egészen úgy van; mert akkor még jó volna. Hanem elmond sok igazat is, de
azokat hazugság alakjában adja elő; azután meg úgy hazudik, hogy az
ember azt hiszi, hogy igazat mond. Telegrammokat közöl a világ minden
részéből mindennap, a mikről tudja minden ember, hogy itt készültek, de
azért mégis mindenki elhiszi. Vezérczikkeket ír olyan dolgokról, a mik
soha sem történtek meg; idéz nevezetes könyvekből nagy mondatokat, a mik
nincsenek odairva; országgyülési tudósításaiban a legkomolyabb hangon
mondat el olyan bolondokat a képviselőkkel, a miket azok soha se
mondtak; utaztat előre-hátra nevezetes embereket, mikor épen betegen
feküsznek; összeházasít nyolczvan esztendős dámákat tizenhét esztendős
hadapródokkal; örököltet milliomokat ismeretlenül elhalt nábobok után
hátramaradt családokkal s mikor az ország minden részéből összefutnak,
akkor sül ki, hogy a nábob egy napszámos volt, a kit az utczán megütött
a guta a sok pálinkától. Csinál háborukat a világminden nemzetei között;
fenyegetőzéseket ad a miniszterek szájába, csapatmozgalmakat,
hajóhadrajok kiindulását jelezi, mikor azok legjobban pihennek; ajánlja
sikeres tőkebefektetésül az olyan vállalatokat, a mik holnap már bukni
fognak; majd meg kollektát nyit meggazdagodott bankárok és földesurak
számára és maga megkezdi a jótékony adakozást tíz koronával. Megbirálja
a könyveket, az államgazdászatot mint jó szakácskönyvet, a komoly
historiát mint humoristikus regényt; fölléptet sánta embereket mint
ballettánczosokat, komoly öreg urakat a jockeyklubból szerződtet a nagy
operához másodtenoroknak, bukott daraboknak a szerzőit kikeresi a
felsőház tagjai közül. Megérkeztet a fővárosba külföldi potentátokat,
leirja az egész kiséretüket, hová szálltak, hogy vannak öltözve s
ráuszítja a félvárost arra a vendéglőre a chinai császárt keresni. Közöl
egész törvényjavaslatokat, a mikről egy miniszter se tud semmit.
Meghalat és eltemet a legszebb parádéval életben lévő embereket, még a
búcsúztatókat is közli, a miket fölöttük elmondtak; s a születtek
lajstromára oda tesz minden új főispánt meg éneklő prépostot.
– De hisz az igen ártatlan tréfa attól a Le Menteurtől.
– Hiszen ártatlan, a míg hazudik. A publikum a bolond, a mért elhiszi. Ő
előre megmondja, hogy az egész lapja csupa hazugság, ott van a czímén.
Hanem azután keveri a sok hazugságot igaz dolgokkal. Elővesz minden
minisztert, papot, bankárt, tábornokot, primadonnát, udvarhölgyet s a mi
hirt elkaphat felőlük, azt rendre kitálalja; hanem aztán hozzá teszi:
lássa az ember, miként rágalmazzák a legtiszteletreméltóbb magas
személyeket, ilyen hazugságokat költenek felőlük; a közönség annál
inkább elhiszi, hogy igaz az mind. Még ő felségét sem kiméli a gonosz.
– Ah! A fripon! S nem csukják be?
– Dehogy nem. Minden héten elitélik. De hasztalan, mert a mint az egyik
ajtón becsukják, ő felsége a másik ajtón mindjárt kiereszteti,
megkegyelmez neki.
– Ah! Coquin! – Monda nemes méltatlankodással a czukrász s földhöz
csapva az infamis lapot, kegyetlenül megtaposta azt a papucsával és
ráköpködött.
Aztán felvette az összegyürt hirlapot, kiterjesztette azt az asztalra s
kiváncsian végig tekintgette ennek ismeretlen hieroglyphjait.
– Eh, mégis csak szeretné az ember tudni, hogy mivel rágalmazhat ez a
mesquin bennünket? (Már tudniillik az udvari czukrászt meg a királyt.)
