hatalmas szárnyas, mely ezer
mértföldet úszik a légben egy nap alatt, nem bir felrepülni egy palánk
közül, pedig ugyanazon szárnyai vannak, ugyanazon izmokkal. Az a
hatalmas keselyű, mely, ha sebesen lecsap, a szarvas ünőt képes
karmaival felragadni a légbe, a csalétek gödölye mellett a földön
tehetetlenné válik. Miért van ez? Azért, mert a szárnytollak delejessége
az, mi neki röperőt kölcsönöz. A toll villanydeleje +, a két szárny két
vége a két + villanytengely. A mint a két + polus közel ér, eltaszítja
egymást; mentől jobban dolgozik a két szárny, annál nagyobb a
delejvillany folyam: a lég delejessége szaporítja azt. Ha a légből
lecsap a keselyű, még meg van a szárnyainak delejessége s rögtön
felrepülhet ismét, de ha megszáll s elhagyja aludni a villanyfolyamot,
újra elől kell neki azt kezdenie s ha azt nem teheti a tér szűke miatt,
fogva van, bár minden izma aczél. Ez egyúttal magyarázata annak, hogyan
lehet az, hogy a madarak a légben soha össze nem ütődnek, pedig néha
ezer fecske kóvályog egy csoportban. Mert minden madár, míg repül, egy
villanyos test, csőre a positiv polus, mely a közeledőket önkénytelen
eltaszítja alá, vagy föl, vagy oldalvást. De ne beszéljünk most a
madárról, mely hatalmas. Szóljunk a lég leggyöngébb szárnyasáról, a
lepkéről. A lepke szárnyánál ügyetlenebb repülő eszközt képzelni sem
lehet. Ennél már nem áll az, hogy a supinatió alatt élével megy fölfelé;
mert ez le is, fel is egyformán lapjával üt, mégis repül! A szárnyizma
pedig oly gyönge, mint a pókfonál: több benne a nyirok, mint a test.
Mégis repül. Nézzék azt a Papilio Iot, a mi ennek a fiunak a kalapjára
most leszállt. Milyen könnyen tovalibben. Ennek a szárnya is delejes:
csakhogy nem azonos a tolléval, mely tényező, hanem a gyantáéval, mely
elutasító. A himporban van a «minus» delej. S mivel a negativ polusok
taszító ereje kisebb, mint a positiv polusoké, azért a lepke röpte is
gyöngébb, mint a madáré. De mégis e delejességben rejlik repülési
tehetsége; ügyetlen szárnya soha sem képesítené arra. Ha leseperjük a
lepkeszárnyról az aranyport, azokat a górcső alatt hatszegletűnek
feltünő szines mozaikdarabokat, a lepke nem tud messze repülni többé,
pedig könnyebb lett a szárnya. Az éjlepke, a noctua, ha szárnyai selymét
letörüljük, csak mászni tud. Ha pedig az egyik szárnyát vékony
vízüveggel bevonjuk s azt rá hagyjuk kérgedni, akkor épen csak vergődni
képes, s izmai a szárnyait repülésre nem birják. A denevér, a repülő
kutya, a paradoxurus röpülése csak tétova libegés, hasonló Besniere
lakatos repüléséhez, melyet a villanyerő nem mozdít előbbre. Ez adta az
én eszmémet. Nagy madaraknál, miknek nagyobb szárnya s sulyosabb teste
van, látjuk, hogy a repülés egy hullámvonalat képez, itt tehát két erő
működik közre, az egyik a föld vonzereje, mely az első perczében az
esésnek 15 lábat tesz; a másik a röperő, mely ha amannál perczenkint
csak 1 lábbal számít többet s e többlet perczenkint egygyel emelkedik,
az aránysorozatnak így kell kiütni: _a_ (a röperőt) _b_ (a föld
vonzerejét) jelentvén 1−b+a 2−b+a 3−b+a 4−b+a 5−b+a 6−b=a 21−6b, vagyis
111−90=21. Azaz hat percz alatt a megfelelő röperőnek huszonegy lábnyira
kell emelni a hozzákötött tárgyat. Ez a tárgy a repülő hajó maga.
Gépemnek terve ez volt. Nem nyultam sem a Dal Negro, sem a Ströber által
feltalált villanydelejes erőművekhez, sem azt a Jakobi-féle
electromotort nem használtam, mely tizenkét emberrel terhelt csónakot
hajtott villany segélye mellett a Neván fölfelé. Azok mind igen
bonyolult szerkezetű gépek, a minőket egy olyan veszélyes kísérletnél,
minő a légutazás, alkalmaznunk nem szabad. Az én gépem oly egyszerű és
érthető, hogy azt egy józan eszű munkás első magyarázat után kezelheti.
