A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult
gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:
– Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.
Boka tagadólag rázta a fejét.
– Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri
tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy
nem félünk tőlük és oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a
gyűléseiket tartják és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab
piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.
[Illustration: «És odatűzzük egy fára ezt a papirt!»]
Csele is megszólalt.
– Kérlek, – mondta – én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott
a szigeten és rabló-pandurt szoktak játszani.
– Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon
leszünk. Aki fél, az nem jön velem.
De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott.
Látnivaló volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre. Büszkén
állott elő:
– Én veled megyek!
Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni,
mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma
volt. Csónakos is előállott:
– Én is!
– De igérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!
– Megigérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!
– Hát fütyölj!
Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek
visszafordultak az utcán.
– Most kifütyöltem magamat mára, – mondta boldogan.
Boka Cseléhez fordult:
– Te nem jössz?
– Mit csináljak? – szólt szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert otthon
kell lennem félhatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a
gyorsírás-óra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged
sehova.
És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a
grundnak, a főhadnagyságnak!
– Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap
reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.
Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:
– Mondjátok, úgy-e Geréb ma nem volt gyorsírás-órán?
– Nem.
– Talán beteg?
– Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.
Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús
volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentően nézett a szemébe,
mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a
társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt
Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; a Boka csöndes,
okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb
legénynek tartotta.
– Tudja Isten, – mondta csöndesen és elindult a két fiúval. Csónakos
komolyan ment mellette, Nemecsek pedig vidám volt és úszott a
boldogságban, hogy végre ilyen kevesed-magával vesz részt egy érdekes
kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:
– Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk?
Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod! Emlékezzél csak a
Pásztorokra!
Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás.
Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a
reál-iskolából. Erős gyerek volt és hihetetlenül merész. De volt a
szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott.
Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek,
napbarnított fekete fiúk voltak és még soha senki nem látta őket
nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kis legény sietve
ment kifelé a végtelen Üllői-úton. Most már egészen besötétedett, korán
este lett. A lámpák mind égtek már az úton s ez a szokatlan idő
nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők
nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán
mentek egymás mellett s negyedóra alatt kiértek a füvészkerthez. A kőfal
mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek
lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt és ahogy
elterült előttük az óriási füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával,
rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a
kapun.
– Az Istenért, valahogy ne csöngess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy
itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… és különben se nyitják ki
nekünk a kaput!
– Hát hogy megyünk be?
Boka a szemével intett a fal felé.
– A falon?
– A falon.
– Itt, az Üllői-úton?
– Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal.
Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar
deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve
valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az
utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon
belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.
– Ha itt fölmászunk, – suttogta Boka – akkor ezen az akácfán könnyű lesz
lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk s
megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.
Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is
fogtak a munkához. Csónakos leguggolt s kezével a palánknak
támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára és benézett a kerítésen.
Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött
arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével. Nemecsek pedig
odasúgta Csónakosnak:
– Emeld!
És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a
palánk tetejére s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó
alkotmány.
[Illustration: «Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére.»]
– Ugorj be! – súgta Csónakos.
Még néhány roppanás hallatszott s a következő pillanatban tompa
puffanás. Boka benn volt, egy veteményes ágy kellő közepén. Utána
Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az
akácfára, ő értett a fáramászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik
kettő alulról kérdezgette:
– Látsz valamit?
Fojtott hang felelt a fa tetejéről:
– Nagyon keveset, mert sötét van.
– A szigetet látod?
– Azt látom.
– Van ott valaki?
Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt s merően nézett a
sötétbe a tó felé:
– A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól… de a hídon…
Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:
– Most már jól látom. A hídon két alak áll.
Boka csöndesen szólt:
– Ott vannak. A hídon, azok az őrök.
Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben
állottak ott hárman s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek.
Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket s ott
csöndes, suttogó hangon indúlt meg a tanácskozás.
– A legjobb lesz, – mondta Boka, – ha most itt a bokrok mentén valahogy
eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb
szélébe van beépítve.
