mikor feltekintett az égre s meglátott egy pacsirtát emelkedni a lég
magasába, ah! akkor ő is kezdé érezni, hogy mi az a vágy az emberben,
hogy «bár csak repülni tudnék!» És mit tesz megőrülni attól a kíntól,
hogy miért nem tud az ember repülni? A «Vezérhalom»-ról igen szép
kilátás nyilik a Lipótmezőre; ott van egy nagy sokemeletű épület, az az
országos tébolyda. Abban van Dávid atyja orvosi ápolás alatt.
Dávid rászánta magát, hogy elmenjen az atyjához a tébolydába.
AZ ASTRAPÉ.
A Vezérhalomról az egykor «Kutvölgynek» nevezett hegyvágányon át ez idő
szerint légnyomatú vasút visz a városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a
hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is.[1] Dávid ezt a prózai
közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút
helyett a Zugligeten keresztűl: sietett.
Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafőhöz, őt és a vele
együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.
«Astrapé, 3 órai!»
Ezt a kiáltást a vasuti kapus nőcselédje hallatja s ugyanakkor a kezében
egy oktáv nagyságú papirlapot tart lebegtetve, a mihez hasonló van még
egy csomó a hóna alatt.
Ez az Astrapé aztán egy hirlap.
Négyszer jelen meg napjában. Benne van minden nevezetes eseménye a bel
és külföldnek, a legujabb táviratok és a fővárosi sensatios hirek, a
gyülések nevezetesebb beszédei és mindez – egy nyolczadrét lapon.
Az Astrapé gyorsirászati jegyekkel irott lap; annálfogva mindaz, a mi a
lepedő-lapokon egy egész regál-ivet foglal el, az Astrapéban egy kis
lapocskán elfér. És a mellett kiállítása is az emberileg elérhető
legnagyobb gyorsasággal megy végbe. Az Astrapénak nem kell se betüszedő,
se nyomdász. Papirographiai úton van kiállítva. A hogy a a szerkesztő
teleírja a papirlapot (melynek elkészítéséről már a mult században
elmélkedett Sennefelder), ugyanarról a lapról egy, az iróasztalához
srófolt villanygép kétszáz lenyomatot négy percz alatt elkészít; a
szerkesztőnek csak az egyik lábával kell olyanforma gyakorlatot tenni,
mintha varrógépet vagy kerekes guzsalyt hajtana, a mi által a tiszta
papiros a villanygép pálczái közé, arról a gép által mozgatott s
matriczul szolgáló beírt lapra s onnan a kosárba leugrik. Az alatt
írhatja a szerkesztő a következő lapot. Egyik munka nem akadályozza őt a
másikban; a kezével ir, a lábával nyomtat. Ilyenformán nem kell neki se
szedő, se nyomdász, se munkatárs; csak kihordó. A kihordók egyúttal a
helyihirek behordói is; «penny a liner», ők bediktálják, mi hir a
városban? a szerkesztő odairja, a lábával hajtja a papirtoló gépet, a
villanygép nyomtat s öt percz mulva a kihordó a fris ujdonságot már
nyomtatva árulja az utczán, a kávéházakban, az indóházakban: egy
fillérért!
Egy egész lap egy fillér?
Átkozott concurrentia. Ezt egy lap sem csinálhatja utána. Akárhogy
siessenek, valamennyit megelőzi azzal az idővel, a mibe a többi lap
betüszedése, formába rakása, kiigazítása kerül, s egy fillérnél kisebb
pénz már nincs Európában. Előre látható, hogy az Astrapé időjártával az
összes óvilági journalistikát meg fogja ölni.
Ezért a neve «Astrapé» (görögül villám), mely gyors és öl.
Még ugyan védi ellene a typograhiált hirlapokat az a körülmény, hogy nem
tud minden ember gyorsirászatot olvasni; azonban évről-évre szaporodik
azoknak a száma, a kik azt elsajátították. Már minden gymnasiumban
tanítják; a felső tanodákban első tantárgy ez, a mi megkivántatik.
