– No asszony hát hozzál fel neki bort, azt talán ő is iszik!
Felhozzák a bort, isznak, addig addig, hogy meg is iszszák.
– Hát kend, mi járatban van sógor?
– Én a tündérek kútjara megyek ifjitó vizért.
– Haháj! sógor, nagy fába vágja a fejszét, én csak különb legény vagyok
olyan száznál, még sem mehetek oda, már tizennégy mértföldre olyanra
sülök, mint egy tepertő, mert ott csak ugy forralják az ólmot, mint a
vizet.
– No én elmegyek ha isten segít!
– Jól van, sógor, én meg adok kendnek annyi kincset, hogy társzekerekre
rakhatja, ha nekem is hoz az ifjitó vizből egy tökkel.
– Nem kell nekem, sógor, egyéb annál a gyűrűnél a mi ott a vakablakban
van.
– Ugyan minek volna a kendnek?
– A minek annak, csak adja ide.
Addig addig, hogy utóljara odaadta az ördög a gyűrűt.
– No, sógor ez olyan gyűrű, hogy akárhogy elalszik is, ez ugy
megszorítja az uját, hogy felébred rá.
Már ekkor a királyfi az udvaron volt, hogy majd elindul, de az ördög
megállitotta. Megálljon csak sógor, van-e uti költsége.
– Volt, a mi kicsiny volt, de már az is elfogyott, mondja neki.
– No hát itt van tegye el, evvel egy tányér ezüst pénzt öntött a
tarisznyájába. Ekkor a királyfi megrázza a kantárt, a tarka is előjön,
az ördög meg ugy megijedt, hogy majd hanyatt esett. Hej, te kutya, hát
te a mi megölő hóhérunkon jársz; megállj add vissza a gyűrűt, meg a
tököt is, inkább nem kell semmi ifjitó viz. De ám a zöld királyfi rá se
hederített az ördög hurigatására, hanem ment a tarkán, mint a madár.
A hogy mennek mendegélnek, megint megszólal a ló: Most meg majd a
legfiatalabb nenédhez megyünk, az ura ennek sincs itthon, elment
egerészni, de majd mindjárt itthon lesz az, csak én utána menjek. Ez a
sógor is majd kunyorál, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de addig meg ne
igérd akármit kinál is, mig azt a kardot ide nem adja, a mit ott
tartogat a falon, mert az olyan kard, hogy ha parancsolod neki hét
országot is lekaszabol.
Jól van, elérik a házat, a zöld királyfi bemegy, a tarka meg ki az ördög
után, itt lelkem ugy megkergette az ördögött, hogy majd kiszaladt a
világból. Ez is épen ugy tett, mint a többiek, lekapott az akasztófáról
egy akasztott embert és vitte haza, otthon bekiáltott az ablakon: Hej
feleségem, fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek. A hogy megette,
tekint a kemencére, hát látja, hogy ott van a sógora;
– Ejnye, sógor, miért nem szólt? kendnek is adtam volna ebből a
madárkából.
– Csak egye meg sógor, én nem élek vele.
– No, asszony, hát hozzál bort! azt talán csak iszik.
Behoznak három akó bort, isznak iddogálnak, egyszer azt mondja az ördög:
– Hát kend mi járatban van?
– Megyek a tündérek kútjára ifjitó vizért. Az apám már nagyon öreg, neki
van szüksége rá.
– De sógor én csak különb ember vagyok olyan száznál, mégis csak közel
se mehetek oda, mert már tizennégy mértföldre olyanra sülök mint egy
tepertő.
– No de én elmegyek, ha törik szakad is.
– Jól van! én meg annyi ezüstöt, aranyat adok, a mennyit szeme szája
kiván, ha nekem is hoz egy tökkel.
– Mit nekem az arany, az van otthon a mennyi kell, de van kendnek itt a
falon egy kardja, ha azt ideadja ugy szivesen hozok.
– Hát, mit ér vele, nem veheti kend ennek semmi hasznát!
– Mindegy csak adja ide.
Vonakodott az ördög, de utoljára mégis odadta. Kimegy a zöld királyfi,
indúlni akar, de az ördög ezt mondja: Hallja-e sógor! van-e még úti
költsége?
– Volt a mi volt, de már fogyó félen van.
– No van hát itt. Evvel egy tányér aranyat a tarisznyájába dugott.
