Szilágyi Erzsébet pedig, a nagyanya, végrendeletében János herceget
tette örökösévé. És a széptehetségű fiú, ki feltünően hasonlított
Mátyáshoz, királyfihoz illő nevelésben részesült. Magyarország leendő
királyának nevelte Mátyás János herceget s idejében egyengetni kezdette
az utat, hogy a nemzet elismerje őt királyi utódjának. Jól tudta, hogy
nagy dologba kezd, hogy a nemzet nem szívesen lát az ország trónján
törvénytelen származású királyt; de viszont bízott abban, hogy a nemzet
jobbjait meghódítja tervének. Hisz e terv megvalósításán fordult meg,
hogy Magyarország az ő halála után megmarad-e független _nemzeti_
királyságnak. Ő maga még férfikora delén, arra számított, hogy fiát
valamelyik fejedelmi nővel házasítja össze, ennek a frigynek a szülöttje
már nem lesz törvénytelen s így még az ő életében az egész nemzet
megnyugvására rendezheti a trónöröklés dolgát.
Maga a királyné volt e terv legnagyobb ellensége. Egyrészt remélte, hogy
még születhetik fia, másrészt úgy gondolkozott, hogy, ha nem is lesz
fia, Mátyás halála után ő lép az örökébe. És ezzel beköltözött a királyi
palotába az egyenetlenség ördöge. Akik közelebbről látták Mátyás és
Beátrix egymáshoz való viszonyát, világosan látni vélték, hogy a
küzdelemben Beátrix lesz a győztes. A másként hatalmas, erős, zsarnoki
hajlamú Mátyás életében nevezetes fordulatot jelent a házassága.
Mindjobban előtérbe lép a nagyeszű, nagyműveltségű, szépsége, kedvessége
varázsával hódító királyné, részt követel magának a hatalomból, beleszól
nagyfontosságú dolgok intézésébe s otthon, a királyi palotában is
megváltozik a régi rend: mióta Beatrix a királyné, nincs többé szabad
bejárása az ügyes-bajos embereknek, az udvari szertartásosság
befészkelődik a királyi palotába. Már-már rávette a királyné arra is
Mátyást, hogy János herceget papnak nevelje. De Mátyásban mégis
győzedelmeskedett az apa s a nemzet érdekeit szívén viselő király. Az
udvari ünnepségeken mindig jobbjára ülteti János herceget, hogy a nemzet
szokja meg a leendő magyar királyt látni benne.
És tudtára adta Frigyes császárnak is, hogy ne bizakodjék az 1462-iki
szerződésben, mert abban nincs kimondva, hogy a fiúörökösnek törvényes
házasságból kell származnia. S mikor aztán bevette Bécset s a polgárok
hűséget esküdtek neki, János herceg kezébe is letétette a hűségesküt.
Ezzel nyiltan megmondta az egész világnak, hogy János herceg az ő
trónjának az örököse s nem más. Azt, hogy János herceget fejedelmi nővel
jegyezze el, Beatrix sem ellenezte és el is jegyezte a tizenkét éves
fiúnak Sforza Blanka Máriát, a milanói fejedelem leányát 1485-ben. De
Beatrix szinlelt, mikor az eljegyzést nem ellenezte. És Mátyás tudta ezt
jól. Annyira tudta, hogy titokban, Beatrix híre nélkül történt meg az
eljegyzés. Mikor aztán Beatrix értesült az eljegyzésről, mindent
elkövetett, hogy azt megsemmisítse. Hamis rendeleteket küldött a
Milanóban tartózkodó követhez, ami szörnyű haragra lobbantotta Mátyás
királyt. A házassági szerződést 1487-ben aláírták Milanóban, de Beatrix
még ekkor sem mondott le a küzdelemről. Mindenféle tudósításokat
küldetett a milanói udvarba, hogy ott a házasságtól visszalépjenek. Így
el akarta hitetni, hogy János herceg nem számíthat a trónra s a
menyasszonnyal el is hitette, hogy vőlegénye »valóságos torz-alak«. És
közben »sohajtásaival, könyeivel és indulatos kifakadásaival« folyton
ostromolta Mátyást, hogy a maga részére biztosítsa a trónt. De Mátyás
hajthatatlan maradt. A nápolyi udvarnak, mely Beatrix érdekében
közbejárt, őszintén megüzente: »A magyarok készebbek magukat egy szálig
levágatni, mint asszony uralma alá adni. Nagyon jól emlékeznek arra, és
még ma is szájukban van az íze, hogy hajdan nőuralom alatt az ország
milyen rossz állapotba jutott! Különben is a királyné alattvalóinak
szeretetét nem bírja és talán arra, hogy iránta rokonszenvet
tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.« És tudtul adja a nápolyi
udvarnak, hogy a nemzet úgyszólván biztatja arra őt, hogy még életében
királlyá választassa a fiát. De bevallja azt is, hogy, ha ez életében
meg nem történik, halála után nem képes biztosítani fia
megválasztatását. »Egyedül a szivek vizsgálója, Isten az, ki tudja, hogy
az emberek mit rejtenek szívökben. Meglehet, hogy a rendek többsége a mi
jótéteményeinkről megfeledkezik s háládatlanságában az ország halálos
ellenségét választja meg, akinek aztán első dolga lesz, hogy a királynét
és fiunkat javaiktól megfossza, az országból kiűzze; sőt a beálló
zavarok alatt a királyné életét is veszély fenyegetheti… A magyarok
természetét bizonyára senki olyan jól nem ismerte, mint mi, akik sok
esztendő óta féken tartjuk őket!«
… Meghalt a nagy király, mielőtt a trónt fiának biztosíthatja vala.
