osztán ülj rá.
Mit tett volna mást? Előveszi a mente kötőjét a csődör szájába veti s
ráül. A csődör egyet nyerít, de akkorát ám hogy a hegyek is szintugy
repedeztek belé, itt a nyeritésre annyi arany ló termett ott, hogy
Jancsi számat se tudta. – De ment is ám, mint a tüzesistennyila a kis ló
is köztök.
Még a király jóformán fel se öltözött, mikor már az arany ménes az
udvaron volt, de a hogy meglátja a király, oda is szalad az aranyhaju
lányhoz.
– No szivem itt az arany ménes, már enyém leszesz.
– Nem leszek biz én addig a tied, s addig se nem iszom se nem eszem, mig
az a ki elhozta az arany ménest azt meg nem feji.
Felhivatja a király Jancsit.
– Hallod-e fiam, ha te ezt a ménest meg nem fejed, igy meg amugy teszek
veled.
– Hogy fejném én azt meg felséges király, hisz igy is majd megesz
mindnyájunkat.
Egy szó mint száz, azt meg kell fejned!
Lemegy Jancsi az istállóba, szomorkodik, se étele, se itala.
Megszólal itt a kis ló:
– Mit busulsz édes gazdám?
– Hogyne busulnék, mikor a felséges király azt mondta, hogy ezt az egész
ménest meg kell fejni… vagy élek, vagy halok.
– Ne busulj, hanem kérd el azt a kádat a melyik a padláson van, majd
megfejheted abba, nem bánt téged még csak egy ujjal se a ménes.
Ugy is lett, Jancsi felment a kádért s ugy megfejte az aranyi ménest,
mint a legjámborabb borjas tehenet.
A király azt mondja ekkor az aranyhaju lánynak: no szivem szép
szerelmem, most már enyém vagy, meg van fejve a ménes.
– Nem vagyok addig, mig az, a ki a ménest megfejte, annak a tejében meg
nem fürdik.
Felhivatja a király Jancsit:
– No fiam! ha már megfejted fürdjél is meg benne.
– Felséges király, hogy tehetném én azt, hisz ugy forr az a tej, mint a
tüzes ménkű, osztán meg felbugyborékol egész ember magasságra.
– De erre amarra megfürdöl biz abba, mert ha nem, vége az életednek.
Lemegy Jancsi, sír, rí, panaszkodik, hogy őt igy felakasztják, amúgy
felakasztják, nincs reménység az életihez.
Megszólal a kis ló: ne sirj édes gazdám, hanem mond meg hogy mi bajod?
Elmondja Jancsi, hogy ez, meg ez, hogyha meg nem fürdik abba tejbe,
felakasztják.
– Ne busulj azért édes gazdám, hanem azt kérd ki a királytól, hogy mikor
majd te a kádba akarsz lépni, engedje meg neked hogy engem oda vezethess
a kádhoz, majd én kiszivom a melegséget s megfürödhetsz benne bátran.
Be megy Jancsi a királyhoz:
– No felséges király! legalább azt tessék hát nekem megengedni, hogy
majd mikor a kádba lépek, oda vezethessem a lovamat, hogy legalább az is
hadd lássa mikor a lélek itt hagy.
– Én nem bánom ha száz lovat oda vezetsz is.
Lemegy Jancsi az istállóba, oda vezeti a kádhoz a lovát, a ló bele
szagol, szí egy nagyot és int a fejével, hogy még ne ugorjék be. Csak
szijja, csak szíjja egyszer megint int a fejével, hogy már most lehet.
Bele ugrik Jancsi, ott fürdik, hát mikor kijön a tejből: igaz, hogy szép
volt ő azelőtt is, de most még háromszorta szebb lett.
Megszólal a király:
Látod Jancsi, nem akartál megfürdeni, de most már én magam is,
megfürdöm.
Beleugrik a király, hát lelkemteremtette a kis ló mind bele fujta a
melegséget a tejbe; s ugy összefőtt a király, hogy a tej tetején olyan
dirib darab csontok vetődtek fel mint a kis ujam.
Hej lelkem adta Jancsinak se kellett több, felszalad az aranyhaju
lányhoz, átöleli, megcsókolja:
– No szivem szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó, kapa se
választhat el bennünket egymástól.
– Hej szerelmem Jancsikám, régen igy akartam én ezt; mert tudtam, hogy
Hamishitű Jancsi derék vitéz.