Megrázta a zöld királyfi a kantárt, hát ott terem a tarka, ekkor hökken
meg az ördög: Hej, te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon jársz? add
vissza a kardot, meg a tököt inkább nem kell az ifjitó víz. De a zöld
királyfi rá se hallgatott, mert hogyim a tarka felvitte a levegőbe,
ideje se volt rá. Itt azt mondja a tarka: No édes gazdám, ugy menjünk-e
mint a szél vagy mint a gondolat?
– Csak ugy a hogy neked tetszik.
Itt a zöld királyfi száll siet a tündérek kútja felé, _addig addig_,
hogy egyszer már el is éri. A mint oda ér, a tarka leszáll a levegőből,
s azt mondja a gazdájának:
– No édes gazdám, már itt vagyunk. Vedd magadra a kendőt a mit az
ördögtől hoztunk, és menj be a tündér királynéhoz, az épen most akar
vacsorálni, eredj te is be és egyél igyál mulasd magad; ne félj senki
sem tudja meg, hogy te itt vagy, én majd elmegyek hálásra a selyem
rétre, a hol a tündérek lovai legelnek; reggelre eljövök és megmeritjük
a tököt.
Ugy is lett! a zöld királyfi magára teritette a kendőt osztán bement a
tündér királynéhoz, ott leült a vacsorához és mig a tündér királyné egy
pohár bort ivott meg, ő mindig kettővel küldött le. Itt a vacsora
elmúlik, mulatgatnak, hanem ezt a tündér királyné nem tudta bizonyosan
csak úgy érezte, hogyim senkit se látott; de azért mégis azt kiáltotta
le a tündéreknek: Tündérek, tündérek! fújjátok a forró ólmot mert az
éjjel nagy megesettségünk lesz. Reggel a tarka már ott volt a kastély
előtt, a zöld királyfi meg még javában szunnyadozott, de szerencséje is
volt, hogy a gyűrű megszorította az újját s felébredt, mert máskép baj
lett volna belőle, de izibe is ment le most a lovához.
– No édes gazdám meg van minden, nem láttak meg, most már meritsünk
vizet, de itt ugy tegyél, hogy szúrd a tököt a kard hegyire és úgy
mártsd be a vizbe, de oda igyekezz, hogy előbb le érjen a tök, mint az
én lábam, mert akkor vége az életünknek.
Ugy tesz a zöld királyfi, rászúrja a tököt a kard hegyére, nyomja a
vízbe, hát hamarébb le ért mint a ló körme.
– No édes gazdám jól ütött ki a sor, most már menjünk, szabaditsuk ki
nenéidet. Mennek legelébb is a legfiatalabbhoz. A zöld királyfi is
magára veti a kendőt s úgy hozta ki a nenéjét szépszerivel, mennek
osztán a középsőhöz, ott is magára veti a kendőt és azt is kihozta.
Mennek a harmadikhoz, ott is csak olyan szerencsésen jártak mint a két
fiatalabbnál; itt se látta meg az ördög. Innen azután egyenest a
remetéhez mennek, s még messze voltak, mikor már ez elkiáltotta magát:
– No fiam, hoztál-e ifjitó vizet?
– Haháj öreg apám hoztam akármennyit. Evvel a szóval oda megy a zöld
királyfi a remetéhez s egy cseppet cseppentett a kezére; hát
lelkemteremtette, egyszerre olyan fiatal lett, mint egy tizenhat
esztendős suhanc.
– No fiam, nem hiába jártál, megnyerted a kivánságod, osztán én is
köszönöm neked holtom napjáig. Már most a tarkát el se veszem tőled,
mert van még ennek egy párja a tenger szögiben; még ugyan kis csikó, de
ha meg nő majd jó lesz nekem az is.
Ekkor elbúcsúznak és mennek mendegélnek hazafelé.
Otthon a zöld királyfi rá cseppent az apja kezére egyet és az is nyomban
olyan fiatal lett, mint egy tizenhat esztendős legény, és nem csak hogy
megfiatalodott, hanem még százszorta szebb is lett, mint azelőtt volt.
De lelkem itt a zöld királyfi olyan soká járt a tündérek kútjára hogy
már akkor a király el is felejtkezett róla, és azt se tudta már, hogy
volt-e ő valaha a világon vagy sem? Ő ekkor mit tesz, mit nem! mert
nagyon szégyenlette az életit, hogyim őt otthon egy árva lélek se
ösmerte, kapja magát beáll az apjához kondásnak, a tarkának pedig föld
alatt ásott istállót a város végin.
