hogy Oroszországban mi történik? Az orosz respublica borzasztóan
fegyverkezik. A roppant néptömegek, mik a nemesség ellen fellázadtak,
foglalkozást keresnek, s valami nagy organisaló talentum alakítja át a
hadsereget. Éjszakamerikai kéz dolgozik benne. A hadi léggömböket, miket
eddig csak várostromokhoz használtak megdöbbentő sikerrel, most újabban
csatatéri működésre alkalmazták, melyben a lovasság is szerepet játszik.
Ezt okvetlen utánuk kell csinálni; egyelőre két ezer léggömb alakítandó
zoopissaval éghetlenné tett tafotából, a mi húsz milliót fog tenni a
rendkivüli kiadások rovatában. Az is tudva van már, hogy az orosz
hadsereg válogatott csapatai nemez-pánczélt kaptak, mely a mi ólom
golyóinknak ellenáll; ez ellen most mind a tíz millió töltényt, mely az
arzenálban hever, aczélvégű hegyes golyókkal kell elláttatnunk, s
részünkről a gyalogságot legalább vulcanisalt kaucsuk mellvérttel
megoltalmaznunk, a mi újból tizenöt milliót veend igénybe. Az is
bizonyos, hogy az orosz hadseregnél szándékoznak a detonans golyókat a
kézi fegyvereknél is behozni, czélszerű lenne őket ebben megelőzni.
Mindenek felett ajánlatos azonban a lovasság létszámának hadilábra
emelése és valamennyi ágyunak revolver-ágyuvá átalakítása. A vasból
öntött hordozható váracsok száma ötvenről százra felemelendő, s azok a
galicziai határra rendelendők, a vasuti csomózatoknál pedig haladék
nélkül felállítandók a «dicsődék,» melyek által legrövidebb idő alatt
legnagyobb fegyveres tömeg összpontosítható a veszélyeztetett pontokon.
Mindez nem fog kevesebbet tenni háromszáz milliónál az
extraordináriumban. Ha ez meg nem adatik, akkor ő lemond rögtön.
A hadügyminiszter sanguinicus véralkatú férfiú, kurta nyakkal és sűrű
hajjal, a mit beszédközben kezével szokott dörzsölni, mintha maga magát
villanyozná, s nagy tűzzel beszél mindig.
A pénzügyminiszter ellenben phlegmatikus ember, hosszú száraz
testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi. Mikor a
hadügyminiszter elhagyta, akkor ő kezdte rá.
Rettenetes hideg vérrel adta elő, hogy ő felsége egyesült monarchiájának
pénzügyei a legszomorubb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be;
a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt; az eladott
államvasutak árát már a mult években elnyelte a fegyverkezés; a
hadügyminiszter akkor is azt mondta, hogy az csak extraordinarium; de
azóta a beszerzett hadiszerek az újabb hadi találmányok által
hasznavehetetlenekké lettek, s most megint mindent újból lehet
készíttetni. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem
a német piaczokon; a nemzeti bank sem előlegezhet; az állam-papirpénzt
sem lehet szaporítani, mert máris 80-on áll az arany agiója; a kincstári
jegyekkel való művelet egyszer sikerült, többször nem. Törülni kell a
kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok
kamatja. Ha egy krajczár rendkivülit kérnek is tőle, ő rögtön leteszi a
tárczáját. Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot
beterjeszteni, a mik pénzt hoznak be; már vannak is rá vállalkozó
consortiumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra
kivetendő. 2. Születési adó: minden új szülöttől fizendő; olyankor
különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskola-adó: először azokra
kivetendő, a kik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor
azokra, a kik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő
minden zongorától, kintornától, hegedűtől, a mi a magánosok birtokában
van. Azonkívül két nagyobbszerű financzialis projectummal szolgál. Az
egyik épen a hadseregre vonatkozik s két részből áll; az egyik rész
tervezete szerint mindenkinek, a ki a katonaságból ki akar maradni, erre
engedély adatik ezer forintért. Az egy millió reservista között
bizonyosan akad 50 ezer családapa, jó állásban levő ember, a ki inkább
lefizeti az ezer forintot, mint hogy a gledába beálljon és maschirozni
menjen; a másik rész szerint pedig a tiszti rang adatnék pénzért,
hadnagyi rang egy ezer, kapitányi négy ezer, őrnagyi tíz ezer, ezredesi
husz ezer, tábornoki ötven ezer forintért. Ez iszonyú pénzt fogna
behozni. Végül van a háta mögött egy consortium, mely vállalkozik a
Dunát bérbe kivenni, azon engedély mellett, hogy minden a Dunán járó
hajótól mértföldek szerint megszabandó vámot szedhessen.
