Ujlaky családnál kezdette a katonai szolgálatot 1410–1414 táján;
1415-től 1427-ig, a szerb despota haláláig, ennek a váraiban szolgált;
1428-ban a király udvari vitéze lett; körülbelül ez időben feleségül
vette Szilágyi Erzsébetet; 1433-ban Olaszországba kisérte Zsigmond
királyt s oldalán maradott 1437 végéig. Udvari életének idejéből érdemes
a feljegyzésre, hogy 1435-ben Zsigmond királytól 1200 forintért zálogba
vette Papi mezővárost, a következő esztendőben meg 300 forintot adott
_kölcsön a királynak_ s ennek fejében Papi helyett a Lugostól délre eső
Komját várost kapta zálogul. Nevezetes adat még, hogy Hunyadi János és
testvére Jován, 300 katonával szolgálta a királyt s mert a király
pénzzel nem tudta fizetni a szolgálatot, a komjáti kerületet 1250
forintig lekötötte nekik. Ezek a száraz adatok azt bizonyítják, hogy a
Hunyadi-család jómódú család volt. Bizonyára már a kenéz nagyapa vetette
meg a vagyon alapját, tovább gyarapította Vojk, míglen Hunyady János,
mint a továbbiak folyamán kitünik, óriási vagyon ura lett. Az oláh kenéz
ivadéka egyszerre csak a köznemesi sorból a főnemesek sorába emelkedik,
végezetül pedig legnagyobb embere lesz az országnak. De már ezt nem
vagyonának, hanem egyéni kiváló tulajdonságainak köszönheté.
[Illustration: Hunyadi János.]
Zsigmond király meghalt 1437-ben s veje, Albert osztrák herceg lett a
magyarok királya. Már 1422-ben összeházasította leányát, Erzsébetet
Alberttel s a házasság kötésében az a gondolat vezette Zsigmondot, hogy
Albert, a vitéz katona, kitünő utóda lesz majd a török ellen való
védekezésben. Ám erre a nagy feladatra más férfiút jelölt ki a sors:
Hunyadi Jánost, kinek akkor még ismeretlen volt a neve az országban.
Alighogy Albert trónra lépett, a török 1438-ban betört Erdélybe s vagy
70 ezer foglyot hurcolt magával. A következő esztendőben Murád szultán
130 ezer főnyi hadsereggel indult Szendrő megvívására s megmozdult
Albert király is. És itt kezdődik Hunyadi János világraszóló történeti
szerepe. A király Hunyadi Jánost és testvérét, Jovánt bízta meg a
szörényi bánság védelmével. Ezt fenyegette Szendrő s a már török kézre
jutott Havasalfölde felől a közvetetlen támadás veszedelme. A négy
szörényi vár védelmének költségeire 2757 forintot utalványozott a király
a két Hunyadi-testvérnek s zálogul Madarast, Továnkutat, Szabadkát és
Halast adta nekik. A törökök 1439 június havában megkezdették Szendrő
ostromát, a király is megindult hadaival, augusztus végén meg is
érkezett Szalánkeménhez, de mindössze 27 ezer főnyi sereg gyűlt össze. A
titeli révnél már azzal a szomorú hírrel fogadták a királyt, hogy az
őrség feladta Szendrő várát. Közben a vérhas tizedelni kezdette a magyar
sereget s Albert kénytelen volt visszafordulni, anélkül, hogy csatára
került volna a sor. Titelnél elhatározta a király az urakkal, hogy a
következő esztendőben ujra kezdik a hadjáratot s ezzel hazaszéledt a
sereg. Ebben a tanácskozásban már részt vett Hunyadi János is s kevéssel
utóbb a király testvérével együtt _szörényi bánná_ nevezte ki őt, ami
annyit jelentett, hogy az egykori oláh kenéz ivadékai a magyar főrendek
sorába emelkedtek.