Csaptak is itt lakadalmat olyat, hogy hét országra szólott a hire, én is
ott voltam a lakodalomban, csak kiabáltam, csak kiabáltam, „hogy szakács
úr nekem is egy darab csontot“ hát egyszer ne neked olyan csontot vágott
az oldalamhoz, hogy még most is fáj…
II. A halá’ vőlegény.
Hun vót, hun nem vót még az óperenciás tengereken is túnnan vót, vót
egyszer egy hajadon leány. Se apja se anyja nem vót, hanem abban a
faluban melyben lakott, a letszebb legény szerette; ugy étek egymásval
mint a turbékoló gellék az erdőben. Nem sokára ki is tűzték magoknak a
lakodaumat, s mehhiták ismerőseiket, a lyány keresztanyját, a legény
pegyig egy elváhatlan lelki testyi barátját.
Má’ egy hét múva kellett vóna az esküvőnek mettörténni, hane’ ezen idő
alatt háboró ütött ki az országban. A kirá’ mepparancsóta a népnek, hogy
élesijjék ki a kardot, mer’ menni kell az ellenség ellen. Csak ugy
tódolt a sok tyifrábbná’ tyifrább legény a kirá’ ’ászlója alá mint a
méheraj, szebné’ szebb parádés lovakon, parádés szerszámvav.
János is elbúcsúzott menyasszonyátó’, kivezette a szürke paripát, s
ráű’t s ezt mondta a mátkájának: három esztendő múva visszagyövök
galambom, agygyig csak várakozzá’ rám, nefé visszahozom én neked
szereümemet ezer lyány köző’ is.
A lyány elkisérte egész a határig, azuteng sirva riva meffogatta hogy a
világ kincsié se megy másho’ ha tyiz álló esztendeig kék is várakozni
János után.
A háboró két esztendeig tartott, azuteng oszteng mettörtént a békekötés.
Mód nékü öröt a lyány ennek, mer’ azt gondóta, hogy babája is visszatér
a többiekvel; várta is, mindennap elment elejbe tyiszer is, de hijába,
Jánosnak se hiri se hamva. Eltőtt három, eltőtt négy esztendő mésse
gyött a vőlegény, a lyány nem á’hatta elment keresztanyjáho’ tanácsot
kérni, a ki köztönk legyen mondva, boszorkány vót.
– A vén banya szivesen fogadta s ezt a tanácsot atta neki: Maj’
hónapeste ugy is hód töttyi lesz – eredj a temetőbe éldes lyányom! Ott
kérjé’ a sirásótó’ egy emberfőt; ha nem akar adni, mond me’ hogy én
küttelek – azuteng azt az emberfőt hozd haza, itthon tedd belé egy nagy
fazékba s kásávav együtt főzzed valami két óráig. Ne fé maj’ memmondja
a, hogy é’ e ette völegényed vagy mehhalt, s ugy gondolom hogy ide is
csalja.
A lány megköszönte a jó tanácsot, azuténg más nap este elment a
temetőbe, a sirásó ott pipágatott a kapuba.
– Adjon isten szérencsés jó estét éldes öreg apám!
– Adjon isten lyányom, hát hun jársz itt ilyen késő.
– Kelmedhe’ gyöttem én ha meghaugatná a kérésemet.
– Csak mond ki lyányom, ha lehet meg is teszem.
– Hát adjon nekem egy emberfőt!
– Szivesen, de hát minek lesz a neked?
– Magam se tom bijonyosan, csak keresztanyám küdött.
– No jó, itt van ne!
A lyány szépen betakargatta az emberfőt és haza szaladt vele, otthon
benyomta egy nagy szörnyő kásás kondérba s egybe a tűzhő’ tette.
Nem sokára forni kezdett a kása, néha olyakot csapott ki magabó’ mint a
két öklöm. A lyány csak várta, hogy mi fog itt történni? Hát egyszer
olyan nagyot trottyant, mintha csak puskát süttek vóna el. A lány oda
néz, hát a fő má egész a fazék száján ül, s ilyen gonosz szavakot mond a
lánynak: „_Most indol_.“
Megest várt a lány egy darabig, hát má’ ekkó’ kettőt trottyant a fazék,
s az emberfő ezt mondja a lánynak: „_Má felyi utján van?_“
Megest vár a leány, hát egyszer hármat trottyant a fazék s az emberfő
má’ aszonta[47] hogy: „_Az udvaron van!_“
A lány erre kiszalad, hát csakugyan ott állott az ő vőlegénye a küszög
előtt. Lova, ruhája, mindenyi fejír vót, még a kalapja meg a tyizmája
is.
