gyorsan mint az oroszlán; – ámde a gnunak még egy védelmi fogása volt
félretéve: ez az antilope mozzanat. Abban a villámrövid perczben, mely
nem elég többé arra, hogy félre ugorjék, lekapja a fejét s a támadó
véreb, mely a nyakára czélozta az ugrást, egyenesen a szarvai hegyébe
esik s a következő pillanatban felhasított testtel repül a gnu hátán
keresztül s aztán aláhentereg a meredélyen, míg a bozótban fennakad
valahol. Még akkor sem ordít, mint más sebesült eb.
A diadalmas vadállat pedig nehány másodperczig ott marad állva; most már
egyenesen rámereszti szép barna szemeit a közelben ülő emberre. A király
még sem nyul fegyveréhez. Siet vázlatát befejezni. A vad, melynek rut
feje még rutabb most az által, hogy a dingó vére szarvain végig folyt s
fehér üstökét veresre festette, nehány lépést közelít még a király felé.
Tekintete egy lázadóé! A király még sem cseréli fel rajzónját
fegyverével, melybe húsz robbanó golyó van töltve. Ekkor aztán a
fenyegetőn igéző, a rútnak szép vad állat ismét letérdel, leszakít egy
dyctamnus levelet a földről, melytől kívüle minden más kérődző
undorodik, s azt a levelet a szájában tartva, csendes, méltóságteljes
léptekkel távozik el a zugliget felé terjedő exoticus bozótba.
A király pedig önelégülten tekint végig a befejezett vázlaton.
Valami sajátságos, megdöbbentő hatása van most a képnek.
Egyszerre a csodás honosult vad alakja lett benne a főtárgy: a merész
ellentét, a közel rengeteg, a távol világváros csak staffage lett
mellette. Van benne valami új. A vadonban nőtt, a győztes gnu nem állt
még festőnek modellt soha.
Azonban hirtelen el kellett a képet rejteni a helyére. A juniperus
bozóton túl már hangzott a közeledő vadásztársulat zaja: a fegyvernek
tokjába kellett zárva lenni, mire a magas uraságok ideérkeznek.
Nagy robajjal jöttek. Büszkék voltak rá, hogy öltönyeik úgy össze vannak
tépve, arczaik úgy összekarmolva a tövisektől. A csaholó falka a nyomon
idevezetett mindenkit.
Voltak aztán bámulattól elhülő arczok, mikor meglátták a tusában
feltépett gyepet, azon a dingókopó vérnyomait, magát a dingókopót egy
kökénybokor tövében elterülve; – és a gnut sehol sem.
Pedig a küzdelemnek itt kelett végbemenni a király közvetlen közelében.
Ő felsége pedig ki sem vette a tokjából a fegyverét.
Henrik Zsigmond herczeget annyira vitte a vadászindulat, hogy
megfeledkezve alattvalói helyzetéről, azt a kérdést intézte a királyhoz,
hogy «miért nem ejtette el felséged a vadat?»
– Azért nem, felelt ő felsége, mert soha semmi ivadékom sem vadászott
házi állatokra.
Az urak csak elszédültek e feleletre.
(– Nesze nekünk; sugá a főherczeg a miniszter fülébe. A legközelebbi
sessióban az igazságügyér egy törvénynovellát fog benyujtani, melyben a
gnu a vadászható állatok közül kivétetik.)
(– Majd visszaveti a felsőház; jegyzé meg rá ő nagyméltósága.)
A fenséges refugiék, prætendensek és mediatizált herczegek gúnyosan
tekintgettek a királyra; VI-ik Napoleon lenézően mormogá: «Nincs neki
személyes bátorsága».
Az egész mulatság el volt rontva.
A hivatalos lapban pedig szükségképen referálni kellett a mai sport
élményeiről. – Olyan tudós pedig nincs az egész litteraturában, a ki ezt
úgy tudja körülirni, hogy a királyt ne compromittálja. – Akként
segítettek aztán a dolgon, hogy kiszemeltek a sajtóbureauból egy olyan
egyéniséget, a kin már régen szerettek volna túladni, azzal
szövegeztették a vadászatról adott tudosítást, az persze rosszul ütött
ki s azért harmadnap a czikkirót elcsapták hivatalából, hogy a királynak
elégtételt adjanak.
