elfogta. Nem hordott örökösen aranyos bíbor palástot, ebédlője és
trónterme nem volt állandóan díszben, hogy a belépők szemét
elkápráztassa; nem volt palotájában a szolgáknak és ajtónállóknak egész
serege s nem állott mellette száz meg száz íródeák, akik hosszas kérések
után is nagynehezen írásbelileg méltóztatnak felelni. Rendszerint
egyszerű házi ruhában járt, de ha valami különös alkalom követelte, igen
gondosan öltözött. Beszéde lassú, komoly, rövid, de mély tartalmú volt,
gondolatainak élét arányosan és fokról fokra haladva fejezte ki,
izetlenséget sohasem lehetett tőle hallani. Vitatkozás közben ellenfelét
röviden szokta megcáfolni és legyőzni. Katonái előtt hévvel beszélt. Sok
nyelvet tudott: a török és görög kivételével az összes európai nyelveket
beszélte. Emlékező tehetsége nem volt kisebb, mint Scipioé,
Mithridatesé, vagy Simonidesé. (Az ennek a mondatnak az értelme, hogy
Mátyás minden katonájá-nak tudta a nevét.) Az élceket és tréfákat nagyon
kedvelte s néha annyira leereszkedő volt, hogy mikor barátaival otthon
étkezett, még a főzésnek is utána nézett.
»Ifjúságától fogva nagy örömmel vett részt a lovagi játékokban és
kocsi-versenyekben. Budán és Bécsben gyakran vett részt a küzdőtéren a
lovagi mérkőzésekben.
»Mátyás mindent mindig nyilvánosan, mindenkinek szeme láttára
cselekedett, nyilvánosan kegyesen meghallgatott mindenkit, nyilvánosan
mulatozott és beszélgetett, mert úgy tartotta, hogy csak a rossz
cseledethez való a sötétség, a tisztességes életnek azonban a napfény
csak díszére válik. Mindenkit könnyen bebocsátott magához, ügyeiket
azonnal elintézte, nem halogatta a kérelmezők reményeinek teljesítését,
és nem az udvari szolgák különféle rendei útján intézkedett, hanem
mindent maga végzett. Ellenségeit is, mint barátait, boszúállás helyett
jószívűséggel győzte le; szerencséjében nem bizakodott el, hanem hálát
adott az Istennek, mert többet bízott abban, ha szerencséje idején
imádkozik, mintha csupán csak a szerencsétlenség napjaiban tesz
fogadalmakat. Szorult helyzetében vidámságot szinlelt, szerencséjében
komoly és jóságos volt. Nem haragudott, ha valaki nyiltan megmondta az
igazat; kinevette a kérkedőket, de a bohócokat és tudákosokat kelleténél
többre becsülte. Csak az igazán megérdemelt dicséretet fogadta el, a
bölcsességet inkább tettekkel gyakorolta, mint szóval. Barátaihoz igen
jó volt a szíve, ellenségei iránt rettenetes.
