NAGY MAGYAROK ÉLETE
IRTA
BENEDEK ELEK
• NAGY LAJOS • HUNYADI JÁNOS • MÁTYÁS KIRÁLY
– SZÁMOS KÉPPEL –
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1905
NAGY LAJOS.
I.
Az 1301-ik esztendő január 14-én halt meg III. Endre, a honszerző Árpád
nemzetségének utolsó férfitagja. »Letört a Szent István első magyar
király nemzetségéből és véréből nőtt fának utolsó arany ága!« zokog a
krónikás. Nagy volt az országban a bánat, a szomoruság. Most tán azok is
feltámasztották volna az utolsó Árpádot, kik lelketlenül, botorul
harcoltak ellene. Késő bánat, késő megbánás: az »arany ág« letört.
A hazafiak körül néztek: kit ültessenek az utolsó Árpád székébe.
_Leányágon_ még volt nehány maradéka Árpád vérének. Árpád-ivadék volt
Vencel cseh és lengyel király; az volt Ottó bajor herceg; és az volt
Anjou Károly: Vencel és Ottó IV. Bélának, a második honalapítónak az
unokája, Károly a dédunokája. Vencelt megkinálták a koronával: nem
fogadta el, mert _nem tudott magyarul_. Jegyezzük meg a nevét
dicsérettel: megbecsülte a magyar nemzetet. Nem lehet a magyarok
királya, aki nem tud a magyarok nyelvén. A fia, a kis Vencel tudott
magyarul, ezt be is hozták a magyar urak, de alig egy pár esztendőt volt
itt maradása a nagy urak pártoskodása miatt. Hasonló sors érte Ottó
bajor herceget is. Teljes kilenc esztendeig valóképpen nem volt
Magyarországnak királya. Ekkor került a sor az Anjou-családbéli
Károlyra, ki Róbert Károly néven lett a magyarok királya 1310-ben s aki
dicsőséggel uralkodék harminckét esztendeig. Ennek a Róbert Károlynak a
fia Lajos, ki neve mellé a »nagy« jelzőt szerezte meg; aki valósággal
nagy vala. Nagy mint ember és nagy mint király.
Midőn Róbert Károlyt a magyarok megkoronázták, már házas ember volt.
Mária tescheni hercegnő volt a felesége. Tizenegy esztendeig éltek
együtt, ekkor (1317-ben) a királyné meghalt. Gyermek nem maradott utána.
Másodízben Beatrixet, VIII. Henrik római király árváját vette feleségül,
de az alig tizennégy esztendős gyermekasszony egy esztendő múlva
(1319-ben) meghalt. Ez után sem maradott gyermek. Harmadízben
Erzsébetet, Ulászló lengyel király leányát vette feleségül Károly király
s Isten e házasságot öt fiúgyermekkel áldotta meg. A harmadik házasság
1320-ban, tehát uralkodása tizedik esztendejében történt s 1326-ban
született Lajos, március 5-én. Harmadik volt a fiúk sorában. Az első
fiú, Károly, egy éves korában halt meg, a második, László, öt éves
korában. A negyedik fiú, Endre volt, a szomorú végű Nápolyi Endre, az
ötödik István, ki 1332-ben augusztus 20-án született, éppen Szent István
király ünnepén. Ezért adták neki az István nevet.
Szebb, boldogabb családi élet alig képzelhető el, mint aminő Károly
király családi élete volt. A király az országért, népének javáért élt,
munkált, a királyné a gyermekeiért. Az országban nagy volt a
felfordulás, mikor Károly a trónra lépett. »Kis királyok« uralkodtak,
jobban mondva: garázdálkodtak szerte az országban. Ezeket meg kellett
zabolázni, le kellett verni, az országban rendet kellett teremteni. És
Károlynak sikerült a nehéz feladat. Új főnemességet teremtett a
vagyonosabb, megbízhatóbb köznemesi osztályból s ezeknek segítségével
leverte a féktelenkedő főurakat: az Omódékat, Csákokat, Németujváriakat
és társaikat.
[Illustration: Nagy Lajos.]
Hogy mily nagy volt a főurak hatalma, elbizakodottsága, vakmerősége még
Károly király uralkodásának kezdetén, elég erre példának Zách Felicián
merénylete. Az 1317-ik esztendő április 17-én, éppen ebédnél ült a
királyi család, midőn kivont karddal berontott Zách Felicián, egyenesen
a királynak ront s ketté szeli a koponyáját, ha a királyné hirtelen
férje fejére nem teszi a kezét. A királyné négy ujja árán váltotta meg
férje életét, a kis királyfik, Lajos és Endre életét a nevelők mentették
meg. Lajos négy, Endre három esztendős volt ekkor.
Az eszeveszetten vagdalkozó Zách Feliciánt Cselényi János szúrta le
tőrrel. Kint az udvaron várakozott apjára a fiatal Zách s vele egy
szolga. Ezeket lófarkához kötötték s úgy hurcolták halálra. A merénylő
Felicián testét darabokra vágták, fejét Budán, kezét-lábát más-más
városokban szegezték ki elrettentő példának. Szörnyű halállal halt meg
Zách Felicián egész nemzetsége. Még a leánya, az ártatlan Klára is. Mint
nagy úr leánya, a királyi palotában élt a szép leány s neki is meg
kellett lakolnia apja bűneért. Kivonszolták a palotából, orrát, ajkát
megcsonkították, lóra kötötték, úgy vitték végig sok város utcáján s
mind ezt kellett kiáltania: Így lakoljon mindenkor, aki királyához
hűtelen! Volt Feliciánnak egy férjes lánya. Ezt is lefejezték. És
kivégezték vagy számkivetették nemzetségének többi tagját is.
Nem csuda, ha a nép képzelődésére erős hatással volt ez a kegyetlen
itélet s mese sarjadzott a szörnyű esetből. Eszerint a mese szerint Zách
Klárát a királyné fivére, Kázmér lengyel herceg meggyalázta s ez a
meggyalázás adta az apa kezébe a kardot. Ám újabban a történetirók
bebizonyították, hogy Zách Klára esete egy szépen szőtt érzékeny mese: a
királyné testvére nem gyalázta meg Klárát. Zách Felicián egy hajszállal
sem volt különb azoknál a főrendeknél, kik szabadon garázdálkodtak s
foglalták el a gyengébbek birtokait. Szinleg híve lett ugyan a
királynak, szabad bejárása volt az udvarba, de mások javait épp oly
önkényesen foglalta el, mint annakelőtte. A király megsokallotta
Felicián garázdálkodásait s a kapzsi főúr a király megölésével akarta
elejét venni az igazságszolgáltatásnak. Ime, Felicián merényletének
magyarázata. És az akkori országos törvényszék teljesen megvédi az
utókor előtt a királyt a kegyetlen itéletért, elismervén, hogy Károly
király volt az, aki »a nyomoruságba döntött, uratlan hazát a zsarnokok
hatalmából kiragadta, szabadságában megtartotta«.