– A futár úr ért magyarul! mondá a főkomornyik úr.
– De az udvari czukrász úr egészen összesározta a sarkával a lapot s rá
is köpködött.
Az udvari czukrász úr aztán szépen letörülgette a fehér kötényével a
gonosz lapról a meggyalázás nyomait. Így ni, már most lehet belőle
felolvasni.
A futár úr ráhagyta magát venni időtöltésből.
Tehát legelőször is jönnek a kinevezések.
«Ő felsége kinevezte összes hadseregei vezértábornokává a diadalairól
hirhedett General O-Briet.»
A főkomornyik a theás csészébe nevetett, melyből épen az utolsó kortyot
hörpölte ki.
Az udvari czukrász úr tudatlan arczczal kérdezé:
– De hát ki az a General O-Brie? soha sem hallottam a diadalairól.
A főkomornyik úr felvilágosítá róla.
– Az egy angol versenyparipa, a ki mint legjobb futó, minden lóversenyen
győzni szokott.
– Ah! fripon!
Azután következett egy idióta, a kit kineveztek egyetemi tanárnak, egy
consiliárius, a kinek szép neje van s annak egy püspök a gyóntató atyja,
ennek a prælatusnak a helyébe püspöknek. Egy pár megszökött csaló
mindenféle érdemrendekkel dekoráltatott, egy zsivány, a ki élethosszig
lett elitélve, érdemeinek elismerése mellett nyugdíjaztatott; Budapest
város főkapitánya a vakok intézetéhez főigazgatónak áttétetett, az
illető miniszterek ellenjegyzése mellett.
Azután jön egy vezérczikk, melynek vezéreszméje az, hogy a
minisztereknek kevés a fizetésük s azt irányadó körökben még egyszer
annyira szándékoznak felemelni. Pártolja ez eszmét. Elmondja, hogy
milyen sok dolga van egy miniszternek s mennyire kell költenie? A czikk
oly tulbuzgó loyalitással van irva, hogy az ember azt hinné: a
sajtóirodából került ki, csak az a gonoszság benne, hogy egy szó sem
igaz benne.
Következik egy másik vezérczikk, hanem az egészen be van festve
feketével. A Le Menteur ezzel azt hazudja, hogy censura törülte ki azt a
czikkét; pedig hiszen korlátlan sajtószabadság van az országban.
Azután jön a «legujabb a csatatérről». Ez egy másodszori
képviselőválasztásnak a leirása, melyben számos a halott és sebesült.
Ezt még el is lehet hinni.
Következik egy országgyülési tudósítás.
Elnök csenget. Jegyző felkiált: orémus! (Azt hiszi, most is ministrál.)
Előadatnak mindenféle bolond kérvények. Azután jön a napirenden levő
tárgy: törvényjavaslat a delegátiókban használandó dualistikus nyelv
tárgyában: e szerint a præpositiók, nomen propriumok, adverbiumok és a
conjugatió, declinatió ragasztékai lesznek magyarok, a verbumok,
substantivumok és adjectivumok pedig németek. Dualismus nyelve. Az
oppositió részéről feljegyzett első szónok beszéde közepén a kormánypárt
lármásan követeli a cloturet. A javaslat nagy szótöbbséggel
elfogadtatik.
Következik a pénzügyminiszteri előterjesztés. A pénzügyminiszter
gratulál az országnak, hogy az idén megint rossz termés volt. Mikor
rossz termés van, a birtokosok nem tudják fizetni az adót, akkor az
állam elkótyavetyéli jószágaikat, a vételárból először megkapja az adót
simplán, azután megkapja a vevőtől átiratási díj fejében duplán és így
minden inséges esztendő kettős haszon az államháztartásnak.
Azután jön egy hatalmas külföldi szemle, alapos conjectural politikával
keverve.
