keresztyénség e halhatatlan védőjéről, minőt e nehány sorban ád magáról?
Ha nem is ő írja a levelet, az ő lelke szólal meg abban: bizonyítják
cselekedetei. Hunyadi mint főkapitány is becsülettel végezte dolgát,
amit éppenséggel nem lehet mondani főkapitány társairól. A nyers erőszak
lett az úr az országban. Nem volt, aki megzabolázza a féktelenkedő nagy
urakat. Fenekestől felfordult a rend, s igazi szerencséje volt az
országnak, hogy a török nem használta ki a várnai diadalt. E
fejetlenségnek akart véget vetni az 1446-iki országgyűlés azzal, hogy a
gyermek Lászlót megválasztotta királynak, feltételesen: ha Ulászló május
30-ikáig vissza nem tér s ha Frigyes császár kiadja a gyermek-királyt és
a – koronát. Frigyes császárnak pedig eszeágában sem volt, hogy az
országgyűlés kérését teljesítse. Sem a gyermek-királyt, sem a koronát
nem adta ki a kezéből. Erre új országgyűlést hívtak össze még ez évben
Pestre. A nemességet fejenként hívták meg e gyűlésre s az nagy számban
is jelent meg a Rákoson.
Ez az országgyűlés határozta el, hogy a király kiskorusága idejére
kormányzót választ s mindjárt meg is választotta Hunyadi János
személyében. És választottak melléje egy tizenkét tagú tanácsot; ennek a
tanácsnak a fele köznemesekből állott.
Nyilvánvaló, hogy az egész köznemesség egy emberként állott Hunyadi
mellett: csak így volt lehetséges, hogy a királyi hatalommal felruházott
kormányzói állást azzal a férfiúval töltsék be, ki, ha legnagyobb embere
is volt ez idő szerint az országnak, még tíz év előtt egyszerű köznemes
volt. Ő, ki testestől-lelkestől katona volt, nem örült a kormányzói
állásnak, de elfogadta vonakodás nélkül, mert ezt diktálta neki a
hazafiúi kötelesség. Kormányzója lett az országnak, oly hatalommal,
»amilyen a királyi felségnek volna«, – így szól a törvény, – de ő
sohasem élt vissza e hatalommal, sőt ő maga volt az, aki azt kivánta az
országgyűléstől, hogy »határozzák meg az utat és a módot, amely szerint
a kormányzói hivatal ügyeit és az ország védelmét intézheti, nehogy a
határon túllépjen és hatalmát esküjének megsértésével kelleténél tovább
terjessze ki«.
Az ország javára, üdvére kivánja használni a ráruházott nagy hatalmat.
Egy pillanatra sem feledkezik meg a nagy feladatról: addig nem lesz az
országnak nyugodalma, míg a törököt ki nem veri Európából. De a nagy
feladat végrevitelében folyton hátráltatja Frigyes császár
ellenségeskedése, ármánykodása. »Hazánknak a pogányok támadása nem árt
annyit, mint az ő váratlan ellenségeskedése!« – így tört ki a nagy
hazafi egy levelében, melyet a pápához 1446 október havában intézett.
»Polgárháboruktól zaklatott hazánk – így szól Hunyadi e levele – Isten
kegyelméből lassankint nyugalomra jutott, és erejét a hitetleneknek
Európából való kiűzésére kezdette irányítani. Azonban a fejedelem, ki a
keresztyénvilág Augustusának címét viseli, a behegedt sebeket újból
feltépi és új viszályokat támasztván, a békét felbontja; ámbár jól
tudja, hogy _hazánkra joga nincs_…« És elmondja a levél további
folyamán, hogy »jogtalanul visszatartja a királyt és a koronát, sőt
újabb foglalásokat tesz, királyi és egyházi jövedelmeket bitorol, a
népet zsarolja, várakat épít, a templomokat megszentségteleníti«…
Hunyadinak tehát le kellett elébb számolni Frigyessel, csak úgy indulhat
vala a török ellen. Megüzente Frigyesnek a háborut. De levelet írt az
osztrák rendeknek s Bécs városának, hogy nem nekik, csupán Frigyes
személyének szól a hadüzenet. Átkelt a Rábán, Stájerországot, Karinthiát
és Krajnát elárasztotta hadaival. A császár nem tudta megvédeni
tartományait, de engedékenységre sem tudta elszánni magát. Hunyadi tehát
Stiriából Bécs ellen indult. Ettől már megijedt a császár, békét
ajánlott, Hunyadi nagy zsákmánnyal visszatért, miután abban állapodtak
meg, hogy majd Bécsben megkötik az egyezséget. El is mentek Bécsbe a
