testéhez mindig legközelebb álló szolgára, s azt mondá neki nyugodtan:
«add fel ingemet».
A főkomornyik mélységes jobbágyi hódolattal jegyzé meg, hogy ő Felsége
ma vadászatra fog menni, s az ismét olyan hely, a hol szükséges felvenni
az atlaczpánczélinget.
– Soha többé, mondá a király.
MENNYIT ÉR A KIRÁLY.
Uralkodófőket szokott az a gondolat nyugtalanítani, hogy mennyit érhet a
király, koronája nélkül?
Nagy Péter czár egy nap elment napszámba fát fürészelni, keresett vele
egy rubelt, ezen vett egy sajtot, azt hazavitte Katalin czárnénak e
szóval: «lásd, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani». – Hunyadi
Mátyás király egy nap a Hegyalján valamennyi udvarához tartozó
főnemessel egyben, beállt szőlőkapásnak, ehhez is értett; máskor meg
álruhában eljárt igazságot tenni a nép közé, s jó birónak
tapasztaltatott. – III. Napoleon Lajos a tanári pályán tüntette ki
magát. – Nagy Fridrik harczi diadalai közepett azon megnyugtató érzést
is megszerezte magának, hogy még mint versiró is megtudna élni
(soványul, az igaz). – Lajos bajor király szinművészi tehetségei felől
igyekezett magának meggyőződést szerezni. – Ő felségének II. Árpád
királynak egyik őse gyakorlati vadász volt; csak zergét kétezer darabon
felül ejtett el saját királyi kezével; egy még korábbi őse pedig igen
«jó gazda» volt, úgy, hogy mikor egy veszélyes európai hadjárat végén
közel volt hozzá, hogy országait, koronáit mind elveszítse, azzal
vigasztalhatá magát: «mégis én maradok akkor is Európában a leggazdagabb
privatier», a mi csakugyan a legokosabb hivatás.
II. Árpád királynak ilyen [Greek: abasilikos] αβασιλικως hajlama volt a
festőművészet.
Kora ifjuságában szenvedélye volt ez, s mind a müncheni, mind a pesti,
már akkor európai hirü festői akadémiákon gyarapította tanulmányait.
Különösen a tájfestészet volt kedvencze. A tájfestészetnek különböző
iskolái vannak, közönséges halandó válogathat közöttük: egyik modor a
«hangulati», másik a «benyomásos», a harmadik a «realistikus», a
negyedik az «irályos» tájképekben tűnteti ki magát; az ötödik az
úgynevezett «szép vidékek» ábrázolásában különködik s ő fölségének az a
fejedelmi gondolata támadt, hogy ő mind ezt a sokféle modort és iskolát
tudná és akarná egygyéolvasztani. Hogy ne? ha annyiféle monarchiát
sikerült egygyéalakítani, miért ne annyi festészeti iskolát is?
Csak arra nem tudott ő felsége rájönni, hogy van-e ehhez igazi
tehetsége? És azt nehéz egy királynak megtudni. Ki meri őt megbirálni?
Akármit alkot, az mind tökéletes, s ha másnap azt, a mit tegnap
alkotott, összerontja: az is tökéletes munka volt. Mindenki hizelkedik
neki szemtül-szembe. És a mihez kezd, azt mind a legteljesebb siker
koronázza – azt mondják neki. Ha egy kép, melyet ő festett, a világ elé
kerül, egyhangulag azt fogja róla mondani minden hirlap, minden
udvaroncz, hogy e mű szerzője egyesítette mindazt, a mi Hildebrandth,
Kalkreuth, Markó, Achenbach és Ligeti ecsetében remek volt! Hisz az már
megtörtént egyszer ő felségével, hogy egy udvari ebéd alkalmával, melyen
legmagasabb rokonai s legfőbb hivatalnokai voltak jelen, megfordított
tányérjának fenekét a gyertya fölé tartva, befüstölte s azután egy
fogpiszkálóval e füstalapba egy holdvilágos tájképet hevenyészett, –
tréfából, unalomból. S egy hét mulva valamennyi képes újság tele volt az
ő remekművének aqua tinta másolatával s értekezéseket irtak róla a
legszakértőbb modorban, hogy a király mily kitünő «fumi» rajzoló, kit e
genreben a leghiresebb Gally mellé lehet tenni.