Kezdődik az amerikai Egyesült-Államokon; ott az elnök Talbot
meghalálozván, nagy lett a zavar. A Monroe-doctrina győzött. De viszont
a Knownothingok bukásban vannak. A német elem az ir katholikusokkal
kezet fogva, ligát csinált. Megszületett Amerikában is a nemzetiségi
kérdés. Minden nemzetiség a saját jelöltjét akarja az elnöki székre
juttatni. Szerencsére a spiritisták dominálják még eddig valamennyit s a
«mediumok» ellensulyozzák a demagogokat. A nők szavazatképessége
elfogadtatott. És így bizonyos kilátás van arra, hogy új elnöknek a
megholt elnök özvegye fog megválasztatni, a mi a legszerencsésebb
megoldás lenne.
És abban az esetben a világ két legnagyobb respublikájának kormányát nők
fognák vezetni. Az orosz respublika elnöke is nő: Madame Sasza. Ezen
genialis asszonyságnak legújabb rendelete szerint egész Oroszországban a
mennoniták dogmái lesznek elfogadva. Ezen tan szerint minden nőnemen
levő polgár tizenhat éves korában, a férfiak pedig tizennyolcz éves
korukban újra megkereszteltetnek a teplomban, coram publico, még pedig
tetőtől talpig in statu naturali. – Ez isteneknek való látvány lesz. –
Ugyanott minden magánvagyon államtulajdonnak nyilváníttatott, a házasság
eltörültetett s a törvényszékek megszüntettettek. Minden magánadósság
quitt. Uj Eldorádó.
Németország fel van izgatva az amerikai és oroszországi nagy események
által. A nemzeti közvélemény sürgeti az amerikai fajrokonok
segélyezését. Amerikai invasió küszöbén állunk. Legközelébb a frankfurti
kamarák elé törvényjavaslat terjesztetett, mely a hadkötelezettséget a
nőnemre is kiterjesztetni indítványozza, egyelőre csak a sanitæts-corps,
ambulance-, pionnier- és megszálló-csapatok képeztetvén belőlük, midőn
az összes férfilakosság a harczmezőn van. A Staats-Schatz tízezer millió
márkára szaporíttatott aranyban.
Mindezekkel ellentétben Francziaország a puritán elvek és philosophiai
higgadtság politikáját folytatja tovább is. Párisból még a divat is
számüzetett s átköltözött a Spree mellé. (Lásd alább «Divat»
rovatunkat.) A köztársaságnak a legnagyobb szerencséje, hogy a
trónprætendensek száma annyira szaporodott már, hogy egymás közt sem
birnak megegyezni. A Bourbon, Orleans családok mellé támadt még egy új
Orleans sarj, mely documentálja, hogy az ő őse volt az igazi Orleans,
nem Lajos Fülöp, azt csak kicserélték vele. Viszont a Napoleon-családnak
keserü küzdelmei vannak a Plonplon, Napoleon Péter, Wyse, Bellanger Mimi
és Pearl Cora legitim ivadékai között, a mi a republikánusok dolgát
nagyon megkönnyebbíti.
Olaszország az anglikán egyházat adoptálta. Ez által hetvennégyezer
abbate, szerzetes és tertiárius, huszonhatezer apácza lett exlex
állapotba téve, s miután ez a nagy szám Graubündten cantonban és
Tyrolban mind el nem fér, jórészt Magyarországon fog megtelepedni, a mi
által ismét egy lépcsővel közelebb jutunk a paradicsomhoz. Szerbia
alkotmánya tökéletesíttetett az által, hogy a szerb császár kinevezte a
felsőházat, melyhez nagy contingenst szolgáltattak az Oroszországból
emigrált grófok és herczegek. Míg másik szomszédunk Románia a népnevelés
terén ért el eddigelé csodálatos előmeneteleket, iskolái a
schweicziakkal vetekednek, s mióta a zsidó emancipatiót törvényesen
létrehozta, financziái is kitünően megjavultak.
A török birodalom is folytatja újjászületési munkáját. Az alkotmányos
szultán ma irta alá (lásd terjedelmes táviratunkat alább) a nők
fátyoltalanul megjelenhetése felől hozott törvényczikkét a divánnak;
ugyanott harmadszori felolvasáson ment keresztül a bortilalmat
megszüntető bill s az nap este minden imám, uléma és softa s valamennyi
dervis részegen tánczolt az utczán. Az aranyszarv-öböl szabad kikötőnek
nyilváníttatott.