Hanem a többi lapok tudosítóit nem csaphatták el s azok bizony nem igen
nagy kímélettel szóltak ő felségéről. – Egy király, a ki a kapóra jött
vadat nem lövi meg! Aztán legyen az ember képes dynasticus érzelmeit
megtartani! Volt élcz elég.
De egyen sem nevettek annyit a jockeyklubban, mint a Le Menteur
calembourgján, mely így szólt: «az alatt, míg a többi társaság a gnut
üldözé, ő felsége lelke harmoniájat keresve, vad galambra vadászott».
(«Hermione» görögül azt is jelenti, hogy «harmonia» s «Peleia» görögül
«vad galamb».)
A király legrosszabb akarói csakugyan ezt találták fel számára
legvalószinübb «mentségnek».
Hat nap alatt készen volt a király a képpel.
A «művész» meg volt elégedve alkotásával. (De hát melyik művész nincs
megelégedve a saját művével?)
De az a kérdés, hogy mit mond hozzá a kritika? Hisz azt már minden
művész tudja, hogy a kritikának rendes tariffája van: ennyi jár a
magasztalásért, ennyi a szelid elismerésért, ennyi a kegyes
hallgatásért; «ez» a biráló az aranyvaluta szerint itél, a másik az
ezüst szerint, a harmadik a bankót is elfogadja. – De mit szól a tiszta,
megvesztegethetlen kritika, melyet a szerző nem tisztelt meg személyes
látogatásával?
Legnehezebb feladat volt ezt a képet innen a királyi várból kijuttatni a
külvilágba. A kép öt láb széles, és négy láb magas volt; azt nem lehet
eldugni.
A király a reggeli órákban dolgozott, mikor más napokon sétáját szokta
tenni, s oly óvatos volt, hogy még az olajfesték szagot sem lehetett
megérezni rajta, s festőszobáját sohasem feledte nyitva.
Annyit azonban tudott, hogy a 4800 kenyérpusztító közül, a kik udvari
személyzetét képezik, egyetlen egyet sem talál, a kire rábizhasson egy
olyan titkot, a mit el «nem» árulni már magában felségsértés.
No nem igaz? Hiszen akármely udvaroncznak azt fogja mondani, hogy «nézd:
itt festettem egy képet, eredj, vidd el, tedd ki a műtárlatba, hadd
hallom, mit mondanak róla?» hát nincs olyan elvetemedett jacobinus, a ki
ő felségét ki tegye annak az esélynek, hogy a hirlapok szemtől szemébe
fitymáló gorombaságokat mondjanak neki; hanem annálinkább kötelességének
tartandja valamennyi műbirálót eleve suttyomba figyelmeztetni, hogy ime
itt van egy festmény, a melyhez úgy közelítsen minden kritikus, nehogy
felségsértést találjon rajta elkövetni.
A király e mű bevégezte utáni reggel ismét lement sétálni a várkertbe;
de nem tudott e tárgyban semmi kisegítő tanácsot adni magának. Igy jár
az ember, mikor háromszázhuszonhat belső titkos tanácsosa van! Akkor nem
kap tanácsot, mikor kellene.
Amint a kertre nyiló ajtón ismét vissza akart térni a várpalotába, az
ott őrt álló katona útját állta.
«Mi a jelszó?»
A király végig nézte az őrt. Magas nyulánk, ideges ifju volt: a
közkatonák azon időbeli egyenruhája, kávébarna frakk, elől magyaros
zsinórzattal (dualisticus uniformis), feszesen állt erőteljes termetén;
homlokát takarta a fekete sisak sárgaréz tarajjal, s fehér-veres-zöld
két-fejű sassal az ernyője fölött. Az őr, szuronyát védmozdulatra fogva,
állt az ajtó küszöbén.
– Nem ismer ön engem? kérdezé a király.
«A jelszót!» ismétlé az őr változatlan arczczal.
A király aztán megmondta a jelszót.
Arra az őr tisztelgett s utat nyitott a király előtt.