Mikor ő felsége vadászköntösét felvette, egy ív khinai répapapirost
pálczavékonyságban összegöngyölgetett s annak üregét teledugta minden
szinü pastell-darabokkal.
Midőn a király vadászatra indult, a fővadászmester egy Engendre-féle
lőfegyvert szokott ő felségének præsentálni. Ez a fegyver a
fővadászmester által töltetett meg s két csőből áll; az egyik csőben van
húsz töltény, miket egy gépmű egyenkint a másik cső lőkamarájába
áttaszít, két lövés között csak két másodpercznyi időköz szükséges. A
töltények durranyagát az úgynevezett «német fehérpor» képezi, mely
vérlugsavból, égenyzöldegből és nádczukorból készül; nagyobb veterővel
bir, mint a fekete lőpor, s nehezebben lobban fel; minthogy azonban a
vasat erősen rozsdásítja, a hozzávaló fegyver csövének aranynyal kell
burkolva lenni.
Ezt a fegyvert, miután a fővadászmester átadta ő felségének, egy
hozzávaló bőrtokba helyezik; a tokot bezárják s a kulcsát átadják a
királynak. E fegyver által a király fel van szabadítva – a puskatöltő
személy (Hofbüchsenspanner) alkalmatlan közellététől.
Az alatt, míg a királytól a fővadászmester eltávozott, hogy a fő udvari
vadászt beküldje a fegyver átvételeért, a király belecsusztatá a puska
üres csövébe az épen beleillő papirgöngyöt a pastelldarabokkal, s azzal
bezárta a tokot.
A várhoz csatolt écurie udvarában már összegyülve vártak a magas és
legmagasabb vendégek ő felségére, szeszélyes vadászöltözetekben. A
főrendü vadászcsoport közepett ő fensége Henrik Zsigmond főherczeg
magyarázá a szakértő fenségeknek és főméltóságoknak a «dingó kopók»
előnyeit.
Ezek igen nevezetes állatok. Az angol rókakopók s az ausztráliai vad
dingók keresztezéséből származott korcsok. Egyik különösségük az, hogy
nemnélküliek.
– Tehát kutya-öszvérek! jegyzé meg elmésen ő fensége VI. Napoleon Lajos,
egy finom testalkatu mozgékony ifju, kinek dicső őséből már egyetlenegy
vonása sincs.
– Tökéletesen. És ennélfogva rendkívül közönyösek minden fajukbeli állat
iránt. A másik tulajdonságuk az, hogy nem ugatnak.
– És ez mire jó egy vadászkutyánál? szólt közbe Vilmos herczeg, a Welf
trón aspiráns örököse, egy minden tekintetben hosszú uraság, ki ha a
nagy állát az előtte szólott franczia prætendensnek cserébe adhatná, azt
nagyon boldoggá tenné vele, a megközelített Napoleoni családi
hasonlatosság szempontjából.
Henrik Zsigmond főherczeg kész volt a magyarázattal. Ő a vadászati
szaktudományban akadémiai végzettséggel bir.
– Ezek az előnyök majd mindjárt ki fognak tünni a «gnu» vadászatnál.
