Tehát arról volt szó, hogy a vörösingesek odajőjjenek a grundra…

Geréb tovább beszélt:

– A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor

majd én megyek be a grundra utolsónak és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem

fogom bereteszelni.

– Jól van – szólt közbe Áts Feri – ez helyes. A világért sem akarom

olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és

módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a

grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk és kitűzzük a vörös

zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…

Az egyik Pásztor szólalt most meg:

– Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet és az

Eszterházy-utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület

kell és punktum!

Íme, épp olyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az

igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért

hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután

máskép nem ment, háború útján akarták megszerezni.

– Tehát annyiban maradunk – szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri – hogy

a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál-utcai kis kaput.

– Igen! – mondta Geréb.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott

állott, csuromvíz ruhában, nagyranyitott szemmel nézve a tűzfény körül

ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor

Geréb szájából elhangzott az «igen», mely azt jelentette, hogy Geréb

hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát,

csöndesen zokogott és csak ezt mondogatta:

– Elnök úr… elnök úr… elnök úr…

Boka szelíden eltolta magától:

– Most nem érünk semmit a sírással.

De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit

Geréb itt művelt.

De most hirtelen, Áts Feri intésére felállottak a vörösingesek.

– Haza fogunk menni – szólt a vezér. – Mindenkinek megvan a fegyvere?

– Igen – mondták egyszerre valamennyien s fölvették a földről hosszú

falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.

– Előre – vezényelte Áts Feri – be a bokrok közé, gúlába rakni a

fegyvereket.

És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé.

Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön

az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek

befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.

Boka megmozdúlt.

– Most – súgta oda Nemecseknek s a zsebébe nyúlt. A piros cédulát vette

elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor

ágait s hátraszólt a kis szőkének:

– Itt várj. Meg se moccanj!

S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a

vörösingesek. Nemecsek még a lélekzetét is visszafojtotta, úgy nézett

utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a

tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő,

az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt

feltűzte a piros cédulát s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa

egyik ablakát s belefújt. A gyertya elaludt s e pillanatban Nemecsek

Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a

sötétséghez, már mellette állott Boka s karonfogta:

– Rohanj utánam, ahogy csak tudsz!

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos

meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy

minden pillanatban kész legyen az indulásra. – A két fiú beugrott a

csónakba.

– Mehetünk – lihegte Boka.

Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indúlt.

Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak s a csónak félig

szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az

orrát s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a

tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból és eloltva

találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor

Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

[Illustration: «A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros

cédulát.»]

– Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján s oly hangosan, hogy a

csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött

piros cédula. «Itt voltak a Pál-utcai fiúk.» A vörösingesek összenéztek.

Áts Feri elkiáltotta magát:

– Hát ha itt voltak, akkor még most is itt vannak! Utánuk!

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök és jelentették, hogy a

hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

– Csónakon jöttek – mondta a fiatalabbik Pásztor.

És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó

harsány kiáltást:

– Utánuk!

S épp, mikor ez a szó elhangzott, sikerült Csónakosnak a ladikot a vízbe

taszítani s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az

evezőket és teljes erővel kezdtek a part felé evezni. Áts Feri ordítva

adta ki a rendelkezéseket:

– Wendauer fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra és

jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt

evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsanfutó

Pásztorok megkerülik a tavat s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra.

Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére

küldött őrszem szemmel tarthatja őket s megmondja, merre menekülnek. A

csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget

partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a

fahídon a szigetről…

Mire azonban az őrszem felkapaszkodott a fára, ők partot értek.

– Most kötött ki a csónak a parton! – süvöltözött egy hang a fáról. S

rögtön felelt rá a vezér mély hangja:

– Utánuk mindenki!

A három Pál-utcai fiú azonban most már lélekszakadtából futott.

– Nem szabad, hogy utólérjenek – mondta futásközben Boka. – Sokkal

többen vannak, mint mi!

Tovább vágtattak, úton, gyepen keresztűl, elől Boka, nyomában a másik

kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.

– Be az üvegházba! – lihegett Boka s az üvegház kisajtaja felé rohant.

Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak és elbújtak a nagy ciprusok

mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot.