A király még egyszer jól végig nézett rajta. Rögtön odaizent azon ezred
parancsnokához szárnysegéde által, hogy azt a katonát, ki ma reggel 5
órától 7-ig a várkertre nyiló ajtónál őrt állt, küldjék fel hozzá,
mihelyt föl lesz a szolgálat alúl szabadulva.
A parancs sietve hajtatott végre. A király meghagyta, hogy azonnal
tudosítsák, ha a katona megérkezett, s reggelijét hagyta félbe, midőn
jelenték, hogy itt van.
Eltávolított mindenkit elfogadási terméből, midőn a közkatonát maga elé
bebocsáttatá.
Odament egészen közel a belépő elé s sokáig nézett élesen ez arczba.
Ifju, komoly és szelid arcz volt ez, barnás, alig szinezett ott, hol az
ifjuság rózsái szoktak nyilni; határozott, merész kifejezést adó orr;
állán kétfelé váló selymes fekete szakáll; ajkai nemes metszésüek és
teltek, a felső ajk fölvetett, szemei nagyok, világlók, feketék, erős,
sűrü szemöldök alatt.
– Vegye ön le a sisakját; szólt neki a király.
– Katonarend… mormogá a közember.
– Feloldom alóla.
A közvitéz levette ércz fövegét.
Homlokát akarta látni a király. A homlok az, a mire az emberi jellem
titkai vannak felirva: a homlok tud legtöbbet beszélni.
S ez a homlok nagyon jól egészíté ki az arczot. Egy valódi Mózes-fő állt
a király előtt, két-felé omló sűrű hajával, izomteljes nagy széles
homlokával. Csak a fénysugár szarvak hiányzottak róla. Talán még azok is
megjőnek.
– Mi önnek a neve? Kérdezé a király.
– Tatrangi Dávid.
– Zsidó?
– Nem. Székelyföldi magyar.
– Azért lehet zsidó. Vannak a székelyföldön magyarok, kik a szombatot
tartják meg, kik a keresztelést nem az atya, fiu, szentlélek, hanem az
Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevében végezik, bőjtöt és
munkaszünetet tartanak zsidó szokás szerint; az új évet a zsidó új év
napjától számítják és neveiket az ó-szövetségből veszik csupán s ezért
minden felekezettől üldözve vannak. Ön nem a «szombatosok»-közül való?
Az ifju még halaványabb lett.
Halk, mély, csaknem zúgó hangja volt: zengő suttogás.
– Ha mondanám, hogy az vagyok, nem volnék az: mert ők titkot nem
mondanak ki.
– De én önnek legfőbb birája vagyok, szólt a király szigoruan, ki előtt
senkinek titokkal nem szabad birni.
– Igaz, szólt az ifju, de egyuttal legfőbb egyházfőm, kinek a gyónás
titkát nem szabad elárulni. Gyóntam. Igaz.
– A szombatosoknak két kiváló erényük van, mondá a király. Az egyik az
igazmondás, a másik a titoktartás. Midőn utamat állta ön, tudta, hogy
mit tesz?
– Tudtam: a mit a törvény parancsol.
– S ha én önt erőszakkal megtámadtam volna, meglőtt volna ön?
– Meg.
– És ha önnek saját édes apja jött volna eléje, hogy ajtómon bejőjjön,
meglőtte volna azt?
Az ifju nagyot sóhajtott:
– Meg.
– Pedig a szombatosoknak tiltja a hit az emberölést.
– De az ország törvénye parancsol még a hitnek is.
A király hosszan nézett az ifju arczába. Látta, hogy a zsinóros
kirseyben (katonaposztó) nem közönséges lélek lakik.
– Helyesen tett ön. Én önt ki fogom tüntetni e magaviseleteért. Hallja
ön, minő kitüntetést gondoltam ön számára. Egy megbizást akarok önnek
adni, a mit végre kell önnek hajtani, a nélkül, hogy megtudná valaki,
hogy a megbizást tőlem kapta. Egy udvaronczomnak, egy cselédemnek nem
szabad felőle neszt se fogni.
– Parancsoljon velem felséged.
– A feladat nehéz. Egy öt láb hosszú, négy láb magas olajfestményt kell
innen a várból kiszállítani, azt az országos műtárlatba elvinni,
kiállítani, a nélkül, hogy valaki megtudná, hogy a kép honnan került
oda? azt el kell adni igazi értéke szerint, s az árt hozzám elhozni, a
nélkül, hogy tudná a vevő, kinek a kezébe jutott a vételár? Ért ön
engem?