Albert királyban megvolt a készség, hogy az ország egész erejét harcba
vigye a török veszedelem ellen, ám jószándékában megakadályozta hirtelen
halála. A titeli táborból magával hozta a betegség csiráját, de nem
vette komolyan a bajt. Budáról Bécsbe utaztában erőt vett rajta a
betegség, mit azzal is növelt, hogy dinnyét evett. Neszmélyen meg
kellett állapodnia. Ott halt meg 1439 október 27-én a negyvenkét éves
király, kinek uralkodásához szép reményeket fűztek a magyarok.
Alig két esztendeig volt tehát az első Habsburg Magyarország királya. S
ahogy meghalt, fenekestől felfordult a rend az országban. Két leány
maradott utána, fiú nem. Halálakor a felesége áldott állapotban volt s a
haldokló király abban a reményben, hogy a harmadik gyermek fiú lesz,
annak a részére hagyta Magyarországot, Csehországot és Ausztriát. De a
magyar urak nem akarták király nélkül hagyni az országot s az akkor
tizenöt éves Ulászló lengyel herceget kinálták meg a koronával, még
pedig olyformán, hogy vegye feleségül a 31 éves özvegy királynét. Sem az
özvegynek, sem az ifjú hercegnek nem volt ínyére ez a természetellenes
házasság, de azért mind a kettő elfogadta az ajánlatot. Ám míg a magyar
urak Ulászlóval egyezkedtek, az özvegy királynénak fia született s most
már hallani sem akart a házasságról. Egyik leányának a dajkájával,
Kottaner Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött koronát s a tizenkét
hetes csecsemőt Székesfejérvárott megkoronáztatta 1440 pünkösd ünnepén.
De bejött Ulászló is a magyar urakkal, Szent István sírjából vettek egy
másik koronát s azzal őt is megkoronázták.
Egy helyett két királya volt tehát szegény Magyarországnak: serdülő ifjú
az egyik, csecsemő a másik. Az ország két részre szakadott, ki az
egyiket, ki a másikat ismerte el királynak. És kiütött a polgárháború az
országban, mikor a nemzetnek egy szívvel-lélekkel egyesülni kellett
volna a török ellen. Abban az időben III. Frigyes volt a Habsburg-család
feje, kapzsi, nagyralátó ember s az özvegy királyné ennél az embernél
helyezte el a magyar koronát, hogy Ulászló fejére ne kerülhessen, s nála
zálogosította el az ékszereit is, hogy zsoldosokat gyűjtsön Ulászló
ellen. És gyűltek is a cseh zsoldosok, ellepték az ország felső
vidékeit: kő kövön nem maradt, ahol ez a zsebrák had elvonult. Ismét
előtérbe léptek a hatalmaskodó főurak, kedvük szerint halásztak a
zavarosban, országszerte garázdálkodtak a »kiskirályok«. Közben (1443)
meghalt az özvegy királyné, de hívei tovább folytatták a harcot Ulászló
ellen, sőt Széchy Dénes, az esztergomi érsek, elkövette azt a végzetes
ballépést, hogy III. Frigyes császárhoz, a kis László király gyámjához
fordult segítségért. Ez éppen elég volt a nagyralátó császárnak, hogy
gyámfia nevében magának követelje a hatalmat. Országgyűlést hívott
Pozsonyba össze s Ulászlónak megüzente, hogy az országból takarodjék ki.
II.
A magyar urak csak most kezdették látni, hogy mely nagy veszedelem
fenyegeti az országot Frigyes császár gyámkodásában. S már-már nyakára
ül az országnak Frigyes, ha nemcsak Magyarországot, de Ausztriát is nem
fenyegeti a török hódítás veszedelme. Mikor Murád szultán Szendrő várát
elfoglalta, e győzelmét ugyan nem használta ki nyomban Magyarország
ellen, de nem is töltötte idejét tétlenül. Megvetette lábát Szerbiában
és Boszniában s 1440-ben nekivágott Nándorfehérvárnak, mely Magyarország
legfontosabb végvára volt. Szárazon és vizen körülzárta a várat,
félesztendeig ostromolta, de a csekély számú őrség minden rohamot
vitézül visszavert s a szultán siker nélkül vonult el. De az bizonyosnak
látszott, hogy következő esztendőben a szultán megújítja a támadást.