Méltóztatnak tudni fenségeitek, hogy a mióta a budai erődítések
elkészültek, az enceintebe eső nagy terjedelmű erdőségeket a kormány az
országos acclimatáló társulatnak adta által. Ez a többi között
meghonosította az afrikai gnut. Ez a sajátszerű állat, mely a szarvast,
a bivalyt és a lovat egyesíti magában, eddigelé csak lesből, vagy
cserkészve volt vadászható. A hajtóvadászat nem sikerült ellene, mert a
mint a gnu meghallja az ebcsaholást, az egész csorda összeszalad, a
fejét befelé, a hátulját kifelé fordítja, s olyankor semmi kutya rá nem
uszítható. A hosszú fehér lófarkáról azt hiszi a kutya, hogy lovat lát
maga előtt s azt nem támadja meg. Ha pedig magányos gnut lephet külön a
vadászeb, az szemközt fordul vele: vakmerő, gonosz állat; meg nem fut a
helyéből, ott verekszik egy helyben az ebekkel, s megpiszkolja
vadászkutyáinkat. Aztán van ennek az állatnak az egész kinézésében
valami igéző, a mi megrettenti a kutyákat. Barna, karcsu, paripának
termett törzsökéhez, hajlékony nyakához, a vad tekintetü fekete bivaly
fő, nyakán a fölfelé álló lósörény, félig fehér, félig fekete, széles
homlokán fehér bozontos üstök, állkapczáján hosszú fekete szakáll, s a
rettenetes főn két erős, előhajló szarv, mely először lefelé görbül,
aztán egyenesen fölfelé. És ehhez oly karcsú lábak, mint a szarvasé,
hasított patával; és gyors mozdulatok, mint az ördögé. Valamennyi
kutyafajtánk mind szégyent vall ellenében. Hanem végre kitaláltuk a
megfelelő tromfot. Nézzék fenségtek ezt a gyönyörű állatot! (Itt ő
fensége odahúzta magához örvénél fogva a dingokopót.)
E perczben érkezett meg a király a vadásztársaság közé. Hódolattal
nyitottak neki utat egész a nap hőseig: a nevezetes ebig.
Ő fensége Henrik Zsigmond a legmagasabb jelenlét által buzdítva, most
már egész teljében kifejtette kynologiai ismereteit.
– Van szerencsém felségednek legalázatosabban bemutatni a vadásztudomány
legújabb vívmányát, a néma dingó-kopót, mely az eddig vadászhatatlannak
tartott gnunak képes lesz a parolit megadni. Ez az állat mindazt
egyesíti magában, a mi egy vadászkutyánál tökéletesség. Arczvonásai
hasonlítnak a tübeti doggehoz; hasított széles orra, lefityegő alsó
ajkai s az a bizonyos ráncz, mely a szájtól a szemig huzódik, olyanforma
tekintetet ád neki, mintha gúnyosan nevetne; míg az erős mellkas, a
felálló hegyes szőrös fülek a dán molossra emlékeztetnek. Karcsu
lábainak minden inát megszámlálhatni a bőrön keresztül, s ha csak gyors
lábai, éles tekintete, finom hallása után itélnők meg családi
rokonságát, inkább agárnak kellene őt neveznünk; de nemesi criteriona
épen a szaglásban rejlik; ebben túltesz az angol pointeren, sőt a gál
véreben is, melyhez egérszinű bozontos szőre oly meglepően hasonlít. De
most következnek legaristocraticusabb kitünőségei. Ez valóságos ivadéka
az ősebnek, a mebbiának, mely csupa autochton szenvedélyből egymagára
szokott vadászni: nem éhségből, csak noble passióból, s vadászik nálánál
erősebb dúvadakra is. Első lábain csak négy körme van s azok olyan
élesek, mint a hyénáé, melyhez fölálló sörénye is némileg hasonlatossá
teszi; ámbár szemfogainak hiányzása az alsó állkapczából emlékeztet a
nepali buansura. Hanem a mi végre elvitathatatlanná teszi az ereiben
folyó dingó vért, a mint a mexicói mondaná: «sangre azul;» ez először is
az a sajátságos dingó bűz rajta, mely valami keverék a sakál és
czibetmacska szagából, s másodszor, ez a veleszületett specificus
gyülölet, a többi kutyáktól rettegett gnu ellenében, melyet képes
egymagában felverni, meghajtani, vele megküzdeni és azt lefogni,
egyetlen csahintás nélkül.
A király oldala melletti miniszter, gróf Bodzay Titusz gyönyörteljes
bámulattal hallgatá a főherczeg előadását: «ez aztán a mi emberünk!»
