Pallas-Athenæ szobrára; az a minervai nyugalom, az az istennői tökély
minden vonásában. Büszkeséggel párosult jóság. Sötét haja magas
tekercsbe fonva fogja fejét körül. Nagy, átható szemei betörnek a ránéző
szemén át annak keblébe. Ruhája fekete, testhez simuló, derekát széles
sárga szalag övezi át, mely jobbfelől a ruha szegélyéig aláfut.
A másik hölgy koros nő; szikár termet, hátrafésült rövid hajában semmi
diszítés; csontos arcz, férfias homlok, összeszorított ajkak. Tekintete
ridegségét növeli a viselt szemüveg. Ő is fekete ruhát hord, de fehér
szalaggal.
E két nőalak előtt állt meg a leány abban a rózsaszín ruhában a hármas
övvel s a Faustina hajfonatokkal.
– Miért jött ön? kérdezé tőle az ifjabb hölgy, csengő alt hangon,
márvány tekintettel.
– Hogy itt maradjak.
– Ki vezette önt ide?
– Jegyesem.
E szónál megdöbbenten huzta hátra a fejét a hölgy s vizsgáló tekintettel
birálta az előtte álló alakot.
– Tudja ön, hová jött?
– Egy menhelyre, hol nők ápolnak nőbetegeket.
– S meg volt önnek mondva, micsoda betegek azok?
– A Pellagra betegei.
– S tudja ön, hogy mi az a Pellagra?
– Nem tudom.
– Elhiszem; kik selyemben járnak, nem ismerik azt; mert hisz ez a
Pellagra Miserorum, a nyomorultak ragálya. Tudornő: kérem, magyarázza ön
meg e tisztelt hölgynek, hogy mi az a Pellagra Miserorum.
E szóra a koros nő előbbre lépett, levette a szemüvegét, megtörülte
zsebkendőjével s ismét föltevé; s azzal egész tudományos pedanssággal
hozzáfogott az értekezéshez.
«A Pellagra Miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez
kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt;
századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg
egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész
világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a
himlő Afrikából, a cholera Keletindiából, a sárgaláz Brasiliából, a
gyermekölő Noma Chinából, a fekete halál Palæstinából, a mik milliónként
pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a
Spakelshed Norvegiában, a Malaria a Maremmek mocsárai közt, a
Kretinismus Savoya hegyeiben, a Berri-berri Nepaulban, a Framboise a
Provenceban, a Cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg
hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak még uralkodó bajok,
a mik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a Rupia, az
Ergotismus, mely az anyarozsos buzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen
endemikus bajok közé számíták a mult században még a Pellagrát. Csak
Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely
kukoriczával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem
állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat,
inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok «mal rosso»-nak
nevezték.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Keletkezésének oka tudva volt. Egy microscopicus gombafaj szokta azon
a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon «Verderame»-nek
neveztek; egy család a szőlővenyige «oidium»-ával. Mióta a baj
elterjedt, a tudományos világ előtt «Zeidion Toxicon» a neve. Megismerte
azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt
csak sporadice tünt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, a
hol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája:
a «hesseni légy», coccydomia destructor. Ennek az eredete pedig ez: II.
Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharcz alatt Angliának
átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy a hány azok közül
Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte.
A fejedelem 21 millió tallér kárpótlást kapott. Fájdalom, hogy nem
többet. Nehány ezer hesseni harczos mégis csak visszakerült Európába
Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. Hanem a helyett
hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot az ágy szalmája között,
azt az átkozott szipolyt, a minek hesseni légy a neve. Tíz év mulva a
németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a buza és a
rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni
légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem
hegyláncz. A hol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő
növény elkorcsosul. Hanemhát ez a hesseni ajándék megmaradt
másfélszázadon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott
Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy a míg
a buzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a buza
és rozs növényekbe a Zeidion toxicont. És ennek az lett a következése,
hogy a Zeidion toxiconnal megmérgezett buza és rozsszemek, az őrlés
alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjesztették az egész
országban a Pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre
epidemicussá vált. Benne van a mindennapi kenyérben, a miért az emberek
imádkoznak. A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik
górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle:
nincs-e közte Zeidium? s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a
Pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti
magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély
fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kholera, kínzó, mint
a typhus, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi
öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A Pellagra nem öl
meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arczon, a kezeken, mint
egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmulik. Egy év mulva
biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész
életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerinczagy fáj, az
izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek
elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh, és az ember még
sem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya
eltompul; dőre, esztelen marad; arcza feldulva sebhelyektől, ránczoktól,
kora vén lesz, haja mind kihull. Ez a Pellagra miserorum.»