Két részből áll: az egyik a Holtz által feltalált s a szó szoros
értelmében vett villanygép a Poggendorf-féle kettős összeállításban. A
másik egy az előbbivel összekötött szárnypár, közepén a közös tengelynél
egymás rovátkáiba beillő. A villanygép legelső megindítása embererővel
történik; a Holtz-féle diametralis conductor, mint tudjuk, már az első
kerék fordulónál kétszer nagyobb erőt összpontosít, mint a régi
Electrophorok, s azért villanysűrítőnek is nevezték. Ha már most a két
szárny mindegyike tíz vékony üveglapból áll, miket egy föléjük
alkalmazott messing vagy elaterit köpeny takar, s az üveglapoknak a
sarkai az electromotor villanyát átveszik, a kettős gépezet mindkét
szárnya +, azaz tényleges villanyossá válik. A kézi hajtó gép kerekes
korongja ugyanakkor azokat egymáshoz fölemeli. A tényleges villanysarkak
azonban egyszerre eltaszítják egymást s támad belőle az a mozderő, a mit
«_a_» betűvel jeleztünk, s mely kiszámítás szerint perczenkint 1 lábbal
erősebb, mint hozzákötött ebonit hajónak a föld vonzerejéből származó
esés mozzanata. Már most ha «_egy_» üveglap helyett «_tíz_» van
alkalmazva a géphez, akkor az arány ilyen lesz: a 1×10−b+a2×10−b+a
3×10−b+a 4×10−b=a. 100−b4, azaz négy percz alatt a repülőgépnek 85
lábnyi magasra kell felszállnia. Ehhez semmi kifogás nem fér. Az erő
megvan, csupán az a kérdés, hogy kiállja-e azt a hozzá alkalmazott
anyag? Erre is hittem, hogy meg tudok felni. Az üveg, ha nagyon vékonyra
elnyujtatik, hajlós lesz; hiszen fonalaiból szöveteket is készítenek.
Mentől lassabban van kihűtve az üveg, annál villanyosabb. Tehát tíz
egymásra fekvő igen vékony és igen jól kihűtött üvegtáblát alkalmaztam.
Messing helyett a legruganyosabb elaterit érczet használtam. Mindez
együtt ki lett elébb próbálva s a feltehető legnagyobb légnyomásnak
ellenállt. Azonkívül is még két elővigyázati szerkezet volt gépemhez
csatolva. Egyik a stereometer, mely a gép működésének gyorsaságát
jelezé, másik az akadályozó, a regulator, melynek segélyével egy
lábnyomásra annyi gyantás tafotát húzhattam a dörzsölt lapok közé s
annyi dörzsflanelt távolíthattam el, a mennyit akartam, hogy a gép
sebességét csillapítsam. Egy sodrony meghúzására a szárnyak tetszés
szerint irányt változtathattak s a fölfelé haladásból vízmentes röpülés
lehetett; a kormány, mely a fregattmadár ollófarkához hasonlított,
irányozá a tetszés szerinti fordulatokat, s ha le akartam szállni a
géppel, egyszerre megállíthattam a villanyérintkezést, a két szárnyat
fekmentes állapotba helyezhettem s leszállhaték csendesen, mint egy
libegő keselyű. Semmi sem volt elhibázva. A mire számítottam, az mind
megjelent segélyemre; hajóm a villanygép első mozdulatára egyensulyát
megtartva a légbe emelkedett, kétszer-háromszor visszacsapódott még a
talajhoz, de az nem ártott semmit, mert a hajó ruganyos ebonitból volt
készítve, s ez visszapattanásával még elősegíté a szárnyak működését;
negyedik szárnycsapásra már a légben maradtam és akkor elkezdtem fölfelé
haladni. Tapsolt-e, éljenzett-e a közönség, azt nem tudom; arra nem
ügyeltem; én csak azt éreztem, hogy repülök. Valamit éreztem az
üdvösségből. De nem soká tartott ez elragadtatásom. Mert a mint
rápillanték a stereometeremre, megdöbbenve látám, hogy valami túlment a
számításomon. Villanygépem nem a 1×10−b+a 2×10−b+a 3×10−b a 4×10−b
képlete szerint halad fölfelé; hanem a×10−b+a2×10−b+a3×10−b+a4×10−b
szerint, azaz minden percznél nem hozzá adva, de köbre emelve a
következő számot, tehát öt percz alatt nem 145, hanem 550 láb magasra
emelkedett velem, a hatodik perczben egyszerre 360 lábnyira repült fel.