magyar urak, de itt azonnal kitűnt, hogy Frigyes csak időt akart nyerni,
a magyarok jogos követeléseinek teljesítéséről hallani sem akar. Az urak
visszajöttek, Hunyadi meg újabb háborura készült. Segítségül hívta a
lengyeleket. A lengyel rendekhez intézett e levele nagyon érdekes. Azt
írja benne többek közt: »a magyarok és németek közt uralkodó gyűlöletnek
csak fegyver vethet véget!« De újabb háborura most nem került a sor: két
évi fegyverszünetet kötöttek. Ez a fegyverszünet nem Frigyestől, hanem
Magyarországtól követelt áldozatot. Frigyes egyelőre megtartotta a
koronát s az elfoglalt városokból csak Győrt adta vissza. És folytatta
tovább a nemzet türelmét erős próbára tevő mesterkedéseit. A béke ügye
csak húzódott s a magyar urak, kik folyton jártak Bécsbe, végre
elvesztették türelmüket, azt mondták: többé nem mennek Bécsbe, hanem ha
Frigyes békét akar, küldje a követeit Budára! A béketárgyalások
félbemaradtak, Hunyadi pedig készült a török ellen. Az ő lelkét
állandóan izgatta a várna csata megtorlása. A pápa is biztatja erre
folytonosan. Még hercegi címet is ad Hunyadinak, hogy még jobban
lekötelezze a hitetlenek ellen való háborura. De Hunyadi János nem örül
a hercegi címnek. Őt sem a hatalom, sem a cím nem szédítette el.
Lelkében megmaradt egyszerű köznemesnek. Megköszönte a címet, de sohasem
használta s egyenesen megírta levelében, hogy ő a szentszéktől hazája
megmentésére várt segítséget, nem pedig a maga részére kitüntetést. »Ha
– úgymond – a szentszék személyemet és személyemben a keresztyénség
ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa azt, amire bennem reménységet
ébresztett«.
Így ír Hunyadi János. Fenségesebb példáját a magával nem törődő, csak a
haza javát, üdvét szolgáló honszerelemnek lehet-e találni ennél az egész
világ történetében?
Valóban az országnak egyébre lett volna szüksége, mint arra, hogy
Hunyadi hercegi címet kapjon. A törökverő hősnek égett a lelke a
megtorlás vágyától, de a honnét segítséget várhatott volna, elmaradott a
segítség: a pápától is, a keresztyén fejedelmektől is. A szerb fejedelem
s a boszniai király, a magyar korona két hűbérese, egymással hadakozott.
Horvátországban Cillei Henrik gróf, a gyermek László király anyai
nagybátyja, a Felvidéken pedig Giskra garázdálkodott. És Hunyadi mégis
elindult a török ellen. Azt írta Kázmér lengyel királynak: »Vagy
sikerülni fog királyom haláláért boszut állanom, vagy magam is
feltalálom a halált!«
És elindult mindössze 24 ezer főnyi haddal, egyenesen Bolgárország felé.
Amint erről a szultán értesült, _másfélszáz ezer főnyi_ haderővel
Szerbiának indult, hogy Hunyadit Magyarországtól elvágja. De Hunyadi
meghiusította a szultán tervét: a Rigómezőn táborba szállott s ott várta
be a törököt. A szultán nem merte megtámadni Hunyadit a jól megerősített
táborban s azon mesterkedett, hogy onnét kicsalja. Először követeket
küldött hozzá s százezer aranyat és békét ajánlott fel neki. Hunyadi az
ajánlatot visszautasította. Most a szultán úgy tett, mintha nem akarna
háboruba ereszkedni, fölszedte sátrát, átkelt a Szidnica folyón s
visszavonult. Átkelt Hunyadi is. Csak erre várt a szultán, mindjárt
megállott s megkezdette a csatát. Déltől estig tartott a csata, de
eldöntetlen maradott. Éjjelre mindakét sereg visszahúzódott a táborba,
azzal a gondolattal, hogy másnap folytatják a csatát. De Hunyadi nem
várta meg a reggelt: éjfélkor meglepte a török tábort. Ám a terve nem
sikerült. Súlyos veszteséggel járt az éjjeli támadás. És Hunyadit nem
csüggesztette el az éjjeli kudarc. Reggel újra kezdte a csatát. Egy
maroknyi magyar sereg állott szemben a rengeteg török haderővel. És ez a
maréknyi sereg talán diadalmaskodik az aránytalanul nagyobb török
seregen, ha csataközben Dán oláh vajda az ellenséghez át nem szegődik.