– Megértette ön? kérdezé Hermione Peleia herczegasszony a rózsaszínruhás
leánytól. Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, a mit
a darócz választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a
Pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróczczal. A herczegnőkre is
elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a
főváros palotáinak kapui nappal is. A kik pedig elszánták magukat, hogy
a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak
neve Parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga övszalag, az éjnek, a
halálnak, a nyavalyának a szinei; együtt a kettő az önök fővárosában
ellenszenvköltő. Épen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utczán
járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: «hah,
feketesárga!» Lehet, hogy a Pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja
ön ezt az öltönyt felvenni?
– Kész vagyok rá.
Hermione Peleia összeszorítá ajkait s nagy sötét szemeivel hosszasan
tartott itéletet Rozáli rózsás arczai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e
ez a nyugalom? Talán nem értette, a mit a tudornő elmondott előtte? A
herczegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen
nyelven, mire az eltávozott a teremből.
– Várjon ön, míg a tudornő visszatér.
És odáig hallgatás volt a két hölgy között.
A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott
ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival
körülrepkedte a két hölgyet s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint
egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét
lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az «örökkévalóság» jelével
(∞) fonná őket körül, ő maga a «halhatatlanság» jelvénye, s egyszer
megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba.
Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek
feje sűrű fátyollal volt letakarva.
Hermione Peleia herczegasszony így szólt akkor Rozálihoz.
– Ime egy teremtés, a ki a Pellagrát végig szenvedte.
Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt.
Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, a kinek nincsen az arczán bőr, és
nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, a mi az örömnek, a
szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt
elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt
elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség; nem
tudja a nyomorult, hogy mi történt vele.
– Ime ez alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arcza volt,
mint önnek, épen ilyen tömött, hosszú szőke haja, mint önnek! mondá a
herczegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. Ezt cselekszi a
Pellagra Miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem
kísérteteket. Akar-e ön a Parabolánnők közé lépni?
Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép
láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára s azt felelé
nyugodtan:
– Akarok.
Hermino Peleia még mindig nem bizott Rozáliban. Ez arcz! E kinézés!
– No tehát tegyünk egy körutat a termekben! mondá a tudornőnek intve;
mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy
hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt
kérdezé:
– Fenséged is jön?
– Igen.
A herczegnő elől ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás
jövevény.
A domszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba,
melynek ablakai a kertre nyiltak.
A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában
szenvedők.
Az úri termek gyönyörű frescofestményei nem voltak most láthatók, sem a
padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú
kelmével, a minek «Kamptulikon» a neve, vulcanizált kaucsukból és
parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be
úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s
pálmaháncs szunyoghálóval fedve, a minek szagát kerülik a legyek; a
phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában.
Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtan
feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a
testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hidegvíz;
némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak
kilencz-tizedrésze pár hét alatt ezuttal felgyógyultan hagyja el
fekhelyét s meglehet, hogy a kritikus év multával nem fog többé ujultan
kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az
ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos
nagyon.
Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy a
kiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arczon és a
kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a
gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva hogy a kórfolyammal
együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen
ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik főtitka a kedélyállapot.
A ki nem fél tőle, megszabadulhat; de a ki szorong, retteg, haragszik,
türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatossága van a
víziszony tüneteihez; melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap
képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy
víziszonyos beteg látásától.
Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, a hol a
sulyosabb betegek vannak.
Fölmentek mind a hárman az emeletbe.
Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. A ki e palotát
építtette, számitott rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra még sem.
Az ágyak két sorjában voltak felállítva.
A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre
nőtt, a mint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek;
itt sírás, jajveszéklés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő,
némelyik kaczag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait
vaczogtatja.
És arczaik minő dultak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle
alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól;
könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl.
És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete
ruha, sárga szalaggal rajtuk és feladatuk nagyon nehéz. Mert a Pellagra
áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be
messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S
ez egy igen kényes és nehéz methodus: az endermaticus gyógymód. Már a
mult században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több
sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermist előbb lehántják, s akkor az
eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét,
morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget!