Ez valami kábító érzés volt. Mi történik itt? Egy tekintet a rheometerre
felvilágosított, a tangentboussole heves ugrásai megmondták, hogy mi
történik? Az, hogy a kire nem számítottam, a kit nem hívtam, az jelent
meg vakmerő kísérletemnél. A szellem, a kit előidéztem s a ki most már
magával ragad: a lég saját villanyossága. Ez az örökkön örökké élő
mozderő, mely hatalmasabb az egyesült elementumoknál. Ez ragadta meg
hajómat, melynek szárnyai most már elképzelhetlen erővel paskolták a
léget, lassú csapásokkal, de gyorsan, mint a kondor szárnyai: mikor a
hajót önsulya lefelé vonta, a két szárny összecsapódott, de aztán ismét
szélylyel suhant mint a villám. Eszembe jutott, hogy hiszen van nekem
csillapító készletem, s a tafotákat a lapok közé vontam. Az sem segített
már, a 22-ik perczben az a sokszorozatlan «_a_» is a22 volt már, a mi
284 láb gyorsaságot ád ki. Így haladtam egyre fel a magasba. A 23-ik
perczben aztán egy kellemetlen roppanást hallottam. Gépem egyik szárnya
eltörött. Sem az üvegtáblák, sem az elaterit nem állták ki a felfokozott
villanyerőt; pedig már épen fordítani akartam a szárnyakon, hogy a
repülés fekmentes irányt vegyen. Megbuktam az anyag tehetetlenségén.
– És leesett ön az égből épen úgy, mint mi többiek, szólt nevetve a
léggömbök bolondja. Szerencséje volt, hogy eltört gépe egyszerre
aláfordult, a könnyebb ebonit hajó, melyben ön meghúzta magát,
hullernyőt képezett s nem engedte, hogy ön esés közben megfulladjon vagy
idelenn agyonzúzza magát.
– És most itt van ön közöttünk, szólt a calori gép bolondja. Láttuk önt,
mikor ide hozták. Egyszer egy amerikai bankár látogatta meg önt e
helyen, egy néger Rotschild, mister Severus, a ki önnek az összetörött
gépét megvásárolta muzeuma számára, az e szóval vált el öntől: «massa
Tatrangi, ha feltalálja ön valaha, hogyan kell az üveget hajlékonynyá,
ruganyossá és szivóssá tenni, akkor jőjjön el vele hozzám s én
társaságba állok önnel tíz millió dollárig repülő gépek készítésére;
hanem a míg ki nem találja ön, addig ne menjen ön az égbe, mert ott
elviszi önt az ördög!»
– És én ki is fogom azt találni! szólt indulatosan Tatrangi; mélyből
jövő hangja úgy tört elő, mintha valami földbe elásott tetszhalott
kiáltana fel koporsójából.
– Azt pedig nem fogja ön soha kitalálni! kiálta megvetőleg a másik
őrült, mert az üveg alkatrésze kovany, azért az üveg jellege az, hogy
törékeny, és az is marad örökké.
A vita könnyen indulatossá vált volna, ha az első őrültet elő nem veszi
az őrülteknél válságos tüsszögés, mely néha félnapig is eltart, s ennél
rendesen dühöngésben végződik; minden tüszszenésnél azt képzeli, hogy
mennydörög, s követeli, hogy mennydörgésére valami össze is törjék, s ha
nem törik magától, töri ökleivel. Az ápolók rögtön elősiettek és
bevezették szobájába. A calori gép őrültjének is jött jelenteni a
felügyelője, hogy készen várja a reggeli. Ez ételiszonyban szenved, s
egy tört foga helyén keresztül szokták mindig erővel beletölteni az
ételt. Most is boszúsan tiltakozik:
– Hagyjanak nekem békét; a calori mozdonyt nem etetik; a lég mozdítja.
Nekem nem kell étel. Az én gépemnek nem kell fűtés.
De biz azért szép barátságosan elvezették, s aztán ráadták a
kényszerzubbonyt s megitatták jó tápláló levesfélékkel.
Tatrangi Mózes egyedül maradt a fiával.