A visegrádi várban történt Zách Felicián merénylete. Itt, ebben a
felséges fekvésű várban volt a király udvara: itt folytak le azok a
lovagi játékok, melyeknek hire volt messze földön s melyekre nagy
számmal sereglettek idegen országok lovagjai is. Itt élte Lajos szép
gyermekkorát, melyet csak rövid időre zavart meg egy rossz álom, Zách
Felicián merénylete. Itt hordozta vállán a kis királyfit egyik nevelője,
Poháros Péter mester és udvari vitéz. Kedves gyermekkori emléke lehetett
Lajosnak ez a vállonhordozás: megemlékezik erről mint király egy Poháros
Péternek szóló adománylevélben. A királyfi is csak gyermek, mint a többi
közönséges ember fia; ő is csak felkivánkozott a nagyok vállára: ott
lovagolt, mig kicsi volt még arra, hogy paripára ültessék. Szép vonás ez
Lajos királyról, hogy nem feledte el azt, ki neki gyermekkorában örömet
szerzett!
Nevelői, tanítói közül többnek neve, emléke maradt fenn. Így megmaradt
az emléke Knesiczi Miklósnak és Drugeth Miklósnak, kik testükkel védték
a kicsi királyfiakat Zách Felicián kardja ellen. Nevelője volt még a
boroszlói születésű, tudós Miklós pap. Ezt a Miklós papot is nagyon
szerette a királyfi. Mint király hálás volt tudós nevelője iránt, ki
később titkos kancellárja lett. Magyarország leendő királyához illő
nevelést kapott Lajos: egyformán járatos volt a tudományokban és a
kardnak forgatásában. A gyakori lovagi játékokban részt vett a serdülő
ifjú is s csak természetes, hogy magába szívta a lovagi erényeket. Már
tíz éves korában részt vesz egy hadjáratban: így nevelődött akkor egy
királyfi. Vezetett egy csapatot, de valójában nem vett részt a
háboruban: őt még csak látni, figyelni, tanulni hozták ide. A fiát
szerető királynénak nagy gondja van arra, hogy kedves fia szükséget ne
lásson a háboruban. Péter nevű szakácsnak szintén szakács fiait küldi a
táborba a gondos anya, ezek főzik a királyfi kedves ételeit. És úgy
látszik, derekasan töltötték be tisztjüket, mert a királyné a
szakácsokat gazdagon megjutalmazta, mikor a háboruból visszatértek.
Tizenhat éves volt Lajos, midőn hatodnapra atyja halála után, 1342
július 21-én, fejére tették a szent koronát. Székesfejérvárt volt a
fényes koronázó ünnepség, melyre megjelent Kázmér lengyel király és
Károly morva őrgróf is, kinek gyermeklányát már régebben eljegyezték
volt leendő hitveséül. A vallásos lelkű, nagyműveltségű ifjúra mély
hatást tett a koronázás nagyszerűsége. Ott pihent atyja holtteste az
Árpádok sírboltjában s a koronás fiú megindult szívvel borult a sírra,
hogy ott is vallást tegyen az ő hitéről: folytatom a te nagy művedet,
édes apám! És az apa sírjáról vallásos lelke vitte elegy másik sírhoz: a
Szent László sírjához, Nagyváradra, hogy legyen neki a szent király
szószólója az Istennél!
Daliás termetű, szép arcú, művelt lelkű, bátor szivű volt az ifjú király
s azok az urak, akik azt hitték, hogy ismét szabad a vásár, keservesen
csalódtak. Férfi volt ez a növendék ifjú, igazi király, akit a királyi
hatalom nem szédített el, de nem is tűrte a csorbát azon. Mellette volt
a jó édes anya, aki megosztotta vele az uralkodás gondjait s Lajos
sokkal gyöngédebb fiú volt, semhogy édes anyja hatalmi vágyában egyebet
látott volna a végtelen anyai szeretetnél. Ha távol volt az országból,
az özvegy királyné végezte a király dolgát s ha otthon volt, akkor is az
özvegy királyné s a király nevében jártak a küldöttségek külső
országbeli fejedelmekhez. Úgy tetszett, hogy egyenlő hatalommal
uralkodik az özvegy királyné s az ifjú király, de a kölcsönös szeretet
megóvta őket a viszálykodástól.
Az volt az ifjú király első cselekedete, hogy rendeletet adott ki:
tartsanak az ország minden megyéjében gyűléseket, ott a rablókat,
tolvajokat, hatalmaskodókat vegyék számba s ezeknek lajstromát
szeptember közepéig terjesszék eléje. Mert alighogy trónra lépett,
felemelték fejöket itt is, ott is az elbizakodott főurak. Felemelték, de
csakhamar meg is juhászodtak: emberükre találtak az ifjú királyban.
Személyesen ment Erdélybe, hogy megleckéztesse Szécsi Endre püspököt, ki
a népet erősen sanyargatta, s végezvén vele, hódolatra kényszeríté a
havasalföldi vajdát is, ki az országtól elpártolt vala. S mert Moldován
át gyakran betörtek a tatárok, leszámolt velük is: tönkre verte a
tatárok hadát.
Történt mindez uralkodásának második esztendejében. Jóformán meg sem
pihent, a Dráván túli részeken termett, hol a Németújváriak, a Brebiriek
s más főurak garázdálkodtak, nyiltan szövetkezve az ország régi
ellenségével: Velencével. Az urak egy része meg is hódolt, de teljesen
nem tudta helyreállítani a rendet, nem tudta megtörni Velence uralmát a
tengerparti városokon, mert hirtelen _Nápolyba_ kellett sietnie.
II.
Ott, Nápolyban volt az öccse, Endre, kit összeházasítottak a nápolyi
király leányával, Johannával, de ezen a házasságon nem volt áldás.
Johanna nem szerette Endrét s hallani sem akart arról, hogy férjét
megkoronázzák. Ő maga akart a király lenni s Endrének a lenézett férj
szánalmas szerepe jutott. Az udvarban Endrének egyetlen barátja sem
volt, számba sem vették. Tolakodó jövevénynek nézték a gyenge,
bátortalan ifjút s aszerint bántak el vele. Nem mondhatnám, hogy
Magyarországnak érdeke lett volna vért ontani a nápolyi koronáért, de
viszont az is igaz, hogy Lajos király nem nézhette tétlenül öccse
megaláztatását. A magyar király testvére volt az, akit méltatlanul
megaláztak s ezt sem a király, sem a nemzet nem hagyhatta
megtorlatlanul. A fia sorsán aggódó anya, az özvegy királyné, már
1343-ban ellátogatott Nápolyba, hogy saját szemével lássa, mi történik a
fiával. Amugy is régi vágya volt, hogy meglátogassa Rómát s ugyanakkor
útba ejti Nápolyt is. Talán fogadása is tartotta, hogy meglátogassa Róma
szent helyeit, hálát adni Istennek, ki csodálatos módon védte meg ő és
családja életét Zách Felicián kardja ellen.