Itt ő csak őrzi a disznót, csak kondáskodik, hát ezalatt a tündérek nagy
pompával járnak kelnek mindenfelé, felkeresnek minden legkissebb helyet,
hogy a tündérkirályné gyermekének az apjára ráakadjanak. Addig addig,
hogy egyszer a zöld király városába is elértek, és világosan kimondták,
hogy ők minden királyfit megpróbálnak, mert az nem lehetett más mint
királyfi.
De ekkor már a zöld királynak is eszébe jutott, hogy volt neki egy fia,
de hogy most hol van? arról semmit se tudott; hanem a kondásra mégis
jegyzett egy kicsit. Kapja magát, veszi a tentát, pennát, papirost, ir a
kondásnak egy levelet s azt írja, hogy ő neki valóságos apja, és hogy
csak jőjjön haza minél előbb. A mint ez megvolt odadja a zöld király a
levelet egy cigánynak, hogy azzal egyszeribe a kondásnál teremjen.
Elviszi a cigány, a kondás meg elolvassa, azután vissza adja és ezt
mondja a cigánynak.
– Csak eredj vissza jó ember, hisz veled csak a bolondját járatják, hogy
volnék én a zöld király fia. A cigány haragosan bandúkolt el.
A kondás pedig lóhalálába siet a földalatti istállóba, ott felnyergeli a
tarkát, s megy eszeveszetten a város közepének, ott meg a zöld király
kastélya mellett megáll.
– Hej lelkem! már akkor ott voltak a gyönyörűséges szép tündérek és úgy
fújták ugy keverték a forró ólmot egy nagy kádban, hogy közel se
lehetett hozzá menni. Ki áll itt a legöregebb királyfi, hogy majd őt
próbálják meg; cifra ruhája volt, csak úgy csillogott az aranytól. Mikor
meg ez a forró ólmos kád mellett állt, elkiáltja magát egy tündér.
– Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja?
– Én vagyok!
– No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba!
Bele ugrat! hát csak olyanra főtt mint egy vadkörte.
– No már nem te vagy!
Ekkor jön megint a fiatalabb, ennek is csupa arany öltözete volt. Oda
állit a kád mellé akkor is igy szól a tündér:
– Zöld király! te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édesapja?
– Én vagyok!
– No hát ugrass ebbe a forró ólmos kádba.
Beleugrat, hát ez is csak úgy járt mint a bátyja. Most előáll a kondás a
tarkán, bő inge bő gatyája a zsírból alig látszott ki. Ennek is azt
mondja a tündér:
– Te vagy-e a tündér királyné gyermekének az édes apja?
– Én vagyok.
– No hát ugrass te is ebbe a forró ólmos kádba, mint a többiek.
Haháj lelkem! megereszti ez a tarkát, fel a levegőbe, mint a nyil, mikor
már jó darabon felért, akkor le egyenest a kádba, hát ott is épen
maradt, mint annak előtte volt; kivették őt onnan, leszagatták róla a
kondás ruhát és felöltöztették királyi ruhába. A tündér kírályné az övé
lett. Azután lakzit laktak. Csűrd rá, fogd rá, eddig volt.
V. Jártár varnyu.
Volt a világon egy szegény ember, ennek volt egy felesége és egy lyány
meg egy fiú gyereke. Itt a szegény ember két tinócskájával egyetlen
jószágával, kiment szántani, a felesége pedig otthon maradt főzni. Ez a
lyányt, hogy im öregebb volt mint a fiu, sokat elküldözgette a
szomszédba egyesmásért, most is átküldte sütőlapátért; mert már a
kenyérnek való régóta a teknőben poshadt.
Mig a lyány a szomszédba volt, addig ő megölte a szegény kis gyereket,
és betette a káposztás fazékba. Addig addig hogy mire a lyány haza jött
már akkor félfövésében meg is volt. Mikor egészen megfőtt, bele öntötte
egy kisebb begrikébe, azután a begrét kantárba kötte, és ugy küldte ki
férjének a mezőre. Itt ennek nagyon megtetszett az étel, meg is kérdezte
a lyántól.
– Ugyan lyányom micsoda hús ez?
– Hát apám egy kis bárányunk megdöglött az éjszaka, azt főzte meg az
édes anyám.