Valóban csupán ő felségének jelenléte akadályozta meg, hogy ez előadás
folytán a hadügyminiszter oda nem mitrailleusözött a kalamárissal a
pénzügyminiszter actái közé: vette azonban észre méltó felgerjedését
excellentiás collégájának a belügyminiszter s inte, hogy majd meg fog ő
felelni a másik collegának.
A belügyminiszter telivér szónok volt, gyönyörű svadája, kifogyhatatlan
phrasisai. Legelébb is tiltakozott az ellen in principio, hogy a
monarchia olyan szegénynek deklaráltassék. Van itt még pénz elég, csak
tudni kell előcsalni rejtekéből. Ez a nemzet kész utolsó fillérjét is
föláldozni királyáért és hazájáért. Hívják fel az országot egy általános
nemzeti kölcsönre. Legyen az egy milliárd. Az összes hirlapok
lelkesítsék föl a közönséget aláirásra. Ő felsége tegyen egy körútat az
országban, megjelenése el fogja ragadni a népet. A legtöbb aláirást
gyüjtők az Árpád-rend keresztjével diszíttessenek fel; a főispánok és
szolgabirák, jegyzők házról-házra irassák alá a lakosokkal a nemzeti
kölcsönt s aztán hajtsák is be; különösen szólíttassék fel az aláirásra
a magas klerus, s menjen jó példával elő: ha nem megy, menesztessék!
De már ennek nem várta befejezését a cultusminister, ki apró ember volt
ugyan, de roppant hanggal birt, és rendkivül tűzbe tudott jönni, mikor
az egyházról volt szó. Tiltakozott az ellen, hogy a papi javadalmakra
kacsingasson a kormány. Az szent czélokra, nem revolverágyukra
rendeltetett kegyes alap. Dolgozzék többet a paraszt, hogy fizethessen
többet; pazaroljon kevesebbet a mágnás, ne tartson annyi kutyát, lovat,
szeretőt, akkor majd adhat az államnak többet. Ne készüljünk háboruhoz,
ha nincs pénzünk. Csináljon a külügyminiszter békés politikát. Adjuk el
inkább Galicziát az orosznak, Dalmácziát az olasznak, Sziléziát a
németnek, ha jó pénzt ad érte; de a papi jószágokhoz nem szabad
nyulnunk. És in fine finali csináljon a belügyminiszter, meg az
igazságügyminiszter jobb rendet az országban, hogy ne lopjanak,
csaljanak annyit, mert nincs senkinek pénze.
E váddal aztán egész a könyekig elérzékenyítette az elevenén talált
igazságügyminisztert. Az ugyan elismeré, hogy bizony nagy mérvben megy a
tolvajság az országban. De hát ő nem tehet róla. Nem lehet a
zsiványokkal és az izgatókkal birni. Ime most is itt van zsebében három
rablónak és négy in flagranti kapott lázítónak a halálos itélete; de hát
ő felségének emberszerető szive nem engedi, hogy ez országban halálos
itéletek végrehajtassanak. Csak ez egyszer ne adna kegyelmet, mindjárt
rend volna az országban.
A vihar annyira elcsendesült, hogy a kereskedelmi miniszterre
kerülhetett a sor. Mindenki ránézett, hogy szóljon hát.
Cholericus természetű úr volt. Ilyenekből szokták válogatni a
kereskedelmi tárcza viselőit. Elmondta a véleményét, hogy ő nem lát más
módot a megoldásra, mint a roppant államadósságokat nominalis értékükről
árfolyam szerinti valódi értékükre redukálni, convertálni s ilyenformán
50 perczenttel kevesebb kamatot fizetni. Biz ez olyan
állambankrott-féle; de hát megesett ez már máskor is, rajtunk is, máson
is.