Ulászló király magát Hunyadi Jánost bízta meg Nándorfehérvár védelmével
s Hunyady a magyar területre beütött török csapatokat kiverte, Izsák
béget, a szendrői vár parancsnokát pedig, aki útját állotta, Szendrőig
űzte. Történt pedig ez 1441-ben. A következő esztendő tavaszán Murád
szultán Erdélybe küldött nagyobb haderőt, melynek Mesid bég volt a
vezére. De Hunyadi, kinek neve már ekkor rettegett volt a törököknél,
Erdélybe siet, ott egyesül Lépes György erdélyi püspökkel s bár
elenyészően csekély a törökökhöz képest a hadereje, elébe áll a török
áradatnak. Átkel a Maroson s Szentimrénél váratlanul találkozik a
törökök előhadával. Meglepi a váratlan találkozás, de nem félemlíti meg.
Megtámadja a török előhadat, ez meg hirtelen visszavonul, hogy
egyesüljön a fősereggel. A magyarok futásra vélték a visszavonulást,
űzőbe fogták az előhadat s ím egyszerre csak körül voltak kerítve. Maga
Lépes püspök is elesett a csatában, Hunyadi pedig csak nagy
erőmegfeszítéssel vágta keresztül magát s menekült Gyulafehérvárra egy
kis csapattal. Ám az első kudarc nem csüggesztette el. – Összetoborzotta
néhány megye nemességét, a székelyeket s úgy indult az ostromolt Szeben
fölmentésére. A törökök kimondották a rettegett Hunyadira a halálos
itéletet. Ők már tudták, hogy, ha Hunyadit sikerül elejteniök,
legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnak meg.
[Illustration: Ulászló.]
Az volt a terv, hogy minden erejüket a magyar sereg ama szárnya ellen
fordítják, melyet Hunyadi vezet. Ám a tervet megtudták a magyar táborban
s íme, mi történt! Egy Kemény Simon nevű vitéz önként ajánlkozott, hogy
fegyvert, ruhát, paripát cserél Hunyadival, ezzel a törököt tévedésbe
ejti, hadd támadják őt minden erejükkel, Hunyadi meg, mikor már
halottnak vélik, rohanjon rájuk mint a fergeteg. A honszerelem fenséges
példáját mutatta Kemény Simon. Belerohan a bizonyos halálba, csakhogy
megtartsa az életét annak a férfiúnak, kitől remélhető vala, hogy majdan
kiveri az országból a törököt s a haza földje újra a békés munkálkodás
földje lesz!
Kemény Simon belerohant a halálba, sebektől borítottan esett le Hunyadi
János paripájáról s a törökök győzelmi mámorban ujjongtak a rettegett
vezér halálán. De kevés ideig tartott a győzelmi mámor. Hunyadi János
ezalatt megkerülte Mesid bég seregét, a szebeni őrség meg hátulról
támadta meg s hullott a török, mint a kéve. Huszezer török vére festette
pirosra a harcmezőt. Elesett Mesid bég is. El a fia is. Rengeteg
zsákmányt s foglyot küldött Hunyadi Budára, ő meg átvonult Havasalföldre
s meghódoltatá Oláh- és Moldvaország vajdáit.
Így írja be nevét Hunyadi János a magyar történelem könyvébe. Nevétől,
dicsőségétől zeng az ország, de ő ezt a csaták viharától nem hallja. A
következő esztendőben 80 ezer török lepi el Oláhországot, megtorolni a
magyar uralom előtt való meghódolást. De Hunyadi várja a törököt. Az
oláh vajda Hunyadi tanácsára a hegyek közé vonul s a török sereg
elbizakodottan lép magyar földre. A Vaskapú-szorosnál, Karánsebes és
Hátszeg között, tizenötezer főnyi had élén állja útját Hunyadi az ötször
akkora seregnek. A rengeteg sereg be akarja keríteni a magyarokat, de
Hunyadi hirtelen összehúzódik seregével a szűk völgybe és egyszerre
eléteremnek a hegyek oldalán elrejtett magyar gyalogosok s három
oldalról támadják meg a szűk völgyben előnyomult törököket. A rengeteg
haderő nem tud mozogni a szűk helyen, vad futásban menekül s kél át a
Dunán. Hunyadi vezéri lángelméje így tette csúffá a 80 ezer főnyi török
haderőt!