A közvitéz arczán sajátszerű világosság látszott átderengeni.
– Mindent értek.
A király arcza kezdett elpirulni. A művész hevülése volt az.
– Hogy fog ön hozzá?
– Nagyon egyszerű az. Fölséged nekem megmondta, minő széles és magas a
kép. Fölséged maga szabadalmat adott a hazai művészeknek, hogy
festményeiket, miket el akarnak adni, legelőször ide hozhassák, s az
udvari képtárban állíthassák fel. A mi azután nem talál tetszésre, az a
festőnek visszaadatik. Én a legközelebbi napon, mikor a katonai
szolgálat alól szabad vagyok s polgári öltönyt viselek, egy hasonló
nagyságu festményt hozok ide. Az ki lesz téve az udvari képtárban. E
képnek a rámájáról felséged, mikor egyedül marad, leveszi a festett
vásznat, a másik festményt ráilleszti s annak a tetejébe ismét az én
silány festményemet, a mit harmadnapra szépen visszavihetek.
– Nagyon helyes, nagyon helyes! mondá a király. Annyira örült ennek a
megoldásnak, hogy szinte elfeledkezék róla, hogy alattvalói
legutolsójával, egy közkatonával áll szemben. – Elmehet ön! mondá neki.
Azután belépő szárnysegédének kiadta a parancsot, miszerint az imént
elfogadott közvitéz, Tatrángi Dávid, ki ma reggel a királyt, mint őr
feltartóztatá, s addig be nem bocsátá, míg a jelszót nem mondta, e
tettéért a hadsor előtt nyilvánosan felolvasott napiparancsban
megdicsértessék.
Harmadnap ott volt a király műve az országos műtárlatban.
És aztán egy hétig nem beszéltek a lapok másról, mint erről a képről.
Mindenki el volt ragadtatva általa. Tünemény volt az: eredetiség; új
iskola. Sokan feltalálták benne a jóslatszerű mysticus jelenést.
Mindenki elismeré a compositió genialitását. Különösen az állatalakban
eltalált nagyszerű mozzanat valami nem mindennapi művészi erőről
tanuskodott. A technikát itt amott megrótták benne, de az általános
hatás minden birálót egyaránt feltüzelt. És aztán találgatták a művész
kilétét. Ki rejtőzik az álnév alatt? «Polgár Vazul!» Ha keresték volna a
Vazul név görög mássát «Bazil», annak az értelméből megtudhatták volna.
(Király.)
A király hét napig olyan mohón olvasta a hirlapokat, mint akármely
művész.
A hetedik napon azt olvasta, hogy a kiállított mű megvétetett, még pedig
azon az áron, a melyet a művész megbizottja kért érte. Ki vette meg? az
még egyelőre titok.
Ah! A király milyen kiváncsi volt rá, hogy mennyit adtak hát a
festményeért? Hogy mennyit ér hát a király, mikor korona nincs a fején;
csupán koszorú?
Másnap kihallgatási nap volt. Az előjegyzettek névsorában a király
megtalálta Tatrangi Dávid nevét is. Az ifju polgári ruhában jött.
Közkatonának audentiát kérni nem volt szabad, hanem polgári ruhát
viselni szolgálaton kívül igen, s ezzel elég volt téve a «reglementnak».
– Fölséges úr, a képet eladtam, tisztelet díját itt hozom. Hatszáz
Árpádarany. – Dávid átnyujtá a királynak az elefántcsont szelenczébe
rakott aranyokat, mik a szelencze áttört faragványain keresztül
csillogtak.
A király olyan hőséget érzett a homlokában, az arczán, midőn az
aranyokat átvette. Hatszáz arany! az ő saját arczképére verve. A
királynak az idő szerint Magyarország aranybányái háromezernégyszáz font
aranyat adnak évenként. Erdély kallóiból háromezer márk szinarany jön
elő, Austria aranytermése harminczkét mázsát adózik neki, a folyamok,
mik országait átszelik, a Duna, a Tisza, a Maros, az Olt, az Aranyos, a
Szamos mind aranyat hordanak magukkal, s a mit azokból kimosnak, az is
mind a király aranya. A királynak és császárnak civillistája a két
országtól tizenötmillió forint; hét millióra megy a magánvagyonának
jövedelme; hanem azért a király arcza mégis fölhevült, mikor azt a
hatszáz Árpád-aranyat kezében érzé, melyet egy önalkotta mestermű
díjában kapott ismeretlenül. – Ez volt az egyetlen, igazi, tiszta
hódolat.