Erre nem is tartotta érdemesnek senki reflectálni. Ez ügyetlen ember.
Hogy lehet ő felsége előtt ilyet proponálni!
Legvégül maradt a tárcza nélküli miniszter; az ő felsége oldala mellé
rendeltetett miniszter.
Ez finom, aristocraticus modorú, válogatott előadású úr volt.
Válaszolni kivánt a kultuszminiszter által bizonyos irányba czélzó
insinuatióra.
Elismeré, hogy bizony a magas aristocratia többet tehetne, mint a
mennyit jelenleg tesz; de hogy jelenleg nem tesz többet, mint a mennyit
tesz, annak oka az adott viszonyokban rejlik. Miért nem tesznek többet
mágnásaink? Mert nincsenek jelen. Miért nincsenek jelen az udvarnál?
Mert hiányzik legfőbb vonzereje egy udvarnak. Mi az, a mi egy Richelieu,
egy Mazarin, egy Potemkin, egy Kaunitz miniszterségét oly hatályossá
tette? Az udvari fény varázsa, mely még több fényt von maga körül az
egész országból. Isten látja, hogy ez mindnyájunknak óhajtásunk. De ezen
csak egy ember segíthet. A legmagasabb, a legdicsőbb! Trónunk
baldachinja alól hiányzik az uralkodónő. Hiányzik egy királyné, a ki
ellenállhatlan varázsával minden szivet meghódítson. De legyünk jó
reménynyel, hogy az ég ez óhajtásainkat is meg fogja hallgatni, s akkor
higyjük és esküdjünk rá, hogy a hajdani fény napja, mely egy Mária
Therézia uralkodását átragyogta, újra meg fog jelenni hazánk egén.
Ő felsége mindekkorig hallgatott, és minden miniszter beszéde után
jegyzeteket tett egy ív papirra.
Azután csendesen és nyugodtan szólt.
– Uraim: meghallgattam önök előterjesztéseit s megtanultam belőlük, a
mit a királynak tudnia kell, országom állását. Szövetségesek nélkül
állunk, mert mindenki gyöngének tart bennünket, s elfogyásunkból
mindenki a saját növekedését várja. Hadiszerencsénk egy század óta nem
kedvező, s a béke sem gyarapít. Elmaradtunk a hadtudományban
szomszédaink mögött, még jobban a béke tudományaiban, az iparban és
kereskedelemben. Rendszerünk szüntelen változik, és soha sem jobbra.
Külső hitelünk alászállt s pártviszály, vallási, nemzetiségi viszály
bénítja meg a belső erőt. Elégedetlen minden ember, s senki sem találja
magát itthon e hazában. Minden harmadik évben új miniszterium jő,
megkisérteni az újjá alkotást, s mikor csalódását belátta, eltávozik.
Csak egy ember kénytelen helyén maradni, csak egy ember nem hagyhat föl
e feladattal, – alkotni és hinni: a király. Mindenki el van fáradva már:
én még nem; mindenki lemondott már a hitről, én még nem. Húsz millióra
megy az évi nyugdíj, a mit leköszönt kormányférfiaknak és visszavonult
főkatonatiszteknek fizet az ország; nyolcz leköszönt uralkodó Európa
több országaiból él itt körülöttünk, csábító példájával igazolva, hogy a
királyi palásttal együtt a nehéz kötelességeket is levetheti az ember.
De én uraim, még viselem ezt a bibor palástot, melyet a balsors minden
villámai s az ellenség és pártdüh minden golyói fölkeresnek, s benne
fogok meghalni; ha kell, úgy, mint az első Caesar!
Ő felségének halavány arcza most már kigyulladt s homlokáig ragyogott a
tűztől.