A hogy a lány kiszalad ezt kérgyi tőle a legény.
– Elgyösz e te abba az országba a hun én lakálok?
– El bij én a világ végire is kendvev János bácsi.
– No hát ülj fel mellém!
A lány felűt a legény mellé s egybe összecsókógatták egymást.
– Hát oszteng messzi van-e az az ország, a hun ken lakik?
– Bijony lelkem, messzebb van az tán Girgácziáná’ is, de azé’ elérün’
mink oda nem sokára.
Megindolnak, mennek mendegének, hát a mint kiérnek a falubó’ tyiz lovas
legényt látnak magok előtt elsuhanni, a kik mindnyájan oly fejírek vótak
mint a tyisztabuzakalács. Amint ezek odébb mentek megest más tyíz gyött
elő, s nagyon jó’ mellehetett őköt látni a hódvilágná’; egyszer csak
János is meszszólal:
„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a
halák. Fész e lelkem Judikám?“
– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!
Amint tovább mentek má’ száz lovast látott a lyány. Szépen egymás
mellett mentek el előttök: mint a katonák; mikó’ ezek is elhalattak ujra
száz követte őköt; egyszer csak ezt mondja a vőlegénye:
„Jaj de szépen sűt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a
halák, Fész e lelkem Judikám?“
– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi – aszongya.
Amint tovább mentek má’ annyi lovast látott maga előtt a lyány, hogy se
szerit se számát nem tutta, némelyik egész mellettök ment el. Egyszer
csak megest meszszólal a vőlegénye.
„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a
halák, Fész e lelkem Judikám?“
– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!
– Te derék lyány vagy gellicém, látom, hogy akármit mettenné’[48] értem,
de jó dógod is lesz neked a mi országónkba.
No itt mentek mendegétek, egyszer csak megállottak egy régi temető előtt
a mely fekete fauvav[49] vót körü’ keritve.
– Ez a mi országónk Judikám – aszongya a legény – mingyá’ itt lesz a ház
is.
A ház egy kinyitott sír vót, a koporsó is fel vót benne taszétva.
– Ide ereggy be hékám – asszongya a legény.
– Csak ereggyék kend először János bácsi jobban tudja möre keö bemenni,
ekkó’ a legény be ment és lefekütt; Judi pegyig illa berek nád a kerek
elszalatt be igenyest egy kasté’ba ami valami fé’ méfődre lehetett a
temetőtő’. A kastéba minden ajtót mezzörgetett de nem nyí’t ki a szavára
csak az mely a folyosó végibe vót. Itt egy halott fekütt szépen
kiterítve. Judi egybést felugrott a kemence kucikjába a kiszísfazék[50]
helyire s ott huzta mem magát.
Amint János látta, hogy menyasszonya eüszalatt kiteremtettézik a sirbó’
és utánna, de akar hogy akarta nem tutta utóérni, egyszer csak
felszalatt a folyosóra s zörget az ajtón:
– Hót, hótnak nyiss ajtót!
– A halott a ki odabe fekütt merrázkodott e szavakra.
Megest mondja a másik:
– Hót hótnak nyiss ajtót!
Ekkó’ má’ felűt a ki odabe vót.
Memmeg[51] mondja a másik:
– Hót hótnak nyiss ajtót!
Ekkó’ má’ az ajtóho’ ment és kinyitta.
– Itt van-e az én menyasszonyom?
– Itt ám, ott ű’ a kemence kucikjába a kiszísfazékná’.
– Gyerön’ szaggassuk szét!
Odamennek mind a ketten, hogy maj’ szétszaggatják, hát mikó’ épen
megakarták fogni, a palláson meszszólalt a kakas hajnarra.
A két halott egybe szurokká vá’tozott.
Amint e történt egy mód nékü’ fényes öltözetű uri ember lépett a
szobába, olyan vót mintha csak maga lett vóna a kirá’, oda ment a
lyányho’ és össze vissza csókógatta.