De lelkem, hogy, hogy nem, elég az ahoz, a lyány megtudta e szomorú
esetet, majd meghasadt a szive bujában. De ám fel is szedte együs egyig
a testvére csontocskáit, s szépen bekötte egy tiszta ujdonnat uj
gyolcsruhába, azután kivitte az erdőre és ott egy oduba tette be.
Haj lelkem! De észre se venné az ember, hogy miből mi történik, a
csontocskák nem maradtak ott sokáig, egy varju rájövő tavaszkor
kiköltötte őket s szint szakadt olyan gyerek lett belőlök, mit az előtt
volt. Ezután ő sokszor kiülögélt az odu szélire, és ott ilyen szép nótát
énekelt:
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyú vagyok én.
Egyszer a mint így énekelt, arra ballagott egy mentés.
– No csak fiam – azt mondja neki – énekeld még el ezt a szép nótát! Nagy
faluban lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket soha sem
halottam. A fiú megint rá kezdte:
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyu vagyok én.
Ez a mentésnek nagyon megtetszett, mindjárt is oda adta neki a mentét.
Alig, hogy ez elballagott arra jön egy mankós.
– No csak fiam – azt mondja – fujd el még ezt a szép nótát, nagy faluban
lakom, meg sok földet bejártam, de olyan szép éneket még soha sem
hallottam. A gyerek megint rákezdte.
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti, Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyu vagyok én.
A mankósnak szinte nagyon megtetszett, oda is adta neki a mankót. Nem
sokára megint jött egy molnár, az is megkérte, hogy énekelje el neki azt
a szép nótát, a fiú nem volt rest elénekelte, s egy malomkövet kapott
érte a molnártól.
Itt a gyerek egyet gondol haza száll az apja háza tetejire, s ott
rákezdi a nótát:
Anyám öli, Apám eszi, Neném csontocskámot szedegeti. Gyolcsruhába
kötögeti, Odócskába tevegeti, Jártár varnyú vagyok én.
Erre az asszony megijed, szólitja a lyányát, hogy: eredj kergesd el azt
a madarat! nagyon csunyán szól.
A lyány kimegy, kergeti a madarat, de az nem, hogy elment volna, hanem
még tovább danolt s testvérének levetette a mentét. A lyány megörül a
mentének, beszalad s mondja odabent:
– Nézzék csak mit adott nekem ez a csunya madár!
– Biz ugy a, biz ugy a! én is kimegyek – mondja az apjok. – Ki is ment,
hát neki meg a mankót vetette le a kis gyerek; nagyon megörült ennek az
apjok; mert hogyim már öreg volt, jól esett neki egy kis támaszték, mint
a dőlőfélben lévő háznak. Ő is bemegy, mutatja:
– Nézzétek csak! nekem milyen erős mankót adott, holtom napjáig megpihen
mellette a lábam.
Az anyjok is felugrik ekkor a kemence megűl.
– Én is kimegyek – azt mondja – nekem is legalább, hanem csordul,
cseppen. Ki is ment, fel is nézett a házra, de ám adott is neki a kis
gyerek, hogy nem volt benne köszönet. A malomkövet nyakára zúdította, s
az mindjárt szörnyet halt bele. Eddig volt, vége volt.
VI. A három zsák szemet.
Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengereken is tú’nan volt,
heted hét ország ellen volt, volt e világon egy szegény ember. Ez hogy
im iparkodó ember volt, gyakran kijárt kis gazdaságát megnézegetni, nem
ugy mint más mihasznák, kik naphosszat keresztül szalmát se tesznek.
Volt neki egy cseplyés-bokros földje a a mi még soha se termett
macskatövisk és parájnál egyebet, hogy igy ennek is hasznát lássa,
anyjával együtt elment kiirtani. A mint ott ásnak kapálnak, vágnak,
egyszerre csak egy olyan nagy béka gyött feléjök mint egy szakajtó. A
szegény ember megundorodik, felkapja a békát a kapára és messze
elhajitja onnan. De ez rá se hederintett a figuraságra, hanem megint
visszajött. A szegény ember megint ellöki a kapán, de az megest csak
visszagyött, mintha semmi se történt volna. A szegény ember már nem
állhatja, haza akar szaladni, de az anyja megállitja és ezt mondja neki:
– Ne szaladj, édes fiam, már ugy is benne vagyunk, hanem tudod-e mit? ez
a csunya állat ugy is terhes, majd elmehetsz neki komának.
