Geréb tovább beszélt:
– A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor
majd én megyek be a grundra utolsónak és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem
fogom bereteszelni.
– Jól van – szólt közbe Áts Feri – ez helyes. A világért sem akarom
olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és
módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a
grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk és kitűzzük a vörös
zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…
Az egyik Pásztor szólalt most meg:
– Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet és az
Eszterházy-utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület
kell és punktum!
Íme, épp olyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az
igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért
hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután
máskép nem ment, háború útján akarták megszerezni.
– Tehát annyiban maradunk – szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri – hogy
a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál-utcai kis kaput.
– Igen! – mondta Geréb.
Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott
állott, csuromvíz ruhában, nagyranyitott szemmel nézve a tűzfény körül
ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor
Geréb szájából elhangzott az «igen», mely azt jelentette, hogy Geréb
hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát,
csöndesen zokogott és csak ezt mondogatta:
– Elnök úr… elnök úr… elnök úr…
Boka szelíden eltolta magától:
– Most nem érünk semmit a sírással.
De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit
Geréb itt művelt.
De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek.
– Haza fogunk menni – szólt a vezér. – Mindenkinek megvan a fegyvere?
– Igen – mondták egyszerre valamennyien s fölvették a földről hosszú
falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.
– Előre – vezényelte Áts Feri – be a bokrok közé, gúlába rakni a
fegyvereket.
És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé.
Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön
az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek
befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.
Boka megmozdúlt.
– Most – súgta oda Nemecseknek s a zsebébe nyúlt. A piros cédulát vette
elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor
ágait s hátraszólt a kis szőkének:
– Itt várj. Meg se moccanj!
S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a
vörösingesek. Nemecsek még a lélekzetét is visszafojtotta, úgy nézett
utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a
tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő,
az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt
feltűzte a piros cédulát s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa
egyik ablakát s belefújt. A gyertya elaludt s e pillanatban Nemecsek
Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a
sötétséghez, már mellette állott Boka s karonfogta:
– Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!
Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos
meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy
minden pillanatban kész legyen az indulásra. – A két fiú beugrott a
csónakba.
– Mehetünk – lihegte Boka.
Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indúlt.
Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak s a csónak félig
szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az
orrát s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a
tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból és eloltva
találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor
Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.
[Illustration: «A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros
cédulát.»]
– Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján s oly hangosan, hogy a
csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.
Meggyújtották a lámpát s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött
piros cédula. «Itt voltak a Pál-utcai fiúk.» A vörösingesek összenéztek.
Áts Feri elkiáltotta magát:
– Hát ha itt voltak, akkor még most is itt vannak! Utánuk!
Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök és jelentették, hogy a
hídon senki sem jöhetett be a szigetre.
– Csónakon jöttek – mondta a fiatalabbik Pásztor.
És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó
harsány kiáltást:
– Utánuk!
S épp, mikor ez a szó elhangzott, sikerült Csónakosnak a ladikot a vízbe
taszítani s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az
evezőket és teljes erővel kezdtek a part felé evezni. Áts Feri ordítva
adta ki a rendelkezéseket:
– Wendauer fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra és
jobbról-balról a tó partján keríts!
Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt
evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsanfutó
Pásztorok megkerülik a tavat s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra.
Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére
küldött őrszem szemmel tarthatja őket s megmondja, merre menekülnek. A
csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget
partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a
fahídon a szigetről…
Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek.
– Most kötött ki a csónak a parton! – süvöltözött egy hang a fáról. S
rögtön felelt rá a vezér mély hangja:
– Utánuk mindenki!
A három Pál-utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott.
– Nem szabad, hogy utólérjenek – mondta futásközben Boka. – Sokkal
többen vannak, mint mi!
Tovább vágtattak, úton, gyepen keresztűl, elől Boka, nyomában a másik
kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.
– Be az üvegházba! – lihegett Boka s az üvegház kisajtaja felé rohant.
Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak és elbújtak a nagy ciprusok
mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot.