– Az én tes’vérem vót ez a halott a kit itt láttá’ kiterítve feküdni,
má’ háromszáz hatvanötször temettettem eü fényes pompávav s még is
mindé’ visszajött, de te mos’ meszszabaditottá’ tőle, azé’ éldes szép
szereümem te enyim én ettéd, ásó-kapa se válasszon eü bennünket
egymastó’!
A liány beleegyezett az úr kévánságába, s mé’ akkó’ télen mettartották
az esküvőt a lakzivao’ egygyütt.
Egygyig vót. – Végi vót.
III. A kigyó ruha.
Mese mese hol volt hol nem volt, még a hideg óperenciákon is túnann volt
egy jegenye fa, annak a jegenyefának a tetejibe volt egy ringyes rongyos
szoknya. Annak a ringyes rongyos szoknyának a ráncából szedem ki ez
igéket. A ki ezt meghallgatja menyeknek országát sose látja.
Volt a világon egy szegény ember, és ennek a szegény embernek volt
tizenkét fia. De az ember annyira szegény volt, hogy néha még a tüzelő
fája is meghibázott; e miatt sokszor kijárt az erdőre holmi elmaradott
fákat felhasogatni. Egyszer épen egy nagy tőkével bajolgatott, hogyim
fenálló fa már nem igen volt arra, amint ott vagdossa, kifordul a
tőkéből egy nagy szörnyű kigyó, hogy volt legalább is olyan mint egy
suhanc gyerek. A szegény ember gondolkozóba esik, hogy haza vigye-é vagy
ne? mert ez vagy szerencse vagy szerencsétlenség lesz; no de utoljára is
azt határozta el, hogy ő bizony haza viszi. Ugy is, lett. Átnyalábolta
és haza vitte. Otthon a felesége csak el szörnyűközik, hogy: oh apjok
minek hozta kend ide ezt a csunya jószágot? hisz ez a sok gyerek mind
halálra ijed tőle.
– Ne félj feleségem – azt mondja a szegény ember – még inkább játszani
fognak vele.
No ekkor épen ebéd ideje volt, hát a szegény asszony feltálalta az
ételt, a tizenkét gyerek pedig mind körülülte az asztalt és ugy fogtak
hozzá az evéshez. Amint esznek, kanalazzák a levet, egyszer csak
megszólal a kigyó az asztal alól.
– Édes anyám! nekem is adjon abból a fehér léből!
Itt ezek mindnyájan elcsodálkoznak, hogy a kigyó beszélni is tud. Az
asszony pedig szedett egy tányérral és letette a lóca alá. A kigyó oda
csúszott és pillanat alatt felhamzsolta a levet, azután megint
megszólalt:
– Hallja-e édes apám uram?! menjen ki a terhes komrába és hozzon onnan
be egy kenyeret?
– Haháj fiam – azt mondja a szegény ember – régen volt az mikor még ott
kenyér volt, akkor még gazdag voltam! de most már a fala is majd kidől a
terhes komrának.
– No csak menjen be apám, hozzon egy kenyeret onnan!
– Mi haszna megyek mikor ott semmi sincs!
– No csak nézze meg.
A nagy kérésre bement a szegény ember, hát lelkem majd megvakult a sok
arany, ezüst és a mindenféle drágaságoktól; csak ugy
csillogott-villogott a kincs mindenfelől; a hordók pedig tele voltak
szalonna, méz, tej, liszt s egyéb kigondolható sütni, főni valóval, ugy
hogy a szegény ember beszaladt a házba és ugy mutogatta a többieknek a
szörnyű csodát, azok pedig összetett kézzel bámultak, de hozzá nyúlni
nem mertek. Azután megint megszólalt a kigyó:
– Hallja-e kend édes anyám, menjen kend fel a királyhoz és mondja meg
neki, hogy adja ide én hozzám a lyányát feleségül.
– Hej fiam, hogy tenném én azt, hisz tudod nagy ur a király, rá se
hederít az ilyen szegény emberre.
– De csak menjen fel, próbálkozzunk. A szegény asszony elmegy,
bekopogtat, beköszön: „Szerencsés jó napot adjon isten felséges király.“
– Adjon isten szegény asszony, mit hoztál? mi járatban vagy?
– Hej felséges király ki se merem mondani, (de mégis csak kimondom), a
fiam elküldött, hogy kérjem meg neki a felséged legkisebb lyányát?
– Tudod mit szegény asszony? ha olyan nagy zsákot megtölt a fiad
aranynyal, mint egy ember, akkor minden percben elveheti a lyányomat!