A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.
– A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán
valamelyik fel fog mászni a dombra és körülnéz. Ha nincs senki, akkor
hasra fekszünk és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott
aztán elbújunk a sás között és majd meglátjuk, mit csinálunk.
Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát
szentírásnak vette. Boka megkérdezte:
– Jó lesz?
– Jó! – intette a másik kettő.
– Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam. Én ismerem itt a
járást.
És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a
földre két kísérője, hosszú, éles fütty halatszott a távolból.
– Észrevettek! – mondta Nemecsek és talpra ugrott.
– Vissza! Vissza! Hasalj le, – adta ki Boka a parancsot és erre mind a
hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélekzettel várták, hogy most mi
fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?
De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt:
– Semmi.
De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint
nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:
– Körül kellene nézni a fáról.
– Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!
És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán.
– Mit látsz?
– A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a
szigetre.
– Akkor rendben van minden, – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A
fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.
Csónakos lejött a fáról s azzal elindultak mind a hárman, szépen
négykézláb, a domb felé. A nagy titokzatos füvészkertre ilyenkor ráül a
csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra s nem marad ott más
idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket
forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá
gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz
egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén
megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett
hozzá: a vörösingesek jól felszerelt várába, egy kis tó közepén álló
szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre
vezet, őrök állanak. «Talán éppen a Pásztorok», – gondolta Nemecsek és
eszébe jutottak a szép, finom, szines golyók, amelyek közt üveggolyó is
volt és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor
hangzott el a borzasztó «einstand» szó, amikor ő gurított és mindezt a
sok szép golyót megnyerhette volna…
– Jaj! – kiáltott Nemecsek.
A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.
– Mi az?
Nemecsek akkor már térden állott és az ujját tövig beszopta.
– Mi történt veled?
Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:
– Csalánba léptem – a kezemmel!
– Szopd, csak szopd papuskám, – mondta Csónakos, de esze volt és a saját
kezét bekötötte a zsebkendőjével.
Csúsztak-másztak tovább és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik
oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek,
aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak
építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit.
– Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert
hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.
Csónakos is megszólalt:
– Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a füvészkertben vár
lett volna…
– Ez csak rom. Ezt már romnak építették.
Nemecsek nevetni kezdett:
– Hát ha már építették miért nem építettek új várat? Száz év mulva
magától rom lett volna belőle…
– Ejnye de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd szemedbe
néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától.
Valóban a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki
minduntalan elfelejtette, hogy bajban van. Folyton emlékeztetni kellett
rá.
S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein
kapaszkodva a dombra. Most Csónakos ment elől. Egyszerre úgy ahogy volt
négykézláb megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátra fordult és
ijedt hangon szólt:
– Itt jár valaki.
Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle giz-gaz jól eltakarta kis alakjukat.
Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.
– Tedd a földre a füledet Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka.
– Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember ha
jár valaki a közelben.
Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre s egy helyen ahol nem nőtt
fű a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.
– Jönnek! – suttogta rémülten.
Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet
a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett
tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük jött. A fiúk
megszeppentek és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt
meg, halk, nyöszörgő hangon:
– Én haza szeretnék menni.
Csónakos nem vesztette el kedélyét. Ezt mondta:
– Lapulj meg, papuskám.
De miután Nemecsek erre még sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka
kidugta a fejét a fűből és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze
suttogva, hogy el ne árulja magát:
– Közlegény, lapuljon meg a fűben!
Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A
titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most úgy hallatszott,
mintha irányt változtatott volna s nem feléjük jönne. Boka újra
felágaskodott a fűben és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már
lefelé ment a dombról s botjával a bokrokat piszkálta.
– Elment, mondta a fűben hasaló fiúknak. – Az őr volt.
A vörösingesek őre?
Nem. A füvészkert őre.
Erre föllélekzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a
bibircsós orrú öreg honvéd a múzeum-kertben, aki nem bírt velük. Tovább
folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit,
mert megállt és fülelni kezdett.