Papok, népszónokok, képviselők el sem lehetnek nála nélkül. A kereskedők
sürgős levelezéseiket csak gyorsirászati jegyekkel folytatják. A
hivatalos lapban minden törvényes idézés, árverés, csőd stb.
cincographiált gyorsirászati jegyekkel van nyomtatva, tehát az
ügyvédeknek is kell hozzá érteni. A magyar klassikusok gyorsirászati
kiadványokban jelentek meg; Vörösmarty összes munkái három, Arany János
összes művei két egész íven. Egy Horatius Flaccus egy ív. Egy egész
költemény tizenkét szarkaláb meg egy pont. A katonák is taníttatnak a
gyorsirászatra.
Eképen ellenállhatatlanul terjed a stenographiát ismerő közönség s vele
együtt az Astrapé hatása. Aztán egy fillér az ára. Nem is kapni már
semmit a világon egy fillérért, csak nyomtatott papirost; megadja érte a
fillért az is, a ki nem tud gyorsirászatot olvasni, a szomszédja
bizonyosan tud; az megmagyarázza neki a vett lapból, hogy hány új
kormány alakult a legutóbbi hat óra alatt, hány új iparvállalat támadt s
hány bukott meg. Hat óra nagy idő a millennium vége felé.
Dávid már hazulról jött a gyorsirászat ismeretével, a katonaságnál
szintén tanították: az igen szükséges a gyors rapportoknál; ő is kiadott
hát egy fillért a három órakor megjelent Astrapeért, s aztán mindjárt a
lap homlokán vastagabb jegyekkel írva, olvasá a legujabb sensatiós hirt.
«Hallatlan merénylet a főváros közepén fényes nappal!!!»
«A Sabina világhirű intézete ma egy borzasztó eseménynek volt szinhelye.
Egy közkatona, a XII. voltigeur-ezredből 11 és fél órakor megrohanta az
intézet irodáját, s a társulat köztiszteletben álló igazgatóját,
nagyméltóságú Mazrur urat torkon ragadva, földhöz sújtá, s akkor a
Sabina egyik legszebb hölgyét ölébe kapva azt erőszakosan magával
elragadta. A vakmerő katona neve, mint már tudva van, Tatrangi Dávid.
Erélyes rendőrségünk már nyomában van a szökevénynek. A földre vert
igazgatót csak nagynehezen lehetett életre visszahozni. Reméljük, hogy a
katonai hatóság e gyilkos merénylettel összekötött nőrablási esetnél a
katonai törvények teljes szigorát fogja alkalmazni a dühöngő közkatona
ellen. Valóban siralmas állapot, hogy azon osztály, melynek föladata
volna családi tüzhelyünket megvédelmezni, ily vakmerő módon zavarja meg
a közbiztonságot. Ügyelni fogunk rá, hogy a katonai hatóság ily
nyilvános botrány szokás szerinti elsimítását meg ne kísérthesse. Holnap
ez ügy miatt, mint halljuk, interpellatió fog intéztetni a
hadügyminiszterhez. Mint hallik, az üldözött katona nemzetiségre nézve
székely, vallására nézve szombatos.»
Mikor Dávid ezt a hirt elolvasta az Astrapéból, akkor megváltoztatta azt
a szándékát, hogy a Lipótmezőre menjen az atyjához. Most már fel kell
mennie a várba, hol ezredkaszárnyája van, s jelenteni magát, hogy ne
keressék: ime itt van.
Úgy meg volt vetve az ágya mind a katonaság, mind a polgári közvélemény
előtt, hogy menekülésre még csak nem is gondolhatott.
HJA, «PARASZT», AZ MEGINT MÁS!
A várba felsiettében már szemközt találta Dávid az őrjáratot, mely
felkeresésére volt kiküldve. A négy fegyveres legény szótlanúl
közrevette s úgy kisérte be a kaszárnyába. A kofák, a bérkocsisok
mutogattak rá: «ez a gyilkos, ez a leányrabló!»