Megörűl ennek a szegény asszony, haza megy, elmondja az üzenetet, hogy
„ha olyan nagy zsákot megtölt aranynyal mint egy ember, akkor minden
percben elveheti a királykisasszonyt.“
– Haháj édes anyám, az legkisebb, hozzonak ide szekeret mindjárt
kimérjük egy szemig.
Ugy is lett. Elmennek a királyhoz szekérért, és a kigyó nem csak a
zsákot, de még a szekérderekat is megtöltötte gyémánttal, aranynyal. A
király nagyon elcsodálkozott ezen „ejnye a lelkét! lám én király vagyok
még sincs annyi aranyam, mint ennek a legénynek.“
E szerint meg is nyerte a fogadást.
No itt a két öregebb király kisasszonynak megkezdődött a lakzija és
parancs érkezett, hogy a legfiatalabbé is egyszerre legyen a másik
kettőével. Ekkor a parádés kocsisok felkészitik az üveges hintót,
belefognak hat lovat, a királykisasszony felül, és mennek egyenesen a
szegény ember házához a vőlegényért. De lelkem a menyasszony majd
leugrott a hintóból, mikor meglátta, hogy a kigyó jön kifelé, de ez
megszólalt hogy „sose húzódjék mert ő a vőlegény“. Ekkor felcsúszott a
hintóba, a menyasszony pedig – mit tudott tenni szegény – átnyalábolta
és kendőjével takarta be, hogy legalább meg ne tudja az egész város
szomoru állapotját. Ezután elmennek az esküvőre, a pap csak összecsapja
a kezét, hogy a királykisasszonynyal ilyen férjet kell összeesküdtetni.
Az esküvőről felmennek a várba. Itt királyok, hercegek, bárók,
vicispánok vannak a lakziban, mulatnak a táncot ki rakják amúgy
magyarmiskásan, hogy a ház oldalát is majd kirugják. Egyszer csak bejön
az ajtón a legfiatalabb királylyány, a kigyó pedig csúszott mindenütt
nyomába, de ám fel is bosszonkodik erre a király;
– Hej erre amarra, a ki ilyen férjhez is elmegy az nem méltó hogy egy
házban legyen velem, nem is lesz, azt megmutatom. Hajdúk vigyétek le ezt
az asszonyt kigyóurával együtt a legsötétebb lúdólba, legyenek ott, ne
botránkoztassák meg a vendégeket.
Ugy is lett, levettetik szegényeket a lúdólba; ott sirtak rittak, mit
nem csináltak, addig addig hogy a kigyónak kitelt az ideje – amire
elvolt átkozva – és olyan szép királyfi lett belőle, hogy még a haja is
mind csupa aranyból volt. De lelkem a menyasszony is megvigasztalta
magát ahogy ezt látta.
– Hallod-e lelkem – azt mondja a királyfi – haza megyek az apámhoz
ruháért meg mindenféle szerszámért, te addig itt leszel, ne félj!
visszajövök én nem sokára. Ekkor a királyfi megrázkodik és kiszáll a
lúdólból fehér galamb képiben. Ahogy hazaér azt mondja az apjának:
– Apám adja elő nekem az azelőtti lovamat, nyergemet, kardomat, puskámat
és mindenféle szerszámomat, mert már az átok letelt, és most házasságban
vagyok.
– A ló – fiam – ott van az istállóban, a szerszám pedig a padláson.
Kivezeti a királyfi a lovat, le hozza a szerszámokat, felkészül,
felszedi az aranysujtással kirakott ruhákat, felül a lóra az pedig
felszáll vele a levegőbe. A lakadalmas háztól még messze volt, mikor már
a szebbnél szebb királykisasszonyok kiálltak a folyosóra és ugy nézték
hogy ki lehet az a gavar, a ki most érkezik. Ahogy odaért nem is a
földön ment hanem ugy szállott be a kapu felett, mint a madár. Lovát az
udvaron egy fához kötötte, maga pedig bement a házba a táncosok közé.
Itt egyszerre félben hagyták a táncot, mindenki csak őt nézte őt bámulta
s neki járt kedvében. A vendégek mulatságul szebbnél szebb mesterségeket
mutattak. De lelkem egyszer ő rá is rá jön a sor, hanem mutatott is ő
olyanokat, hogy a sok vendégnek szeme szája is elállott bele; mert ha
akarta vad kácsa lett, ha akarta galamb, ha akarta fürj, és igy minden a
mit csak ki lehet gondolni.