– Észrevettek, – dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek,
várva intézkedését.
– Be a romba! – adta ki a parancsot Boka.
[Illustration: «Látták, hogy ez a valami egy tomahawk.»]
Mind a hárman hanyatthomlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az
imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak.
Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz
sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek
közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét
fülkébe és lélekzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az
ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert üllői-úti
része felé, ahol a lakóháza volt.
– Hála Istennek, – szólalt meg Csónakos, – ezen átestünk.
S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a levegő,
mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás közben
egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt és fölvette a
földről ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat
gyér világosságánál látták, hogy az a valami – egy tomahawk. Olyan
szekerce-féle, aminővel a regények tanusága szerint az indiánok szoktak
hadakozni. A tomahawk fából volt faragva s ezüstpapírral volt
beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.
– Ez az övék! – mondta áhítattal Nemecsek.
– Úgy van, – jegyezte meg Boka – s ha ez az egy itt volt, akkor itt
többnek is kell lenni.
Kutatni kezdtek s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű
volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek. Úgy látszik, ez volt
a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az első gondolata, hogy a
nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene vinni.
– Nem, – szólt Boka, – azt nem tesszük. Ez egyszerű lopás volna.
Csónakos elszégyelte magát.
– Most beszélj, papuskám! – bátorodott neki Nemecsek, de Boka gyöngéden
oldalba bökte, mire elhallgatott.
– Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki és fel a dombra! Nem akarom, hogy
akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki.
Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A
szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki. Aztán
kimásztak a hasadékon és most már bátorságra kapva siettek fel a domb
tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni. Megálltak egymás
mellett és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből.
Újságpapirost göngyölt le róla s a papirosból egy kis
gyöngyház-távcsövet vett elő.
– Ez a Csele nővérének a szinházi gukkerja, – mondta és belenézett. De
szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül
fénylett a kicsike tó, ahol a vízi növényeket tenyésztik s amelynek a
partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái, magas
bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú
elkomolyodott.
– Ott vannak, szólt fojtott hangon Csónakos. Nemecseknek a lámpa
tetszett:
– Lámpájuk is van!
A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltünt egy bokor mögött,
hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda.
– Úgy látom, – szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a
távcsövet egy pillanatra sem, – úgy látom, hogy készülődnek valamire.
Vagy esti gyakorlatot tartanak… vagy…
Itt hirtelen elhallgatott.
– Nos? – kérdezte aggódva a másik kettő.
– Szent Isten, – mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve, – az, aki a lámpát
viszi… az…
– Nos? Ki az?
– Ismerős alak… csak nem…
Följebb ment, hogy jobban lásson, de ekkor a lámpafény eltűnt egy bokor
mögött. Boka levette szeme elől a gukkert.
– Eltűnt, – mondta csöndesen.
– De ki volt?
– Nem mondhatom meg. Nem láttam jól és épp mikor szemügyre akartam
venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit
meggyanusítani…
– Talán valaki a mieink közül?
Szomorúan felelt az elnök:
– Azt hiszem.
– De hiszen ez árulás! – kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról, hogy
csöndben kell maradnia.
– Hallgass! Ha odaérünk, mindent meg fogunk tudni. Légy addig
türelemmel.
Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta
megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is
megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba
keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról s lenn ismét négykézláb
folytatták útjukat a fűben. Most már észre se vették, ha tüske, csalán,
vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán csúsztak egyre
közelebb a titokzatos kis tó partjához.
Odaértek. Itt föl lehetett állani, mert a sűrű sás, nád, meg a parti
bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel
adta ki a parancsokat:
– Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a parton,
keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg Csónakos balra mégy. Aki előbb
akad rá a csónakra, az megvárja a másikat.
Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka
a sás között meglátta a csónakot.
– Várjunk, – mondta.
Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat és a túlsó oldalról
visszakerül ide. Leültek a partra s kis ideig a csillagos eget nézték.
Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről.
Nemecsek okos akart lenni.