»Halálát – írja Bonfini – sok csodajel hirdette. Először is, az előbbi
év telén, január elején megdördült az ég; továbbá halála után a Duna
szokatlanul megáradt s sok falut és várost elöntött, hogy, ha már
meghalt az ország védelmezője, a vízáradás védje az országot a török
betörései ellen. A Budán tartott oroszlánok is valamennyien megdöglöttek
ugyanazon a napon, amelyen a király meghalt. Továbbá az időben Budán
egyetlen hollót sem lehetett látni (a holló a Hunyadi-ház címere),
Székesfejérvárott azonban, ahol a magyar királyok sírjai állanak, a
versenyt károgó hollók oly roppant tömegét lehetett látni, hogy ebből
mindenki könnyen megjósolhatta a király halálát. Az álommagyarázók és
számfejtők sem hallgatták el, hogy még ez évben meg fog halni. Azonfelül
kevéssel azelőtt, hogy Bécsből Budára indultunk, s a király Komáromnál
megállott, a várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket
láttunk, amelyből négy más gólya kizavarta a fészek lakóját és egymással
marakodtak érte. A király meghagyta, hogy néhány udvari emberével együtt
nézzem meg, mi történt ott, s én akkor – mintegy isteni sugallatra –
megjósoltam barátaimnak, hogy Magyarország nyugalma még azon évben
megzavarodik, mert közel a király halála, Magyarország pedig négy pártra
fog szakadni, mert négy király is fog harcolni uralmáért; s a király
gyengélkedése megerősítette jóslatomat.
»Másnap, a király halála után, a holttestet feldíszítették királyi
dísszel és pompával, bíborral borított ravatalt raktak és a nagy
ebédlőben állították fel, hogy mindenki láthassa; azután pedig, mikor
már belső részeit kiszedték, szurkos koporsóba tették s megbizták a
kiváló Aladárt és Bodó Gáspárt, hogy a Dunán Székesfejérvárra
szállítsák.
»Beatrix pedig és Korvin János, a király halála után, a várba gyüjtötték
az urakat s az egész udvari néppel keservesen megsiratták a királyt.
Sűrű könyekkel gyászolták meg az urak az isteni Mátyást, mint legjobb
királyukat, legyőzhetetlen fejedelmüket. Különösen akkor áradt meg a
köny mindegyikük szemében, amikor látták, hogy a még ifjú Korvin herceg,
elvesztvén annyira kiváló atyját, önként a királyné lábai elé borult és
térdeit átölelve kérte, hogy ne hagyja el őt gyermekségében, ne feledje
el, hanem mindig híven ápolja kegyes atyjának emlékét, aki a királyné
iránt is mindig annyira jó volt; tekintse őt fiának, mint ahogy atyjának
gyakran megfogadta, amikor megigérte, hogy kegyes anyja helyett anyja
lesz neki. S minthogy neki magának nincsenek édes gyermekei, szeresse őt
szívéből. A főurak valamennyien térdre ereszkedve ugyanezt kérik a
királynétól s versenyt ajánlják kegyeibe az ifjú herceget.