Ezután a sok mutogatás után vissza bement a lúdólba és a menyasszonyt is
még százszorta szebbé tette, hogyím arany-ezüst ruhákat adott rája. A
vendégek pedig nagyon szomorkodtak, hogy az a szép cifra öltözetű ember,
a ki annyi sok mesterséget tud, itt hagyta őket.
No itt a királynak eszibe jut hogy megkellene már a lúd ólat is nézetni.
Leküld a vendégek közzül egy nehányat, hát azok csak elámultak a sok
csillogás villogástól, amint betekintettek. Egyszeribe kinyitották az
ajtót s vezették fölfelé a vőlegényt és menyasszonyt. A hogy fölértek a
házba, akkor hült el az egész község, hogy ez a vőlegény valósággal az,
a ki elébb nekik annyi sok mesterséget mutatott.
Ekkor a vőlegény fölállott a karszékről, odament a királyhoz, és azt
mondta neki:
– Felséges uram atyám! én elvoltam átkozva tizenkét esztendőre
kígyóruhába, elébb mikor ugy jöttem ide kinevettek és csuffá tettek, de
most már kitelt az idő; hadd lássam hát most, hogy melyik ember különb
gavar nálam?
– Bizony senki, bizony senki – azt mondja a király.
Ezután a vőlegény táncba kapta a menyasszonyt, s olyan lakzit laktak,
hogy hét országra szólt.
IV. A tündérek kútja.
Mese mese mátka, fekete madárka felszállott a fára, kitört az egy lába;
uj bunda, kopott bunda felvette magára.
Nohát volt a világon egy király, a kit zöld királynak hítak; ennek meg
volt három leánya. Hanem a király megunta a lányokat, szidta piszkolta,
haragudott rájok, és egyszer még azt is kieresztette a száján hogy bár
csak az ördög mind elvinné őket! mit ér ez a sok lány! Az ördög nem volt
rest, megfogadta a király szavát és elkapta mind a hármat egyszerre.
Ezután betelt a király szive szándéka; mert lett három fia, és ezeket
már nagyon is szerette.
De itt a király meg is öregszik, már olyan ősz akarcsak a galamb. E
végből a három királyfi felszedelődzködik, utnak indul a tündérek
kútjához apjoknak ifjitó vizért, mennek mendegélnek, egyszer betérnek
egy kis csárdába, itt parancsolnak enni, inni, lovukat az istállóba
kötik, szénát abrakot adnak eleibe; ők pedig odabe iddogálnak, mulatnak,
hát egyszer a két öregebbnek kedve kerekedik, neki a szörnyű nagy
daliásnak, a legkisebbik szavára oda se hallgatnak pedig ez már hitta
őket hogy induljanak.
– Ne papolj öcsém, hanem eredj magad ha akarsz!
Ez felnyergel, ott hagyja a két bátyját, megy mendegél, egyszer csak
azon vette észre magát, hogy egy nagy vadonat erdőbe tévedt, amint itt
ballagna nem sokára meg lát egy kis házikót, melyben egy öreg remete
lakozott. No annak is tartott ő mindjárt, oda ment, bekopogtatott, be is
köszönt hogy: Adjon Isten szerencsés jó napot édesapám uram!
– Adjon Isten édes fiam! hát hova esik a meneteled?
– Biz öreg apám, én a tündérek kútjára mennék ifjitó vizért, ha valahogy
eljuttatnék oda!
– Segijjen az Isten fiam! hanem bajosan hiszem, hogy te oda igy magad
emberségiből elmehetnél, mer az nagyon sokból jön ki; de tudod-e mit?
van nekem egy tarka lovam, az elvinne téged baj nélkül a tündérek
kútjához, mit oda is adnék ha az ifjitó vizből nekem is hoznál.
– Hogyne hoznék öreg apám, hozok biz én szivesen.
– No jól van fiam! hát csak ülj a tarkára és ballagj Istenhirével!
