Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra s a fiúk a könyveikhez
kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét és felállott a katedrán. A
szolgálatkész kis Csengey, az első pad első, odaugrott hozzá és
fölsegítette rá a felöltőt. A Pál-utcaiak a különböző padokból
összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már
kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló
előörscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenik
tudta, hogy a kirándulás sikerült s hogy a Pál-utcaiak elnöke bátran
adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire
voltak kiváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a
fiúk forogtak. Bokától harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem
kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt össze-vissza s isten bocsássa meg
neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt, amelyekkel a
füvészkerti romok közt találkoztak… Hogy Nemecsek majd belefulladt a
tóba… Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körűl ültek… De
össze-vissza beszélt és épp a fontos dolgokat felejtette mindig ki. És
nem lehetett a beszédjét végighallgatni, mert majd megsüketítette a
hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok helyett rakott a
mondatok végére.
Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan
titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:
– Nem mondhatok semmit.
Vagy ezt mondta:
– Kérdezzétek meg az elnök úrtól.
A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére ilyen
gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok érezték,
hogy ezek után ők eltörpűlnek a közlegény mellett, sőt némelyek már azt
is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után okvetlenűl tisztté fogják
előléptetni s akkor nem marad más közlegény a grundon, mint Hektor, a
tót fekete kutyája…
Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két
ujját a Pál-utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a
találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál-utcaiak közé,
rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien
szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásúl vették az elnök jelét.
És már mind indúlni akartak, mikor történt valami.
Rácz tanár úr megállott a katedra lépcsőjén:
– Várjatok – mondta.
Nagy csönd lett erre.
A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a
szemüvegét s a cédulákról olvasni kezdte a következő neveket:
– Weisz!
– Jelen – mondta ijedten Weisz.
A tanár úr folytatta:
– Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek!
Valamennyi rendre felelt:
– Jelen!
Rácz tanár úr zsebretette a cédulát és így szólt:
– Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába. Egy
kis dolgom van veletek.
Azzal elindúlt s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát adta
volna, kisietett a teremből.
Nagy zúgás, zsongás támadt erre.
– Miért hív?
– Miért maradunk itt?
– Mit akarnak velünk?
Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien
Pál-utcaiak voltak, Boka köré sereglettek.
– Én nem tudom, mi lehet, – mondta az elnök. – Csak menjetek be és én
majd megvárlak a folyosón benneteket.
Azzal a többiekhez fordúlt:
– Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe.
Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották
magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a máskor
csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett.
– Be vagytok zárva? – kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely a
tanári szoba ajtaja előtt feketélett.
– Nem – mondta büszkén Weisz.