»A harcban vakmerő katona, békében a kérésre könnyen hajló fejedelem
volt; az érdemeseket méltóan jutalmazta. A katonai ügyekben rendkívül
jártas volt. Nem csupán a kijelölt napokon, hanem gyakran alkalomadtán
útközben s a legrettenetesebb viharban is rátámadt az ellenségre, amikor
az egészen biztosságban hitte magát. Hadjárataiban olyan módszereket
használt, amelyeket addig mások nem ismertek. Nem lehet eldönteni,
óvatossága vagy vakmerősége volt-e nagyobb, mikor rövidebb háborúra
vállalkozott. Az igaz, hogy semmit sem kezdett a csillagok állásának
megfigyelése nélkül. Hihetetlen rövid idő alatt tett nagy utakat. Néhány
nap alatt százezer lépésnyi utat is megtett gyorskocsin. A munkát és
éjjelezést igen birta; katonáival szemben a körülmények szerint majd
keményen, majd szeliden bánt. A szökevényeket és alattomos cselszövőket
súlyosan büntette; másokkal szemben nehezen gyúlt haragra, de ha egyszer
haragra gerjedt, nagy nehezen lehetett megengesztelni.«
Bonfini e gyönyörű jellemrajzát száz meg száz történet igazolja s a való
történetek mellett a nép mesecsináló képzelete egész tömegét teremtette
a nagy királyt jellemző meséknek, adomáknak. Szájról-szájra jártak a
király pártatlanságát, szigorú igazságosságát hirdető esetek s ezeknek
nyomán csak úgy termettek a nép lelkében a kedvesnél kedvesebb
történetek a királyról, ki gyakran jelent meg álruhában, rendszerint
mint Mátyás deák, a nép között, meghallgatta panaszaikat mint deák, s
orvosolta mint király. Még saját edés anyjával szemben is megmaradt az
igazság ösvényén. Mikor Besztercevárosa, a királytól nyert kegyúri jog
alapján, papot jelölt a szentdemeteri plébániára, a püspök, Hunyadiné
ajánlatára, az ő kancellárjának adta a plébániát. De a király nem
engedte meg a törvénytelenséget s a püspöknek a város jelöltjét kellett
beiktatnia.
Hát a korponai eset! A király 1474-ben, Sziléziából Budára utaztában,
egy nap megállapodott Korponán. Az ország leghatalmasabb urai voltak
kiséretében: Országh Mihály nádor, Báthory István országbíró s az
esztergomi érsek meg a váci püspök, ugyanazok, akikre éppen panaszuk
volt a korponai polgároknak. Az volt a panaszuk, hogy ezek az urak vámot
szednek tőlük az ők birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már
a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a
helyszinén igazságot tett: írásos rendeletet adott ki a négy főúrnak,
hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«.
Ha az állandó hadviselések rákényszerítették, hogy a népre nagy adót
vessen, meg is becsülte a népet s annak nehéz munkáját. Ki nem ismeri a
gömöri esetet (Garay János versben is megörökítette), midőn a király az
urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát s parancsára
vele együtt kapálnak az urak is? A király győzi a munkát, de az
elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidülnek, ha
a király meg nem könyörül rajtuk.
– Lássátok, – mondá – mely nagy nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti
könnyelműen elprédáltok. Becsüljétek meg s bánjatok vele kimélettel!
És a kolozsvári bíró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok
közé s hordja a fát a bírónak. Még meg is ütlegeli a hajdú. De aztán
példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.
Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik Mátyás deák
képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s poharazás
közben áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy
Budára, hadd látogassa meg Mátyás deákot s ím – a király előtt áll. Az
volt az ő vendége. A király szeretettel fogadja Benet urat s mert Benet
úr, mikor Mátyás deák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt
zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér
aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beléöntötte az ezüstöt, rá az
aranyat, mondván:
– No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt aranynyal, mint
kigyelmed a lencsét zsírral.
Az urak tódították a tréfát s az egyik ráakasztotta aranyos, gyémántos
mentéjét:
– Elbírja-e Bereczkig?
– El én tovább is, mondotta Benet.
Ahányan voltak, mind nyakába akasztották a mentéjüket.
– De már ehhez a drága mentéhez illik a kard is, mondotta a király s
gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.
Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendszerint az urak
kudarcával s megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép
tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene
mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak
is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, de a szegény parasztokat
sanyargató urakat is példás szigorral bünteti. Mihelyt a nép igazságot
tapasztal, könnyebben viseli a terhet. S nem szabad felednünk, hogy
Mátyás törvényei nemcsak újabb meg újabb adókról gondoskodtak, de
ugyanakkor lehetőleg megvédték a nép édekeit, előmozdították
boldogulását. Már az 1464-iki törvény szabályozta a tizedfizetést. A
paraszt – a törvény szerint – megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy
ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha
a tizedróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat, s ha többet
talál, a fölösleget elveheti; de viszont, ha a paraszt vallomása igaz
volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen
vizsgálatért, s ha azt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát
elvenni tőle.
A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy a király személyesen is eljárt
a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal
játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában
a nép száján forog.