A három kis legény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben,

melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány

világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a

balszárnyában voltak s azon túl még az épület középrésze következett,

majd a jobbszárnya. Végesvégig nagylevelű, kövértörzsű fák állottak nagy

zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A

középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek

fölfelé s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő

közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint

magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó

illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel

fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak

a csöppek a nagy, kövér leveleken s amikor egy-egy nagy pálmalevél

megzörrent, a fiúk mindíg valami furcsa délszaki állatot véltek látni,

amely itt futkos ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák

között. Biztosságban érezték magukat s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor

fognak innen szabadulni.

– Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek, aki kimerülten

ült egy nagy pálma tövében, s akinek jól esett a fűtött helyiség, mert

bőrig át volt ázva.

Boka megnyugtatta:

– Ha eddig nem zárták be, ezúttal sem zárják be.

Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni

őket. Aztán fölkeltek és botorkálni kezdtek a magas polcok között,

melyek telistele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy

virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak és beléje botlott.

Nemecsek szolgálatkész akart lenni.

– Megállj – mondta – majd világítok.

És mielőtt még Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a

zsebéből és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő

pillanatban ki is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből.

– Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy!

Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… most biztosan meglátták a

fényt!

Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek

meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész

üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a

kavicson ropogó lépteik. Ők is a balszárny ajtaja felé tartottak.

Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

– Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta – Szebenics a középajtón, én

meg itt!

A Pál-utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt.

Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes,

beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízben

s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje

maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.

Áts Feri pedig bevonúlt kiséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A

lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit,

de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a

vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a múzeum-kertben.

Szép fiú volt Áts Feri s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De

csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat s a jobb szárnyban

a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe

keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől,

hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri

Szebenicsnek nevezett, így szólt:

– Ezek már rég kimentek innen a jobboldali ajtón…

És miután ő arra indúlt, a keresgélés hevében a többi is utána szaladt.

Keresztülvágtattak az üvegházon s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők

se nagyon kimélték a cserepeket. Aztán kimentek s újra csönd lett.

Elsőnek Csónakos bújt elő.

– Papuskám – mondta – a fejemre dőlt egy cserép. Csupa föld vagyok…

És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint

valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint

csurgott-csöpögött s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon

panaszkodott:

– Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én?

Béka?

Megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya.

– Ne síránkozzál, – szól rá Boka. – És most gyerünk, hadd legyen már

vége egyszer ennek az estének…

Nemecsek sóhajtott:

[Illustration: «Egész életemben folyton a vízben leszek?»]

– De szeretnék már otthon lenni!

Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha

meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította amit mondott:

– Nem is szeretnék olyan nagyon otthon lenni!

Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon.

Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt

rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten

kiáltotta:

– Ott jönnek!

– Vissza a fára! – szólt Boka.

Csónakos visszament a fára s maga után fölsegítette két társát. Olyan

magasra másztak, amily magasan csak bírta őket az ág. Boszantotta őket

az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, amikor már oly közel

voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn

némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között…

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította

előlük a csapatot:

– Láttam, amint keresztülugrottak a kerítésen!

Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel

rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő

kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt

átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt s mielőtt

kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel

ő is a palánkra, amelynek tetejében a három madár fészkelt. Sőt

Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka

közé is hullott néhány kövér vízcsepp.

– Esik az eső – kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát és azután ő is

kiugrott az utcára.

– Ott mennek! – hangzott az utcáról s mind szaladni kezdtek, annak

jeléűl, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:

– Ha ez a Szebenics nem volna, már rég a kezük közé kerültünk volna…

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták

őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán.

A két fiú megijedt tőlük és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört

ki erre és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze

halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában…

Lemásztak a kerítésről és nagyot lélekzettek, mikor megint az utca

kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öreg asszony baktatott arrafelé,

majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak s itt

már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli

árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe,

vacsorára harangoztak.

Nemecsek didergett.

– Siessünk – mondta.

– Megállj – szólt Boka – te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt.

A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az

elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár, meg a finom

tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás

három krajcárt és odaadta Nemecseknek:

– Csak ennyi van.

Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos

szerencsekrajcárja, amit egy pilulás skatulyában hordott magával. Ez

összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.

Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával.

Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról

semmit, tehát ő vidám volt.

– Ide figyelj, papuska! – mondta s mikor Boka odanézett, bekapta két

ujját a szájába és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak

tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna.

– Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman – de most kikívánkozott

belőlem, papuskám!

Karonfogta a szomorú Bokát s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a

város felé ballagni a hosszú Üllői-úton…

A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára · 第 15 / 28 题