– Nem bánom édes anyám, a hogy kend akarja.
Erre a szóra a béka eltünt. A szegény ember pedig, hogy im beesteledett,
anyostúl együtt hazament elfáradt testét kipihentetni. A hogy ott
heverészik a kemence megett, egyszer megzörgetik a ház ajtaját amugy
katonásan:
– Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.
Megszeppen a szegény ember, de hogy ne is hallja, benyomja a fejét a
fejel közé, hanem az ajtót még jobban megzörgették, hogy a ház is
recsegett bele.
– Gyere ki szegény ember! tedd a mit igértél a feleségemnek.
A szegény ember nem állhatja a dicsőséget, felbujik az ágyból nagy
ijedten s usgye kifelé mint az űrge mikor kiöntik a fészkiből. Odaki az
ajtó előtt meglát egy kecskét, a ki isten jó nap helyett ilyen pogány
szavakat mondott neki: „Gyere szegény ember! tedd a mit igértél a
feleségemnek.“
– Hát ki vagy te? – azt mondja.
– Én a feleségem ura vagyok, te érted jöttem, hogy váltsd be a mit
igértél, mert az igéret, szép szó, ha megadják igen jó.
– No, hogy bolonduljon meg a feleséged ura, – gondolta magában a szegény
ember – nagy penitenciát hoztál a nyakamra.
– Ülj a hátamra és menjünk, mert a feleségem már betegágyat fekszik.
– Hát, hogy birnál te engem? hisz a térdemig se érsz.
– Az azén gondom nem a másé, csak ülj rám.
A szegény ember – mit tudott tenni, ráült, az ördögnek is kell gyertyát
gyújtani – gondolta magában – és ekkor el egyenesen a pokol fenekire. A
hol a lelkek úgy égtek mint a csergaly és a borotvák, kardok ugy
csillogtak, mint a nap. Ekkor kerűlt a szegény ember az ebek
harmincadjára s ekkor szállt az inába a bátorsága, ha még soha sem. Csak
tekingetett össze-vissza, mint a kinek a nyáját hajtották el, azt hitte,
hogy őt is belökik a nagy bomlott kemencébe. „Hej – gondolta magában –
még se jó az ördögöt a falra festeni.“ A hogy igy tépelődött, a kecske
oda vezette egy szögbe, a hol a béka betegágyat feküdt.
– No komám itt az én feleségem! viselje kend gondját egy hétig, mikor a
hét kitelik akkor vissza mehet, a honnan gyött, mert én kifizetem
becsületesen.
– Jól van komám, én elvégzek mindent a mi előadja magát.
– Hallja-e komám – azt mondja az ördög, (különben nem is mondom, hogy a
kecske volt az) – ha főzni akar, van itt ebbe’ az edénybe’ vaj, de ne
tegyen a serpenyűbe annyit, mint kendteknél szoktak, mert baj lehet
belőle. Egy mogyorónyi elegendő lesz.
– Majd megmutatja komám uram, hogy mennyit tegyek.
– Én nem mutatom, mert nem leszek itthon, tudja kend nekem járóm van a
földön.
– No jó, majd csak megélünk valahogy.
A kecske szedi-veszi magát, mint a kinek legjobb renden van a szénája,
elmegy ki a földre. A szegény ember pedig olyan gondját viselte a
komasszonynak, hogy jobban se kell, a fürdőt rendesen elkészítette, a
kis babát ringázta, dajkálta, babusgatta s dalolt neki cifra figurás
nótákat. Mondani se kell: a komasszony jobban örült ennek, mint vak Laci
a félszemének, szerette is a komát, mindig mákos csikkal s turós
gancával[52] tartotta, a koma pedig élt mint a hal a vizben. Ezután
rágyött a sor arra is, hogy a szegény ember valami jó levest főzzön. Ő a
jámbor kedvezni akart a komasszonynak, nem egy mogyorónyi, hanem egy
kanál vajat tett a serpenyűbe. Alig önti bele, hát lelkem lángot vet a
vaj, és annyi idő alatt, mig hármat elolvasol az egész pokol lángba
borult, már a komasszonyt és a kis babát is csapdosta a láng, a láncra
vert ördögők ki akartak szabadúlni, a szegény ember meg ugy öklendezett,
mint a vizbehaló, ugy hogy a kuruc világban sem volt olyan cseté-paté
mint itt. De bezzeg ekkor bánta meg az ördög, mint a mely kutya kilencet
fiadzik, hogy a szegény emberre rábizta a főzést, meg hogy elhivta
komának. Hanem haza is szaladt s ugy pofon vágta a szegény embert, hogy
a szeme is szikrázott belé, a tüzet meg nagy hirtelenséggel eloltotta.