»Amint a siránkozás valamennyire megszünt, hogy az ország kormány nélkül
veszendőbe ne induljon, valamennyien önként esküt tesznek a királyné és
Korvin herceg kezébe… Mint a hogyan nap hunytával a holdra vetjük
tekintetünket, úgy vetették mindnyájan reményüket és bizodalmukat a
király halála után Beatrixba és Korvin hercegbe. A királyné megcsókolta
az előtte könyörgő Korvin herceget, és megigérte, hogy mindig fiául
tekinti és minden erejével támogatni fogja, hogy méltóságát
megtarthassa. Őt is, magát is a főpapok és urak jóindulatába ajánlotta.
Elfogadta önként felajánlott hódolatukat s megfogadta, hogy sohasem
hagyja el az országot. Azután a roppant siránkozástól kimerülve,
össze-visszatépett hajjal, körmeivel felhasogatott arccal belső termeibe
vitték.
»A király kincstárát és minden készletét, amit a legtöbben 400 ezer
aranyra becsültek, a főurak határozatából és a királyné jóváhagyásával
János hercegnek adták át, akinek atyja még életében átadta az összes
megerősített várakat s a királyi jelvényeket, s akinek kezébe nem csupán
a várkapitányokat, hanem az urak közül is sokat esküre kötelezett, hogy
miként neki, fiának is hűséggel szolgáljanak s halála után őt tegyék meg
királyukká Többen elhárították magukról az eskü kötelezettségét s ravasz
fondorlattal valami kibuvót kerestek. De hogy az új király
megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást,
gonoszságot vagy ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának szine
előtt, a királyné és Korvin elnöklete alatt, széttörték a király
pecsétjeit. Csupán a királyné pecsétjét tartották meg, s ezzel
pecsételék meg a hivatalos iratokat s alája tették a főurak pecsétjeit.
»A főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős
temetést rendeznek, az egyiket Bécsben, a másikat Székesfejérvártt; ott
ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek neki. Bécsben
tehát a katonatisztek vállukra emeltek a koporsót, mások az
aranylepellel borított gyászravatal rojtjait fogták köröskörül, s ily
módon a palotából páratlan pompával, a polgári és katonai főtisztek
kiséretében Szent István templomába vitték a holttestet. A főpapok s a
város minden rendű lakosai gyászruhában kisérték a menetet. Nem volt
senki, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna e kegyes király tetemét,
még az a nép sem tudta elfojtani könnyét, amelyet a szörnyű éhség
kényszerével hatalma alá hajtott. Akik csak körülállották, mindannyian
elmondták igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb
uralkodónak, a keresztyénség oltalmazójának; némelyek a királyok
királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének, mások a két császár
(a német s a török) egyedül diadalmas ellenfelének, s minden kiválóság
mintaképének. Mások őt nevezték a nagylelkűség és dicsőség egyedüli
példaképének. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolta, a polgár
mint kormányzóját, a nép és a parasztság mint kegyes s a néppel törődő
urát siratta. Meggyászolták a külföldiek is, mélységes fájdalommal, mint
a török hatalma ellen szegzett védőbástyát, mint a magyarok vadságának
szelidítőjét, mint a csehek megfékezőjét s mint a németek gőgös
kevélységének megalázóját és mint minden tudományt és művészetet bőven
pártoló fejedelmet. Elmondták, hogy Magyarországot a tudományok és
művészetek által műveltté tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította,
különféle hadi gépet és fegyvert talált fel és országának becsülést
szerzett. És az általános gyászban az látszott legkülönösebbnek, hogy
bár annyi mindenfélét beszéltek, _mégsem mondott senki sem hazugságot_.«
Husvét másodnapján indult el Bécsből a gyászmenet. A nagy király
holttestét gyászfeketével bevont hajó hozta a Dunán s követte ezt ötven
hajó: feketébe vonva valamennyi. És ellepte a Duna két partját a nép s
keserves sírás, zokogás volt a halotti ének. Feltör a keseredett
szívekből a fájdalmas kiáltás: meghalt Mátyás király, oda az igazság!
Rengeteg nép verődött össze Székesfejérvártt. A boldogságos Szűz
bazilikájának közepére helyezték a ravatalt, s a lovasok, kik a király
zászlait vitték, a főoltár előtt búsan dobálták földre az összes
jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem s minden
meghódított tartomány elveszett volna. E látványra valamennyien sírva
fakadtak. Itt a bazilika közepére helyezték el a holttestet ideiglenes
sírban, minthogy az a mauzoleum, melyet a király a bazilika első
boltozata alatt maga számára építeni kezdett volt, közbejött halála
miatt nem készülhetett el teljesen.