A király egy gyöngéden szerető fiú gondosságával rendezte anyja
utazását. Nagy, fényes kíséretet adott melléje s rengeteg pénzt,
ruhanemüt s más egyebet vittek a nehéz társzekerek. Tizenhét ezer márka
aranyat, huszonhét ezer márka finom ezüstöt adott az olaszországi útra a
király s még négy ezer márka aranyat küldött utána. Ezenkívül egy fél
köböl vert aranyforintot s aprópénzt a magyar határig való költségre.
Nyár derekán érkezett meg az özvegy királyné Nápolyba. Fia és menye nagy
ünnepséggel fogadták, de az éles szemű anyát nem tévesztette meg a
fényes fogadás. Világosan látta, hogy a gonoszlelkű Johanna nem szereti
Endrét s míg az ő anyai szivének aggodalmát alázatos, mézes szavakkal el
akarja altatni, alattomban minden követ megmozgat, hogy ne kerüljön
Endre fejére a korona. Nehéz szívvel hagyta el Nápolyt s indult Rómába.
Nagyszerű fogadtatásban itt sem volt hiány. Amely városokon áthaladt,
mindenütt ünnepelték a magyar király anyját. Róma, az örökváros díszbe
öltözötten fogadta. Hatlovas hintóban vonult be Rómába a királyné s vele
szemben nyolc udvari hölgy ült. A következő hintókban is gazdagon
öltözött nemes asszonyok ültek, akik csak úgy ragyogtak a mindenféle
drága ékességtől. A hintókat ötven sarkantyús vitéz követte s utánuk
nagyszámú cselédség. Midőn a királyné megjelent Szent Péter templomának
küszöbén, a biborosok serege fogadta ott nagy tisztelettel s a nép
»Éljen a magyar királyné!« kiáltással üdvözölte.
[Illustration: Johanna.]
Három napig maradt a királyné a szent városban. Sorba látogatta a szent
helyeket s a templomokat fejedelmi bőkezüséggel ajándékozá meg. És
temérdek pénzt osztott ki a szegények közt, kiknek száma ez alkalommal
feltünően megszaporodék. Annyira, hogy már nem is volt elég az
alamizsnára szánt pénz. A koldusok arcátlansága elől valósággal
kénytelen volt eltávozni a szent városból. Amíg ő Rómába járt, azalatt a
követei folyton tárgyaltak az Avignonban székelő pápával. Ezek a követek
rossz híreket hoztak a Nápolyba visszatért királynénak. A szentszék
vonakodott megkoronázni Endrét s a királyné saját szemével láthatta,
mint alázza meg fiát a kevély, a gonoszlelkű Johanna. Anyai szive
megsejtette, hogy itt fiának az élete sincs biztosságban: haza akarta
vinni. De Johanna mézes-mázos szavakkal elaltatta az anyai szív
aggodalmait. Mindent igért, csakhogy haza ne vigyék Endrét. És a
királyné ott hagyta a fiát, abban a hitben, hogy meg fogják koronázni.
Ott hagyta orgyilkos kezek prédájának.
Lajos király mai értékben egy pár millió koronát áldozott arra, hogy
necsak Johannát, de Endrét is megkoronázza a pápa. De Johanna még abba
sem nyugodott belé, hogy az ura címzetes király legyen s hogy ezt
megakadályozza, gyalázatos módon megfojtatta Endrét Aversa várában, hová
a szegény ifjút vadászat ürügyével csalták. Történt pedig ez 1345
szeptember 19-én éjjel. E nap hajnalán lóra ült Endre, Johanna, a
kiséret s egész nap vadásztak. Késő este tértek pihenni Aversa várában.
Vígan vacsoráztak, aztán az urak elszéledtek, Endre és Johanna pedig
visszavonultak hálószobájukba. Éjfél után egy órakor a gyilkosok
összegyültek a templom mellett, belopóztak a király hálószobájával
szomszédos terembe. Ott a teremőr beszólt hangosan Endréhez, valami
ürügygyel felköltötte, kihívta. Endre fölkelt s hálóköntösben,
fegyvertelenül, födetlen fővel kilépett a terembe. A gyilkosok
rárohantak, azzal a szándékkal, hogy leteperik és megfojtják. Fegyvert
nem használtak ellene, abban a babonás hitben, hogy sem vas, sem méreg
nem fog rajta: megóvja ettől az a gyűrű, melyet édes anyjától kapott.
Endre kétségbeesetten védekezett, segítségért kiabált, valahogy
kiszabadult a gyilkosok keze közül s futott a szobája felé fegyverért.
De az ajtó ekkor már zárva volt. Esze nélkül szaladt szegény egyik
ajtóról a másikra, folyton segítséget kiabálva, de hiába: minden ajtó
zárva volt. Johanna ott feküdt az ágyban, meg sem mozdult Endre magyar
dajkája, Izolda fölébredt a szörnyű kiabálásra, az ablakhoz szaladt,
segítségért kiabált, de a vár messze esett a várostól, nem hallották a
kiabálását. A gyilkosok egy pillanatra megdöbbentek a nagy lármától s
Endre kétségbeesett védekezésétől, de ismét összeszedték magukat,
aranyos hajánál fogva földre rántották, hurkot vetettek a nyakára,
kihurcolták a kertre nyíló erkélyre, itt fölakasztották, aztán a
holttestet ledobták a kertbe.
A királyné egész éjjel nem mozdult ki szobájából. A dajka hiába
szólította, nem felelt. Aztán a derék asszony sorba járta a szobákat,
kereste kedves gazdáját, majd a cselédekkel lement a kertbe: ott
megtalálták. És vitték a templomba, a barátok csöndes imádságban
virrasztának mellette reggelig. Akkor már elterjedt a szörnyű hír
Nápolyban. És a hol hallák a rettenetes esetet, nagy vala mindenütt a
felháborodás. Erzsébet királynénak, az anyának, Lajos királynak és
István hercegnek, a testvéreknek, fájdalma leírhatatlan. »Helyesebb
ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserüséget megmondani sem képes« –
írja e kor egyik krónikása, Küküllei János esperes. Európa összes
fejedelmei »az embertelen tett hallatára összeszorult szívvel és boszura
lángolt lélekkel« fejezték ki utálatukat a gonoszságon, »mely, ha
megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik«. Föl volt háborodva
egész Olaszország s a jobb érzésüek hívták Lajos királyt: jőjjön,
foglalja el Sziciliát, mellette lesznek. A nagy olasz költő, Petrarca,
egész Olaszország meggyalázását látta e vadállatokhoz illő
cselekedetben, mely »a legszelidebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy
reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenül megfosztotta«.
Valóban, Lajos király nem hagyhatta megtorolatlanul testvére halálát. A
pápa, Lajos követelésére, megindította ugyan a vizsgálatot, de sohasem
tudódott ki, hogy ki volt a gyilkos. Ellenben Johanna ártatlansága
»napnál fényesebben« kiderült s a vidám özvegy hamarosan férjhez ment
Tarantói Lajos herceghez. Lajos királyt most kettős út vitte Nápolyba:
megtorolni Endre gyalázatos halálát s követelni maga vagy másik öccse,
István részére Nápolyt, mivelhogy ez a még Johanna apjával kötött
szerződés értelmében megillette őt.