Ő felsége pedig azt mondá a felmagasztalt hybridumra, hogy:
– Fertelmes állat!…
(«Ki nem állhatja a vadászebeket!» sugák egymásnak a magas uraságok,
nagyokat sóhajtva utána.)
Ő felsége aztán felült nyitott kocsijába, melléje a miniszter, ki a
kocsikázás alatt következő előterjesztést tett a királynak:
– Egy titkos összeesküvésről kell felségedet értesítenem, melyet az
egész vadásztársaság, ő fenségével Henrik Zsigmond főherczeggel az élén,
tervezett. – Magam részére, ki szintén részes vagyok a complottban,
kegyelmet esdek. Minthogy felséged az elmult éjt ébren tölté, sőt ki is
fárasztá magát az országház megmentése közben, minden alattvalójának
méltó bámulatára a legnagyobb veszély szinhelyén buzdítva ernyedetlenül,
annálfogva a vadásztársulat azt a tervet gondolta ki, hogy a
hajtóvadászatot a Jánoshegy nyugati oldalán kezdi meg; felséged számára
várópontul az agancskunyhó jelöltetvén ki. A vadászcordon egész a
kápolnáig és a disznófőig fog terjedni, s nagy messzeségben távol tart
minden közeledőt. Mire a hajtás az agancskunyhóig érkezik, a felvert
gnut egyenesen arra terelve, akkorra elmulik dél. Délig felséged
közóhajtásunk szerint kipihenheti a mult éj fáradalmait. Ezt nem kellett
volna elárulnom, de felséged magas személye iránti hűségem minden egyéb
tekintetnél előbb való.
Mindezt a miniszter olyan komoly páthoszszal adá elő, hogy ő felsége
egész fejedelmi teljhatalmával birta csak önmagát megakadályozni a
hangos hahotára fakadástól.
Az említett agancskunyhó egy kisded, barok ízlésű vadásztanya volt a
hajdani Svábhegy és Zugliget találkozójánál, azon a gyönyörű fensikon
túl, a mit «Mátyás király sétányának» tartanak. A kunyhó oszlopfői
mindennemű agancsokból vannak alakítva, az ajtó fölött egy óriási
iramszarvas fő tartja roppant lapátjaival a kiugró tetőzetet, melyen
sűrűen felfutó repkény képez egy természetalkotta árnyékos marquiset a
bejárat két oldalán.
Kedves nyugalmas hely, vadásznak – és gondolkozónak.
E vadászlak előtti téren találkoztak össze a nagynevű vadászok, mielőtt
állásaikra szétvezényeltetnének.
A fensík meredélyére állva, a legfelségesebb panoráma tünt eléjük.
Balról a vulkánalakú Jánoshegy, sűrű bükkerdejéből kiemelkedő
váracsával, melytől egy sor Maximilián-toronynyal erődített bástya fut
alá a zugligetig, jobbról a Vezérhalom, Istenhegy erdőlepte oldalai, uri
várkastélyok szeszélyes ormaival; a két erdős magaslat között a mosolygó
zugliget, melyet az acclimatáló társulat ausztráliai, japáni és chinai
fákkal telepített be. Gyönyörűen tünik fel különösen a zugliget villái
között elkigyózó sétány, melynek két-két sor fája, az egyik a japáni
mikánfa, a másik egy új-hollandi santalfaj, a mikánfa levelei csaknem
fehérek, a japáni santal levelei pedig kékek; úgy, hogy a távolból e
sétányút mint egy kettős kék-fehér szalag tünik ki. E sétányt egy kedves
emlékű királyné nevére Erzsébet útnak nevezik. Innen elkezdve azután
nagy messzeségig, egy óriási háztömkeleg látszik. Budapest, Ó-Buda
egybeolvadva a hajdani falvakkal. Új-Pest, Fóth, Palota, Czinkota, Rákos
képezik a tovaterjedő város előrészeit; s keresztülszeli azt a
méltóságos ősfolyam, melynek azur tükrén hajórajok usznak egymást
előzve, kerülve (nem gőzhajók többé, a villany gép elfelejteté a gőzt és
kőszénfűtött üstöt), s e tekintélyes metropolison túl terül aztán a
világrész egyik legszebb rónája, melynek látkörét a föld hajlása képezi.