Egyszer – mondja a mese – Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az
országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu
mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető
emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas nagy urak. A király
megismerte az öreg szántó-vetőt, aki neki hajdanában katonája volt.
– Tisztességgel, öreg! – köszönt a király.
– Köszönöm az asszonynak, – felelt az öreg.
– Hány pénzért dolgozik kend?
– Hatért, felséges királyom.
– S hányból él kend?
– Kettőből.
– S négyet hová tesz kend?
– Azt a sárba dobom.
– Hát aztán hány még a harminckettő?
– A’ bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.
– Hát a bakkecskéket megtudná-e fejni?
– Meg biz én, felséges királyom.
– Na, öreg, az Isten áldja meg. Hanem, hallja kend, addig senkinek meg
ne magyarázza az én kérdéseimet, míg a képemet nem látja.
Ezzel tovább ment a király s mondta az uraknak:
– Halljátok, urak, aki az én kérdéseimet megmagyarázza, annak egy
uradalmat adok.
Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem
találták ki. Mit volt, mit nem tenni, lopva visszakullogtak az öreghez,
körülfogták, kérték, magyarázza meg a király kérdéseit.
– Jól van, mondta az öreg, de elébb számoljának a markomba tíz aranyat.
Mindjárt a markába nyomták a tíz aranyat.
– Nos, mikor a király azt mondta: »tisztességgel, öreg«, miért
válaszolta kend, hogy: »köszönöm az asszonynak«?
– Azért, mert az asszony mossa a ruhámat, a tiszta ruha pedig
tisztesség.
– Ez igaz, mondták az urak. De hogy veti kend a pénzt sárba?
– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet pedig a fiamra költök. Az
pedig annyi, mintha sárba dobnám, mert sohasem látom.
– Hát az mi: »hány még a harminckettő?«
– Megmondom, ha leolvasnak a tenyerembe tíz aranyat.
Leolvasták.
– Ennek az a magyarázatja, hogy fiatal koromban harminckét fogam volt,
most csak tizenkettő.
– No lám, hogy ez nem jutott eszünkbe! Hát a bakkecskéket, hogy fejné
meg?
– Azt is megmondom tíz aranyért.
Leolvasták azt is s mondta az öreg:
– Úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.
Szégyenkeztek, boszankodtak az urak s megfenyegették az öreget:
– No, megálljon kend, megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a
kérdéseit, pedig a képét még nem látta.
– Nem-e? Én nem láttam a király képét? De bizony láttam. Itt van, ni, –
s megmutatta az aranyon a király képét. Mert úgy tudják meg az urak, így
értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a szavát, míg pénzen
nem látom a képét.
De most már az uraknak nem volt több szavuk. Nagy szégyenkezve a király
után kullogtak.
Sok mindent bizonyít e mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép
sorsa iránt, de azt is, hogy mintha csak a nép közt élt volna, ismeri a
nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe,
hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásul az
iskolázatlan ember bölcsességét megfizetteti az urakkal.
S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a
népnek, királynak kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely a
mesékben lakozik. A nép bízik a király igazságosságában, a király a nép
becsületességében. Egyik mese szerint Mátyás király »fele országában«
fogad a burkus királlyal, hogy az ő juhásza nem hazudik s meg is nyeri a
fogadást.