(«Csak már legalább azt tudná az ember, hogy mind hazugság-e ez igazán!»
sóhajta fel az udvari czukrász.)
Következik a közgazdászat.
«Börzehirek. Wasserpolak és társai egyletet alakítottak, melynek czíme:
«Első általános házfeltörési, zsebmetszési és utonállási
részvénytársulat», vidéki lólopási filiálékkal, összekötve ugyanezek
ellen biztosító-osztálylyal. Ilyen egyletnek valóban rég szükségét
éreztük már. A társulat gazdag dividendákat fog osztani. A részvények
százszorosan túl vannak jegyezve. Úgy halljuk, hogy a kormány maga is
itt akarja biztosítani a postáit, a sürű kirablások ellen». – A
fiókpesti, árnyékpesti és kölyökpesti egyesült tarhonyaörlő gyárak a
mult éjjel liquidáltak. Mind a három egyszerre leégett. A számadások,
mérleg stb. mind bennégtek. – A spanyol-magyar bank és a
török-magyar-bank fusionálni akarnak a görög-montenegrói bankkal. Agio:
arany, ezüst semmi áron, 100 rézfillér ára 180 papirosban».
Itt van megint egy sensatios hír.
«Hiteles mérnöki tekintélyek mint bizonyost állítják, hogy midőn a
Vaskapunál a Duna utolsó akadályai is fel lesznek robbantva, ez által a
folyam oly sebes lefolyást kap, hogy nyáron át Budáról Pestre gyalog át
lehet gázolni, Bécsnél pedig épen csak a medre fog látszani a büszke
folyamnak. Hová lesznek gőzhajóink?!!! Videant consules!»
No meg egy kis epidemia-hír.
«Chinával való összeköttetésünk egy újabb ismeretlen dögvészt hozott
Európára. Ez a ráng-düh. A szerencsétlenek, a kik azt megkapják, először
a kezeikkel, azután a lábaikkal, utoljára a szemükkel, szájukkal,
nyakukkal kezdenek rángatózni; a betegség gyógykezelése iránt
orvosainknak még csak gondolatjuk sincsen. A kimenetel halálos. S e
ragály annyival gonoszabb minden eddigieknél, hogy az ember látásból
megkapja: elég egy ilyen rángatozó beteget látni, hogy az ember rögtön
utána rángatózzék.»
– Dieu mon pére! nekem már kezd a szám rángatózni.
Most jön a törvényszéki tudósítás.
«A. B. tolvaj bepereli a bűnvádi törvényszék előtt C. D. magánzót, kitől
egy órát ellopott, azt hivén, hogy az arany óra, holott csak talmi-óra
volt. Ez csalás. Kéri vádlottat elmarasztaltatni. Törvényszék vádlottat
odautasítja, hogy cserélje ki az ellopott talmi-órát igazi aranynyal.»
Itt van egy hosszu lajstrom vasuti szerencsétlenségekből, a másik
öngyilkosságokból. Állandó rovat.
Művészeti hirek.
«Róma Bécsben. Ez a czíme a legújabb balletnak, mely olyan nagy
sensatiót gerjesztett, Legnagyobb vonzerejét képezi az, a mi el van
belőle hagyva: a tricot.»
Divat.
«A Spree melletti Athenből ez időszakra következő divat van jelezve:
«fleurs animées». Minden hölgy más, alkatához illő virágnak jellemezve.
Egy állandó costumebál. Eddig csak egyféle volt a divat; most
versenyezni fog a penséek divatja a tulipánok, pæoniák, azaleák,
narcziszok, harangvirágok divatjával.»
A három úr csendesen szürcsölte az ananászt. Egyik sem huzta volna
mosolyra az arczát. Egymástól tartottak.
– Hanem hát a miért tulajdonképen ki van tiltva a várpalotából a Le
Menteur, azok az ő «udvari hirei», szólt a futár úr egy rovatot
keresztülugorva észrevehetőleg.
– Hogyan?
– Ah monsieur! Az affreuse!
– Affreuse? Akkor halljuk!
A két idegen ajku úr közelebb dugta fejét a harmadik tolmácsolóhoz,
olyan dolgokat szimatolván, a miket nem lehet fenhangon elmondani.