VII.
Három hónapi nyilvános gyászt tartott az egész ország a nagy királyért,
kit halála után csakhamar ezzel siratott népe: »vetne bár esztendőként
háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«
Tenger pénzt emésztett fel sűrű sok hadakozása a külső országokban,
újabb meg újabb terhek nehezedtek a népre, s íme, a nép visszasírja a
nagy királyt. Az egész nemzet látta, érezte, hogy nem hiú, tünő
dicsőségért hozta a nagy áldozatokat, de az ország erejének nevelésén, a
nemzet jólétének gyarapításán munkál valójában, midőn kifelé is emeli az
ország tekintélyét, gyűjtögeti az erőforrásokat a haza védelmére –
idegen földön is.
Mátyás szervezte az első állandó magyar hadsereget hazánkban: a 40 ezer
főből álló _fekete sereg_ ez. Egységes volt ez a hadsereg, jóllehet a
magyaron kívül az idegen vitézek ezrei, csehek, németek s egyéb
nemzetbeliek alkották azt. Alföldi magyar fiúk voltak a seregben a
könnyű lovasok, a huszárok, cseh és német vitézek a vasas, nehéz lovasok
s székelyek az ijászok. Ezzel a sereggel aratta legfényesebb diadalait,
ez a sereg tette lehetővé, hogy a nagy urak segedelmére nem szorult s
mert Mátyás a születésnél az egyéni kiválóságot többre becsülte: lett
légyen valaki bármely alacsony sorsbéli, személyes jelességei útján
felemelkedhetett a legelsők közé. Így emelkedett ki a porból Kinizsi
Pál, a nagyvázsoni molnárlegény, a köznemesek közül Zápolyai István,
Magyar Balázs, Báthory István, Thurzó Tamás s még többen. Az alsó
néposztályból emelkedett ki több főpap, nevezetesen Váradi Péter
kalocsai érsek, az árva jobbágyfiú, Dóczi Orbán, egy izben bécsi püspök,
Bakócz Tamás esztergomi érsek és még sokan. Nagy hadvezérek, főpapok,
jeles tudósok, költők, művészek egész serege vette körül a nagy királyt,
ki legnagyobb volt valamennyi között. Budavára volt az ország szíve:
ennek szépítésére áldozott legtöbbet, kezdve a királyi palotán, mely
állandó találkozóhelye volt az ország és a külföld nagyjainak. Újra
építtette a királyi palotát, mely pompás, díszes volt külsejében és
belsejében egyaránt. Olaszország híres építőmesterei, szobrászai,
festői, műiparosai dolgoztak a palotán, melyről 1483-ban ezt írta a
pápai követ: »Olaszországban sincs fényesebb és nagyobb palota a
budainál. Bölcs Salamon udvara sem lehetett fényesebb.«
Mátyás király az élete módjában maga volt az egyszerűség, de maga körül
szerette a fényt, a pompát, különösen ha idegeneket látott vendégül az
udvarában. Volt is, amit megcsodáljanak. A palota belseje valóságos
kincses ház volt s csak az arany és ezüst edény elszállítására nem lett
volna elég ötven szekér. És a szobrok, festmények, mindenféle díszek,
szőnyegek, selymek nagy sokasága! És a gazdag könyvtár, a királyi palota
legértékesebb kincse, büszkesége. Két nagy teremben ékeskedett a 2–3000
darabból álló könyvtár, az időben tán legnagyobb az egész világon. Kevés
volt közöttük a nyomtatott könyv, hisz a könyvnyomtatás mesterségét csak
akkoriban találták fel. Pergamenre nyomott, nagy gonddal festett
képekben gazdag, bársonyba vagy bőrbe kötött kézírásos könyvek tették a
könyvtár nagy részét, mely, fájdalom, a török uralom idején elkallódott
s melyből csak kevés került vissza Konstantinápolyból az újabb időkben.