– Önök előterjesztéseire elmondom határozataimat. Békében akarok élni
mindenkivel, de a békét nem koldulom. Dicsvágy nem bánt, de a becsvágyat
fentartom. Menedéket adok mindenkinek, ki határunkat, mint üldözött
átlépi, legyen az király, vagy számüzött polgár; de a ki határunkon
belül más ország békéjét megzavarni fondorkodik, azt kitiltom innen,
legyen bár republikánus, vagy trónkövetelő. Országunknak darabjaira nem
alkuszom, sem pénzért, sem cserében. Göröngyeim semmi érczért nem
eladók: az aranyat nem kivánom, a vastól nem félek. Hadseregünk száma
eddig is elég nagy, fegyvereink elég jók. Nem új fegyvernemek, nem
pánczél kell még; hanem sziv. Az egész léggolyó harczot hasztalan
pénzfogyasztó kisérletnek tartom; egy szél meghiusíthat minden
intézkedést. Golyókkal, minőkkel fenevadakat szokás lőni, emberi
ellenségre nem lövöldöztetek. Azt sem teszem, hogy kezembe véve
megfordított koronámat, elinduljak kölcsönt koldulni Európa minden börze
ajtajánál, trónom és országom védelmére, de új adónemekkel sem fogom
terhelni a népet s királyi vaskézzel bele nem markolok sem a
földmívesek, sem a főurak, sem a főpapok pénzes ládáiba. De abba sem
egyezem, hogy országczímerünk négy szabad folyamának bármelyikét is
bérbe adjam. A gazdagnak sem engedem meg, hogy a haza védelme alól
megváltsa magát, s azt a szegényre hagyja; a katonai aranykardbojtból
pedig nem ütök szégyenletes vásárt. Halálitéleteket sem fogok aláirni
soha. Ha rosszak az emberek, ha gyülölik egymást, gyülölik a hazát, az
Istent, a királyt, nem megölni, hanem megjavítani kell őket: a pallos
nem gyógyít sebeket. Azon ajánlatba nem egyezem soha, hogy az
államadósságokat összevonjam s kimondjam vele az államtönköt. Nem
akarom, hogy az árvák és özvegyek jajkiáltása ide fel hangozzék hozzám s
koldusok álljanak sorfalat az utczán, mikor végig megyek fővárosomon. Ez
politikának is rossz. Hitelezőink őrzik határainkon a békét, míg
fizetünk, s azok eresztik ránk a háborut, ha nem fizetünk. És végül, azt
sem fogom cselekedni, hogy mint a zilált földes úr, a kezem és szivem
árán rendezzem birtokomat, s hatalmat házasodjam, mint király. Egy
király házassága, melyhez nem szólt a sziv, szerencsétlenség az egész
országra nézve. Nem új fényre van szüksége az országnak, hanem új
takarékosságra. Országunk nagy, népünk erős, mívelt, eszes, földünk
gazdag, közepette vagyunk a világ-kereskedelemnek: semmink sem hiányzik,
mint egy nagy elhatározás. Tanuljunk önmegtagadást. Kisértsük meg csak
egy évig. Kezdjük el legfelül. Én azt kivánom, azt parancsolom, hogy
törüljék ki önök a jövő évi budgetből az egész civillistát. Én
megmutatom, hogy egy évig meg tudok élni a királyi fizetés nélkül;
kisértsék meg, a kik utánam következnek, ugyanazt. Én megyek elől.
Bocsássuk haza seregünket, termeszszen kenyeret. S ha ellenség támadja
meg hazánkat: akkor is én megyek elől; én leszek legelső a helyemen, s
meglátjuk, hogy nem találok-e ott minden igaz hazafit, vasuti glorinek
nélkül is? Ez királyi óhajtásom. És most határozzanak önök uraim, hogy
beadják-e lemondásaikat, s magára hagyják a királyt?
Ő felsége azzal fölkelt helyéről s elhagyta a tanácskozási termet.
A kormányférfiak együtt maradtak és egy óráig tartó tanácskozás után
bebocsáttatást kértek ő felségéhez.
Ama lelkesítő szavak az ő alattvalói sziveiket is áthatották.
Megmaradnak helyeiken. S hogy bebizonyítsák, mennyire komolyan veszik ő
felsége legmagasabb intentióit, ime magukkal hozták mindannyian
budget-előterjesztéseiket, minden hozzá tartozandó okmányokkal együtt,
kiki, a mennyit a két hóna alatt elbir, melyeket a miniszterek a «ház»
asztalára le fognak tenni és melyeket a ház ki fog nyomatni, a
képviselőknek lakásukra eltargonczáztatni s melyeket a képviselők (a
pénzügyi bizottság tagjait s a journalistákat kivéve), kivágatlanul
fognak a sajtosnak eladni font számra.