Most Szerbiába vezeti hadát Hunyadi, onnét Bulgáriába, bevette Nist,
megszállotta Szófiát, átkelt a Balkánon s amerre járt, dicsőség kisérte
a magyar fegyvereket. A dicsőséges hadjáratnak a tél vetett véget. Csak
most jelent meg Hunyadi Budán, de nem azért jött az ország szivébe, hogy
ünnepeltesse magát, hanem azért, hogy újult erővel indulhasson a török
ellen. Az ő nevétől s dicsőségétől visszhangzott az ország, ő benne volt
a nemzetnek s az egész keresztyén világnak legnagyobb bizodalma.
Elérkezettnek hitték az időt, mikor végkép kiverik a törököt Európából.
A magyar országgyűlés 1444 tavaszán nagyobb összeget szavazott meg a
hadjárat folytatására. S amily nagy volt a keresztyén világ bizodalma,
oly nagy volt a csüggetegség a törökben. A pápa követe, Julián bibornok
biztosította Ulászlót, hogy a pápa nagyobb hadihajóval fogja támogatni.
És Ulászló letette az esküt a pápai követ kezébe. Arra tett esküt, hogy
még a nyár folyamán hadba indul »Görögország felé«. Murát szultánt
valósággal kétségbeejtette Ulászló készülődése. Brankovics Györgyöt, a
szerb fejedelmet bízta meg, hogy fegyverszünetet eszközöljön ki a magyar
királynál. A közbenjárásért azt igérte Brankovicsnak, hogy visszaadja
neki Szerbia törökuralom alatt álló részét s szabadon bocsátja két fiát,
kik a szultán foglyai voltak. A szerb fejedelem örömmel vállalkozott a
közvetítésre. Egyenesen Hunyadi Jánoshoz fordult, hogy első sorban őt
nyerje meg a békének. A nagy Hunyadi kész volt pártolni a békét, ha
ennek fejében az ország megkapja mindazt, amiért valóképpen harcolt.
Harcolt pedig a magyar korona elveszett tartományainak
visszaszerzéséért; harcolt a török támadások örök időkre való
megszünéséért. Ez volt az egyik cél. A másik cél Görögországnak a török
uralom alól való felszabadítása s ezzel a töröknek Ázsiába való
visszaszorítása volt. Az, hogy a török visszahúzódjék Ázsiába: közös
érdeke volt az egész keresztyén világnak. A magyar király tehát joggal
számíthatott az egész keresztyén világ segedelmére. Ám mikor tettre
került volna a dolog, mindössze a pápától és Fülöp burgundi fejedelemtől
kapott a segítségre – igéretet. És több jel arra vallott, hogy ez az
igéret is jórészt igéret marad. A pápa és a burgundi fejedelem
megrendelt ugyan tizenkét gályát, de nem lehetett számítani arra teljes
bizonyossággal, hogy ez a tizenkét gálya idejében megérkezik.
Nyilvánvaló volt, hogy ez idő szerint le kell mondani a törököknek
Európából való kiűzéséről s egyelőre meg kell elégedni azzal a békével,
melyet a szultán felajánlott s melyért jó nagy árat igért.
A király Szegedre vonult hadával, ott várta a szultán követeit. Azért
ment Szegedre, hogy, ha nem sikerül a béke, nyomban megkezdhesse a
háborut. Július közepe táján érkezett Szegedre a király s jöttek
Brankovics Györggyel a szultán követei is. Az ajánlatok »hihetetlenül
előnyösek« voltak. Annyira előnyösek, hogy a király emberei gyanakodtak,
hátha az előnyös ajánlatok mögött valami csel lappang. Nevezetesen: a
szultán felajánlotta, hogy Szerbiát a területén elfoglalt várakkal
együtt visszaadja s nemkülönben Albániának is azt a részét, melyet
Brankovics birt. Ezenfelül szabadon bocsátja Brankovics fiait, százezer
aranyat fizet készpénzben s valahányszor a király kivánja, huszonötezer
fegyverest ád a rendelkezésére. Mindennek fejében tíz esztendei békét
kivánt a szultán.