Most kezdte őt még csak észrevenni. Pedig az imént beszélt is a
lepkéről, mely Dávid kalapjára szállt s azt megismerte, hogy egy Papilio
Io, de a fiára csak most kezdett ráismerni.
– Megállj! szólt ép karját visszatiltólag tartva eléje. Mit mondtam
neked? addig ne jőjj hozzám, a míg mint katona szolgálsz.
– Már nem szolgálok.
– Állj meg, állj meg. Ez nagy talány. Arra nézve, hogy te ma ne légy már
katona, vagy az az eset van, hogy te elismeréd, hogy én bolond vagyok,
ez moraliter lehetetlen; vagy az, hogy letelt az időd, ez mathematice
lehetetlen; vagy az, hogy testileg elnyomorodtál: az physice lehetetlen!
vagy az, hogy az egész hadsereget feloszlatták: az apodictice
lehetetlen; tehát hogyan lehet mégis?
– Egyszerűen. Tegnap hadnagygyá lettem; ma átléptem a tartalékhoz s haza
vagyok bocsátva.
– Ecce! Columbice lehető volt! És ezt én nem találtam ki. No hát most
gyere ide és ölelj meg. Hanem aztán egy szót se szólj, csak hallgasd, a
mit én mondok. Hallottad ezt a két szemtelen bolondot? Micsoda
őrültségeket hadartak össze-vissza. Velem vitatkoznak! Ők! Még azt
mondják, hogy az üveg hajthatatlan, törékeny, mert kovanyösszetét. Hát a
madár tollának nem kovany az egyik alkatrésze? Nem négy százalék-e a
kovany a sas tollában, három százalék az emberi hajban? A spanyolnádban,
mely oly hajlós, hét százalék a kovany, s a buzaszalmának 67 százaléka
kovany s a bambusban a kovasav saját concretiókat képez, mik ruganyosak,
mint a gyanta; tabaxirnek nevezik azt. Hát azt nem láttad a hutánkban,
mikor a tiszta kovanyt élenyfuvós szeszlámpa előtt megolvasztottuk,
tiszta üveg vált belőle, mely nyújtható volt és ruganyos, s a mellett
oly szilárd, hogy ha egy darabját az üllőre tettük s pőrölylyel
ráütöttünk, ott maradt a helye üllőn és kalapácson, de maga nem törött
szét? Számtalan üvegedő anyag van, melynek átalakulása ruganyosságra
hajló. Ilyen a Skapolith-üveg. Az antipatheskorall épen mészből van, és
mégis hajlik. Hajtható az Obsidian üvege, a Chlorstrontium-üveg,
különösen ruganyos a chromüveg: a fényle égenyes üvege; a brucit, az
itacolumit üvegvegyítékei és mindenekfelett a borax üvege. Hiszen még
alig másfélszáz éve, hogy Davy fölfedezte a «bór»-t, mint egy új elemet
a keletindiai tinkálban s a Maremnek mocsárvizében, s ma már üveget nem
is készítünk «bór» nélkül. Lényeges alkatrésze lett ez üvegeinknek. Az
üvegcsinálás tudománya ötezer éves. Mennyi új titok lett azóta
fölfedezve, s mennyi régi titok lett eltemetve, mely új feltalálásra
vár. Ilyen eltemetett titok az aventurin üveg, mely átlátszó
aranyércznek tetszik. Nem találhatjuk ki, hogyan készítették Pompéjiban?