A kaszárnyában legelőször is átadatott a porkolábnak. Az elszedte tőle a
kötéllánczot, a távcsövet, a czirkalmat s a katonai rang egyéb
jelvényeit, azután bezárta egy magán-kóterbe.
Azzal az ezredes rögtön összehívta a katonai törvényszéket.
Az akkori katonai törvények már nem ismerték a testi fenyítéket, hanem
annál jobban kifinomították az akkori kedélyekhez alkalmazott szellemi
torturákat.
Legelőször is a törvényszék a legnagyobb katonai nyilvánosság mellett
tartatik meg. Azon ezred, melyhez a vádlott tartozik, a kaszárnya
udvarán négyszöget alakít s ott várja be a szóbeli per lefolyását lábhoz
tett fegyverrel. A négyszög közepén, egy hosszú asztal mellett ül az
ezredes, egy százados, egy főhadnagy, egy hadnagy, egy őrmester, egy
tizedes és egy közkatona; ezek a birák. Legelőször szavaz a közkatona az
itéletmondásnál. A vádlottat az asztal végére állítják, egyik felől áll
mellette a dobos, a másik felől a zászlótartó, mellette a porkoláb.
Ha bűnösnek találtatik, s miként a fenforgó esetnél, a 132., 133. és
134. §§. értelmében (erőszakos betörés idegen házba, polgári egyén
tettleges bántalmazása, egy nő miatt czivódás kezdése) elmarasztaltatik,
akkor megperdül a dob, a sajátszerű «szegény bünösök» accordjait ütve: a
zászlótartó becsavarja a zászlót s eldugja a kaucsuk tokba; a vezénylő
őrnagy «jobbra át»-ot kiált s arra minden katona egyszerre hátat fordít
az elitéltnek, kinek e megszégyenítés után a haja és a szakálla
levágatik (ez nem testi büntetés, mert nem fáj, de annál nagyobb
szégyen, miután az egész világ szakállt visel; csak az elitéltek
nyiratnak meg), a büntetés azután a körülményekhez s a biró akaratához
képest lehet egy évi várfogság, s azontúl még három évi
kényszerszolgálat a fegyszázadnál, minden előléptetés kizárásával, s
minden polgári foglalkozás és öltönyviselés betiltása ez idő alatt.
Sulyosbítható még a büntetés a kórházi szolgálattal és a dalmatiai
partőrzéssel; nagy bűnösöknél fokozható egész a zenekari nagy bombardon
fuvására itéltetésig, a miben két év alatt el kell szakadni az ember
tüdejének.
Már most Dávidnak csak azon kellett magában tanakodnia, hogy mekkorát
kap a büntetésből, mikor a négyszög közepébe a krucifixos asztal elé
kiállították.
Abból, hogy vádlójául az ezredauditor helyett a Generalgewaltigert látta
megjelenni, előre gondolhatá, hogy merényletéből celebris ügyet
szándékozik csinálni a hadügyminiszterium.
– Közvitéz, Tatrangi Dávid! szólt az elnöklő ezredes, midőn a
Generalgewaltiger felolvasá a bűnvádat: igaz-e az, hogy ön egy érdemes
«polgárt», méltóságos Mazrur Miron igazgató urat saját házában
erőszakosan megtámadá, földreverte s házából egy hölgyet elragadott?
– Igaz.
– Megmondhatja ön tettének indokait?
– Nem.
– Tudja ön, hogy e tette által a katonai büntető törvénykönyv 132., 133.
és 134-ik szakaszaival jött összeütközésbe, melyek a fegyver alatt álló
sorhadi, lovassági, tüzérségi és hadihajózási közvitézekre a polgárokon
elkövetett erőszakért és a nők miatt kezdett czivódásért egy évi
várfogságot, három évi kényszerszolgálatot és örökös degradatiót
diktálnak?
– Tudom.
– Van önnek valami mentsége?
– Van.