«Nem tagadhatjuk meg olvasóinktól, hogy néhány legmagasabb körökből
származott mende-mondát fel ne jegyezzünk, előre is kijelentvén, hogy
azok a valótlanság bélyegét viselik magukon. Ezen hirek egymással
összefüggésben állnak. Az első szerint ő fensége Napoleon VI. Lajos
(Bellanger-ág) trónörökös ma esküdött meg – balkézre – ő felsége I.
Olympia királynővel (a nagy operánál); egy más versió szerint az csak
látszólagos házasság, melynek czélja I. Olympiát udvarképessé tenni s a
budai királyi lakba bevezethetni – a hol igen magas pártfogója van. – Ez
a hír kapcsolatba hozatik az udvari rágalmazók által felséges
királyunknak a házasságtól való idegenkedésével, szemben az ultramontán
körök azon suttogásaival, melyek az asketai tartózkodást olynemű
fogadalomnak tulajdonítják, minő Imre herczegünknek szerzé meg a szent
glóriát s szent István családi ágának a magvaszakadást. Mindkét
állítással ellentétben fentartja magát az az udvari pletyka, miszerint ő
felsége eszményi rajongással csüng egy női arczon, melynek miniatur
mását legtitkosabb rejtekfiókjában elzárva tartja. A királynak azonban
lehetetlen azt a hölgyet nőűl venni, mert az egy orthodox zsidóleány, ki
egy koronáért sem akarja apái hitét elhagyni. Mondanom sem kell, hogy ez
mind rágalom, s valóban csodáljuk a kormány türelmét, hogy az ily hirek
koholóit a legnagyobb szigorral nem siet megbüntetni.»
– No nézd a tolvajt, még ő kiabálja, hogy «fogjátok meg!» Szólt méltó
boszankodással az udvari czukrász.
A főkomornyik azonban hirtelen kikapta a magyarázó futár kezéből az
egész hirlapot s az ezüst tálcza alá rejté.
– Hallgassanak, urak! Nem a harangokat verik félre?
– De igen. Tűz van valahol.
– Akkor szedjük magunkat rendbe, mert ő felsége rögtön itt terem; mikor
tűzveszély van, az ágyát is elhagyja és siet oda.
Alig volt idő a csészéket félretenni, s a Le Menteurt a czukrász úr
köténye alá elrejteni. A király szobáiból sebes léptek hangzottak, s ő
felsége kilépett. Még kardját sem ért rá felkötni, azt is kezében hozta.
– Siessen ön, parancsolá a futárnak, szárnysegédemhez, jöjjön utánam.
Lovászomhoz majd lemegyek magam. Mi az éjjeli jelszó, Henrik? Jól van.
Reggelig úgy sem jövök vissza.
– Felséges uram, szólt a főkomornyik alázatosan eléje sasirozva a
fejedelemnek s mélyen lehajtva kopasz fejét. Ha felséged a tűzvész
helyére megy, engedje meg az atlaszinget feladnom.
– Ejh, mit nekem most az atlaszing? mikor az országház ég! szólt a
király türelmetlenül, s nem állva többé szóba senkivel, a szőnyegajtón
át eltávozott, a melyből a csigalépcső vezetett le a várkertbe. Ott volt
egy mellékistállóban három paripa ő felsége számára éjjel-nappal
felnyergelve, miket tűzeseteknél szokott használni.
– Az országház ég! mondá az udvari czukrász. Ez nagyszerü látvány lehet.
Abból a szobából, a hol ők voltak, oda nem lehetett látni; de a király
szobájából igen jól.
A három úrnak ki tilthatta volna azt meg? Az ajtók nyitva voltak. S a
tűzvész törvényen és etiquetten kivüli állapotokat tesz jogosultakká.
E rendkívüli jogra támaszkodva, bátorságot vőnek maguknak a király
hálószobájába belépni.
Az ablakból mutatkozó látvány csakugyan nagyszerű volt.
Az országház mintha a pokol kapujába volna állítva.
– Pompás tűz lehet ott!