Nagy haderővel indult 1347 november havában Visegrádról s megérkezvén az
olasz földre, minden városban, ahol átvonult, nagy tisztelettel fogadták
s a zsoldos csapatok nagy tömegei szegődtek a magyar sereghez. A bűnös
Johanna és férje s velük az egész hercegi család, melynek minden tagja
részes volt Endre nyomorult halálában, kétségbeesetten készülnek az
élet-halál harcra. Mert élet-halál harc az, mely reájuk vár. Vagy
háromezer főnyi hadat összetoborzanak a megszeppent bűnösök, de Capua
mezején Lajos király serege szétveri Tarantói Lajos herceg seregét.
Johanna sírva, jajgatva, haját tépve menekül Nápolyból s csakhamar
követi ura is. Ám a hercegek nem menekülnek, ők hódolattal várják
Lajost: hátha megkegyelmez nekik. Durazzoi Károly és Róbert tarantói
herceg Aversáig elébe mennek Lajos királynak, ki útban van Nápoly felé.
A király barátságosan fogadja a hercegeket.
– Hát az öcséitek hol maradtak? – kérdi tőlük.
– Ők visszamaradtak Nápolyban, hogy előkészítsék a fényes bevonulást.
– Hozzátok csak ide, – mondá a király. – Ha együtt vonulunk a városba,
fényesebb lesz a bevonulás.
A hercegek elküldenek öcscseikért, de a fiatal hercegek nem mertek
eljönni Aversába. Rosszat sejtettek. Aminthogy Lajos király halálra is
szánta őket. Újabb követség megy értük s végre megjönnek a fiatal
hercegek. Most már mind együtt voltak: a három Durazzoi s a két Tarantoi
herceg. A király nyájasan fogadta őket, este megvendégelte, aztán
kockajátékhoz ültek. Egész este a király nyert a kockajátékon. Másnap
este ismét nagy vacsora volt a királynál. Vacsora előtt körülhordozták a
kézmosó medencét, elsőbb a királynak, azután a hercegeknek, végül
rangszerint a többi uraknak. Aztán vacsorához ültek. A király külön
asztalhoz, a hercegek s az urak ismét külön-külön asztalhoz. Egy Lallo
nevű úr, aki a vacsoránál felszolgált s aki előző este már
figyelmeztette Durazzoi Károlyt, hogy halál vár reájuk (a herceg azonban
nem hitte), most oda súgta neki: »Fogoly hercegem, nem akartál
tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss.«
De a herceg most sem hitt neki s dühös pillantást vetett rá.
Vacsora után a király maga elé hivatta a hercegeket s addig nyájas
tekintete most egyszerre elvadult és nyers hangon kiáltott Durazzoi
Károlyra:
– Gonosz herceg, tudd meg, hogy kezemben vagy és hogy érdemed szerint
fogsz meghalni. Valld meg magad tetteidet, melyekkel királyi felségünket
elárultad, nehogy tanukat kelljen állítani ellened. Mondd meg, miért
gátoltad nagybátyád, a pèrigordi biboros által öcsénk megkoronázását,
mely késedelemnek következése volt az ő halála? Íme, itt a leveled,
melyet noha titkon írtál, most nyiltan vádol téged. Továbbá, jól tudtad
azt, hogy boldog emlékű bátyánk, Róbert király rendelkezéséhez képest
Mária (Johanna nővére) a mi családunk számára volt föntartva és te
álutakon őt feleségül vetted. Legfőbb bűnöd pedig, hogy jóllehet te
valál, ki bennünket az országba hívtál, pártfeleket szereztél nekünk,
Endre öcsénk gyilkosait üldözőbe vetted, amiért megbocsájtottuk volna
előbbi gonosz tetteidet: de hogyan merészelted aztán Aquilát, melyet
védőfalunkul készítettél, Johanna érdekében körültáborolni? Vajjon
melyik tettedből tűnik ki inkább álnokságod? Behívtál, hogy itt megölj;
vagy behívtál, hogy Johannát és a Tarantoiakat megsemmisitsük? Aztán,
azt hivéd, könnyen elbánsz velünk vagy helytartónkkal és magadnak marad
az ország? Hiúk valának terveid; játékod tárgyává nem teszesz
bennünket!«
A hercegek sápadtan, némán hallgatták a király súlyos szemrehányásait.
Durazzoi Károly hebegve mentegetődzött. Hogy ő Johanna parancsára
szállotta meg Aquilát, de mihelyt hirül vette Lajos jövetelét, kivonult
onnét. A Jézus Krisztus irgalmára kérte a királyt, hogy könyörüljön
rajta.
De a király hajthatatlan maradt. Laczkfi István vajdára bízta a hercegek
őrizetét s miután ez egy külön szobába elzáratta őket, a király összeült
híveivel, hogy megbeszéljék a további teendőt. Azt határozták, hogy
Durazzoi Károlyt kivégeztetik azon a helyen, ahol Endrét meggyilkolták,
a többi herceget pedig foglyul Magyarországba viszik.
Az itéletet végre is hajtották. Durazzoi Károlyt ugyanazon az erkélyen,
ahol Endrét megfojtották, lenyakazták, a többi herceget pedig Visegrádra
szállították, ahol a hercegek »tiszteletben és bőven részesültek
mindenben, mint a királyi felség rokonaihoz illik«.
Ám Durazzoi Károly kivégzése s a többi herceg fogságra vetése
visszatetszést szült Olaszországban. A hercegek híveinek nem volt nehéz
izgatni a népet s előrelátható volt, hogy Lajos uralma nem lesz tartós
Sziciliában s meg kellett elégednie a címmel, melyet haláláig viselt. A
pápa hallani sem akart arról, hogy megkoronázza. Ennek ellenére Lajosnak
talán sikerül a koronázás, ha közbe nem csap a pestis, a »fekete halál«,
mely akkor végig söpört egész Európán s mely Lajost is hazatérésre
kényszeríté. Maga elé hivatta Szicilia összes nagyjait, a városok,
erősségek és falvak képviselőit, hogy jobbágyi hűséget esküdjenek neki.
Ez meg is történt. Aztán berendezte a nápolyi udvart. Többnyire
benszülötteknek adta az országos méltóságokat, de helytartójának mégis
Laczkfi István erdélyi vajdát, ezt a nagyeszű, vitéz férfiút akarta
kinevezni. Ám Laczkfi nem fogadta el a helytartóságot, kinevezte hát
Wolfhardt Ulrikot. Reá bízta a nápolyi várakat, a többi várat pedig
vegyesen magyar és német emberekre. Így elrendezvén a dolgát, csekély
kisérettel visszatért Magyarországba.