Tán egy megnyert ütközetnek nem örült volna jobban.
– Itt hozzom a vevő ellennyugtáját is, fölség, mondá Dávid, átnyujtva
egy hosszukáson összehajtott iratot.
– Nincs rá szükségem. Mondá a király.
– Nekem van rá szükségem, hogy átadjam, fölség.
A király átvette az iratot, s oda tevé az asztalán heverő egyéb
mindenféle folyamodás közé, miket kihallgatási napon kezében hagynak. A
melyik iratnak ő felsége behajtja a szegletét, az félre tétetik és
választ kap, a melyikét nem hajtja be, az a lomok közé kerül. Ezt nem
hajtotta be.
A király keményen szemébe nézett az előtte állónak.
– Bizonyos ön a felől, hogy az eladott kép eredetéről senkinek sem volt
tudomása?
– Nem tudhatta senki, s hogy a vevő nem tudta, arról fölséged igen rövid
időn a legcsalhatatlanabb tanuságot fogja venni.
A király azon gondolkodott, hogy ezt az embert meg kellene jutalmazni.
De hogyan? Pénzzel? Hátha magasabb vágyai vannak? Büszke katonajellem.
Talán inkább vágyódnék előléptetés, tiszti rang után. Mondja meg ő maga.
– Én önt hűséges eljárásáért óhajtanám megjutalmazni. Van-e önnek valami
kivánsága, a mit királyi kegyelemmel megvalósíthatnék?
– Van fölség. Óhajtanám fölségedet nem szolgálni tovább fegyverrel.
– Hogyan? Ön megakarna szabadulni a katonaságtól? Ez a kivánsága? Ön
csakugyan szombatos, azok tiltakoznak minden fegyver ellen.
– Ha azt teszik, felség igazuk van. Az emberölés Isten ellen támadás. A
katonai szolgálat szolgaság. A hadviselés országromlás. De én szivesen
ontok vért, magamét, vagy másét, hitem ellenére is, ha kell, s elvesztem
inkább a mennyországot, hogy megtartsam hazámat. A harczban ott leszek
fölséged közkatonái között, de most szeretnék szabadulni – öltönyömtől.
– S van önnek valami jogczíme e kivánságra?
– Van, fölség. Egyetlen fia vagyok az apámnak. Üzletünk egy jó hírben
álló üveghuta a Székely-földön, felügyelet nélkül tönkre megy. Apám
pedig az őrültek házába van bezárva a Lipótmezőn.
– Akkor önnek teljes joga volt hatósági úton követelni a
katonakötelezettség alól fölszabadítását; nem tette azt?
– Lehetetlen volt fölség. A polgári hatóság az mondta apámra, hogy
őrült, be kell őt záratni s engem elbocsáttatni; a katonai hatóság pedig
az mondta, hogy apám nem őrült; azt kell szabadon bocsátani s engem kell
besorozni. S most mind a ketten benn vagyunk. Én állok, az apám ül.
– Akkor mégis öné az eldöntő lépés. Ön nyilatkozhatott, hogy atyja
elmeháborodott, s e nyilatkozata alapján elbocsátják.
– De én nem akarom atyámról azt mondani, hogy őrült, mert nem az.
– Hát akkor meg nyilatkoztassa azt ki, s szolgáljon tovább. Apját pedig
bocsássák ki a tébolydából.
– Azt sem tehetem, mert apám jó helytt van ott. Jól bánnak vele, s ő is
jól találja ott magát.
– De ezt már nem értem.
– Felséged valószinüleg hallotta hirét a «Szentháromságnak».
A király visszahökkent, – hanem a másik perczben elmosolyodott.