Gyönyörű távol: a minőt Markó képein bámultunk egykoron.
Ez a fejedelmi kilátás ismeretes is minden tourista előtt; le is van
rajzolva, lefestve, lefényképezve számtalanszor.
A vadásztársaság a reggeli vadászkorty fölhajtása után nem is állhatá
meg, hogy egy pillantást ne szenteljen nagy munkája előtt a felséges
látványnak.
«Milyen szép ország!» sóhajtá magában a Napoleon-utód. «S ez az én ősömé
lehetett volna, a kinek úgy volt felajánlva, mint egy szippanat burnót.»
«Milyen szép ország!» áhítá magában a welf herczeg, félig nyitott
szájjal. «S ez egykor Németországhoz fog tartozni szintén.»
«Milyen szép ország!» gondolá magában a szerb trónkövetelő, ajkába
harapva. «Hogy fognak ezen nemsokára az orosz paripák végig taposni!»
«Milyen szép ország!» mondá magában büszkén Henrik Zsigmond főherczeg.
«S ebben én vagyok a leggazdagabb úr!»
A király pedig talán ezt sóhajtá:
«Milyen szép ország! S ebben az országban, mely az enyém, nincs egy
ember, a ki az enyém volna.»
Ki mit gondolt, bizonynyal megtartotta magának, s azzal kiadva a
vadászparolákat, az erdők ösvényein szétoszlott a vadásztársaság;
egyedül hagyva a királyt az agancsháznál.
A terv, mint már el van árulva, az volt, hogy ő felsége hadd pihenje ki
magát az agancsházban; addig a vadásztársaság a kopó falkával a
máriaremetei völgyben felhajtja a gnu-csordát, a bikát kiszakítják
belőle, mely a csaholásra makacs lesz és helyt áll, akkor aztán
ráeresztik a dingókopót s az egymagában meghajtja a gnu-bikát s ha
minden előintézkedés sikerül, épen ő felsége álláspontja felé fogja
szorítani, hogy az a legmagasabb vadász által ejtessék el.
Mikor aztán ő felsége egyedül maradt, nem használta fel az alkalmat,
hogy letehesse magáról a királyt és lehessen ember, a ki ha elfáradt,
aluszik; nem: több akart lenni, mint király. Nem pihenni: alkotni akart.
Mikor ezen a szép látványon végigtekintett, a királyi lélek azt suttogá
benne: «Tudnád-e még ezt a szép országot, mely felül növekedik, alul
rohad, újra alkotni?» a művészi szellem pedig azt kérdezé tőle:
«Tudnál-e egy ilyen képet alkotni?»
Megkisérlé.
Hiszen lefestették már sokan; nagy, híres művészek, a fényirda hiven
visszaadta azt halmozott szépségeinek minden részletével.
A király mást gondolt.
Húsz lépéssel hátrább lépve, mint a honnan mások felfogták e képet, a
fensik szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti
völgy, az istenhegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fensík
őserdeje: a sok százados bükk és kőrisfák, mohos repkényes oldalaikkal,
az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon
tekintetét nyujtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint
Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre
rögtön, minden átmenet nélkül előtünik a távolban elterülő város, a kék
folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna,
ködbevesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, a mi
a művésznek a legelső eszmét adta.
Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott
állt az agancsház marquisea alatt: a király elkezdett alkotni.
Csak vázlat volt, a mit készített, csak pastellrajz, érdes papirlapra.
Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt
adta vissza.
S a mint műve fejlődött rajzónja alatt, lelke akként emelkedett azzal
együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra
szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál
jobban kitünt: a zord, hideg, túlerőteljes és a meleg, világító,
gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmoniában áll;
lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifju
metropólis, egy nevető róna.