Ez az árulás eldöntötte a csatát. A megfogyatkozott kicsiny sereg
megfutamodott s magával sodorta a vezért is. Szörnyű volt a törökök
vesztesége: több török (34 ezer ember) esett el, mint amekkora
eredetileg volt a magyar sereg, de hiába: mégis csak övék volt a diadal.
Hunyadi a táborba menekült. Azt hitte, itt talál még annyi katonát, hogy
újra kezdheti a csatát. Nem kezdhette újra. Csekélyszámú kisérettel
visszaindult Magyarországba. De útközben egy üldöző török csapat kezére
került, ez meg két katonára bízta a nemes vad őrizetét. Szerencsére, a
katonák összevesztek az ő aranyláncán, Hunyadi hirtelen kirántotta
egyiknek a kardját a hüvelyéből, ezzel egyik katonát levágta, a másikat
pedig megszalasztotta. Hegyeken, erdőkön, járatlan utakon bolyongott a
világhires hadvezér, elkerülve a falukat, a városokat, nehogy a szerbek
kezére kerüljön Méltán félt attól, hogy, ha felismerik, Brankovics
fejedelem fogságába kerül, a kivel akkor ellenségeskedésben élt.
Hiábavaló volt az óvatossága: egy szerb paraszt, kit kalauznak fogadott,
Nándorfejérvár helyett Vég-Szendrőre kalauzolta, ott felismerték s mégis
csak Brankovics kezébe került. Óriási váltságot kapott Brankovics
Hunyadi Jánosért. Követelhetett akármit, megadták, csakhogy Magyarország
kormányzóját megtartsák – Magyarországnak. A magyarok méltán félhettek
attól, hogy Brankovics a törökök rémét kiszolgáltatja a szultánnak.
Állítólag meg is próbálta ezt, de a szultán az ajánlatot
visszautasította: nem akart ily gyáva módon jutni a nagy hadvezér
fejéhez. Követek mentek Brankovicshoz, megfenyegették. Brankovics ki is
adta Hunyadit, de ennek fejében kapott százezer aranyat, visszakapta
magyarországi uradalmait, melyeket hűtlensége miatt elvettek volt tőle;
visszakapta a Magyarországhoz csatolt szerb várakat, s hogy a zsarolást
a magyar nemzet meg ne torolhassa, kikötötte, hogy Hunyadi idősebb fia,
László, kezesül nála marad s leányát, Erzsébetet feleségül veszi!
Súlyos, nagy váltságot fizetett tehát az ország Hunyadiért, de szivesen
fizette érte. Megszabadulásának örömétől visszhangzik az ország. Mintha
nyert csatából érkeznék vissza, oly nagy az öröm! Csakhogy él! A nemzet
bizalma nemhogy megrendült volna, de még jobban megerősödik. A
veszteséget kiheverik, a csorbát kiköszörülik, hisz él Hunyadi János! Ő
maga sem csügged s ünnepélyesen jelenti ki, hogy a harcot folytatja,
»míg vagy diadalmaskodik, vagy a tusában halálát leli!« De egyelőre le
kellett mondania a háború folytatásáról. Abban állapodott meg az
országos tanács, hogy fegyverszünetet kötnek a szultánnal a király
nagykorúságáig. Hosszas tárgyalás után létrejött az egyezség Frigyessel,
1450-ben. Ez egyezség szerint László 18 éves koráig Frigyes gyámsága
alatt marad s Bécsben nevelődik; ami magyar város és vár a keze között
van, addig megtartja. Ellenben elismeri Hunyadi kormányzóságát s őt e
tisztében támogatja.