– Ah! – hiszen a lipótmezei tébolydáról beszélünk. Ott van három őrült,
a kik közül az egyik atyaistennek, a másik fiuistennek képzeli magát, s
a kikhez azután még egy «szentlélek» is került. S ezek együtt vannak
mindig. Nem tudom mire való az a tréfa a felügyelőségtől?
– Nem tréfa ez felség. Ezek mind a hárman egy nagy, végtelen eszme
üldözésében veszték el eszüket. Mind a hárman tudós, eszes emberek
voltak, kik a légben repülés lehetőségét akarták megfejteni. Ez időtájt
sok ember őrült meg ebben. S a vágy oly természetes. A hadtudomány oly
fokra fejlődött, hogy a legelső harczban, mely kitör, az emberiség egyik
felének ki kell irtani a másikat. A huszadik század utolsó felét járjuk,
s az a hit, hogy a kétezredik év betöltével el kell jönni az időnek,
mely az örök «Istenbékéjét», az örök «treuga Dei»-t elhozza, az egész
világot kezdi áthatni.
– Tehát ön is hisz a millenniumban? Lehetőnek tartja a Chiliasmust? A
kétezredik év Isten-békéjét?
– Ha emberek akarják s Isten segít, lehető.
– Beszéljen tovább a három őrültről.
– Az egyik a léggömb kormányozhatóságának tanaiba őrült bele. E
rendszerrel akarta lehetetlenné tenni a hadviselést. Törekvése az
aërostatica örök törvényeibe akadva, a tudósból őrültet csinált, ki most
azt hiszi, hogy ő az atya Isten, ki villámok helyett bombákat és
schrapneleket hajigál le a földre. A második eltérve a légsúlytan
elméletétől s félre vetve a hydrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés
elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Különösen a
«calorigépet» alkalmazva összeköttetésben az «örök csavarral». Ez meg is
tette, hogy e gép segélyével rézsut merev irányban fel tudott repülni a
magasba; de gépe nem volt kormányozható, leesett vele, szerencséjére a
Balatonba; onnan kifogták: de mire életre jött, megőrült, s most azt
képzeli magáról, hogy ő a fiu Isten, ki már egyszer élőtesttel az égbe
szállt, s erre erős bizonyítéka a két tenyere, melyet a repülő gépe
eltört sodronyai, mikor beléjük kapaszkodott, keresztül lyukasztottak. A
harmadik végre az én apám, a kit már most azután, eszmetársulat nyomán,
a szentléleknek neveznek, és némi alappal, mert ő maga sokszor mondá
magáról, hogy ő a János látományaiban igért eljövendő «Paraklet», ki a
világot meg fogja váltani minden siralmaitól. Ő is talált fel egy repülő
gépet, melynek elmélete a villanyerőn alapszik, üvegből és messingből
van az egész. Az első alkalommal, mikor bemutatta azt a közönségnek, a
gép szégyenben hagyta: az egész kisérlet a közönség gúnyhahotája közt
bukott meg. Nem hagyta abba; változtatott a condensatorokon. A második
nyilvános kisérletnél megindult vele a kerekes gép; de nem fölfelé, a
hogy ő kiszámítá, hanem egészen saját tetszése szerint, a közönség közé;
öles villanyszikrákat szórva maga körül s agyonijesztve az egész népet,
mely ekkor dühbe jött apám ellen, őt magát megverte, gépét összetörte s
még kárpótlást kellett fizetnie nehány villanyütött néző számára. Még
sem hagyott fel eszméjével. Megint más terv szerint alkotá meg
villanygépét; most már egészen madár alkatát vette mintaképül,
szárnyakat alkalmazott üvegből, rézborítékkal. És gépe csodálatosan
sikerült; sajnos, hogy jobban, mint ő maga tervezte. A repülő gép a
villanyerő alkalmazásával felemelkedett a magasba, kormányozható is
volt; hanem egy új tényező kifeledése miatt, olyan erőt fejtett ki, hogy
a szárnyak nem birták meg, az üvegszárny eltörött s apám a géppel együtt
leesett egy erdő közepébe 1200 láb magasságból, eltörte az egyik kezét
és az egyik lábát, a fél állkapcsát s csak csodára maradt élve. Ekkor
rokonai bezáratták a tébolydába. Engem gyámság alá rendeltek. Most ez a
három martyrja a tudománynak a lipótmezei tébolydába van bezárva, s
minthogy szerepeiket ők maguk választották, s minthogy egész nap
egymással vitatkoznak a legmélyebb tudományos feladatok fölött, azért a
tréfás népelme úgy híja őket, hogy szentháromság. És gyógyíthatlanok
maradnak, minden tudományosságuk mellett. Az Atya anastasomaniai
rohamokban, rombolási dühben szenved; minden holdtöltekor
kényszerzubbonyt kap; a Fiu sitophobiát hozott magával, ételiszonyt,
mindennap háromszor erővel kell egy kitört fog helyén keresztül kaucsuk
csövön át az ételt a gyomrába vezetni; a harmadik csöndesen viseli ugyan
magát, de nem titkolja, hogy a mint szabadon bocsátják, újra elkészíti a
repülő-gépet s újra felszáll vele. Bocsánatért esdem, hogy fölségedet e
dolgokkal untattam; de parancsolta, hogy adjam elő, miért nem jelentem
ki atyámat őrültnek? Mert nem az. S ha nem őrült, miért nem kérem
szabadon bocsáttatását? Mert ez halála volna.