– Hát még ha egy jó északi szél támadna, végig égne előttünk az a
palotasor a Duna hosszában. Akkor legalább visszamennénk Bécsbe lakni.
– Au contraire! Akkor épen el nem menne innen ő felsége, a míg a várost
újra fel nem építteti.
A kert felől már hangzott a mének robogása, a mint a legrövidebb úton
sietett ki a király a várpalotából.
– Azonban nem az országház ég! mondá a futár úr, ki Pesten nagy
tájékozottsággal birt. Az a háta mögötti épület, az országos nemzetközi
áruraktár.
– Talán az is «liquidál?»
– Valószinű. S arról, ha akar, meggyuladhat az országház is.
– Pszt! pszt! suttogott a főkomornyik. Ne a tüzet nézzék önök, uraim,
hanem ezt ni:
A király asztalára mutatott.
Ott volt az arczkép.
– Ah! Mind a hárman ráismertek egyszerre.
– Az orosz herczegasszony, Hermione Peleia, suttogá a főkomornyik.
– Tehát ez a királynak a féltett titka? lihegé halkan a testőrfutár,
mialatt mindketten igyekeztek a levél sorain végig futni, mit a király
asztalán felejtett.
– Urak, most jerünk innen; az ajtót bezárom, mert ha ő felsége valamit
megtud, akkor jobb lett volna vakon születnünk.
Mikor aztán a várakozási előszobába visszatértek, mind a hárman leültek
és nagyot hallgattak egymásra pislogatva s mind a hárman azon
igyekeztek, hogy melyik tud ártatlanabb képet mutatni?
Legelőször is az udvari czukrász talált ki magának valami szerepet, a
mivel bebizonyítsa, hogy ő a látott titokból semmit sem ért.
– De hát mi szüksége van ő felségének ezzel titkolózni? Hisz ez nem
zsidóleány, hanem rangjához illő fejedelemnő; nincsen is messze ide: itt
lakik a «vezérhalmi» lovagkastélyban; ha szereti őt, semmi sem áll
utjában, hogy nőül vehesse.
– Ejh, ejh, udvari czukrász úr, feddőzék a főkomornyik úr, ön úgy
látszik, hogy néhány évvel hátramaradt a világtörténelem tanulmányában,
s a magasabb diplomatiáról pedig igen hiányos értesítésekkel bir.
– Már az igaz, nekem csak a geleékre és sauceokra van gondom; s
különösen mint franczia, a barbár népek, oroszok, magyarok, autrichienek
történetét nem szoktam tanulmányozni.
A kitérés sikerült. A főkomornyik úr prédául esett az udvari czukrász
semmit nem tudásának s nagy készséggel világosítá fel őt a következő
históriai egymásutánról:
«Constantin czár, Hermione Peleia herczegasszony atyja, mikor trónra
lépett, az előde által addig követett politikát gyökeresen
megváltoztatta. Felmondta a német barátságot, udvarából kiküszöbölte a
német államférfiakat s elkezdett orosz nemzeti politikát követni s
egyúttal alkotmányos kormányhoz akarta szoktatni a népét. Ez által három
dolgot ért el; az egyik az volt, hogy a német diplomatiát egészen
elidegenítette magától, a másik az, hogy az orosz főnemességet halálos
ellenségévé tette, a harmadik meg, hogy az orosz nép, a mint egy kis
alkotmányos levegőhöz jutott: elkezdett Jacobinus lenni. (Ilyen
veszedelmes dolog az az alkotmány!) Egyszer aztán az orosz főnemesek
összeesküdtek a czár nagybátyjával, Mihálylyal; Constantint letették,
családostól számkivetették s Mihály czár alatt helyreállították a régi
nemesi uralmat s a jobbágyságot. Erre aztán roppant lázadás tört ki. A
felkelők az általuk először használt léggömbök segélyével porrá zúzták a
Kremlint, a benszorult nemesi hadakkal együtt; hová lett Mihály czár,
azt ma sem tudja senki. Szent-Pétervárott most gonoszabbul megy a dolog,
mint Párisban 1792-ben. A rémuralom kormányát egy nő ragadta magához,