Ez egyezséget megelőzően kötött egy más egyezséget is Hunyadi, még pedig
Garai László nádorral és Ujlaki Miklós erdélyi vajdával. »Véd- és
dacszövetséget« kötött a három előkelő ember, melyben egymásnak erős
barátságot fogadtak, ellenségeikkel szemben kölcsönös támogatásra
kötelezték magukat; Lászlónak Frigyes kezéből való kiszabadítására
egyesültek – s mindezeknek megtartására meg is esküdtek. Nyilvánvaló,
hogy Hunyadi Jánost e szövetségre nemcsak az ország, hanem saját
családjának érdeke is kényszerítette. A féktelenkedő főurakkal szemben
szükség volt e szövetségre, szükség volt Frigyessel szemben is, de
szüksége volt magának Hunyadinak is, hogy fiai sorsát, jövendőjét
biztosítsa. Midőn Brankovics foglya volt, kényszerüségből eljegyezte
idősebb fiát Brankovics unokájával, Cillei Ulrik leányával. Most ezt az
eljegyzést felbontották s Lászlót Garai nádor leányával, Máriával
jegyezték el. Viszont, hogy Brankoviccsal és Cilleivel is megmaradjon a
barátság, Hunyadi a kisebbik fiát, Mátyást jegyezte el Cillei
Erzsébettel. A legelőkelőbb családokkal készülődött tehát a
Hunyadi-család atyafisága. De csakhamar kitünt, hogy az egész
szövetkezés, az egész összeházasodási terv nem volt őszinte a nevezett
urak részéről. Midőn Hunyadi a garázda Giskra megfenyitésére indul, az
előkelő atyafiak mind cserben hagyják s az álnok Frigyes igért
támogatása is elmarad. Magára hagyatva küzd meg Giskrával s félbe kell
hagynia a hadjáratot, hogy új sereget gyűjtve fékezze meg a felvidék e
rémét, míg végre sikerül is ez neki. És kiszabadul a gyermek király is
Frigyes kezéből, jóval előbb, mint az egyezség kötelezte rá. Nem önként
tette, hanem kényszerüségből. Az osztrák és a cseh urak egyértelmüleg
felléptek Frigyes ellen s követelték a gyermek király kiadatását. A
csehek kormányzót választottak Podjebrád György személyében. És
megmozdultak a magyarok is. De Frigyes kezdetben hallani sem akart a
gyermek király kiadásáról. Közben római császárrá koronázták s most még
kevésbbé vette figyelembe a magyarok, csehek és osztrákok együttes
követelését. Végre is az osztrákok és csehek fegyvert fogtak, ostromolni
kezdték Bécset, Hunyadi is készülődött, s a gőgös császár megadta magát:
a tizenhárom éves Lászlót kiadta Cillei Ulriknak, a magyarok pedig
követséget küldöttek a gyermek királyért. Ebben a követségben részt vett
a fiatal Hunyadi László is. Vitéz János püspök volt a küldöttség szónoka
s ékes beszédben üdvözölte a gyermek királyt, aki szajkómódjára betanult
beszéddel válaszolt. De az uraknak tetszett ez is. Mert azt mondta
többek közt a gyermek: »Magyar vagyok, Magyarországban fogok lakni!«
[Illustration: Hunyadi László.]
A gyermek király Bécsbe hívja össze az első országgyűlést s ezen akkor
senki sem ütközött meg. Hisz országgyűlés után úgyis _haza_ hozzák a
királyt.
Fölment Hunyadi is Bécsbe s alávetette magát az udvari szertartásnak:
térdre ereszkedett a gyermek király előtt s úgy tette le hatalmát a
király kezébe. Ezzel megszünt Hunyadi kormányzói tiszte, de a király,
érdemeinek jutalmául, Magyarország királyi főkapitányává és a királyi
jövedelmek kezelőjévé nevezte ki s hogy Hunyadit és híveit még jobban
lekötelezze, Vitéz Jánost az ország főkancellárjává. Egyben Hunyadinak
adományozta Déva és Görgény várát; Beszterce városát és kerületét
kivette az erdélyi vajda hatósága alól s ennek örökös főispánságát és
grófságát Hunyadira és maradékaira ruházta. De még itt sem állott meg a
jutalmazásban: az alig husz éves Hunyadi Lászlót Horvátország és
Dalmácia bánjává nevezte ki, de úgy, hogy ebben a tisztben az ifjú bán
leendő apósával, Cillei Ulrikkal, ki egyben a gyermek királynak a gyámja
is, osztozkodjék.