A három kis legény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben,
melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány
világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a
balszárnyában voltak s azon túl még az épület középrésze következett,
majd a jobbszárnya. Végesvégig nagylevelű, kövértörzsű fák állottak nagy
zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A
középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek
fölfelé s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő
közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint
magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó
illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel
fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak
a csöppek a nagy, kövér leveleken s amikor egy-egy nagy pálmalevél
megzörrent, a fiúk mindíg valami furcsa délszaki állatot véltek látni,
amely itt futkos ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák
között. Biztosságban érezték magukat s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor
fognak innen szabadulni.
– Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek, aki kimerülten
ült egy nagy pálma tövében, s akinek jól esett a fűtött helyiség, mert
bőrig át volt ázva.
Boka megnyugtatta:
– Ha eddig nem zárták be, ezúttal sem zárják be.
Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni
őket. Aztán fölkeltek és botorkálni kezdtek a magas polcok között,
melyek telistele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy
virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak és beléje botlott.
Nemecsek szolgálatkész akart lenni.
– Megállj – mondta – majd világítok.
És mielőtt még Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a
zsebéből és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő
pillanatban ki is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből.
– Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy!
Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… most biztosan meglátták a
fényt!
Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek
meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész
üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a
kavicson ropogó lépteik. Ők is a balszárny ajtaja felé tartottak.
Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:
– Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta – Szebenics a középajtón, én
meg itt!
A Pál-utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt.
Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes,
beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízben
s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje
maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.
Áts Feri pedig bevonúlt kiséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A
lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit,
de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a
vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a múzeum-kertben.
Szép fiú volt Áts Feri s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De
csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat s a jobb szárnyban
a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe
keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől,
hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri
Szebenicsnek nevezett, így szólt:
– Ezek már rég kimentek innen a jobboldali ajtón…
És miután ő arra indúlt, a keresgélés hevében a többi is utána szaladt.
Keresztülvágtattak az üvegházon s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők
se nagyon kimélték a cserepeket. Aztán kimentek s újra csönd lett.
Elsőnek Csónakos bújt elő.
– Papuskám – mondta – a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok…
És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint
valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint
csurgott-csöpögött s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon
panaszkodott:
– Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én?
Béka?
Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya.
– Ne síránkozzál, – szól rá Boka. – És most gyerünk, hadd legyen már
vége egyszer ennek az estének…
Nemecsek sóhajtott:
[Illustration: «Egész életemben folyton a vízben leszek?»]
– De szeretnék már otthon lenni!
Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha
meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította amit mondott:
– Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!
Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon.
Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt
rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten
kiáltotta:
– Ott jönnek!
– Vissza a fára! – szólt Boka.
Csónakos visszament a fára s maga után fölsegítette két társát. Olyan
magasra másztak, amily magasan csak bírta őket az ág. Boszantotta őket
az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, amikor már oly közel
voltak a meneküléshez.
A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn
némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között…
Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította
előlük a csapatot:
– Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen!
Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel
rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő
kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt
átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt s mielőtt
kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel
ő is a palánkra, amelynek tetejében a három madár fészkelt. Sőt
Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka
közé is hullott néhány kövér vízcsepp.
– Esik az eső – kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát és azután ő is
kiugrott az utcára.
– Ott mennek! – hangzott az utcáról s mind szaladni kezdtek, annak
jeléűl, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:
– Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna…
Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták
őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán.
A két fiú megijedt tőlük és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört
ki erre és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze
halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában…
Lemásztak a kerítésről és nagyot lélekzettek, mikor megint az utca
kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öreg asszony baktatott arrafelé,
majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak s itt
már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli
árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe,
vacsorára harangoztak.
Nemecsek didergett.
– Siessünk – mondta.
– Megállj – szólt Boka – te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt.
A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az
elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár, meg a finom
tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás
három krajcárt és odaadta Nemecseknek:
– Csak ennyi van.
Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos
szerencsekrajcárja, amit egy pilulás skatulyában hordott magával. Ez
összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.
Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával.
Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról
semmit, tehát ő vidám volt.
– Ide figyelj, papuska! – mondta s mikor Boka odanézett, bekapta két
ujját a szájába és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak
tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna.
– Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman – de most kikívánkozott
belőlem, papuskám!
Karonfogta a szomorú Bokát s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a
város felé ballagni a hosszú Üllői-úton…