– Mennyi ideje van önnek még hátra a szolgálatból? kérdezé a király.
Ettől a kérdéstől fázott nagyon Dávid. De csak meg kellett rá felelni.
– Hat hét…
– Micsoda? hat hét! Hiszen ha sötét börtön, nehéz vas, kínzás, böjtölés
volna a kiállni való, hat hétért fel sem sóhajtana egy férfi, azt
mondaná rá, holnapután lesz s akkor vége! S hat heti hátralevő időt egy
díszes szolgálatból, melyet az ország törvénye szabott önre, mely nem a
hajdani boszantó «Kamaschendienst,» hanem a polgári hivatással együtt
megférő férfias foglalkozás, ebből hat hetet ön különös kegyelemképen,
királyi hatalomszóval kiván magának elengedtetni?
– Ez a hat hét rám nézve egy élet. Sohajta Dávid.
– Micsoda? akkor ön nekem nem mondott el mindent. Ön üzletről beszélt,
üveghutáról, mely ön és atyja nélkül tönkre megy. Önnek más oka van e
kéréssel hozzám folyamodni. Mi az?
– Felség, azt nehéz megvallani a király előtt. Egy férfi előtt.
– Ön nősülni akar tán, s «periculum in mora.» Nos eltaláltam? Akkor kap
ön «licentiát.» Elég lesz?
– Nem, felség.
– De hát mi baja akkor?
– Felséged kivánta, hogy megmondjam. Azt a hajadont, ki jegyesem,
rokonai, kik szegény emberek és rossz emberek, beiratták a «Sabinába.»
Erre a szóra egyszerre lángvörös lett a király arcza, szemei hadüzenő
rémtűztől világlottak: egy megütött király volt ez! Egy király, a kinek
eszébe juttatják, hogy csak árnyéka annak, a minek nevezik. Egy király,
a ki egész országa szégyenét egymaga érezi és a kinek azt a szégyent
letörülnie nem lehet.
Dávid hódolatteljes nyugalommal állt előtte s nem rettegett az uralkodó
lángbaborult arczától, melyet az ő szava gyujtott meg.
– Itt van a hajadon? kérdé a király.
– Még a fővárosban van.
– Mit akar ön tenni?
– Ha katona nem vagyok, akkor tudom, hogy mit teszek? Szerzek magamnak
igazságot a törvényen kívül; a hogy tudják a hozzájuk tartozókat védni
az őserdők lakói; a hogy védi a nőt minden országban az, a ki férfi. De
a közkatona mezében rab vagyok, szolga vagyok. Rajtam a láncz, mely
kezemet leköti, s a mi polgári ruhában lovagi tett volna, az
közkatonaruhában gonosztett. És nekem hosszú az idő, míg ez öltöny
leszakad rólam. Hat hét mulva már jegyesem nem lesz ebben az országban.
És nem lesz rám nézve a világon.
A király most merően maga elé nézett és mélyen elgondolkodott. Arcza
lassankint visszanyerte komoly, nyugodt tekintetét, de a pir csak nem
hagyta el azt.