A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat s a
primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a
gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus methodus mellett a
bedörzsölt helyen kritikus gyuladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg
megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arcza
megmenekül; nehány hét mulva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt
meg neki. Vaccinálva van ellene.
Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a
parabolanák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arczán és kezein.
Hanem azután van egy rész, a ki végig szenvedi az egész pokolnyavalyát.
Ezek egy külön terembe vannak áttéve.
A herczegnő és tudornő a termeken végig járva, beszédbe eredtek az
ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de a
mellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak
házának jelenetei idéztek elő Rozáli arczán.
Nem félt, nem undorodott.
Egy fiatal pellagra-kóros leánynak a karjába épen friss gyógyszert
kellett bedörzsölni s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet s
segítette azt tartani a fájdalmas műtét alatt.
– A leány arcza nem izzad, sugá a tudornő a herczegnőnek.
– Menjünk át a harmadik osztályba, mondá a herczegnő.
E terembe a tudornő lépett be elől, azután a herczegnő, azután Rozáli.
Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön
ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt.
Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak.
Szidták a világot és a ki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel
illeték a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor
megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi egyhangú
zsivajjal:
«Ott jön a méregkeverőnő!»
«Te gyilkos!» rikácsolá egy ágyból valami furia, kinek arczában nem volt
már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal
hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélekzetét
visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő már most igazán
meghalt.
A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett.
– Működnek a hæmospasiák? kérdezé a tudornő.
(Ezek kaucsuk tömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s
ez által, mint óriási száraz köppölyök, azt eszközlik, hogy a vér a
fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a Pellagra végstádiumában
kínlódók lábaira alkalmazva.)
– A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve, felelt az
ápolónő; hanem a kedélyek annál ingerültebeek, s ha mind elcsendesülnek
is, a mint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja.
– Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! szólt a
herczegnő.
– Az még rosszabb lesz, szólt a tudornő. Akkor viszont a sötétkór lepi
meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél.
Ekközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, a ki úgy tett,
mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kiváncsiság látszott őt oda
vonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arczával, kezeivel.
Ámde az a nő nem aludt. A mint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre
felpattant s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros
ruháját s fogcsikorgatva kiálta rá.
– Hát te mit bámulsz? te czifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg
jól. Nem láttál még majmot?
A herczegnő és kisérői csak akkor vették azt észre, mikor már
megtörtént.
Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből
kiszabadítani, azt hiába is kisérlette volna. Egészen odalépett hozzá s
azt mondá neki egész nyugodtan:
– De igen is láttam már majmot, még pedig igen szépet; az erdélyi vajdáé
volt, a ki frakkban, cilinder kalapban járatta; egész urnak volt
felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a keztyűt pedig a hátulsó
kezére szokta felhuzni.
– Ah! Hangoztatá a beteg, s elvigyorodott az ötletlen. Csizmát a kezére,
keztyűt a lábára. Ördög adta majma!
S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az
menekülhetett.
De nem tette azt; hanem odaült a beteg ágya szélére és elkezdett neki
mesélni tovább.
– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdujának
az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így
hitták a majmot, oda lopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a
hajdu elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen
maradt, mert a «kis gróf» mindent megevett előle.
– Hahaha! tört ki az őrjöngő ajkán a kaczaj. Még «kis gróf!» s még
Mukinak hítták az akasztani valót!
A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a
fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.
Rozáli pedig mesélt tovább.
– De az volt szép, mikor ujságot olvasott.
– A Muki?
– A Muki. Mikor a gróf letette a hirlapot, meg a csibukot, a Muki odaült
a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a
felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát s így
olvasott és pipázott.
Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését.
Nevetni kezdtek.
Rozáli folytatta a mesét:
– Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is
a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szapannal s nekiállt borotválkozni,
persze, hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán,
valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt
hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.
Most már mindenki kaczagott, lármázott, hahotázott.
Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy
hallgassanak, most jön a java.
A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, a melyiknek az ágya szélére ült,
két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá.
– De legszebb volt az tőle, a mit akkor tett, mikor az oláh királyné
Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s
arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy
valami csint ne tegyen azalatt, bezárták a pinczébe, de kiszökött az
ablakon s magával hozott egy nagy tubákos szelenczét, a miben a gróf a
spanyol burnóját tartotta. Azzal egyenesen fel a tánczterembe, a hol már
együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a
burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát a mint elkezdik
járni a kontratánczot s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik
grófkisasszony azt mondja: hepczi! a tánczosa azt mondja rá: hepczi!
Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig,
hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és
prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd
lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok,
prüszkölő zenekar mellett a tánczot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő
főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az
egészet a bokorból.
Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kaczagtak a nyomorultak!
Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az
ágy széléről szeliden mosolyogva, s visszatért a herczegnőhöz.
– Menjünk, mondá a herczegnő.
A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most
egymásnak mondták el újra, a mit hallottak.
A három hölgy egy csiga lépcsőn visszatért egyenesen a nagy terembe.
– Ön maga sem tudja, minő jót tett most, szólt Rozálihoz a tudornő. Ön
megnevetteté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a
kedélyzavar. Már Boccacio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs
jobb ellenszere, mint a víg kedély; úgy támadt a száz víg mese. Most
ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s a
mint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én
hæmospasiam hatását nagyon elősegítendi. Herczegnő, e neophitára
ráadhatjuk a parabolánák köntösét.
Hermione Peleia tagadólag inte fejével.
– Nem azt. A fekete ruhát, a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt
marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a
nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! hadd legyen egy,
a kinek örülnek.
– Igaz! szólt a tudornő.
A herczegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon.
Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé, és e
kérdést intézte hozzá:
– Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem
rettenetes hely-e ez?
A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának.
– Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, a honnan
ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina.
A herczegnő bámulva kérdé:
– Mi az a Sabina?
– Elmondjam?
Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le s maga leereszkedék egy
mennyezetes karszékbe.
Rozáli leült a lábához egy zsámolyra s aztán elmondá neki, hogy mi az a
Sabina?
A REPÜLŐ GÉPEK ŐRÜLTJEI.
Hárman voltak.
A piaczi élcz elnevezte őket Szentháromságnak.
Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta
kitalálni s most azt képzeli magáról, hogy ő az Atya Isten, ki hivatva
van nytroglycerin mennyköveket és jól tempirozott istennyilákat
hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve
semmiféle európai mythos Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbbé a
keresztyén ikonok főalakjához. Arcza duzmadt, szakála vörös és ritka,
haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpczös. Hanem az nem
akadályozza abban, hogy ő magát a mindenség urának higyje s az illetékes
tiszteletet megkövetelje.
A másik már valósággal hiú arra, hogy ő a Fiú Istennek nevezheti magát.
Szőke haját hosszúra eresztve, középen kétfelé választva viseli s rőt
szakálát nagy gonddal igazgatja kéthegyűre, hogy a názáretbeli szent
alakhoz hasonlítson. Ez pedig abba tébolyult bele, hogy léghajó nélkül,
csupán mesterségesen alkotott és fűtött gépművezet segélyével akart a
légbe emelkedni. Meg is tette a kisérletet a tihanyi hegytetőről s
beleesett gépestől együtt a Balatonba. Magát kifogták, de tébolyultan.
Ez a két ember ki nem állhatja egymást. Először azért nem, mert az Atya
sehogy sem akarja elismerni, hogy az a másik az ő Fia lehessen, a Fiu
viszont emezzel nem akar családi összeköttetést fentartani; de még
inkább gyűlölik egymást azért, hogy az egyik tagadja a másik tudományát,
lehetetlennek tartja annak számításait, okoskodásait, tervezeteit; a mit
tudvalevőleg tudósok, technikusok soha sem szoktak megbocsátani.
Már most ezek közé került harmadiknak Tatrangi Mózes, Dávidnak az apja.
A betegápolók, az őrök, a kertész, a látogatók nem csinálnak belőle
titkot, hogy ez hát a «Szentlélek».
Először azért, mert már a másik kettő meg van hozzá; másodszor pedig:
mert ez már igazán tudott is repülni, még pedig léggömb nélkül és fűtött
mechanikai gép nélkűl le is esett, összetörte magát. Látszik rajta:
egyik karja hátraficzamodva, egyik láb kifacsartan felhuzódva, a nyaka
félregörbülve, az állkapczája is félretörve, az egyik szeme is lejebb
áll, mint a másik: egy minden symetriájából kiferdített emberi
trapezoid.
Erre haragszik azután még csak a másik kettő nagyon!