Fogsz emlékezni egy történelmi adomára. Egyszer Severus császárhoz egy
tyrrhenumi edénygyáros egy pompás üveg-urnát vitt ajándékba. A császárt
meglepte a mű szép szine, alakja és művészi diszítése. Gazdagon
megajándékozá a művészt. Akkor az még egyszer kezébe vette az űvegedényt
s teljes erejével földhöz vágta azt. De az üveg nem törött össze, csak
behorpadt! A művész egy kalapácsot vett elő s a horpadást újra
kikalapácsolta. Ekkor Severus azt kérdé tőle: «Ismeri még rajtad kívül
más is ez üveg előállításának titkát?» «Senki». «Akkor vigyétek,
lictorok, vágjátok le a fejét; mert ha e találmány elterjed, minden
arany és ezüst elveszti értékét». S a hajló üveg feltalálóját megnémíták
örökre. Jól van, ez grammatikai mese. De annyit már tudunk, hogy a
tiszta borax üvege nyújtható és hajtható. A Chloromelan üvege is
nagymértékben hajlós. De hallgass meg még egy történetet. Ne légy
türelmetlen. A tizenhetedik században egy római sírban találtak egy
sarcophagot és abban egy urnát üvegből. Az urna egy láb magas, belül
sötétkék üvegből van, melyet kívülről homályos fehér üvegburkolat takar;
ezt ismét művészi alkotású domborművek ékesítik, jelenetek a
mythosvilágból. A régészek még ma is vitatkoznak fölötte, hogy Thetis és
Peleus, vagy Hercules és Alceste regéje van-e rajta örökítve, valamint,
hogy a felirástalan sarcophagot a vázával együtt Nero szentelte-e
Poppæanak, vagy Severus Mammæának? Az üveg váza a Barberini-muzeumba
került, akkor épen egy Barberini levén a pápai trónon. Ezt a muzeumot
később elkótyavetyélték s a vázát megvette Hamilton, Hamiltontól
megvásárolta ezer guineért Portland herczeg. A régészek előtt hirhedett
a Barberini üvegváza. Egyszer annak a hirhedett Lloydnak a fia, kinek
nevéről a kereskedelmi társulatok czéget csináltak (a fiu nagy korhely
volt!) fogadott a korhely pajtásaival, hogy ő olyan geniecsínyt fog
elkövetni, a miről az egész világ fog beszélni s melyet még az utókor
számára is fel fognak jegyezni. Mi volt e csíny? Az, hogy részeg fővel
nekiment a muzeumban a Barberini vázának s azt állványostól feldöntötte.
Ennek a hirhedett remekműnek az összetörése csakugyan világhirűvé teheti
az embert. De várj! A levert üvegváza nem törött össze, csak
behorpadott! Ez tény. Tehát a lefejezett feltaláló üvegedénye megvan.
Nem mese, hogy az üveg hajlítható, kovácsolható. Csak az a kérdés, mi
ennek a titka? Járj utána! Keresd meg! Találd ki! Hiszen mesterséged az.
Üldözd a hatvannégy elemen keresztül, s ha egyik sem adja ki, keresd fel
az új elemet. Hisz a «bór»-t csak 1805-ben találták fel, a «jód»-ot
1811-ben s a «chlor»-t is csak 1774-ben. Még hátra lehet egy!… Keresd!…
Ne hagyj fel a kutatással, míg rá nem találsz… Az is lehet, hogy a
hűtésben van a hajlós üveg titka, vagy a beitatásban. Hiszen az
egyiptomiak már birták a titkot, hogyan lehet a fluor kristályát, a
miből a hajdankori pompás murrhini vázák készültek, intensive
megfesteni; az olaszok be tudják itatni az achatba a szineket, s a
khinaiak birják annak a titkát, hogy lehet a hegykristályt kékre és
rózsaszinűre festeni. Hátha beitatással sikerül a titkot feltalálnod?
Tán elaylban párolva? vagy a hűtéssel? De úgy kell az üvegnek a
ruganyosságát megszerezned, hogy a villanyosságát el ne veszítsd. Te!
Hisz a természet maga is buzdít reá. Ő maga is találgatta már ezt; a
fényle, a macskaezüst, nem hajlós üveg-e? A diallag nem nevezhető-e
özönvíz előtti ásatag üvegnek? Hátha a villanyerő maga segít ki a
homályból? Hiszen a villanynak nagy hatása van a vezető érczek
rugékonyságának apasztására, hátha a nemvezetőknél megfordítva hat? Ne
mulaszd el vegyvizsgálat alá venni a nephelint, a vulkán által kihányt
üvegtömeget. Hogyan készíti azt maga a föld alatti tűz? Próbáld
vegyíteni a «nemeskőhomok»-ot. Tégy kisérletet a methylaminnal, az
osmiummal, mit kétszer fehérre izzaszsz. Figyelembe vedd a
«caputmortuumot», a vegyészi «halálfőt» a mi a kémle után hátramarad. A
kobaltot is megkisértsd. A thallium nélkülözhetetlen lesz
kisérleteidnél… Oh! ha én veled mehetnék!… De hiszen te okosabb vagy
nálamnál. Te ifju vagy. Te szerencsés vagy. Egy véletlen. Egy jó ötlet.