Alig ért haza, Johanna hívei fölemelték a fejüket. A király egyelőre
Laczkfi vajdát küldötte vissza, kinek nagy és rettegett hire vala
Olaszországban. Nehéz volna csak felsorolni is az ő vitézi tetteit
Sziciliában, akit »bölcs és győzelmes« embernek tartottak, azt mondták
felőle, hogy olyan, mint Laczkfi István. A király maga is, Laczkfi
hivására, újra elment Sziciliába 1350-ben. A szó igaz értelmében
»karddal« lépett most az olasz földre. Részt vesz a hadjárat
fáradalmaiban s mintha csak keresné a halált, hadai élén jár s »éljen
Magyarország!« kiáltással rohan a csatákba. Az 1350-ik esztendő július
14-én érkezik Canosa vára alá. Hirnököt küld fel az őrséghez: adják fel
a várat. A válasz kitérő volt s a király most karján paizzsal, egyik
kezében tüzes csóvát lobogtatva rohan a kapunak, hogy fölgyujtsa.
Nyomában a vitézek, csákányokkal és csáklyákkal próbálnak feljutni s
megbontani a falakat. Az őrség vitézül védi a várat s a kaput döngető
csapatra dobálják a köveket. A király hágcsón törekszik fel a várba, de
egy kő kézen találja s lezuhan az árokba. A vár parancsnoka látja ezt s
megparancsolja embereinek, hogy kiméljék a király személyét. És szól a
királynak: Igen csodálom, felség, hogy ily veszedelmes támadásnál elől
harcol. Kegyeskedjék távolabb vonulni.
A király megköszönte a parancsnok jóakaratát de hozzátette: illő, hogy a
király jó példát mutasson vitézeinek.
Az őrségnek nem jött segítség, végre is feladták a várat s szabadon
elvonultak. A környékbeli várak és városok követségei pedig nagyszámmal
jövének, hogy bemutassák hódolatukat a magyarok vitéz királyának.
Canosa bevétele után Melfiben táborozott a király s ott esett meg vele
az a nevezetes eset, hogy Tarantói Lajos herceg párviadalra hívta.
Levelet irt a herceg a királynak s felszólította ebben, hogy vívjanak
meg. Jól tudja ő – azt írá többek közt – hogy a magyar király nem
törődik többet a kúnjaival s egyéb szegény népeivel, mint a kutyákkal,
ám ő sajnálja a maga lovagjait, legjobb hát, ha ketten megverekednek.
Aki győz, azé legyen Szicilia. Végül a párviadal helyéül felajánlja a
következő helyeket: Páris, Avignon, Perugia és Nápoly. Lajos király
tanácsot ült híveivel s válaszolt következőképpen: A párviadalt
elfogadja, de a javasolt helyeket nem. Párist azért nem, mert a francia
király a nápolyinak nagyapja. Avignont azért nem, mert jóllehet ez a
város a pápáé, mégis a Provence tartomány főhelye s ott Tarantói Lajos
parancsol. Perugiát azért nem, mert az ura, a császár ellen fellázadott.
Nápolyt sem fogadja el, hogy miért, azt igazán felesleges indokolni.
Ellenben szivesen párviadalra kél vele a _német császár_ előtt, ki a
legelső fejedelem, vagy az _angol király_ előtt, ki mindkettejüknek
barátja, vagy az akvilégai patriarka előtt, ki katholikus és pártatlan.
Ilyen tartalmú levéllel küldötte vissza Lajos király a követet, kinek,
hogy ne fáradt légyen hiába, egy prémes öltönyt ajándékozott. Erre aztán
hosszabb levélváltás következett s végre abban állapodtak meg, hogy az
angol király előtt vívnak meg. Ám Tarantoi Lajos meggondolta a dolgot, a
kihívást visszavonta, miről a segédek, Lajos király részéről: Laczkfi
vajda, Kont Miklós és Wolfhardt Ulrik, annak rendje és módja szerint
írást állítottak ki a nápolyi Szent Antal kápolnában.
Azt írta Tarantoi Lajos herceg Lajos királyról a párviadalra szólító
levélben, hogy kúnjaival és egyéb pogányaival nem törődik többet, mint a
kutyáival. Ezt az igaztalan vádat csakhamar fényesen cáfolta meg Lajos
király a Silaro folyó mellett. A király nehány vitézével éppen alkalmas
gázlót keresett a folyón, midőn egy közvitéz ért oda a lovával, hogy
megitassa azt. A király megszólította:
– Fiú, menj bele a folyóba, hadd lássam, mély-e?
– Felséges királyom – felelt a katona – félek, hogy elragad az örvény.
– Ne félj semmit, csak ugrass be!
A katona megsarkantyuzta lovát, beleugratott a folyóba s egyszerre csak
feje fölött összecsapott az örvény. A ló valahogy kivergődött, de a
legény bent maradt s kétségbeesetten viaskodott a halállal. És a király
habozás nélkül beugrat az örvénybe, mely összecsap az ő feje fölött is.
De finom skarlát köpenye elterült a víz szinén s az, mint valami vörös
kerék, fentartotta a királyt. Nem a maga életére gondolt, a
közkatonáéra: megragadta üstökénél fogva s kiuszott vele a partra. Aztán
sátrába vitette a legényt, száraz ruhát adatott rá a magáéból, majd meg
két lábánál fogva megkalinpáltatta a levegőben, hogy a víz kifolyjon
belőle. A közkatona életét megmentette a király!
Személyes bátorságának, lelke nagyságának, nemességének számtalan
példáját jegyezték fel hazai és külföldi krónikások. Aversa ostrománál
ismét ott látjuk a királyt hadai élén. Mindenütt ott van, hol
legsűrübben osztják a halált, hol karddal, hol lándzsával osztja ő maga
is. Egyszer aztán – 1350 július 26-ikán történt – nagyon közel
»merészkedett« a város falához, el egészen ama helyig, hol testvére
holttestét lelökték vala… Meg is adta az árát vakmerőségének. A vár
faláról valaki megismerte a királyt s rá vonta nyilát. És a nyíl talált:
a király ballábába furódott. Rémülten vitték sátrába a megsebzett
királyt, kinek rettenetesek valának a fájdalmai. Álmatlanul töltötte az
éjszakát. A nyíl beledagadt a lábába. Ki kellett húzni. De úgy látszik,
nem volt ott doktor, mert Laczkfi István és Wolfhardt Ulrik vállalkoztak
a nyíl kihuzására. Tizenkét rántással sikerült kihuzni a nyilat, minden
rántással húst szaggatván ki s okozván szörnyű fájdalmat a királynak.
Már azt hitte, hogy belehal s rendelkezett a temetkező helyéről.