– Te, mondta, – majd én a földre hajtom a fülemet.
– Hagyd csak a füledet békén, – szólt Boka, – azt ugyan hiába hajtanád
víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk. A
halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak
egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a
hangot.
Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak
suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett
Csónakos s búsan jelentette:
– Nincs csónak sehol.
– Ne búsulj, papuskám – vigasztalta Nemecsek, – már megvan.
És elindultak, le a csónak felé.
– Beleülünk?
– Nem itt ülünk bele, – szólt Boka. – A csónakot előbb elvontatjuk a
híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd
közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy nagyot
kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni.
Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött
beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú s ilyen ügyesen tud
számítani. A vezér pedig megszólalt:
– Kinél van spárga?
Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár,
amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban
bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv,
srófhúzó, meg még Isten tudja micsoda. Elővette a spárgát s ezt Boka
rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni
kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot, a sziget tulsó oldala felé.
Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek
arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét
hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták
jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem voltak
most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében.
Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem
láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán az első golyó
elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte megrészegednek tőle és
elfelejtik, hogy a halálnak rohannak.
A fiúk beleültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak
Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.
– Gyere, gyere papuskám, – biztatta Csónakos.
– Jövök, papuskám, – mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében
belekapaszkodott egy vékony nádszálba és szó nélkül belepottyant a
vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a
sekély mederben és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott
róla a víz s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár
vékonyságú nádszálat.
Csónakos nem tudta visszatartani a nevetést, kipuffant:
– Ittál, papuskám?
– Nem ittam, – mondta ijedt arccal a kis szőke s amúgy vizesen, sárosan,
csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedtségtől.
– Nem hittem volna, hogy ma még fürödni is fogok, – mondta csöndesen.
De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az evezőket
és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán lendült ki a
vízre és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül. Az evezőket
nesztelenül mártogatták, a vízbe, s olyan nagy volt a csönd, hogy
tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis
Nemecseknek vacogott a foga. Néhány pillanat multán a sziget partjára
szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak egy
bokor mögé.
– No idáig is eljutottunk volna, – mondta Boka, s halkan, óvatosan
mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.
– Hohó – fordult vissza az elnök – a csónakot nem hagyhatjuk magára. Ha
meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állanak. Te
maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki észreveszi a
csónakot, vedd a szádba az ujjadat és fütyülj akkorát, amekkorát csak
tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba és te eltaszítod a
parttól.
Csónakos visszakullogott a ladikhoz és titokban annak örült, hogy talán
lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud…
Boka pedig tovább ment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok
magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik ilyen
magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot. Beláttak
a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták a
vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a szíve.
Közelebb simúlt Bokához.
– Ne félj – súgta a fülébe az elnök.
A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül
guggoltak a vörösingesek. Valóban, mindnyájának vörös volt az inge. Áts
Feri mellett guggolt a két Pásztor és a kisebbik Pásztor mellett valaki,
akinek nem volt vörös tornainge…
Boka érezte, amint Nemecsek reszketni kezd mellette.
– Te… – mondta Nemecsek, de csak ennyit tudott mondani – te…
Aztán halkan hozzátette:
– Látod?
– Látom – szólt szomorúan Boka.
A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor a
dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt az
imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot. A
lámpa furcsán világította meg a sötétarcú Pásztorokat, meg a többiek
vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami olyat
adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje hajoltak s
nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két Pál-utcai fiú
is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:
– A grundra kétfelől lehet bejutni… Be lehet menni a Pál-utcáról, de
onnan nehéz, mert a törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell
reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária-utca felől van.
Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el
lehet innen jutni a grundba. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közt
az utcákban erődök vannak…
– Tudom – szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a
Pál-utcaiakat.
– Tudhatod, hiszen ott voltál – folytatta Geréb. – Az erődökben őrök
vannak s ezek azonnal jelt adnak, ha valaki közeledik a farakások közt.
Nem is ajánlom, hogy arról jőjjetek…