És kezedben lesz. Szorítsd össze. Már ott van. Ne engedd elfutni. Ez a
repülés mindenható rejtélye. Ah! ha ezt megragadhatod, tiéd lesz az
egész világ. Nem azért, hogy kirabold, hanem hogy boldoggá tedd; nem
hogy rettegjenek, hanem hogy áldjanak; nem hogy embert pusztíts, hanem
hogy földet megnépesíts; nem hogy magadnak milliókat szerezz, hanem hogy
millióknak kenyeret, nyugalmat, világosságot adj; nem hogy országokat
foglalj, hanem hogy összeköss. Eredj utána. Keresd. Ha feltaláltad azt,
a mitől Severus féltette az arany uralkodását, úgy megtöri ez az
aranynál hatalmasabb ércz uralmát, a vas uralkodását; a milliók vérét
megivó «vas» uralkodását. Fiam! Egyetlen gyermekem! Utánam! nyomomba!
Vagy oda fel az égbe! Vagy ide mellém a bolondok házába! De jönnöd kell!
Az összetört, az égből leesett, a ferdére taposott emberi trapezoid
minden félreficzamult tagja rángatózott a triposzi felmagasztaltságtól;
rettegés volt rája nézni. Az ápolók, az orvosok, kik távolról nézték,
magukban tanakodtak, vajjon epileptikus, vagy energumén roham lesz-e
ebből?
Végezte aztán az öreg azzal, hogy felkaczagott. Hebromania lett belőle.
Annak is vége szakadt. Mózes letörülte a könyeket arczáról, kificzamult
karja befelé álló könyökével. S aztán azt kérdezé a fiától:
– Hát már most szólj te, miért jöttél?
– Azért, hogy megöleljelek, mert holnap utazom haza.
AZ ICHOR.
A mult század első felében, 1837-ben a székelyföldi havasok északi
részén a föld vulcáni működésének adta jelét. Az a hegycsoport, melynek
kiváló csúcsait a Likas havas, a Gyilkos tető, a Nagy-Czohárd és a
Nagy-Hagymás képezik, ismételt földrengésektől lett háborgatva. A Likas
havas óriási czukorsüvegként felmagasló alakja messziről elárulja a
kiégett vulkánt; tetején mély üreg van, melyről a legrégibb időktől azt
tarták, hogy közlekedésben áll az Olt vizével: egyszer egy ludat dobtak
bele a pásztorok s az Sz.-Domokosnál jött ki az Oltban. Leszállni bele
életveszélyes volt, mert fojtó gőzök jöttek fel belőle. Délfelé a
Nagy-Hagymás hegyeinek több orma elkezdett koronkint füstölögni,
oldalaikból nehéz szagú gázok törtek elő. Ritkán vetődött erre utazó, ki
az európai tudós világot figyelmeztette volna e vulkáni
hegycsoportozatra; még Humboldt sem tudott felőle semmit. Csupán a
benszületett székely irodalmi férfiak vették maguknak a fáradságot, hogy
e nehezen hozzájárulható, vendégszeretetlen sziklakebelt meglátogassák,
melyhez út nem vezet: patakmedreken át, vízben gázolva lehet nagy
életveszély közt oda eljutni. E benszülött tudósok egyike, Orbán Balázs,
maga is látta füstölögni e vulkáni hegycsúcsokat, s még ő
elragadtatással irja le a gazdag szűzerdőket, melyek e völgyet
környezik, s ragyogó tollal az ős tenyészetet, mit emberláb nem taposott
soha.
De száz év minőt változtatott e tájon!
Már 1837-ben a vulkáni tűznek egyik jelensége az volt, hogy egy
földrengés két sziklaormot összedöntött s ezzel egy völgyszorost
betemetett, melyen keresztül egy patak folyt alá.
E patakból a sziklagát mögött a havas völgyében egy új tó lett.
A havast is, a patakot is, a tavat is – Gyilkosnak híják ős időktől
fogva.
A Gyilkos azután száz év alatt rá szolgált a nevére: meggyilkolt maga
körül mindent.
Eleintén szép üdítő tünemény volt: egy havasi tó, melynek tükréből az
elnyelt fenyőfák csonkjai meredeznek elő, miknek ágaira vízi virágok
futottak fel, kristályában feketepettyes pisztrángok eviczkélnek,
partjait nefelejtsbozót fedi; hanem a mint a tó növekedett, a mit
«Volcan» hatalma alkotott, előállt «Neptun» működése is. A hegyoldalakba
átszivárgó víz azt a földalatti vegytani forradalmat idézte elő,
melylyel a Monte-Cerboli vidéke lepte meg egyszerre a
természetvizsgálókat.