Csupa latin könyvek, magyar egy sincs köztük. A nagy király idejében,
1473-ban jelent meg nálunk az első nyomtatott könyv: a magyar nemzet
története, melyet Thuróczi János itélőmester állított össze a régi
krónikákból. Magyar és idegen tudósok munkálkodtak a királyi palotában,
nevezetesen az olasz Galeotus Martius, aki a király jeles mondásait írta
össze; Bonfini Antal, olasz tudós, ki Mátyás egyenes rendeletére írta
meg Magyarország történetét s egyben mint szemtanu írta meg Mátyás
uralkodását; Vitéz János érsek, a király egykori nevelője, Csezniczei
János pécsi püspök, írói nevén Janus Pannonius (Vitéz János öccse), ki
temérdek verset írt latin nyelven, Mátyás nagy nevét, dicsőséges tetteit
hirdetvén a világnak. De bár tudósok és költők latin nyelven írtak
akkor, kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy a magyar nyelvnek
és irodalomnak is voltak művelői. Ebéd alatt szívesen hallgatta a nagy
király a hegedősök énekeit s ezek közül egy meg is maradott: a Szabács
megvételéről szóló ének. A templomokban tért hódított a magyar szó s
Temesvárí Pelbárt, korának legnagyobb szónoka, többnyire magyar beszédet
mondott s csak később fordította le azokat latinra. Ebből a korból
maradt fenn a Miatyánk magyar fordítása s le voltak fordítva magyarra az
egyházi énekek is. A magyar ifjak közül sokan jártak külföldi
egyetemekre, de népes volt a pécsi főiskola is s Mátyás egy második
főiskolát is alapított Pozsonyban, 1467-ben. Sőt fel akarta állítani a
harmadikat is Budán, ám nagyszerű tervét nem valósíthatta meg egészen,
csupán a papnevelő intézet létesült.
[Illustration: Galeotus Martius.]
Nagy volt Mátyás király minden dolgában s az általa alkotott törvények
egész tömege tanúskodik arról, hogy igazi király volt, népének édes
atyja. Világhatalomra törő nagy terveiben, vállalkozásaiban is mindig
egy nagy gondolat vezérelte: emelni országa erejét, népe jólétét s ez a
gondolat vezérelte törvényalkotó munkáiban is. A hadi erő szervezése s
fentartása nagy áldozatokat követelt a nemzettől, de viszont a
kormányzás minden ágában bölcs és igazságos törvényekkel igyekezett
egyhíteni a nagy terheket. Különösen kiválik a törvények nagy tömegéből
az 1486-iki, melynek bevezetésében önérzetesen adja tudtul a nemzetnek,
hogy: »levervén összes ellenségeit«, minden időkben fenmaradó törvénnyel
akarja megajándékozni nemzetét. És szabályozta a törvényben a főbb
tisztviselők, a nádor, a tárnokmester s a többiek hatáskörét; eltörölte
a megyei székhelyeket, »ahol hallatlan botrányok szoktak előfordulni«;
minden esztendőben kétszer, Szent György és Szent Mihály napján rendes
törvényszéket tart Budán s azon első sorban a büntető ügyeket intézik
el. Szolgabirákká csak derék és vagyonos embereket lehet választani, kik
személyre és rangra való tekintet nélkül szolgáltatnak igazságot.
Megvédi a jobbágyot földesura ellen: nagy birsággal sújtja azt, ki a
jobbágyot szabad költözködésében megakadályozza. Kiterjedett a figyelme
az ügyvédekre is, szabályozván a pörösködést. Lemásoltatta a
törvényeket, szétküldötte mindenfelé, hadd ismerjék. S az ő törvényei
nem maradtak papiroson: végre is hajtotta és hajtatta azokat.
A derék Bonfini, ki közvetetlen közelből láthatta a nagy királyt, látta
vagy szemtanuktól hallotta a nagy király tetteit, könyvében külön
fejezetet szentel Mátyás jellemzésének. Természetesen, van ebben a
jellemzésben túlzás is, de viszont nagyban emeli Bonfini írásának
értékét, hogy mindazt, mit Mátyásról ír, a nagy király halála után írta,
amikor éppenséggel nem állott érdekében a hízelkedés. Nemcsak lélekben
látja nagynak, de testben is, közepesnél valamivel nagyobbnak,
szépnövésű embernek írván, holott más hiteles forrás szerint Mátyás
alacsony termetű volt. Aztán így folytatja a király külsejének leírását:
»tekintete nemes és lelki nagyságra valló; arca piros volt s a haja
szőke; kerek szemöldöke, élénk sötét barna szeme és hibátlan orra
szintén díszére volt; szabad és egyenes volt a tekintete s mint az
oroszlánok, nézés közben sohasem pislogott. Tetszését merev nézésével
árulta el, ha pedig valakire ferdén nézett, azt jelentette, hogy az
illető nem kedves előtte. Nyaka és álla kissé előre hajlott s kissé
széles volt. A feje jól illett azokhoz, sem kicsinynek, sem nagynak nem
látszott; homloka kissé széles volt. Hatalmas testrészei arányosak
voltak egymáshoz, a karja izmos, a kezefeje hosszúkás, a válla széles, a
melle hatalmas volt. A lába kissé másféle s a lovaglásra igen alkalmas
volt. A teste tehát szép volt, testszíne fehér volt pirossal keverve.