Esztergomot jelölte meg. De az isteni Gondviselés megtartotta a nagy
király életét a magyaroknak. S amint egy kevéssé csillapult a fájdalma,
lóra ült, végig lovagolt a táboron. A katonák lelkesen kiáltották:
»Éljen Lajos, Magyarország, Jeruzsálem és Szicilia királya!«
Az ostrom még sokáig tartott, de végre is Aversa megadta magát. És
Nápolyba is bevonult a király. S teljesen fölépülvén lábbajából,
elindult Rómába, közben Laczkfi Endrét nevezvén ki Szicilia
helytartójául. A »fekete halál« megszünte után Európa népeinek százezrei
zarándokoltak Rómába, ide vágyódott Lajos király is. Ezer bőrsisakos
vitéz kisérte ez útjában. Mint anyját annak idején, nagy ünnepséggel
fogadták a szent városban őt is. Szőnyegek voltak elterítve Róma utcáin,
feldíszítve a házak s lelkes éljenzéssel kisérte nagy néptömeg a magyar
királyt a Szent Péter templomáig. A pápa üresen álló palotájában
szállásolták el s boldogok voltak azok a római urak, kiket a király
vendégeül fogadott. Több napig ájtatoskodott Rómában a király, aztán
búcsut vett a szent várostól, búcsut az olasz földtől, oly sok
diadalának szinhelyétől s visszatért az édes anyaföldre: szép
Magyarországba, a magyaroknak nagy örömére.
Az 1350-ik esztendő október 25-én érkezett haza Lajos király. És két év
múlva hazajöttek az ott hagyott magyar hadak is. Mert Sziciliában csak
addig tartott a magyar uralom, míg Lajos ott volt személyesen. Amint
hazajött, bár a magyar hadak derekasan viselték magukat, újra Johanna
hívei kerekedtek felül. Végre is lemondott Nápolyról s a hosszas
huzavonának az lett a vége, hogy a Lajos által kivégeztetett Durazzoi
Károly herceg hasonnevű fia lett nápolyi király. Ez az ifjú Lajos király
udvarában nevelkedett, az ő hadai segedelmével szerezte meg a nápolyi
trónt. Johannát elfogatta s egyben megesküdött Lajos királynak, hogy
leányait (mert Lajosnak nem volt fiúgyermeke) sohasem háborítja meg
Magyar- és Lengyelország birtokában. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy
a kis herceg, akinek Kis Károly néven volt rövid, de gyászos szerepe
Magyarországon, Lajos király halála után csunyán megszegte esküjét.)
III.
Huszonhét éves volt Lajos király, midőn megnősült. Az ország érdeke
mellett szive tanácsát is követte a házasságban. A morva őrgrófnő, kinek
még gyermekkorában eljegyezték volt, meghalt leányúl s a közbejött
nápolyi események aztán jóideig hátráltatták abban, hogy családot
alapítson. Felesége, a gyönyörű szép Erzsébet, a bosnyák király leánya,
a magyar udvarban nevelkedett: itt szerették meg egymást igaz
szerelemmel. A szép frigyet Isten három leánygyermekkel áldotta meg s
bár nehéz gond ült Lajos lelkén, hogy nem volt fiúgyermeke (közben
István öccse is meghalt), felesége iránt érzett gyöngéd szerelme meg nem
változott. Megható példáját adta ennek a király, midőn Erzsébet önként
akart zárdába vonulni, hogy férje újra megházasodhassék. El is mentek
Zárába, ott egy szép klastromot építettek, de mikor arra került volna a
sor, hogy a királyné fölvegye a fátyolt, »a királyon erőt vett szerelme«
s visszatért nejével Budára.
Három leánya közül Katalin, kit Durazzoi Károlynak szánt volt feleségül,
meghalt, mielőtt a frigy létesülhet vala. Mária nevű leányának a
lengyel, Hedvignek a magyar koronát szánta. Egy nagy és hatalmas
birodalom képe lebegett a király szeme előtt s midőn Kázmér lengyel
király halála (1370) után Lengyelországnak is királya lett, három tenger
mosta Magyarország határát: a Keleti-, Adriai- és Fekete-tenger. De sok
magyar vér folyt, míglen három tengerig terjeszkedett ki az ország
határa. Még Kázmér király életében hadakozott a lengyelek legnagyobb
ellenségével, a litvánokkal s leverte azokat. (E háboruban is egy vár
ostroma közben nehéz fejsebet kapott.) Haddal segítette a »bölcs« II.
Albert osztrák herceget. Mindössze 400 íjászt küldött ugyan a herceg
segedelmére, de maguk a németek elismerték, hogy az a 400 vitéz döntötte
el a harcot, melyet 5000 osztrák esztendőkön át hiába vívott a
svájciakkal. Bizony kár volt az itt folyt magyar vérért, mert Albert
fia, Rudolf, rávetette a szemét Magyarországra s ármánykodásaival
összeveszítette Lajos királyt IV. Károly császárral és cseh királlyal.
Szerencsére, kisült az ármánykodás, a régi jó barátság újra megerősödött
s meg is pecsételődött azzal, hogy a császár fiával, a gyermek
Zsigmonddal eljegyezték (1372.) Máriát, Lajos egyik leányát.
Ám ezt megelőzően még nagy leszámolása volt Lajosnak: Velencével kellett
leszámolnia. Ezt a leszámolást félbeszakította volt a nápolyi hadjárat,
de Lajos csak alkalmas időre várt, hogy a büszke Velencét megalázza. A
hány ellensége volt Velencének, azzal mind szövetkezett, így indult
hadba 1356-ban. A tengerparti városok készséggel hódoltak meg neki:
örültek, hogy megszabadultak Velence zsarnoksága alól. Csatát csatára
nyert Lajos s a velencei köztársaság megalázkodva mondott le 1358-ban
Dalmáciáról.
Legyőzvén Velencét, egy nagyszerű feladat várt Lajosra: meggyökereztetni
a Balkán-félszigeten a magyar uralmat. Ha ez sikerül neki, nagy,
századokra kiható veszedelemtől menti meg az országot: a törökök gyászos
emlékű pusztításaitól. Mert a török ez időben jelent meg Európában.
Kis-Ázsiából özönlött át a török s I. Murad szultán vezetése alatt
kezdette meg hódító útját. Egyedül a magyar erő küzdhetett volna meg a
rokon nép ősi erejével, föltéve természetesen, hogy a Balkán-félsziget
összes népeit egy közös feladatra, a törökök visszaverésére tudja
egyesíteni magyar vezetés alatt. De Lajos király buzgó katholikus létére
a Balkán összes népeit az egyedül üdvözítő katholikus hitre akarta
téríteni s ezzel a térítő munkával akaratlanul is a török terjeszkedés
útját egyengeté. A Balkán népei a görög hitet vallották s a túlbuzgó
térítés egyre jobban elidegenítette a népeket a magyar uralomtól. Aki
áttért is a katholikus hitre, csak névszerint volt katholikus, lelkében
nem az. Havasalföld, Moldva már uralkodása kezdetén hűbéresei voltak
Lajosnak. Azzá lett Szerbia, Bulgária, Bosznia is. A Fekete-tengertől az
Adriáig a hűbéres országok egész sora volt, melyeknek azonban nem
lehetett bizni a hűségében: maga Lajos király tette kétségessé a
hűséget, a megbizhatóságot a katholikus vallás erőszakos terjesztésével.