Előhozzák a tarkát, felnyergelik, ráül a királyfi s egybe elszállt, mint
a madár, mert a tarka olyan ló vót ám, hogy mindég ott legelt a tündérek
rétjén, a selyem réten. Megy a királyfi, egyszer csak megszólal a tarka:
– Hallod-e, édes gazdám, neked volt három nenéd, és mind a hármat az
ördög vitte el, most hát legelőször majd a legöregebbhez megyünk el, a
sógorod, igaz, hogy odaki van egerészni, de majd mindjárt visszagyön ő,
csak én elmenjek érte. Ő majd kér téged, hogy hozzál neki ifjitó vizet,
hanem tudod e mit? van neki egy olyan kendője, amit hogyha magadra
borítasz senki se lát meg a kerek ég alatt. Ha ezt neked adja, hozhatsz
érte akár egy káddal.
A hogy elérik a házat, a királyfi bemegy, a tarka meg ki a mezőnek,
hajtja az ördögöt, hogy szintugy a szeme is szikrázik, szalad az ördög
az akasztófa alá, lekap egy akasztott embert, evvel hajrá hazafelé, s
már az udvarról bekiált az ablakon a feleséginek:
– Ne feleségem! fele főve, fele sülve legyen, mikorra beérek.
Azzal alig, hogy belökte mindjárt készen vót. Ekkor bemegy megeszi,
tekint a kemencére, hát ott látja a sógorát.
– Ejnye sógor, miért nem szólt elébb, adtam volna kendnek is ebből a
madárkából egy-két falatot.
– Köszönöm sógor! nem szoktam olyannal élni.
– No hát hozzál neki bort, feleség, azt talán majd csak iszik?
Behozza az asszony a bort, leteszi az asztalra, s azok neki látnak az
ivásnak.
– De hát hova is utazik most – aszondja az ördög – ebben az idegen
országban?
– Megyek a tündérek kútjara ifjitó vizért.
– Haháj! sógor én csak különb legény vagyok mint kend, még se mehetek
oda, mert mikor már tizennégy mértföldre vagyok tőle, olyanra sülök a
nagy szörnyű melegségtől mint egy tepertő.
– No már én elmegyek, ha az isten segít.
– No én meg adok a sógornak aranyat, ezüstöt, a mennyit elbir, csak
nekem is hozzon egy tökkel az ifjitó vizből.
– Nem hozok én egyebért, hanem van itt a szögön egy kendő, ha azt nekem
adja, akkor szivesen.
Csak nem akarta ezt az ördög oda adni, de a királyfi addig kérte, mig
egyszer odaadta.
– No sógor ez olyan kendő, hogyha magára borítja senki se látja meg.
Ekkor indulni akart a királyfi, de az ördög megest szólt neki: Hát
azután van-e még sógornak uti költsége?
– Volt biz, a mi kicsiny volt, de már el is fogyott.
– No hát itt van, – és ekkor a tarisznyájába öntött egy tál veres pénzt.
Ekkor aztán a királyfi kiment az udvarra és megrázta a kantárt, a tarka
meg egyszeribe ott termett; ráül a királyfi a lóra, az ördög csak akkor
veszi észre magát.
– Hej te kutya, hát te a mi megölő hóhérunkon mégy? Jaj csak add vissza
a kendőt, tököt, nem kell semmi ifjitó víz.
De a királyfi se ett gombát, hogy a kendőt visszaadja, hanem fel a
tarkán a levegőbe, s ugy elszálltak, mint a madár. Itt ők mennek
mendegélnek, egyszer megint megszólal a tarka: No édes gazdám, most majd
a középső nenédhez megyünk, a sógorod ugyan egerészni van, de majd
mindjárt haza jön, csak én utána menjek. Majd ez a sógorod is kér téged
s kinál mindent, hogy hozzál neki ifjitó vizet, de te ne kérj egyebet,
hanem van ott egy olyan gyűrű az ablakban, hogy ha akárhogy elalszól ez
megszorítja az ujjad és felébredsz.
Itt a királyfi bement a házba, a tarka meg el az ördög után a mezőre,
kergeti ott az ördögöt, megy utána mint csak a villám, az meg szalad az
akasztófa alá, lekap egy akasztott embert és viszi haza. A hogy az
ablakhoz ér bekiált a feleségéhez: Itt van, feleségem fele sülve, fele
főve legyen, mikorra beérek. Alig, hogy bement, már akkor készen vót.
Amint ezt az ördög megeszi tekint a kemencére, hát bezzeg ott látja, a
sógorát.
– Ej sógor! miért nem szólt elébb, kendnek is adtam volna ebből a
madárkából.