kinek neve Alexandra, de a kit népszerüen csak Saszának neveznek, s ez
egy valóságos női Robespierre, egy dæmon, egy szörnyeteg, kinek véres
szeszélyei rettegésben tartják Európát, a ki hadat készít minden ellen,
a mi még fennáll; trón, oltár, nászágy, s ha rémuralmával rendet lesz
képes odahaza csinálni, rövid időn, mint az Apocalypsis hétszarvu
sárkánya fog lerohanni Európa többi országaira. A letett czár Constantin
pedig ide menekült Magyarországra s itt oltalmat talált. Felséges urunk
nem tagadhatá azt meg tőle, ki halálos betegen jött ide; még kevésbé
leányától. Most a vendégszeretet által először is kellemetlenül lett
érintve a német udvar, melylyel Constantin ellenséges viszonyokat
tartott fenn; másodszor ránk idézte veszedelmes figyelmét a rettenetes
szörnyetegnek asszonyi alakban ott a Newa mellett. Ez a szoknyás
Dzsingiszkán nem átallotta nyiltan kihiresztelni, hogy a melyik európai
uralkodó, vagy annak bármelyik ivadéka nőül meri venni a czár leányát,
azt ő rögtön haddal támadja meg, s nem nyugszik, míg a koronás férj és
feleség mint fogoly kezei közt nem lesz. Ez a mi siralmas állapotunk. És
íme, most ő felsége saját koronás uralkodónk ábrándozik a veszedelmes
szép ábrázatról. Jó szerencse, hogy Hermione Peleia herczegasszony,
ismerve a fölöttünk lebegő veszélyt, rendületlenül áll azon elhatározása
mellett, hogy zárdába menjen, s miután ő anyja után római katholika, egy
katholikus kolostort készül alapítani.»
Az udvari czukrász úr olyan áhitattal hallgatta az előadottakat, mintha
ő csakugyan nem tudna mindezekből semmit.
A félrevert harangok folyvást kongtak Budán és Pesten, s a királyi
várpalotának most már minden ablakán világított be a vérvörös ég. Pesten
nagy tűznek kell lenni.
– Hanem urak! mondá végül a főkomornyik. Most aztán hármas lakat legyen
ám mindegyikünknek a száján; mert nem szeretnék annak a háta lenni, a
kinek a nyelve kibeszéli azt, a mit ma láttunk.
Mind a hárman kezet adtak egymásnak, hogy hallgatni fognak mint a sír.
A testőr futár úr pedig azt gondolá magában: «ezért a titokért nekem a
Le Menteur megád száz forintot».
A főkomornyik úr így szólt magához: «a mai felfödözésért Mária Clara
főherczegnő kieszközöl nekem egy Lipót-rendet».
Az udvari czukrász úr pedig már be is irta a bevételek rovatába: «ez
arczkép titkáért ezer rubelem van Pawloff miniszternél
Szent-Pétervárott».
A tüzet csak reggelre tudták eloltani; de az országház megmenekült a
tűzoltók erélye által.
Ő felsége csak hajnal felé érkezett haza. Arcza barna volt a füsttől s
egyenruhája tíz helyen kiégve a ráhullott sziporkáktól, két keztyüje
csupa sár és korom.
Mikor szobájába érkezett, első tekintete az iróasztalán feledt arczképre
esett.
A főkomornyik, ki szobájába kisérte, feszes tisztelgéssel maradt állva
az ajtóban, ő felsége számára tiszta ruhákat tartva készen. Pedáns
borotvált arczán nyoma sem látszott annak, mintha tudna arról valamit,
hogy mit néz most a király?
A király pedig azt nézte, hogy leveléhez valaki hozzányult. Az az
aranypor, melylyel ő levelét behintette, az alatta levő fekete bőrlapon
szétszóródott, s most a levél, mely az olvasás közben félrecsuszott,
hézagot mutatott az aranyporos lap és szegélye között.
A király arcza lángra gyuladt. Fel volt hevülve az éji vésztől.
Odasietett kemény léptekkel szolgája elé, s ajkain e szók készültek
kitörni: «Kémek! Árulók! Kik körülem vagytok mind!»