Sokkal inkább vonzódtak a Balkán népei a törökhöz, mint a magyarhoz,
mert a török nem törődött mások vallásával, aminthogy később is, mikor
ráült Magyarországra, nem törődött azzal, hogy a magyar nép miféle
vallást követ, csak fizesse az adót.
De nemcsak hogy a Balkán népeit nem lehetett egyesíteni, Európa
katholikus népei sem tudtak kezet fogni a török ellen. A pápa ugyan
keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, gyűjtöttek is e célra tenger
pénzt, csakhogy ezt egyébre költötték el. Egyelőre tehát szó sem
lehetett arról, hogy Lajos nagyobb haderőt állítson ki és meg kellett
elégednie néhány kisebb csatában nyert diadallal. Az a reménye, hogy a
lengyel korona megnyerésével hadi ereje nagyot növekszik s visszaverheti
a mind előbbre nyomuló törököt, nem teljesült. Midőn nagybátyjának,
Kázmér királynak halála után fejére tették a lengyel koronát, nagy volt
Lajos öröme, mert valóban ez időtájt egyetlen európai uralkodónak sem
volt oly nagy és hatalmas birodalma, mint neki. De nem sokáig volt az
öröme zavartalan. Csakhamar elkedvetlenítették a lengyel urak
mértéktelen követeléseikkel s boszusan hagyta ott Lengyelországot. Édes
anyját bízta meg a kormányzással, de az özvegy királyné sem tudott
boldogulni a lengyel urakkal s ő is ott hagyta az országot. Szóval:
Lajosé volt Lengyelország, de kevés örömet s temérdek boszuságot
szerzett ez az örökség s igazi hasznát sem ő, sem Magyarország nem
látta. Ám a világ előtt nagy volt a tekintélye a magyar királynak s
midőn Velence újra mozgolódni kezdett, nemcsak hogy Dalmáciáról való
örökös lemondásra kényszerítette Velencét, de 7000 magyar arany évi adó
fizetésére is kötelezte.
Ez volt utolsó nagy cselekedete Lajos királynak, ki sokszorosan
megérdemelte a »nagy« jelzőt neve mellé. Teljes negyven esztendeig volt
Magyarország királya s ez a negyven esztendő egyik legfényesebb kora a
magyar történelemnek. Nem csupán azért nagy ő, hogy a magyar birodalom
területét fegyverrel és okos számítással három tenger széléig
terjesztette ki, hanem nagy volt azért is, mert szeretettel gondozta
országának, népének érdekeit s nagy királyi hatalmát népe javára
használta ki. Mint később egyik halhatatlan utóda, az igazságos Mátyás
király, ő is gyakran megfordult a nép közt álruhában, meghallgatta a nép
panaszát s tehetsége szerint orvosolta. Törvényben védte meg a
középnemesség birtokát az elzüllődéstől. Az 1351-iki országgyűlés
alkotta e törvényt, mely valóképen az arany bulla megerősítése, egy pont
kivételével. Az arany bulla e pontja korlátlan hatalmat adott a nemes
embernek, kedve szerint hagyhatta a birtokát bárkire. Lajos törvénye
törölte ezt a pontot: a nemes ember birtoka, ha fiuörökös nélkül halt
meg, a rokonokra szállott, idegen kézre nem kerülhetett. Ugyancsak
törvénynyel kötelezte a jobbágyságot, hogy terményeiből kilencedrészt
fizessen a földesúrnak. Ez a kilenced valóképen tized volt. A termény
egy tizede a papok, egy tizede a földesurat illette. A nemességen nagy
teher volt a honvédelem, s hogy ebbeli kötelességét teljesíthesse, volt
szükség a jobbágy által fizetendő tizedre. Nagy teher volt ez a népen s
kezdetben a nemesség sem szivesen élt e jogával. Kitünik ez abból, hogy
a törvény súlyos büntetéssel kényszeríti a földesurat a tized pontos
behajtására. Az pedig ennek a magyarázata, hogy a földesúrnak nem
állhatott érdekében a földmíves nép megterhelése. Nem voltak bővében a
munkáskéznek, s ha a jobbágy a nagy terhek súlya alatt elnyomorodik, ki
szántja-veti a földesúr földjét? De ugyanez a törvény megadta a
jobbágynak a szabad költözködés jogát is, s a költözködni akaró
jobbágyot a földesúr nem tarthatta vissza régi vétkeért, csak az
esetben, ha épp akkoriban követett el valami kihágást, gyilkosságot,
gyujtogatást vagy egyéb »iszonyatosságot«. A nagy terhet tehát azzal
enyhítette a király, hogy a népnek jogot is adott. És nemes szándék
vezérelte abban is, hogy a földesúrra bízta a biráskodást a jobbágy
dolgában. Később sok földesúr visszaélt ezzel a hatalommal, de akkoriban
célirányosnak mutatkozott ez: ki védje meg az igaztalanul megtámadott
jobbágyot, ha nem a földesúr?
Lajos király hadakozásai tömérdek pénzt emésztettek fel, de ő teljes
erejével munkált a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem virágzásán s az ő
uralkodása idején minden téren nagyot haladott az ország. Haladott,
fejlődött anyagi és szellemi javakban egyaránt. Nemcsak ő látott és
tanult sokat olaszországi hadakozásaiban, de sokat láttak, tanultak a
magyar vitézek is, s haza jöve, hasznosították itthon az idegen földön
tanultakat. Az ország nevezetesebb városait mindenképen támogatta
előbbre haladásukban; a közlekedést, a külső országokkal való
kereskedést megkönnyítette jó útakkal és – jó pénzekkel. Ő előtte idegen
országokba volt kénytelen menni a tanuló ifjuság: főiskolát alapított
Pécsett, hol évenként ezer magyar ifjú gyűlt össze az ország minden
részéből. Visegrádról Budára költözött át az udvar s palotát épített
itt, melyet Attila várának neveztek. Ezzel Buda az ország székvárosává,
az ország központjává lett. Itt volt az ország szive. S ez a szív magyar
volt akkor. Mert Lajos király udvarában magyar nyelv és magyar lélek
uralkodott, az idegenséget nem tűrte meg a király!
Az ország nagyobb városaiban sorra emelkedtek a középületek, templomok,
gyárak, magánházak. Fejlődött a műipar, különösen az ötvösség. Voltak
már festők, szobrászok s két e korbeli magyar szobrász: Dénes és Miklós
mester műve volt Szent László híres lovasszobra, mely több száz
esztendeig állott fenn Nagyváradon.
A magyar nép igaz lélekkel szerette Lajos királyt: szerette benne a nép
atyját, a tiszta életű embert, az igazságos, vallásos lelkű királyt s a
bátor szivű hőst, ki részt vett jóformán minden hadakozásban s ki nem a
hadsereg mögé huzódva biztatta vitézeit: előre! – hanem a csatasorba
állott s úgy kiáltotta: utánam! Éljen Magyarország! Német író jegyezte
fel róla, hogy »Éljen Magyarország!« kiáltással rohant a csatába: nincs
okunk kételkedni a német író e feljegyzésének hitelességében.