Mindezekből az tünik ki, hogy Hunyadi hatalma a kormányzóságról való
lemondás után nem csökkent, sőt tán növekedett. Hirdették is, hogy
nagyobb a hatalma, mint a királyé. Az egész országot úgyszólván
haszonbérbe vette, kötelezvén magát, hogy a neki átadott
közjövedelmekből ő viseli a közterheket s a királynak az udvartartás
költségeire évi 24 ezer aranyforintot fizet. Csehországban Podjebrád,
Ausztriában Cillei, Magyarországon Hunyadi volt a legnagyobb hatalom,
midőn 1453-ban, oly sok huzavona után, a gyermek királyt V. László néven
megkoronázták. De a gyermek király Cillei kezébe került s volt rá gondja
Cilleinek, hogy a maga kezébe kerítse a főhatalmat. Egymaga akart
uralkodni a király nevében az egész ország felett s hogy e célját
elérje, a legerkölcstelenebb eszközöktől sem riadott vissza. A gyermek
testi és lelki megerősödését szándékosan elhanyagolja s állandóan »a
gyönyörök és szórakozások mámorában tartotta«. A koronázás után
visszavitte Bécsbe a gyermek királyt, ahol ez volt az életrendje:
Reggel, alighogy elhagyta ágyát, görög csemegeborral és cukorba főtt
dióval kinálták; azután misére ment; amikor a terembe visszament,
terített asztal várta, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre
mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgáltak fel;
ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király
érzékiségére hatottak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság
álomképeivel töltötték meg. Ebéd után pihent. Mikor felébredett, erős
bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre tették fogékonyakká.
Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe ment; de legtöbbször a városba
lovagolt kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találta a
vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódott el. És
ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel
kínálták.
Ezt az életrendet Enea Silvio sienai püspök írta le s örökítette meg az
utókornak. Így nevelte Cillei Magyarország királyát! Ez a király nem
fogja megvédeni Magyarországot a török ellen. Pedig 1453-ban, tehát a
gyermek király hazahozatalának esztendejében nagy, világtörténeti
jelentőségű esemény történt: II. Mohamed szultán bevette
Konstantinápolyt s ezzel véget vetett a hajdan hatalmas görög
császárságnak. Ezzel a foglalással a török megvetette lábát Európában s
most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra a keresztyén
világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű,
vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a gyermek király,
ki kezdetben mindenképpen kitüntette, nem tudta megbecsülni a nagy
embert. Mikor a magyar urak Bécsbe mentek érte, nagy hangon hirdette és
fogadta, hogy »magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni«, de magyarnak
nem volt magyar, megmaradt németnek, léhának, könnyelmünek s mihelyt
bajba került az ország, elindult Bécsbe.
A szultán pedig, elfoglalván Konstantinápolyt, nem pihent, hanem
folytatta a hódítás munkáját. Brankovics fejedelem magyar földre
menekült, a szultán egyenest Nándorfehérvárnak indult. Ekkor már a
gyermek király egészen elhidegült Hunyaditól: volt erre gondja
Cilleinek. De mikor egész Európát rémület töltötte el a török
közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem s az 1454-iki
országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános
fölkelést. Ez az országgyűlés fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg
azokat, kik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük első
sorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától.
Alattomos fondorkodásokkal, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni
korának legnagyobb hősét s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú
királlyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja
tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy
eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időkben. És ekkor mutatta
az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz
ivadéka. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető
közeledtére – elfeledte a bántalmakat. Mikor Cillei a királlyal Bécsbe
szalad s a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel
várja a törököt, ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a haza védelmére!
De a fenséges példát nem követték a többi urak. Midőn II. Mohamed 1456
július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár
alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr állott ki
Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg volt, melyet
Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott
össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal,
botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Ezzel a
tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítani kell, aratja
utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét,
mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett:
Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván előbb fiait s
utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett vitézeket
a török ellen való hadakozásra.
A magyar nép diadala volt a nándorfehérvári diadal. Idegen segítség
jóformán semmi. A gazdagabb főurak nemcsak hogy részt nem vettek e
harcban, de még akadályozták is Hunyadit a készülődésben. A kisnemesség
és jobbágyság: ez volt a törökhöz képest maroknyi sereg zöme, ez a had
követte Hunyadit határtalan lelkesedéssel, tette tönkre a 200 naszádból
álló török hajóhadat. A vár védői csodálatos hősiességgel verték vissza
a törököt s mikor egy török vitéz már feljutott a vár fokára s ki akarta
tűzni a félholdat, egy Dugovics Titusz nevű hős, másként nem tudván
lelökni a törököt, átölelte s vele együtt zuhant a mélységbe. A hősi
tetten fellelkesült sereg csodát művelt. Vad össze-visszaságban szaladt
a török, a magyar mindenütt nyomában, maga a szultán is megsebesült s az
éjszaka sötétjében menti meg életét.
[Illustration: Kapisztrán János.]
Nemcsak az országban, az egész keresztyén világban végtelen nagy volt az
öröm. Megszólaltak a harangok mindenütt, hirdetvén a nagy diadal örömét.
Segíteni nem segített, de ünnepelni ünnepelt a keresztyén világ. Sőt a
pápa még fejedelmi koronát is akart küldeni a törökverő hősnek. De
elkésett vele: a törökverő Hunyadi csakhamar a nándorfehérvári diadal
után, 1454 augusztus 11-én, Zimonyban jobblétre szenderült. Innen vitték
holttestét a gyulafehérvári családi sírboltba. És követte gyorsan
hűséges társa, az ékes szavú Kapisztrán is, ki az újlaki zárdában halt
meg október havában. Az egyház a szentek közé avatta Kapisztránt,
Hunyadiról pedig háromszáz év multán XIII. Kelemen pápa, mikor 1758-ban
Magyarország uralkodóját az »apostoli király« címével ékesítette fel,
így emlékezett meg: »az ellenség hatalmas seregei fölött kivívott
küzdelmeivel nevének olyan dicsőséget biztosított, hogy az a késő
századokban sem fog feledésbe menni!«
IV.
És most lássuk, miként hálálta meg V. László ama férfiú nagy
szolgálatait, akinek honszerelme, önfeláldozása, becsületessége
példaképül szolgált nemcsak hazájában, de messze túl annak határain.
A nándorfehérvári diadal után a király visszajött Bécsből. Jöhetett
bátran: elmult a veszedelem. Ki kellett volna használni a diadalt,
kezdett is valamit a király, toborzott is sereget, melynek fővezérévé
Cillei Ulrikot tette meg! Ennek az álnok embernek pedig kisebb gondja is
nagyobb volt, hogy komoly háborút kezdjen a törökkel: a Hunyadi-ház
hatalmát akarta megsemmisíteni s ezzel együtt elrabolni a család
vagyonát. Hunyadi László kezén volt Nándorfehérvár s elsőbbet is ezt
akarta megszerezni. Felszólította Lászlót, hogy, miután atyja mint
kormányzó, nem számolt el a közjövedelmekkel, adjon számot azokról ő, s
ha netalán hiány mutatkoznék, térítse meg. Ez az aljas kisérlet azonban
balul ütött ki Cilleire, mert a király még sem mert kikötni a
Hunyadi-családdal. Levelet adott Hunyadi Lászlónak, melyben elismerte,
hogy a kormányzó hűségesen kezelte a jövedelmeket. Viszont László
eskűvel fogadta, hogy kiadja a végvárakat. Szinleg kibékült Cillei is s
újra megállapodtak abban, hogy László öccse, Mátyás, feleségül veszi a
vén ármánykodó leányát, Erzsébetet. E »békekötés« után indult a király,
hogy meglátogassa Nándorfehérvárt. Vele ment Cillei is. Hunyadi László
és nagybátyja Szilágyi Mihály, őszinte hódolattal fogadták a királyt,
kellő tisztelettel Cilleit. Másnap reggel Cillei és Hunyadi László az
egyik teremben tanácskoztak s tanácskozás közben oly szenvedelmes
haragra lobbant Cillei, hogy kardot rántott Hunyadi Lászlóra. Kardot
rántott az ifjú vitéz is, a zajra emberei berohantak s Cilleit holtra
vagdalták. Természetesen, sem a királyt, sem kiséretét nem bántották
László emberei, de, hiába, a király szivében gyökeret vert a félelem.
Megerősödött benne a hosszú időn át mesterségesen táplált gyanú, hogy a
Hunyadi-család az ő életére tör. Szinleg megbocsátott ugyan Hunyadi
Lászlónak, sőt ki is nevezte az ország főkapitányává. Aztán elment
Temesvárra, ott Hunyadi János özvegyét is megnyugtatta, hogy Cillei
halálát nem torolja meg. Még meg is esküdött erre a templomban. Ám amint
Budára ért s biztosságban érezte magát, kész volt a terve: ártalmatlanná
teszi a két Hunyadi-fiút. Következő év (1457) tavaszán Budára hívta a
fiúkat. És azok mentek bátran, gyanútlanul, hisz a király megesküdött,
hogy »bántani nem fogja«. Fölment a két ifjú a palotába (március 14-én
volt ez) s a király, amint színe előtt megjelentek, katonák kezére adta
s fogságra vetteté a törökverő Hunyadi János fiait!