Ime itt van minden. Parancsoljon ő felsége, hol történjék megtakarítás?
Ők engedelmeskednek.
Finom ironia volt ez. De nem jól jártak vele a magas államférfiak. Mert
ő felsége szavukon fogá őket; lerakatá az asztalára az államháztartás
rengeteg okmányait s saját kezébe véve a veres iralt, kivánta azokat
sorba vetetni.
És azután rettenetes irtást követett el a számok között.
Nem elégedett meg azzal, hogy a tételek összegeit birálja: a legapróbb
részletekig le akart szállni, hová kell ez, mire kell amaz? mi rejlik az
általános czimek alatt? Leszállt a krajczárokig, ott is alkudozott,
egyszer-egyszer megint egy radikalis császármetszéssel keresztülhuzta az
egész tételt. Ez kimarad. Irgalom nélkül omlottak halomra érdemetlen
subventiók, megszolgálatlan nyugdijak, szükségtelen sinecurak, költséges
czeremoniák, fölösleges építkezés, erődítés, udvari és külkövetségi
pompa. Elő lett húzva rejtekéből az államjószágok préda kezelése,
kétséges természetű szolgálatok megjutalmazása, hivatal-cumulatió,
rendelkezési alap. Kötelességévé tétetett a minisztereknek kevesebb
személyzettel több dolgot végezni, a hivatalnok-seregnek sarkában lenni,
úgy hogy egy-egy miniszter költségvetése vége felé hasonlított egy
temetőhöz, tele vörös keresztekkel. Csupán a kultusminiszter budgetje
menekült e gyászesettől, annak kétféle rovatai levén: az egyik a vallási
kegyeletnek, költséges hierarchiának, másik a felvilágosodásnak,
népnevelésnek szolgálva. – Ezt nem engedte ő felsége érintetni, bár a
minisztertársaknak nagy kedvük lett volna hozzá. Viszont a miniszterek
nem engedték, hogy a civillista iránti elhatározása ő felségének
komolyan vétessék. Ezt vita nélkül szokta az országgyülés elfogadni. Ő
felsége aztán úgy egyenlítette ki e nehézséget, hogy tétessék a
kultusminiszter budgetje a civillistába s vonassék le abból. S az iránt
nem türt több ellenmondást.
Egy hétig tartott ez a munka. Korán reggeltől késő éjszakáig ott kellett
valamennyi miniszternek az okmányok halmaza között ő felségével együtt
ülni és felvilágosításokat adni és számolni, meg újra számolni, úgy hogy
a vége felé egyik excellentiás úr a másik után dült ki a munkából, a
hadügyminiszter olyan keresztcsontnyilalást kapott a görnyedezéstől,
hogy csak két rét hajolva tudott járni; a pénzügyminiszter sárgaságba
esett, a belügyminiszter tökéletesen berekedt a folytonos izzadástól; a
kereskedelmi miniszter szédelgésről panaszkodott; az igazságügyér az
aranyerének esett áldozatává, a kultusminiszter egy esztendőre
elvesztette az étvágyát s az ő felsége mellett miniszter azzal a szóval
támolygott be a hét utolsó estéjén a jockey clubba, hogy: «egészen
makutyi vagyok!» (Strupirt.)
Ha ez az «ember» így viszi a dolgot: még tönkre tesz minden minisztert.
Pedig hát az a tizenöt-húsz rongyos millió, a mit igy megtakarítani vél,
akár ide, akár oda.
De a ki legkevésbbé volt elégült a királynak ily bürokratai
foglalkozásával, az a főudvarmester.
Már egy hét óta nem birt ő felsége szine elé jutni. Pedig mindennél
fontosabb dolog az, hogy holnapra udvari vadászat van rendezve a
János-hegy alatti királyi vadas erdőben, melyre több főur mellett egy
csoport fejedelmi vendég és királyi indigena is meg van hiva már hetek
előtt s ő felsége úgy látszik, mintha azt a nevezetes napot
legkegyelmesebben méltóztatott volna elfelejteni.