A való és költött történeteknek, meséknek, adomáknak egész tömege
maradott fenn Mátyásról, s ezek a mesék folyton fogannak a nép lelkében,
jeléül annak a nagy, annak a példátlan szeretetnek, mellyel a nép a nagy
király alakját körülveszi. Nemcsak tréfás, elmés, de vitézi tetteinek is
nagy serege forog a késő utódok ajkán. Paloták és kunyhók lakói
lelkesülten olvassák, hallgatják újra meg újra, mint győzte le lovagi
játékban a rettenetes erejű Holubárt Budavárában, mint járta körül
Szabács viadalánál éjnek idején, csónakon, ezer veszedelem közt a várat,
hogy annak gyengéit kipuhatolja. Bécs ostromakor sváb paraszt ruhába
öltözött, s fején egy kosár tojással besompolygott a városba, hol a
tojás árulása közben mindent megvizsgált. Máskor a török szultán
sátoráig merészkedett török ruhában, egész nap árulta az élelmi szert a
sátor előtt. És délben, mikor a szultánnak felhordták az ételeket,
megszámlálta azokat s visszajutván a maga táborába, levelet küldött a
szultánnak: »Rosszul őrzöd a táborodat, császár, s rosszul őriznek téged
is! Mert tegnap reggeltől estig ott ültem sátrad előtt és árultam. És
kikémléltem táborodat. Hogy pedig ebben ne kételkedjél, ime, elmondom:
hányféle ételt szolgálnak fel neked ebédre.« A szultán annyira megijedt
e levéltől, hogy táborával elhuzódott s a csata elmaradt.
De ki győzné elmondani mindazokat a jóizű, elmés történeteket, melyeket
Mátyásról összeírtak a krónikások s költött róla a nép mesemondó lelke!
»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki
milliók szívéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le
szemét. És ím az első igazságtalanságot a véréből való vérnek: Korvin
Jánosnak kellett tapasztalnia. Azok az urak ütöttek pártot ellene, kik
Mátyásnak esküvel fogadták, hogy halála után Korvin Jánost választják
Magyarország királyává. A fényes, a dicsőséges idők után ismét szomorú,
gyászos idők következnek. Idegen, gyámoltalan király, Dobzse László ült
Mátyás székébe s rövid időn szertezüllődtek a nagy király alkotásai. A
tizenhetedik század legyengült, szendergő magyarját, melynek vérét török
és német egyszerre szívta, Mátyás nevével ébresztgeti Zrinyi Miklós, a
költő. »Az ő élete – írja Zrinyi Miklós – merő bátorság volt és minden
gondolatja vitézség; az ő elméjében és szájában mindenkor ama híres
római generálisnak szava volt: bátorság és cselekvés erősítette a
magyart, nem habozó tanács, mit a félénkek óvatosságnak neveznek… Sok
száz esztendeig kell a természetnek fáradni, amíg oly embert alkothat,
minő Mátyás volt!«
Négyszáz esztendeje mult, hogy Mátyás örök álomra hunyta szemét s a
természet nem alkotott hozzá mérhető nagy királyt. A magyar lélek
ájtatos kegyelettel őrzi emlékét s alakja nő folyton az idők mulásával.
Halála után négyszáz esztendővel emelt szobrot emlékének a nemzeti hála,
Kolozsvár főterén, hirdetvén az egész világnak, hogy a késői nemzedék
szemében a nagy király nagysága teljes épségében megmaradott. A magyar
nép véréből való vérnek, Fadrusz Jánosnak az alkotása a fenséges szép
szobor, mely egyszerre tette halhatatlanná alkotójának, a nép lángeszű
fiának nevét. Mely fölemelő érzés! A nép fiának lelke, keze alkotja meg
ércemlékét ama királynak, kit századok multán is visszasír a nép! Akinek
neve, emléke, szobor nélkül is élne mindörökkön örökké, mert »az ő élete
merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség«; mert az ő idejében
nagy hatalmas volt Magyarország, minő sem azelőtt, sem azóta; mert ő
igazságos király vala, minő nem volt sem azelőtt, sem azóta!
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
5 |megtartotta«, |megtartotta«.
39 |Osszetoborzotta néhány |Összetoborzotta néhány
41 |vílág bizodalma |világ bizodalma
48 |országyűlést tartottak |országgyűlést tartottak
57 |Podjebrad György |Podjebrád György
86 |dolog: Podjedrád |dolog: Podjebrád
89 |Podjebrad Katalin |Podjebrád Katalin
95 |ostomolni kezdette |ostromolni kezdette
105 |mise, A püspök |mise. A püspök
124 |Bonfiní irásának |Bonfini írásának]
End of Project Gutenberg's Nagy magyarok élete (2. kötet), by Elek Benedek