Dávid elővette a kebléből a király levelét s átnyujtá azt a közel álló
porkolábnak, az elvitte ez ezredesig.
A levélnek nem volt czíme.
– Kinek szól ez?
– Bírámnak.
Az ezredes felnyitá a levelet s végig olvasá annak tartalmát.
A törvényszéki etiquette szerint, ha elmarasztaló az itélet, annak
kimondásakor a szavazók ülve maradnak. Csak akkor áll fel a szavazó, ha
fölmenté a vádlottat. Kezdeni szokta a szavazást rendesen a közvitéz.
Ezúttal azonban az elnöklő ezredes kezdé, felállva székéről s az
elolvasott levelet két tenyere közé fogva. Arra aztán mindenki felállt.
– Uraim! Ő Felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk és királyunk jelen
legmagasabb kéziratában, a tegnapi kelettel, Tatrangi Dávid urat a vitéz
XII. voltigeur-ezred alhadnagyává legkegyelmesebben kinevezni
méltóztatott. Ez által a vádpontok categoriája elesik. Alhadnagy
Tatrangi Dávid lovagias kötelességét teljesítette, a midőn egy sértett
hölgyért tettleges elégtételt vett a bántalmazón. Tambour! A tisztelgőt!
Kornétás! A chamadeot! Zászlótartó! A honneurt!
Dob, trombita pörgött és recsegett, a zászló háromszor meglóbáltatott
Dávid feje fölött; az egész négyszög egyszerre lábtól két kézre kapta
fegyverét és tisztelgett. Ez a katonai becsülethelyreállítás
szertartása.
Az ezredes pedig odalépett Dávidhoz, a markába csapott, megrázta a kezét
s azt mondá neki:
– Fogadj Isten, bajtárs; ugyan derekasan tetted, hogy jól megrugdaltad
azt a «parasztot»…
Ma aztán szabad volt Dávidnak kardot kötni az oldalára.
S holnap szabad volt neki azt letenni.
A VEZÉRHALMI ALHAMBRA.
Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra? annak a története ez.
Egy dúsgazdag magyar financzbáró, ki a XIX. század második felében az
országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a
gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza
is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat
megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti,
de utódaiknak világít. Minden palota egy darab historia, s a historia az
élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.
A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró
villákkal volt fedve, kisajátítá s egy nagyszerű angol parkot
alakíttatott belőle. A szőlők helyébe chinai, australiai, japáni fák
jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s
hogy az újonan ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban
sikerüljön, a Mártonhegy teknőjében artézi kutat furattak. Négyszáz
lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a
Duna szinéig, míg el lett érve a «vörösvári medencze», mely a budai
fürdőkbe önti ki vizét, onnan aztán egy oly hatalmas vizsugár lövelt
fel, mely perczenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről
leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében
művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egy millióba került, s az eredménye
az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elvesztették a vizeiket, a
hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az ujon telepített
erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhirűvé. Remek
szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt
ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a
megszabadított nők, a harczos férfiak alakjai művészi csoportulatban
veszik körül a lovagot; a kún rablótól megmentett leány a földön
térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút
medenczéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt
ergonadeok tartják négy ország czímerét, a négy középlapon pedig László
király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga
márványba, a mit a szobrászok giallónak neveznek.
Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés
elnevezett Alhambrának; a mit azonban nem kell a szó szoros értelmében
vennünk. Nem: annak az építtetője csak nem rabolhatott még ki annyi
hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok,
százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíthessen, melyben
negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stylje volt ellesve
e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota
szoborcsarnokában az Alberca peridromját vélték felismerni, míg a
szökőkút udvara az «oroszlán-udvarra» emlékeztet, finom, karcsú oszlopos
áttört művű arkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes
legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, cziprus és
pálma díszlik, mint otthon, a nialeja szőlőfürtös venyigéi futnak fel a
falakon, s a vízmedenczében a nuphar illatos kék rózsái, s a victoria
regia illatos nymfatulipánjai nyilnak. Az egész udvar egy tizenöt öl
magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is
spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a
tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!
… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, a hol hajdan egy magyar költő
háza állott, a kinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel
rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ferencze
ismeri még; az egész, a mi megmaradt belőle a jövő század számára, tán
csak az a három ezüst levelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat
nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket s a
hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…
A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból, vagy talán meg
akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy
meglehet, hogy csak a főváros izlésének akart hódolni, melynek
épületeiben az ó- és új világ minden architecturai mintáját fel lehet
találni: egy múzeumot görög stylben; egy nagy operaházat franczia
modorban; egy bálépületet byzanczi izlés szerint; egy hyppodromot a
pekkingi pagoda mintájára, egy nemzeti pantheont a római mauzoleum
utánzásával, egy alagútat egyptomi portaléval; egy országházat gothikus
modorban,[2] egy polytechnicumot ó-német tűzfalakkal; palotákat egymás
mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának izlése szerint
kúpos és hegyes, emeletes és eltünő fedelekkel, veres külsővel és rokokó
faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal, vasépületeket üvegtetőkkel;
s mindenek felett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy
góthszerű münsztert, egy kupolás basilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal
ragyogó szerb templomot s kiváltképen egy «opus rusticum» modorban
formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akart
hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambraszerű palotához egyptomi
bejáratot építtetett; a majorsági lakot chinai mintára rendelte, s a
mint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a «Széchenyi-Domb»
meztelen kőfala, abba az Ellorai indus templom mintájára vágatott –
pinczét.
A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből: a magas termek
összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról,
szeszélyes czifrázatú csúcsivek csüggnek alá, mind a legdrágább
márványból vannak faragva, a falközök kirakva sötétkék lapis lazulival,
vagy habos-zöld malachittal, vagy a mult századokban elveszettnek hitt,
most újra feltalált «porporino»-kő biborpiros tábláival, az ablakokon
középkori üvegfesztészet remekei, másutt az új találmányú lithophania
átlátszó képei; szőnyegekül mult századbeli gobelinok s bauvaisi és
flandriai himzetek a XV-ik századból s a most már oly ritka d’Arazzik,
mythologiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon modorát
utánzó vésnök művészettel, csakhogy ujabbkori találmányok alkalmazása
által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol által sötétkékké
páczolva, másutt a violaszín királyfa alkalmazva, mely már amerikai
szerzemény; az elefántcsontfaragványok görög izlés szerint megfestve; a
bronz szobrokon a «corynthi ércz» nemes zöldzománcza. Pompás
damaszkozott vasszekrények ezüsttel, aranynyal kiverve; velenczei tükrök
rámáin Delaulne bacchansnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak,
brokat függönyökkel, czímeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a
chinai, sevresi, japáni és herendi porczellán minden alakú termékeivel;
az olasz fayanceal, s a miket a keramika műhelyében Palissi alkotott; a
fegyverteremben pompás mellvértek, paizsok, egész felöltözött
panoplitok, miknek mellvasán Giulio Romano rajzai vannak aranynyal
kiverve, a képtárban hirhedett festők remekei minden iskolából; ritka
ékszerek, kristály, achátedények, kameák és csodaművű órák, azok közt
Guido Baldo órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a
Canterbury érsek Parker órája egy pálczagombban, melyet minden héten
egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campoi ódon
mesterséges óraművek remek mintázatai.
Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti.
A civilisatio gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani
gyári úton, a mit a hajdankor művészete mint kézműremeket hagyott hátra.