Az udvarmester siet megragadni az alkalmat, mikor egy miniszter sincs
többé ő felségénél, hogy figyelmeztesse a holnapi ünnepélyre.
A király biztosítja őt, hogy arról sem feledkezett meg.
De ő felsége nagyon ki van fáradva.
Majd kipiheni magát holnap reggelig.
A főudvarmester e válaszszal megnyugtatva, visszavonul s odakünn az
előszobában kiadja a rendeletet a főkomornyiknak, az ajtónállóknak és
furiroknak, hogy senkit ő felségéhez mai nap többé ne ereszszenek.
Nemsokára a szárnysegéd is kijő ő felségétől s ugyanazt a rendeletet
adja mindenkinek, hogy ő felsége senkit sem kiván többé látni s
háló-szobájába vonult; mikor le akar vetkőzni, majd jelt ád a
főkomornyiknak.
Erre elcsendesül a várpalota. Esteli tizenegy óra van. Egész Budavár
hallgat, csak a fővárta őr kiáltása hangzik néha az éjben egy arra
menőre: ki vagy? megállj! – Az persze ijedtében mind «jó barát»-nak
vallja magát s odább mehet.
Hanem a királyi lakosztály ablakai még mindig ki vannak világítva. A
király még nem feküdt le.
A MI A KIRÁLYNAK NEM SZABAD.
A király huszonhét éves volt és még nőtelen.
Azt hirlelték felőle, hogy misogyn. Kerüli a nőket.
A házassági összeköttetéseket, miket a család, a kormány oly sürgetőleg
ajánl, állhatatosan visszautasítja. És a balkezével sem adakozó.
Minden asszonyi csáb kárbavesz nála. A fantasie passagére nem tartozik
királyi hajlamai közé. Egykedvüen nézi a gyémántos udvarhölgyeket s a
még gyémántosabb ballerinákat.
Különbözők felőle a vélemények. Némelyek azt tartják felőle, hogy
szerencsétlen véralkata van; mások valami féltett titkot sejtenek nála,
a mit nem lehet kitudni.
Egy nap ezt a titkot mégis meg kellett tudni valakinek.
A minisztertanács után ő felsége legbelső szobájába vonult és leült
iróasztalához. Iróasztala egy pompás remekmű volt, melyet magyar
asztalos, esztergályos és ötvös készített teknőczhéj kirakással,
elefáncsont faragványokkal és zománczozott ezüst czifrázatokkal. Egy
mesterségesen kombinált zárt nyitott fel ő felsége azzal a kulcscsal,
melyet mindig magánál hordott. Egy rejtett fiókból kivett egy
elefántcsont könyv alaku tokot, mely egy rugó nyomására kétfelé nyilt.
Abban volt egy arczkép.
Eszményi szép hölgy képe. Hosszukás, görög idomu arcz, büszke magas
homlokkal, vékony, finom ajkak s nagy barna szemek, sűrű sötétszőke
szemöldöktől árnyazva. Szintén sötétszőke, csaknem gesztenyeszín hajzata
egyetlen fonadékban a feje körül van csavarva, mint egy korona: a mi az
arczot még magasabbá teszi.
A hölgy öltözete fekete.
A király balfelől maga mellé teszi ezt az arczképet s aztán felnyitja
levélmappáját, kivesz belőle egy lapot és ir.
Levelet ír az arczképhez.
Az az egész könyv, meglehet, hogy mind ilyen levelekkel van már tele, a
miket nem olvas senki.
Ezt az egy levelet elolvasta valaki.
«Te, a kit szeretnem nem szabad!»
«Miért nem szabad? Mert király vagyok.»
«Megnyithatok minden börtönt, szabadon bocsáthatok minden rabot: – csak
magamat nem bocsáthatom szabadon; – csak tégedet szeretnem nem szabad.»
«Millióknak lehetek boldogítója, lehetek átka, lehetek gondviselője;
csak saját sorsomat nem intézhetem. Csak tégedet szeretnem nem szabad.»
«Irhatok nevem mellé minden melléknevet, a mit királyok viseltek: a
«szent», a «nagy», a «hős», az «oroszlánsziv», a «kegyetlen», csak azt
nem irhatom, hogy «boldog». Csak téged szeretnem nem szabad.»