Nemcsak hadserege által, de ő maga a saját személyében is terjesztette
hírét a magyar vitézségnek, a magyar lovagiasságnak. Mely kár, hogy e
nagy embernek nem volt fia! Ennek a gondja s folytonos betegeskedés
bántotta, emésztette életének utolsó idejét. A dali ifjú- s az erős
férfikorban, csatákban kapott sebektől sinylődött öreg korában a nagy
király – hány koronás főről lehet ezt még feljegyezni?
Három csatában: Canosánál, Aversánál és Belenél (a litván háboruban)
sebesült meg. Végig szenvedte a fekete halál gyötrelmes aggodalmait. Egy
ízben (1353.) Zólyomban, vadászat közben medve sebesítette meg. A
megsebzett medve, melyre dárdájával támadott, ledöntötte s két lába
szárán huszonhárom marással sebesítette meg a királyt. Bizonyosan meg is
öli a királyt, ha idejében le nem szúrja a fenevadat Besenyő János
lovászmester.
A sok régi seb okozta szenvedések erősen megviselték a nagy királyt.
Megtörve, csöndben, visszahuzódva, a tudományoknak élve és ájtatos
imádkozásban töltötte élete alkonyát. Mindkét leányát eljegyezvén
(Máriát Zsigmonddal, a későbbi magyar királlyal, Hedviget Habsburg
Vilmossal), gyönyörű kápolnát épített a fejérvári Boldogságos Szűz
templomának egyik oldalán. Maga számára építette a kápolnát: a nagy
király, a nagy ember készült a halálra. Az volt az utolsó kivánsága,
hogy e kápolnában temessék.
És leszállott érette a Halál angyala: ott találta a nagy királyt
Nagyszombatban. Az 1382. esztendő szeptember 10-én éjjel hunyta örök
álomra szemét. A ház, melyben meghalt, ma is megvan. A kápolnának, ahová
temették, nyoma sincs…
[Illustration: Sisak Nagy Lajos idejéből.]
HUNYADI JÁNOS.
A XIII. és XIV. század folyamán az ország néptelen vidékein nagy
tömegekben települtek le oláhok, szerbek, németek s más fajta népek.
Jobbágysorban éltek e népek, egy-egy családfő 40 holdnyi földet kapott
mívelésre, vezetőik pedig, kiknek Felsőmagyarországon _soltész_,
Erdélyben _kenéz_ volt a címe, 80 hold földet kaptak s azzal a földdel
szabadon rendelkeztek. A letelepült idegen népek ez előljárói tehát
szabad emberek voltak s az idők folyamán a legtöbbje magyar nemessé is
emelkedett. Ilyen kenéz volt Erdélyben, Hunyadmegyében, egy Serbe vagy
Serbán nevű oláh ember: a törökverő Hunyadi János nagyapja. Ennek az
oláh kenéznek három fia volt: Vajk, Magas és Radul. Hunyadban élvén a
család, Hunyadinak irta magát s egy 1409-ben, Zsigmond király korában
kelt adománylevél tanusítja, hogy az oláh kenéz fia, Vojk, Hunyadi
Jánosnak az édesapja, már magyar köznemes, sőt udvari ember vala, ami
annyit jelent, hogy Hunyadi Vojk bizonyos számú vitézzel követte
Zsigmond király személyét háború idején. Hunyadi Vojké volt Vajdahunyad
vára, s az erdélyi alvajda egy levelében _barátjának_ mondja, ami
amellett tanuskodik, hogy az oláh kenéz tekintélyes férfiú lehetett.
Az 1409-iki adománylevél már megújított levél s abban előfordul Hunyadi
János neve is. Ő volt Vojknak a legidősebb fia s ekkor már nagykorú volt
bizonnyal. Születése esztendejét bizonyossággal nem lehet tudni, csak
sejthető, hogy 1387 körül született. Természetesen, mende-monda, hogy a
törökverő Hunyadi János Zsigmond király természetes fia volt. Az sem
igaz, mit sokan és sokáig állítottak, hogy Hunyadi szinmagyar eredet. A
tiszta valóság az, hogy nagyapja oláh kenéz volt, apja már katholikussá
lett magyar nemes ember s ő maga mint magyar köznemes lép a magyar
történelem szinpadára. Nekünk magyaroknak éppenséggel nincs okunk
szégyelleni Hunyadi oláh eredetét; ellenkezően: büszkén kell gondolnunk
a magyar faj, a magyar szellem hódító, magába olvasztó erejére, mely
ezer esztendős történetünk folyamán oly sok jeles idegen származású
embert tett szívvel-lélekkel magyarrá.
Három fia s két leánya volt Hunyadi Vojknak, s mind a két leánya magyar
nemes ember felesége lett. Második fia: Jován, szintén vitéz ember volt,
sokat hadakozott a török ellen, csatában esett el s a vitézek vitéze
nevet érdemelte ki. A harmadik fiú, Vojk, korán halt meg. Hunyadi János
az, a három fiú közül, ki első tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő
az, ki a magyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget
szerzett hadvezéri lángelméjével s akinek élete pályája az önzetlen
honszerelemnek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó
példaképe marad.
I.
Hazám ifjúságának írván első sorban a nagy magyarok életét, fájdalmas
érzés fog el a gondolatra, hogy ennek a nagy embernek gyermek- és
ifjúkoráról semmit sem írhatok. Csak későbbi élete teszi bizonyossá,
hogy a gyermekifjú Hunyadi János játéka a kardforgatás, nyíllövés,
dárdahajítás, szilaj méneken való lovaglás lehetett. Vitéznek nevelte őt
apja, anyja (Morzsinay Erzsébet), a törökkel való élethalál-küzdelemre
nevelték s arról teljesen megfeledkeztek, hogy írni és olvasni
megtanítsák.
Nyilvános pályája a férfikor legszebb idejében kezdődik. Az bizonyos,
hogy tartózkodott Zsigmond király udvarában, mint udvari vitéz s
valószínű, hogy a király figyelmét 1428-ban vonta magára, az Alduna
vidékén való táborozás idején. Akkor már kipróbált vitéz volt a
törökverő Hunyadi. Megfordult Ujlaky László macsovi bán udvarában, ahol
»öt-hat lóval kezdette katonáskodását«. Itt ismerkedett meg az akkor
23–24 éves ifjú a szerb despotával, Lazarevics Istvánnal, akinek mint
zsoldos tiszt állott a szolgálatába. Nem Szerbiában, de a despotának
valamelyik magyarországi várában szolgált, talán a mai Törökbecsén. Ez
időben ismerkedett meg Szilágyi Erzsébettel, kinek atyja, Szilágyi
László, a régi Csanád- és Torontálmegyék határán eső Horogszeg
kastélyában lakott s mely Becsétől 50–60 kilométer távolságra esett.