– Hej komán! nem ér ez a kend komasága egy ütet taplót!
– Ne bántsa kend apjok, mondja a komaasszony, igen hűséges szolga volt,
olyan gondosan járt a kis gyerek körül, mintha tulajdon magáé lett
volna, aztán meg Budán is történt egyszer kutya vásár. Ne féljén nem
cselekszi ő azt többet.
Itt lelkem elgondolhatni, hogy az asszony szavára egyszerre szent lett a
béke; az ördög megest elment, s a szegény ember megest fürösztött,
dajkált csak ugy mint azelőtt; ezután megest élte világat, a komasszony
tejbe-vajba fürösztötte és beszélt neki olyan furcsaságokat, hogy a
szegény jámbor komának ugy dobogott a szive bele mint a félig töltött
kulacs. A mi pedig főfő a dologban megtanította ő kemét, hogy ha majd az
ura hazagyön, kinál neki arany-ezüstöt és mindenféle drágaságokat, de ő
ne kérjen mást mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van egy héttől
fogva, mert hogyha azt elviheti nem cserél a falujokban még a biróval
sem.
– Jól van – mondta a szegény ember – majd a mondás szerint teszek.
Ugy is lett. Haza jön a kecske és azt mondja a komának:
– Már kendnek ki is telt az ideje! hát mondja csak mi fizetése van
kendteknél a bábának.
– Nálunk egy negyedrész buza, nyolc garas, egy morvány[53], meg egy
lepény.
– Hej én többet adok kendnek, a mért olyan gondos ember volt, mondja el,
hogy mit kiván?
– Nem kivánnék én egyebet, mint azt a szemetet, a mi az ajtó megett van
egy héttől fogva.
– Mit ér kend azzal? nem veszi kend annak semmi hasznát.
– Adja oda neki hékám – megszólal a komasszony – lássa ilyen hűséges
emberre még soha sem akadtunk, megérdemli ő azt a rosz szemetet.
Az ördög egyet gondol. No komám nem bánom, ha elviszi is kend. Erre
felszedték a szemetet egy szálig, ugy hogy három zsák egészen telesden
tele lett vele. Hanem a szegény ember gondolkozóba esik itt: hogy vigyem
én ezt haza, hogy vigyem én ezt haza, mondogatja magában.
– Tudja mit – megszólal a kecske – rakja rám mind a hármat, maga pegy
üljön a tetejére, hogy le ne hulljon.
Ugy is lett, a szegény ember rárakta mind a hármat, maga is ráült, a
kecske keresztbe vitte a zsákokat mint a pilisiek a létrát. A mint
elérnek a szegény ember háza elé, megáll a kecske s lefordítja a zsákot
a hátáról, a szemetet kitöltötték mind az udvarra, a zsákokkal meg
visszakullogott az ördög. A szegény ember meg, hogy im este volt,
bezörget az ajtón: „Anyám! anyám! nyissa ki az ajtót, itthon vagyok.“ A
zörgésre az ajtót kinyitották:
– Jaj édes kedves gyermekem hát haza kerültél az ördög körme közűl.
– Haza ám nagy sokára.
Ezután, hogyim az álom, ez a gonosz portéka erőt vett rajtok lefeküdtek
mind a ketten s elaludtak. Reggel a szegény asszony hamarébb felkelt
mint ő, és a mint kitekintett az ajtón majd hanyat esett a nagy fénytől,
azt hitte, hogy álmodik. Beszalad, elmondja a fiának, hogy mint áll a
dolog és kérdezgeti, hogy kié ez a sok arany?
– Emmink[54] az anyám, nem a sági pap-é. Azután elmondta az anyjának az
egész historiát; az öreg nagyon megörült a sok fényességnek s ezt mondta
rá: „Lásd fiam! jó az ördögnek is néha gyertyát gyujtani.“
Ezután vettek négy ökröt, négy lovat, nagy gazdaságot, s még most is
élnek, ha meg nem haltak.
TALÁLÓSMESÉK.
1.
Fejir házbó’ ződ kisasszony néz ki.
(Ludtojás kelő állapotában.)
2.