«Ura vagyok a háborúnak: ha egy sértő szót hallok, vagy roszat álmodom s
ha azt mondom: legyen harcz! irtó tűz lepi el a fél világrészt s addig
foly a vér, a míg azt nem mondom: «elég!» Legyőzhetem ellenségeimet;
csak tégedet szeretnem nem szabad.»
«Ura vagyok a békének. Köthetek frigyet leggyülöltebb, legmegvetettebb
ortályosommal; vásárolhatom a békét szégyenletes pénzen; feldarabolt
tartományok árán; csak neked nem nyujthatok kezet, csak tégedet
szeretnem nem szabad.»
«Jöhet rám egy fejedelmi őrültség, hogy összetépjek mindent, a mi szent:
esküt, alkotmányt, szabadságot, mindent, a mi pergamentre, vagy
oltárlapra, vagy örök népérzületbe van irva; uralkodhatom jog és törvény
helyett vérrel és vassal; de téged vaskézzel sem érlek el. Téged
szeretnem még akkor sem szabad.»
«Koczkára tehetem koronámat, elveszthetem, eldobhatom; villám leütheti,
kard letörheti azt fejemről; de veled meg nem oszthatom azt; csak
tégedet szeretnem nem szabad.»
A lap tele volt irva, a király behinté azt azzal az arany himporral,
mely a betüknek olyan szint ad, mintha lepkeszárnyakkal csókolództak
volna; azután ahhoz készült, hogy más lapot vegyen; de mielőtt iratáról
az aranyporzót visszatölthette volna a porczellántartóba, egy rémlátás
ijeszté fel, mely egyszerre elüzte a nem királyi érzelmeket szivéből.
Nyitott ablakán át egy roppant vésztűz világa lobogott be hozzá. A tűz
Pesten volt s a vérfényben az országház arkádjai ragyogtak. Úgy
látszott, hogy az országház maga ég.
A király felugrott irósztala mellől s ott hagyott mindent tárva…
A harmadik előszobában hárman vártak a király lefekvésére; a
főkomornyik, a testőrfutár s az udvari czukrász.
A király éjjel, mikor sokáig fenn van, valami ananászból, narancs és
granátalmaléből készült hűsítőt szokott inni: azzal várakozik a
czukrász, a futár pedig eshetőleges éjszakai sürgönyökre.
A főkomornyik bécsi német, a testőrfutár pesti magyar, a czukrász párisi
franczia.
Az udvari czukrász addig is, míg ő felsége legkegyelmesebben jelt ád
éjitala elkészítésére, hogy ne vesztegesse a drága időt, theát készít
úri hivatalnok-társai számára; melybe a rhumon kívül az ő felsége
számára készítendő ananász, narancs és granátalma léből bőségesen
töltöget; a mint illik is hű szolgákhoz, hogy mindent megkóstoljanak
elébb, a mi az ő urok asztalára feladatik, hogy nincs-e abban méreg?
– Nézzék, uraim! szól a czukrász, egy hirlapot vonva ki zsebéből. Ma
megveszek egy hirlapot az utczán, a mit a gamin tele torokkal árul: «Le
Menteur!» – Mondok: «le menteur?» a hazug? Ez már őszinte ficzkó.
Kérdem, mi az ára? Tíz fillér. Előveszek egy negyvenfilléres államjegyet
a zsebemből, oda adom neki, a ficzkó felváltja, fog egy ollót, elvágja
négyfelé, háromnegyedrészét visszaadja, meg a hirlapot hozzá s nézzék
uraim, a fripon! már a czimében is hazudik. Azt állítja, hogy ő franczia
lap s azután nincsen benne egy szó sem francziául, az egész oláh, vagy
török, vagy micsoda?
A másik két úr mosolygott. A királyi lakban nem szoktak nevetni, csak
mosolyogni.
– Ah, a Le Menteur! a Le Menteur!
– Hja, ez furcsa lap, mondá a testőrfutár, magyarul van irva.
– De én sohase láttam még ezt.
– Az udvarmester nem engedi a várba bejutni.
– De hát miért nem?