Rubenst, Tintorettot olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az
encausticának megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozását
hajszálig utánképzi a galvanoplastica; a gobelint előállítja a
gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier
találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak és alkohol vegyítékkel
légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága
corinthi érczet utánozza a princzmetall, az aranyat a chrysorin; a vert
vasműveket mintába öntik, a nummismatika ritkaságait ezrével sokasítják,
alfenoidot, bathmetallt használva az ezüst helyett, a márványt és
lapislazulit pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger tanulmánya
szerint mész márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva
kénsavas égénynyel, s Thorwaldsen, Canova és különösen Pradier minden
nevezetes szobrászati remekét tudjuk már mintába önteni kétszer égetett,
kétszer timsóval átizzasztott fősz-anyagból, hogy azt csak a szakértő
tudja megkülönböztetni az igazi carrarai márványtól vagy alabástromtól.
Ilyen utánzat nagyon sok van az ujabbkori Croesusok palotáiban. A luxus
encanaillirozza magát! Az eredeti, az igazi műkincsek uralma lejár. A ma
készült szobrot beássák guanóba, két hó mulva kiveszik, az egyik lábát
letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a
füstre s két hét mulva lesz belőle Van D’Eyk.
Hanem azért mégis belekerült öt millióba a vezérhalmi Alhambra.
Ha minden igazi lett volna benne és rajta, ötvenbe kellett volna
kerülnie. De hát ez is elég nekünk.
A gazdag primus acquisitor aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiut és
három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiuknak egyenkint
ötöt, a majoresconak ötvenötöt, meg az egész Alhambrát.
Természetesen a majoresco volt az, a ki leghamarább elpazarolta az
örökséget, miután az volt a legtöbb.
Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.
Összebeszélt a ministerekkel, (sport bajtárs volt) hogy vétessék meg azt
az országgal a király számára, olcsón adja: hét millióért. A
képviselőház megszavazta az összeget. Hét millió már akár ide, akár oda.
Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II.
Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a
törvényt. Neki nem kell az Alhambra.
A majoresconak azonban szintén nem kellett. Annak a fentartási költségei
évenkint százötven ezer forintra rugnak. Fogta magát, nagylelkűségre
vetemedett, oda ajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel
együtt a felséges nemzetnek.
A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti
százötven ezer forintot az Alhambra fentartásáért.
Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy
semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a
csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy consortium, mely a majoresco
zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát
s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a
márványt, oszlopokat, szobrokat eladja, mint épület-anyagot, s a
gyönyörű parkot kivágatja és elárusítja tüzelőfának ölszámra.
Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a
szentpétervári palota-forradalomban Constantin czárt letették, az
leányával együtt Magyarországra menekült: itt a consortium rögtön
körülkapta s addig lélekzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az
Alhambrát két millió forintért; a mennyit a ránézés is megér.
Ekként jutott az Alhambra a beteges czár holta után a czári herczegnő,
Hermione Peleia birtokába.
A «PELLAGRA MISERORUM».
A kis kapusleány, egy kis szöszke kondor hajú gyermek, végig vezette
Rozálit az oszlopos, nyilt folyosón, melynek mór szabású ívboltjai
keletre voltak nyitva, innen széles fehérmárvány lépcsősor vezetett fel
az előteremig, két oldalt márvány canephorákkal diszítve, mik élő
virágokat emeltek fejeiken; az előterem szétnyitott szárnyajtai előtt
megállt a gyermek s hátrahúzódva, szótlanul mutogatott maga elé s azzal
sietve visszafutott. Neki nem volt szabad ide belépni.
Rozáli elfogult kebellel állt meg a küszöbön. A terem templomszerű
boltozata lapis lazulival van kirakva, aranyozott kupívei egymásba
futnak s egyesülten ismét alácsüggnek, mint egy-egy oszlop fejezete,
mely alól elvették a pillért; a sötétkék mezők arany csillagokkal
behintve. Négy magasan álló ablak egyetlen darabban alkotott litophannal
fedve, melynek tejfehér alapjából átlátszó geniusi alakok tünnek elő,
fehérbe fehérrel rajzolt szellemképek. E világítás valami túlvilági
félhomályt ád a nagyteremnek, melynek padlóját egy nagy, napalakú ábra
képezte, sárga márványból kék márvány alapon.
A nagy terem hátterében két nőalak áll.