Mig é’tem lyuk vót a palotám,
Hótom után veres az én ruhám.
(Rák.)
3.
Mi megy át árnyék nékű’ a patakon?
(Hang.)
4.
Nekem olyan tehenem vót, hogy maga hányta ki a ganajt maga aló’.
(Furó.)
5.
Négy dibindobondáré,
Két kicsiny kocsondáré,
Egy suhondáré.
(Ló, levén négy lába, két füle, egy farka.)
6.
Erdőbe’ erdőbe’ fejetlen kutya ugat.
(Fejsze.)
7.
Uton megyen, picit les[55].
(Tövis.)
8.
Erdőbe’ erdőbe’ vásznat terigetnek.
(Gyalogut.)
9.
Nekem olyan tyúkom vót,
Hogy a gáton is mettojt.
(Hó.)
10.
Furják, faragják,
Mégis feneketlen hagyják.
(Kürtő.)
11.
Kível szőrös,
Belő’ nedves.
Férfiaknak
Igen kedves.
(Kulacs.)
12.
Négy ördög egy kalap alatt.
(Négy lábú asztal.)
13.
Négy ördög mindé’ kergetyi egymást, mé’ se éri el.
(Szekérkerék.)
14.
Fót hátán fót,
Soha tő benne nem vót.
(Káposzta.)
15.
Szögön szityó,
Lóca alatt matyó,
Ker’be’ kampella.
(Szögön szita, lóca alatt mozsár, kertben káposzta.)
16.
Nekem olyan mázsárom vót, hogyha átvették (vetették) a házon, nem
lehetett összerakni.
(Tojás.)
17.
Hol nem szükséges a kenyér,
S a hol van is elvetyik?
(A késen, mert arról lekaparják.)
18.
Kétszer szűletett
Egy oktalan állat.
Veres szakálla vót.
Kántorságot viselt,
Sok feleségi vót,
Mégis nem vétkezett.
Halála után
Menybe nem mehetett.
(Kakas.)
19.
Hegyen megyen
Nagyon megyen.
Vasat viszen
De nem kovács.
Fődbe bújó,
De nem bogár.
(Sörét.)
20.
Kerek mint az óma[56],
Piros mint a rózsa.
Rétes, de nem béles,
Ettem belőle de nem éldes.
(Vereshagyma.)
21.
Négy valaki lakik
Vakolatlan házba.
Ajtó ablak nékű’
Való palotába.
(Dió.)
22.
Idor-bodor az anyja,
Szép szemű a lyánya,
Ezereszű a veji.
(Szőllő.)
23.
Mindé’ mosgyik, mégis fekete.
(Malomkerék.)
24.
Hétköznap gömbölyű,
Vasárnap négyszögű.
(Pap sipka.)
25.
Uton megyen illebille,
Hátán viszi reczefice,
Fülyi négy, szemi négy,
Körmi pegyig huszonnégy.
(Hátasló.)
26.
Fődön fa
Fán kender,
Kenderen agyag,
Agyagon fű,
Füvön disznó.
(Disznó.)
27.
Még az apja messe lesz,
Már a fia sindelez.
(Füst.)
28.
Vizen megyen,
Vért viszen,
Magába egy csepp sincsen.
(Hajó.)
29.
Hágcsón hágtam,
Lépcsőn léptem,
Aranygyűrőm elvesztettem.
Nap felkapta,
Hódnak adta,
Csillag az ujjára gyugta.
(Harmat.)
30.
Véren megyen,
Vért viszen
Magába egy csepp sincsen.
(Nyereg.)
31.
Uton utfélen kisfekete jaj-jaj-jaj!
(Tövis.)
32.
Erdőbe berdőbe motóllások járnak.
(Ökör.)
33.
Uton utfélen üstöt borongatnak.
(Vakandtúrás.)
34.
Uton utfélen urfiak ugrálnak.
(Béka.)
35.
Kan túr is ás is kocsi után poros is.
(Kan.)
36.
Nekem olyan kis lyányom volt, hogy minden házná’ pofon verték.
(Szita.)
37.
Ha leteszem is sir, ha felveszem is sir.
(Lánc.)
38.
Mi áll a vásáron háromlábon?
(Serpenyő.)
39.
Szarka repű’ a Tiszán,
Szalonna csüng az állán,
Tehén fekszik oldalán,
Kutya ül a farkán.
40.
Nádná’ vékonyabb,
Toronyná’ magosabb.