Szemének formás volta és gyors mozgása nagyon hasonlított Nagy
Sándoréhoz, akit mindenben követendő mintaképének tekintett.
»Ifjúságától fogva csodálatos volt fürgesége és testi ereje, mérhetetlen
nagylelkűsége és ezzel együtt dicsőségvágya. Testi és szellemi ereje
akkora volt, hogy semmiféle szellemi vagy testi munka nem birta
kifárasztani. Teste fáradhatlan volt, a hideget, meleget és étlenséget
igen könnyen tűrte. Semmit sem kedvelt annyira, mint a harci fáradságot,
semmit sem gyűlölt annyira, mintha tétlenül otthon kellett ülnie. Az
emberi élvezetekről sem könnyen mondott le, gyakran sokáig mulatott
barátaival bor mellett, hogy gondjait feledje. Könnyen tett igéretet,
könnyen haragra lobbant; szelleme elfogulatlan volt és nagyravágyó és
minden kiváló dologra könnyen hajló; nem volt kegyetlen s hiányzott
belőle a barbár embertelenség. Megvolt az a hibája, hogy barátait nem
szerette állhatatosan s közülük igen sokat elbuktatott. Hanem azért,
akit nagyon magasra emelt, sohasem tette le állásából, sőt első izben
hibázó barátait nem is büntette meg, de ha újra hibáztak, annál
szigorúbban bánt el velük szemben. Barátaiban néha szerencsétlen volt,
mert akiket nagy vagyonnal és méltósággal tüntetett ki, néha még azok is
fellázadtak ellene. Sokakat felemelt alacsony sorsból, ezekkel azután
szerencsésebb volt.
»Egyébként – írja tovább Bonfini – a szerencse mindig tenyerén hordotta.
A cseh háború idején egy alkalommal elfogyott a pénze, és így
napról-napra szóbeli igéretekkel tartotta seregét. Mikor a zsoldfizetés
határnapja elérkezett, amelyen túl a fizetést igérgetésekkel már nem
halaszthatta, lovas és gyalogos tisztjei meghivták, hogy kockázzék
velük. Egész éjjel játszottak s a király oly szerencsésen játszott, hogy
az éj folyamán tízezer aranyat nyert s addig fel sem kelt helyéről, míg
a zsoldot ki nem fizette.
»Ritkán kezdett meg valamit, amit szerencsésen végre nem hajtott volna.
Királyi tekintélyét és a szemlélők bámulatát nagyban növelte, hogy
méltóságát nem gőg, felfuvakodottság, palotájának elzárása és az
ajtónállók szemtelenkedése által iparkodott megszerezni, hanem akkora
volt benne a nyájasság, hogy senki sem járult eléje anélkül, hogy nem
csupán ügyének kedvező elintézésétől, hanem puszta látásától is
boldognak ne vallotta volna magát. Beatrix megérkezése után nyomban
nehezebben lehetett hozzája bejutni s alattvalóival többé nem
érintkezett annyiszor.
»Jótékonysága mindenkit bámulatra ragadott. Az összes szépművészeteket
szeretettel ápolta, a tudós férfiakat a távoli országokban is
felkerestette; minden kiválóságot nagyon megbecsült. Magyarországon
irtotta a műveletlenséget, s a művelt életmód mestereit, akiket csak
találhatott, országába hívta. Szelidebbé tette az ősmagyar szokásokat,
megtörte a magyarok szertelen büszkeségét. Attila óta ő volt az első,
aki a kemény nyakú magyarokat engedelmes szolgálatra tudta
kényszeríteni. Ezenfelül nagy volt a vallásossága, sokat tett az isteni
tisztelet fényének emelésére, úgy hogy, mint Nagy Sándor, békében,
háborúban jobb kezében az Isten képét, baljában fegyverét tartotta; az
égieknek és földieknek egyaránt megadta a magukét. Könnyen hajlott a
nagyszabású tervekre, – bölcsessége, bátorsága és kitartó munkássága nem
hiányzott hozzá, s a szerencse híven kisérte.