A nap már delelőre járt, mikorra a király elkészült a brouillonnal. És
akkor aztán, mikor maga elé állítá a hevenyészett vázlatot, akkor – nem
volt vele megelégedve. A művész szeme felfedezte a hiányt. Ez a kép
üres. Egy holt erdő és egy néma város. Hatása végtelen melancholia.
Pedig nem illik a kettő közzé semmi. Emberi képek, vadászok, nymfák,
népies alakok egyszerre lerántanák azt a mysticus hatást, a mit e kép
felmutat, s mely igézet pedig hibája marad a képnek: hatást gyakorol,
melyről a néző nem tud magának számot adni.
A művészi ábrándokat egyszerre fölzavarta a hajtóvadászat zaja; a hajtók
trombitái, a kopók csaholásai már a Jánoshegy innenső oldalán kezdtek
megzendülni, s terv szerint az agancsház felé közeledének.
A vadászlak mögött sűrű virginai borókabozót lepte el a fák alját
világoskék bogyóival; – mintha nefelejtsvirággal volna behintve.
A távolból a bozóton keresztül törő csörtetés hangzott, mely egyenesen
az agancsház felé közelített.
A király hirtelen összegöngyölíté cartonját s visszadugta azt
vadászfegyvere csövébe. A vadásztársaság rajta kaphatná, hogy ő tájképet
rajzol, s minő gunyolodás lenne abból! Úgy járna, mint egykori királyi
rokona, bajor Lajos, mikor Tristán jelmezében kapták udvaronczai –
énekelve!
«Szolgák» foglalatossága a művészet.
Ámde az, a mi a király háta mögött a cserjéből előtört, nem vadász volt,
hanem maga a vad.
A gnu.
A capföldi indigena nagy szökésekkel veté magát keresztül bozóton és
dült fákon, s azután poroszka lépésben, mint a zsiraff, ügetett ki a
tisztásra, két szélső lábát emelve egyszerre.
A mint azután a meredélyhez ért, ott egyszerre megállt és visszanézett.
Afrikai utazók régen említék már azt a szokását e vadnak, hogy mikor
üldözőjét jól elhagyta, akkor megáll, visszanéz rá, bevárja s akkor
odább csalja maga után, mig jól kifárasztotta; végre helyt áll neki s
megverekszik vele.
A királynak alkalma volt húsz lépésnyi közelből szemlélhetni e vadat.
Gyönyörű példány volt. Öt éves bika; évei számát szarvai tövén mutatják
a rovátkák. Alakja magasságra egy erőteljes paripáé, nyakát is úgy
tartja, mint egy büszke mén, s hosszú fehér farkát is épen úgy emeli
lobogósan a magasba. De szőre az iramvadéhoz hasonlít, s lábai karcsuk,
mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni,
a vadkan, a hyéna, a taránd sörénye ilyen, de ez még bozontosabb, alul
fehér, felül fekete, s bevégzi e minden állatból összerakott hybridumot
az ijesztő, széles homlokú bivalyfej; csak hogy nála az előre hajlott
bivalyszarvak még visszahajlanak merészen fölfelé; ehhez még egy fehér
bozontos üstök a homlokon, s egy hosszú fekete kecskeszakáll az állon. S
a fertelmes főhöz a legszelidebb szép szemek, minők a zsiraffé: mintha
ez az ördögfő csak egy rut álarcz volna, melynek rémképét a két dióbarna
szem meghazudtolja.
De az ellenfél sem váratott magára sokáig. Ugyanazon a nyomon, melyen a
juniperus bozóton át tört a gnu, rohant elő a dingó-kopó, csaholás
nélkül, bozontos farka villanyberzedten repült utána, szemei vérben
forogtak, lefityedt alsó ajkáról szakadt a tajték, szökellései inkább
hasonlítottak a farkaséhoz, mint a kutyáéhoz, orrát csaknem a földön
hordozta. A gnu bevárta őt. Elfogadta a párbajt. A dingó-kopónak
sikerült őt csordájától külön szakítani, de neki is sikerült a
dingó-kopót elválasztani a többi falkától. Most aztán helyt állt neki,
hogy megmérkőzzenek egymással.