Ez is olyan rossz nevű hegy volt eleitől fogva: «Mons Cerberi», és az
elátkozott Maremmek hőmocsarának alkotása nem megy a középkorig vissza.
A gyilkos völgye ugyanaz lett Erdélyben, a mi Volterra vidékén a
«mofetták» dágványa.
«Dágvány»-nak nevezik az olyan mocsarat, mely alant kifejlő gázoktól
pöffed, kifakad, gőzt fuvall.
A hegytetőről nézve a XX-ik század közepén, a Gyilkos völgye egy
füstölgő katlant mutat fel; a kopár hegyoldalak maguk is kékes
párázatokat szűrnek keresztül, s azoknak csapadékai kékes, sárgás,
zöldes rozsdaként fedik a sziklaoldalakat és a leomlott erdők törzseit.
Tenyészet nincs itt többé. Fa, fű, virág ki van ölve. Kopár sziklák
hevernek szerteszéjjel, mind befüstölve érczpárával, s a Gyilkos tóban
nem lakik többé élő állat.
Az egész völgy, a mi még föld volt, körül a tó vize mellett és a
hegyvágányok között, szünetlen füstölög, égett fekete felszinén tarjagos
foltokat mutat; néhol magasra feldagad, mint egy tályog, s mikor az
kifakad, tölcsérén magas gázsugár lövell fel, csavart kigyózó
füstoszlopok; e kürtők azután évekig fújják fel gázaikat az égbe, míg
másutt uj kémény nem támad, s akkor a régi lelohad. Az egész talaj ég,
forr, inog. Istenkisértés leszállni reá. Vakmerő emberek balsorsáról
sokat beszél a népmonda, s ide tévedt barmok rendesen elvesznek. – A ki
alatt az égő föld leszakad, menthetlenül odavész, mintha oltott
mészverembe bukott volna, s a nehéz kénszag már messziről elfojtja a
mellet.
S e két négyszög mértföldnyi dágványt apró, szivárgó patakok szelik
keresztül, miknek színe a fenekükre lerakott csapadéktól majd rozsdás,
majd világoskék, majd tejfehér. Vizük bórsavas ammonsóval, kénsavas
agyaggal, mészszel van telítve, szén és kénsavany és köneny illan el
párázataikból. – Alacsony martjaik kékülnek, sárgulnak; de nem
nefelejtstől, szirontáktól, hanem kénvirágtól és egy különös világoskék
jegecztől, mely hegyes tű alakokban képez virágokat, mint az ammoniák.
Derült időben legélénkebb a völgy füstölgése, míg esős időben
lecsillapul s ilyenkor hozzájárulható a tájék.
Néha, mikor a «Bekény szele», – a «muszka szél», nekiindul s három nap,
három éjjel folyton dühöng, akkor tisztára derül ki a Gyilkos völgy; még
a füstkatlanok is elpihennek, hanem minden ilyen viharra az következik,
hogy a Likas havas kráteréből elkezd felszállni a lomha füst, a
bérczcsoport földalatti lökésektől rázkódik, s arra a gáztölcsérek újra
fellökik füstoszlopaikat, a Gyilkos oldalából moslékos patakok ömlenek
elő, miknek saját színe sokáig vegyületlenül kóvályog a Gyilkos tó
smaragdzöld vizében.
Ha a Bekény szele télen érkezik, egyúttal hóval takarja be az egész
völgyet; mikor aztán a völgy újra felébred, foltonkint kék, zöld, sárga
hó lesz abból – Ott pokolbeli örök nyár van.
Néha pedig hosszantartó, aszályos nyár végén egészen elapadnak patakok,
források, a tó felszine bebőrösödik, valami vegyülék, mely a savakkal
saturált viznél sokkal könnyebb, vastagon belepi azt; a füstfúvó likak
álomra eresztik földalatti szörnyeiket; a dágvány össze-vissza
repedezik, s a kisebb posványok fenékig kiszáradnak. És olyankor azoknak
a fenekein valami kékbejátszó csapadék marad, felpattogzó cserepekben,
felszine gyöngyházfényű; egyes hosszú kékszínű kristályok is találhatók
közte. Hanem az egésznek nem lehet semmi hasznát venni. Se nem timsó, se
nem gálicz, hogy érdemes volna elhordani háton s megkinálni vele valami
gyárat.