A király elfogadta a »hihetetlenül kedvező« ajánlatot, azzal a
kikötéssel, hogy a szultán nyolc nap alatt kiürítteti a törökök által
elfoglalt várakat s a béke megtartására esküvel kötelezte magát. A
király tehát kétszer tett esküt ugyanegy dologban. Először arra tett
esküt, hogy hadat vezet a török ellen, természetesen azzal a kikötéssel,
hogy segítséget kap a keresztyén világtól. Ám a pápa által igért hajóhad
nem mutatkozott s így Ulászló sem vállalkozhatott a törökök kiűzésére.
De mi történt? Az történt, hogy alig kötötte meg Ulászló a törökkel a
békét, Julián bibornok levelet kapott, mely szerint a pápa nyolc gályája
elindult s ezt csakhamar követni fogja a burgundi fejedelem négy s a
velencei köztársaság nyolc gályája. Ez az értesítés nagy kavarodást
okozott a király környezetében. Mit tegyenek most? Ha nem indítják meg a
háborút a török ellen, ezzel magukra haragítják azokat, kik a háború
bizonyos tudatában fölfegyverkeztek s útnak is indultak. Számíthatnak-e
többé segítségre? Viszont, ha megkezdik a háborút, ezzel megszegik a már
megkötött békét, a király meg éppen esküjét szegi meg. Ha pedig nem kezd
háborút, akkor meg azt az eskűt szegi meg, melyet a pápának tett vala.
Mindenképpen nehéz helyzetbe jutott a király. Eközben a török nehány
várat kiürített, de nem ürítette ki valamennyit. Sőt Brankovics fiait
sem bocsátotta szabadon. És emellett a török csapatok folytatták a
magyar területre a beütéseket. Ezek a dolgok Julián bibornok mellett
szóltak, ki nem szünt meg tüzelni a királyt és tanácsosait: fel kell
bontani a békét, meg kell indítani a háborút. A szentszék ünnepélyesen
érvénytelennek nyilvánította a békekötést. Ulászlót feloldotta a
töröknek tett esküje alól. A lengyel urak a béke megtartását javasolták
a királynak, a magyar urak a háború mellett nyilatkoztak. Maga Hunyadi
János is. És Ulászló most harmadszor is letette az eskűt a főpapok és
főurak jelenlétében, most már arra, amire először: megindítja a háborút
a török ellen. A napot is megállapította, amelyen megindítja a háborút:
szeptember elsején Orsova mellett átkél a Dunán török területre »és
mindennemű csel és fortély kizárásával Ruméliába, Görögországba és a
törökök kezében lévő más tengermelléki országokba nyomulunk, és a
töröknek még a jelen év folyamán a tengeren túl (Ázsiába)
visszaszorítása végett, ami hatalmunkban áll, megteszünk.« Így szól a
királynak ez alkalomból kiadott okirata, melyben többek közt a töröknek
tett esküt is semmisnek mondja. Ez az eskű, amit most tett, az igazi.
És a király elindult a hadával, hogy a kitüzött időben átkeljen a Dunán.
Vele tartott Julián, a pápa követe, vele tartott a velencei köztársaság
követe is. Saját dandárán kívül négyezer lengyel lovas kisérte. Aztán az
egri, váradi és boszniai püspök zászlóaljai kisérték még. Útközben
nehány főúr csatlakozott hozzá s vagy ezer önkéntes, kiket a papok
toborzottak össze. Hunyady Szegedről Erdélybe ment, hogy ott fegyverre
szólítsa a székelyeket s az volt a terv, hogy Bulgáriában csatlakozik a
király seregéhez. Az oláhországi vajda is igért segítséget. De
Brankovics félre állott. Ő nem helyeselte a béke megszegését, jóllehet a
fiai még mindig a szultán foglyai voltak. Mindamellett a király bízott a
nagy vállalkozás sikerében. Bízott pedig azért, mert Murád szultán a
szegedi békekötés után, mint a ki jól végezte dolgát, legjobb hadaival
visszament Ázsiába s ha majd a háború hirére vissza akar térni, ott lesz
a hajóhad, nem ereszti át a tengeren. Ez így szépen volt elgondolva, a
valóság azonban megcsúfolta a szép terveket.
Október közepén Nikápoly alatt táborozott a király, ide jött Hunyadi is
ötezer s Vlád Drakul oláh vajda négyezer katonával. Ezzel a magyar
király hadereje húszezer főre emelkedett. Vajmi csekély haderő a nagy
feladat végrehajtására. Nikápolytól indult ki a magyar tábor, azzal a
szándékkal, hogy egyenest a Fekete-tengernek tart. Útközben nehány
csatát megvívtak s még nem is értek a Fekete-tengerig, mikor jött a hír,
hogy Murád szultán negyvenezer főnyi had élén Kis-Ázsiából, hol hirtelen
békét kötött ellenségeivel, a Boszporusnál átkelt a tengeren. Hát a
hajóhad mit csinált, hogy az átkelést nem akadályozta meg? A hajóhad,
mely huszonegy gályából állott, hatvankét kilométer hosszú vonalban
foglalt helyet a tengeren, a török haderőt pedig a Konstantinápolyban
lakó genuai kereskedők jó pénzért átszállították a hajóikon. Történt
pedig ez október elején. A szultán egyenesen Nikápoly felé indult
hatalmasan megnövekedett seregével. De mire ide ért, a magyar sereg már
nem volt ott. November 9-én a magyar sereg Várna mellett, a
Fekete-tenger partján ütött tábort. Itt tudták meg, hogy a török sereg
tőlük nem messzire táboroz. Julián bibornok azt tanácsolta, hogy
erősítsék meg a tábort s várják be a hajóhad idejövetelét. De Hunyadi
ezt a tervet nem helyeselte. Nyilt csatát akart ő, még pedig azonnal.
Nem akart vesztegelni, nem akarta megvárni, hogy rájuk szakadjon a téli
idő minden nyomorúságával. Nem egyszer vívott ő már nyilt csatát az
övénél aránytalanul nagyobb haderővel és győzött. Most is bízott a
diadalban. A hadi tanács Hunyadi mellett döntött. És Hunyadi november
10-én harci rendbe állította a sereget. Várnától ezer lépésnyi
távolságban, csaknem négyezer lépés hosszú vonalban állította fel a
dandárokat. A balszárnyon ő maga, a jobb szárnyon a három püspök és a
horvát bán, a középen a király állott. Az oláh sereg volt az utóhad.
Húszezer emberrel szemben százezeret állított csatasorba a szultán s
mikor látta, hogy a magyar sereg jobb szárnya a felette emelkedő
hegységet nem szállotta meg, innét, hol tehát leggyengébb volt a magyar
sereg, kezdette meg a támadást. Az első és második rohamot a jobbszárny
visszaverte, de csakhamar közéjük rontott Karadsa pasa az ázsiai
lovasság rengeteg tömegével s szétszórták a jobbszárnyat. Ekkor Hunyadi
a maga csapataival s a király dandárainak egy részével megrohanta az
ázsiai lovasságot, visszaverte s üldözni kezdette azt. Maga Karadsa pasa
is elesett a heves ütközetben. De mialatt Hunyadi az ázsiai lovasságot
üldözte, veszedelembe került a balszárny, visszatért tehát ahhoz s itt
is diadalt szerzett a magyar fegyvereknek. Már-már úgy tetszett, hogy a
magyarok részén a diadal. Maga Murád szultán már visszavonulásra is
gondolt. Még csak a janicsár gyaloghad állott épen, rendületlenül.
Ulászló, aki eddig tétlen szemlélője volt a harcnak, a dicsőség vágyától
elragadtatva, dandára élén neki vágott a janicsárhadnak. De a janicsárok
állták rendületlenül a heves támadást. A király igazi hősként osztotta
kardjával a halált, de nem sokáig: megsebzett lova elbukott, s lovával
együtt elterült a földön. És ekkor ráestek a janicsárok, az egyik
levágta a király fejét, lándzsára tűzi s úgy mutatja fel a nagyszerű
diadalmi jelt. És elhullanak a király oldala mellől a legjobb vitézek,
csak kevesen jutnak a táborba vissza. A vezér, Hunyadi, ezalatt a török
lovasságot üldözte s visszatérőben tudta meg a rettenetes csapást.
Lelkében megrendülten folytatja tovább az elkeseredett tusát, de hiába,
a királyát vesztett seregbe már ő sem tud lelket önteni. A sereg
szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Menekülni kell a törökverő
hősnek is. Menekül Julián bibornok is, de menekülés közben – hol, s mi
módon, nem tudjuk – eltünik nyomtalanul.
A szultán, ki azzal feküdött le, hogy megverték, arra ébredt, hogy övé a
diadal. Várta a harc megújulását s íme a magyar sereg szétszóródott. Azt
a keveset, akik a magyar táborba menekültek, lemészárolták. Némelyek
három, mások tizenkétezerre becsülik a magyar elesettek számát, a
törökök veszteségét 30–40 ezerre. De a szám mellékes. A fő az, hogy
rettenetes csapás érte itt az országot. A nagy vállalkozás kudarcot
vallott, a király elesett, Hunyadi pedig bolyongása közben az oláh vajda
fogságába esett, ki ismét a törökhöz pártolt, de bántani még sem merte a
törökverő Hunyadit: végre is szabadon eresztette.
III.
De vajjon elesett-e valósággal a király a várnai csatában? Ezzel a
kételkedő kérdéssel biztatták magukat a magyarok. Maga Hunyadi János sem
tudott erről bizonyosat mondani. Ám a király hazajövetelét hiába várta a
nemzet. Mikor 1445-ben Székesfehérvárt országgyűlést tartottak, még
sokan bizakodtak abban, hogy él a király. Egyelőre tehát hét főkapitányt
választottak az ország kormányzására, vegyesen az Ulászló és V. László
híveiből. Hét főkapitányt, akik közt a becsületes, tiszta kezű Hunyadi
mellett ott volt Giskra, a cseh zsoldosok vezére, a felvidéki nép e réme
is! E hét főkapitány működésének idejére esik e kor egyik
legnevezetesebb férfiának, Zrednai Vitéz Jánosnak nagyváradi püspökké
való kinevezése. Kőrösmegyei szegény nemes család sarjadéka volt Vitéz
János s a királyi udvarnál kötött vele barátságot Hunyadi, aki csakhamar
felismerte benne a kiváló államférfiúi tulajdonságokat. Még Zsigmond
király kancelláriájában kezdette meg hivataloskodását, Ulászló idejében
országos itélőmesterré lett, majd a váradi káptalan prépostja. A várnai
ütközetben elesvén a váradi püspök, ennek helyére a váradi káptalan
egyhangulag választotta meg Vitéz Jánost. A választás Hunyadi János
felszólítására történt, aki a Tiszántúli főkapitányság tisztjét viselte.
Így kerül Hunyadi oldalára Vitéz János, akinek ezidőtől kezdve nagy
szerep jut az ország dolgainak intézésében. Ő írja Hunyadi nevében a
szebbnél szebb leveleket a pápához, a keresztyén fejedelmekhez; az ő
gyönyörüen fogalmazott levelein át beszél Hunyadi János a keresztyén
világhoz: a várnai szerencsétlenség nem törte meg a magyar nemzet
erejét, bátorságát, él a magyar vitézség, kiköszörüli a csorbát mielébb!
»A háborúk természetét megfontolva – írja a pápának Hunyadi – úgy
találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt: a mennyei intéző
tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten itéljen azok fölött,
kik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére
minden elő van készítve, azután pedig igéreteiket nem teljesítvén, cselt
vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, amely lelkemet betölti,
bátorságomat még növeli. A vallás, a keresztyénség szolgálatában az
életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélegzet
bennem tart, _míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a
gyalázatot le nem töröltem_, föl nem hagyok.«