Remek bajvivás volt az. A véreb nekiszáguldott a szarvas vadnak
egyenesen s a mint közel ért hozzá, egyszerre félrecsapott, azzal a
szándékkal, hogy a hasa alá vághasson, s akkor egy csapással kihasítsa
az oldalát, míg a gnu a szemközti rohamot várva, szarvaival a levegőbe
döf el. Csakhogy a gnu nem csak a szarvaival, hanem a lábaival is tudja
védeni magát. Külön mindegyik hátulsó lábával s együtt tud veszedelmes
rugásokat adni, s ha ért a vadászeb a cseltámadásokhoz, azokkal szemben
a gnu valóságos ördögtánczot jár; bámulatos gyorsasággal veti magát
egyik oldalról a másikra, hol farral, hol szarvval fordulva
ellenfelének, éles patáival felrugdal a légbe, hegyes szarva villáival
felhasogatja a gyepet. Sörényének egy-egy csimbókja már a dingó-kopó
fogai közt maradt, de az is kapott már cserébe egy-egy rugást. – Most
egyszerre lesunyja magát a véreb a fűbe, fejét a földre fekteti, csak
fara van magasra emelve. Lompos farka időközönkint ideges csapásokkal
veri horpaszait, fülei fel vannak hegyezve. Igy marad fekve ott. Pihen
talán? Nem! A végső veszedelmes szökéshez készül. Erejét szedi össze: a
távolságot méri ki, a gnu hat lépésnyire áll előtte, a végső szökéssel a
dingó-kopónak párduczmódra kell a gnu nyakára ugrani, éles körmeit a
bőrébe vágni s fogaival a torkát átharapni.
A mint a kutya e lesunyó fekvésbe húzta össze magát, a gnu is veszteg
maradt. Ösztöne sugalta neki, hogy most kell vigyáznia legjobban, hogy
ellenfeléről egy pillanatra sem szabad a szemét levenni, hogy
végveszedelme előtt veszteg kell megállnia.
A kétszarvu vad oly nyugodtan állt ott a fensíkon, fejét magasra emelve,
mozdulatlanul, a hogy csak vadász kivánhat maga elé kapóra vadat,
ballapoczkájával a király felé fordulva, ki húsz lépésnyi közelben ült a
repkénylepte bozót mögött. A legbiztosabb lövés.
A király csendesen kivette tokjából fegyverét.
De nem azért, hogy a gnut lelője vele; hisz akkor a kartonját is
foszlánynyá lőtte volna, mely a csőbe volt dugva. Nem. A vázlatot vonta
ki belőle s azt kiteríté maga elé, – és azokat a feszült pillanatokat, a
mig az üldözött vad és az üldöző egymással farkasszemet néznek, arra
használta föl, hogy a «szép szörnyeteget» odarajzolja vázlatára.
Királyi hidegvér kellett ahhoz, – s még valamivel több – művészi
nyugalom!
A szarvasvad bizonyosan észrevette az emberi mozdulatot is, mert annak a
szeme minden oldalra szokott látni; hanem azért mozdulatlan maradt. Két
ellensége közül kiismerte tán az a csodaösztön, mit az «állatok
lelkének» neveznek, hogy ez itt egy fejedelmi lelkes lény; amaz ott egy
czudar szolgaállat s attól kell félnie inkább. Veszteg állt, míg a
király művészi rajzónja büszke idomait gyors kézzel vázolá s mintha
kevély volna e kitüntetésre, magasra felemelé a légbe az orrát és
megszólalt.
Igen is. A gnunak szava van, széles alsó ajkai, mozgékony nyelve emberi
hangokat adnak, miket lesben álló vadászok mindig egyformán szoktak tőle
hallani. Ezek talán a vészt jelző szók nála.
A végveszély előtt álló gnu e szókat mondja panaszos méla hangon:
«Onje, – navend – belem.»
A beszélő állat nyaka magasra volt felnyujtva ekkor, orra az ég felé
emelve, szarvai hátrahajolva. A legkedvezőbb pillanat a dingó-kopónak a
rárohanásra.