Erdélynek és különösen a Székelyföldnek sok nevezetes vulkáni tüneménye
van, a mik szük körben régóta köztudomásuak, ilyen a torjai kénbarlang,
s annak oldalán a gázvulkán (ennek is «Gyilkos» a neve), melybe a
fölötte elrepülő madarak beleszédülnek; ilyen a kovásznai «pokolsár», a
népes város közepén folytonos forrongásban levő iszapvulkán, mely
időközönként megújuló kitöréssel lávafolyamokat áraszt maga körül s
olyankor gőzoszlopok között mázsányi köveket hány fel a magasba, oly
tömegben, hogy mikor elcsendesül, tátongó üreg marad utána. S a
kovásznai nép aztán, igazi székely flegmával összeszedi a kihányt
sziklákat s szekér számra hordja vissza az iszapvulkán üregébe: «ha
kihánytad, nyeld el megint!» A «pokolsár» aztán a másik évben megint
kidobálja nekik a köveket. Madarason két ilyen sárvulkán működik. Hanem
a világhirű természettudósok erről mind nem tudnak semmit. Elmentek a
Caucasusba, a tazmáni félszigetre a vulkánokat észlelni, leirták a
turandaghi sárhányókat, a turbacoi vulcáncitosokat, az izlandi
soffioneket, a dél-amerikai vízokádó kúpokat, mik egy barát szentelt
vizétől váltak át «Volcanes de fuego»-ból «Volcanes de aqua»-ákká;
ismeretes volt előttük a khinai Ho-sang hegye, a jávai Gumung Kelut
fojtó völgye, a «Pakaruman» (holtak völgye), csak arról, a mi
legközelebb esett hozzájuk, az erdélyi vulkántünetekről nem tudtak
semmit. Elmentek a föld tulsó oldalára, vademberek, vadállatok közé
természetet tanulmányozni, csak a világ legvendégszeretőbb népét nem
kereste föl semmi európai tudós soha. Még a természettüneményeket is
agyonignorálta a nagy világ, ha azok Magyarország földéhez voltak
kapcsolva.
De nehogy idegenfalással gyanusítson bennünket valaki, sietünk
hozzátenni, hogy maga a magyar tudós világ is épen így agyonignorálta
azokat.
Csak nagy későn akadt egy-egy pénzügyminiszteri osztálytanácsos kezébe
egy ilyenforma adat: «A gyergyószentmiklósi kamarai uradalom
gyilkosvölgyi bérletére senki sem vállalkozik többé, miután
egészségtelen gőzök kifejlése s az erdők elpusztulása folytán az eddigi
hamuzsirégetés üzlete lehetetlenné vált».
Ennek a következése aztán az lett, hogy nohát ha egészségtelen gőzök
miatt azt a nagy darab földet nem lehet használni, akkor el kell adni.
«Fort mit Schaden!» államháztartási jelszó.
Mintegy húszezer katasztrális holdat tett az a darab föld. Két egész
négyszög mértföld. Az első árverésen öt forint volt a kikiáltási ár
holdankint, – örök árban. Akkor egy vasuti vállalkozó, a kinek kőre volt
szűksége, igért érte holdankint négyet. Annyiért nem adták. – Két év
mulva aztán megint dobra ütötték. – A vasút már akkor elkészült, kő nem
kellett, hanem jött egy másik vállalkozó, a ki fürdőt remélt a furcsa
forróvízre építeni, az igért holdankint három forintot. – Nem adták
neki. – Újabb két év mulva aztán az is kiderült, hogy nem jó víz az
fürdésre. A harmadik árverésnél aztán senki sem jött a Gyilkosra
árverezni. A pénzűgyminiszterek pedig nem türhették, hogy rubrikáikban
évről évre ott álljon egy rendíthetetlen tétel, melynek a «Bevétel»
rovatban állandóul egy nagy gondolatjel a kisérője. El kell adni minden
áron a Gyilkost. Kikiáltási ár egy forint!
Ekkor érkezett haza a katonaságból az ifjú Tatrangi Dávid. Megtekinté a
halott völgyet s igért érte holdankint másfél forintot. – Ráütötték. Övé
lett az egész Gyilkos, pokolvizestül, vulkánostul, égő mocsárostul
együtt harminczezer forintért.
Azt a pénzt is a «gyárhitelintézettől» vette fel tíz évi törlesztésre, –
mint illik, tíz száztóli kamatra.
A kik ezt hallották, azt mondták rá, hogy: «Az apja égbejáró bolond
volt, a fiu pokolbajáró bolond lett!»
Mit csinál azzal a pokolvölgygyel?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –