Abba nyút fel két szá’ nyirfa vessző.
Közepében egy tellyes tulipán.
Kedves rózsám látjuk-e még egymást?
76.
Kalitkában van egy madár,
Abba bizok sokat babám.
Rátekintek, szivem ujol,
Szép szeretőm sose búsolj!
77.
Bóthajtásos az én szobám,
Még a fényes nap se süt rám.
Itt a fényes napsugára,
Két orcámat nem hervasztja.
Elmégy rózsám, itt hagysz engem,
Bánatot hagysz a szivemen,
Olyat mint egy nagy kőhalom,
Érted mehhalok galambom!
78.
Engem mondanak korhelynak,
Szép genge szavó[38] fiunak.
Nem fogom be senki száját,
Hadd tőtse rajtam bosszúját!
79.
Végig mentem a tarjányi réten,
Eüvesztettem rezes nyelő késem.
Késem után az aranygyűrőmöt, –
Sajnálom a régi szeretőmöt.
Ezt a kis lyányt nem az anyja szűte[39],
A gyiófa teteji termette.
A gyiófa teteji bújába
Lehajolt nagy szomoróságába.
80.
Ez a magyar huszár felű’ paripára,
Bevágja csákóját barna homlokára.
Bevágja csákóját fekete szemibe,
Honne lássa senki honnan hull a könye.
– Hoz’ ki babám, hozd ki fejir zsebkendőmet,
Hadd törűgessem meg könyes szemeimet.
Ki is hozom babám fejir zsebkendőmet,
Megis törőgetem könyes szemeidet.
A pünköstyi rózsa kihajlott az utra,
Hajtogatja a szé’, nincs ki leszakajja.
81.
Megösmerem szilaj csikót farkáru’,
A menyecskét körü’vágott hajáru’.
Szép az ura, de mé’ szebbet szeretne –
Látod pajtás, mind ilyen a menyecske!
82.
Megy a hajó lefelé,
Török grányica felé.
Barna kis lyány bújába,
Sir a hajó szobába.
83.
Jaj de nehéz a szerelmet viselni,
Tövisk köző kék ibolyát kihuzni;
Mer’ a tövisk olyan hamis maj’ meszszúr,
A szivemet körű’fogta a nagy bú.
84.
Elszáradt a mák,
Nem kell neki zsák.
Garibalgyi annak örő’[40],
Nem kell neki mázsártörő,
Zeng a buzogány,
Húzd rá te cigány!
Fé’re csapom a dolmányom,
Garibalgyit allyig várom.
85.
Elmennék én tenálatok egy este,
Ha az anyád az ablakon nem lesne.
Nem csiná’nék én nálatok egyebet:
Bal válladra hajtanám bus fejemet.
86.
Elmentem én Zombogyra,
Bá’ ne mentem vóna!
Elvettem én egy vén lyányt,
Bá’ ne vettem vóna!
Uram isten teremtőm
Szabadí’ me’ tőle!
Mer’ ha men nem szabadítasz,
Megőszülök véle.
Én vótam az apámnak
Letkedvesebb fija,
Engemet a barátság
Vitt ily igen nagyra.
Feünyergelem paripám
Piros kantárszárvav,
Ugy ballagok betyárosan
Kassa városába.
Elkiá’tom magamot
Kassa városába.
Mehhallja a galambom
Tarján falujába.
Mehhalja a galambom
Genge szavam hangját.
Genge szavam hangjának
Nem vehetyi hasznát.
Az Árgyélus madara
Nem szá’ minden ágra.
Én se fekszek mindenkor
A paplanos ágyra.
Lehajtom a fejemet
A száraz lócára.
Kinyugszom ott magamot
Violla módjára.
87.
Fekete bársony viganó
Nem minden kis lyányra való.
Kocsmárosnét megilletyi,
Hamis icce meg a meszszely kikeresi.
88.
Nincsen hideg, mégis befagyott a tó,
Szomjan van a babám lova a fakó.
Eredj kis lyány, vák[41] ki neki a jeget,
Hadd igyék a rózsám lova eleget!
89.
Mindé’ jobb a szinbor
Mint a lőre.
Ne csalogasd azt a
Lyányt előre!
Könnyen mettörtényik
Esztendőre
Más viszi a
Menyegzőre.
Magas fa tetején
Ül a kánya.
Jaj de kevély az a
Biró lyánya.
Pegyig esztendőre
Azt se bánja.
Ha kiviszem
A tanyára.
90.
Buza, buza, de szép tábla buza,
Közepibe két szá’ majoranna.
Tetejibe egy tellyes tulipán,
Jutok-e eszedbe te gyöngyvirág?
91.
Ha mehhalok tudom eltemetnek,
A hartyányi temetőbe tesznek.
Fejem felett ki legyen rajzóva:
Jó szeretőtartó vótam valaha.
92.
Tóla Gyurát két zsandár kisértyi,
Szeretője az ablakon nézi.
– Ne néz’ babám gyászos életemet,
Mind te érted szenvedem ezeket!
93.
Ha kimenek a Temes várára,
Betekintek a magyar hazámba,
Onnan nézek a babám szemibe:
Nem ül-e ő másnak az ölibe?
Hazám, hazám, éldes magyar hazám,
De messze vat[42] tőlem éldes rózsám!
94.
Most csinálják a megyeri tormot[43],
Huzzák abba a hármas harangot.
Huzzák, azt az utósó versemet,
Itt kell hagyni kedves szeretőmet!
95.
Kiment a lyány a bátyjávav szántani.
Itthon hagyta a csizmáját patkolni.
De a kovács feü nem merte vállalni,
Hogy ő nem tud csöngős patkót csiná’ni.
96.
Ha kimenek abba ződ erdőbe,
Rátapodok bikkfa levelyire.
Leszakad a batyisz ruhám fodra,
Mevver éldes anyám ha mettudja.
97.
Búsol a páfalyi utca,
Hogy nincs benne rozmaringfa.
Letört a torom teteji,
Kétfelé esett a feji.
Szeretője mehhallotta,
Oda szaladt egy hajnalba.
Odaszaladt egy hajnalba,
Körü’ körű’ csókógatta.
Levelet kell csiná’tatni,
Losoncra kell elküldeni.
Hogy hallja meg éldes anyja:
Mehhótt az ő kedves lyánya.
Éldes anyja mehhallotta,
Kezit fejire kapcsóta.
Se fiam, se lyányom nincsen;
Mer’ elvette a jó isten!
98.
Tyiszapartján van egy gulyhó magába,
Oda vár engem a rózsám ebédre, vacsorára.
Ne várj engem egyebkor
Csak pénteken szombaton,
Akkó’ is nyóc órakor!
99.
Harangoznak a gőzhajón,
Mos’ bucsózok a rózsámtó’.
Kezembe a rózsám kezi,
Jaj de fáj a szivem érte.
Gőzhajónak a kereki
Bá’ csak össze vissza törne!
Bá’ csak össze vissza törne,
Hogy messzire el ne vinne!
100.
Ződ erdőben, ződ mezőben odaki,
Gyere rózsám a városbó’ ideki!
Mos’ virágzik a kakukfű, szarkaláb,
Itt nem porzik selyemcipőd babikám.
101.
Sir az apám, sir az anyám
Nem t’om mé’.
Katonának vagyok irva
Tán azé’.
Ne sirj apám, ne sirj anyám,
Nevelj mást!
Az is jó lesz katonának
Maj’ mellásd[44].
102.
Lyukas az én ólam teteje,
Kilopták a lovam belőle.
Kilopták a letszebb szerszámom.
A mig élek mindé’ sajnálom!
Nincsen olyan állat mint a ló,
Nem kell annak cifra viganó.
Féketője annak a kantár,
Ugy vetyi rá magát a betyár.
MESÉK. TALÁLÓSMESÉK. JÁTÉKOK.
I. Hamishitű Jancsi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy öreg ember, annak
volt tizenkét fia, a legöregebbik a királyt szolgálta huszonnégy
esztendeig. Itt a szegény ember megakarta házasítani a fiait, hanem a
legöregebb sehogy sem tudta magát rágondolni. Azt mondja a szegény
ember: hallod-e fiam? a legöregebb csak akkor házasodik mikor a
legfiatalabb, mindnyátoknak egyszerre kell.
No lelkem! csináltat magának az öreg ember egy vasbocskort és elindul
mind a tizenkét fiának lányt keresni. Jár a szegény ember, megy mendegél
ország világ, hát mikor vissza jött a vasbocskor már mind csupa lyuk
volt, csak az oldala volt jó. De talált is egy háznál tizenkét leányt.
Itt a tizenegy legény nagy készülőben van, mennek a vásárra paripákat
vásárolni; de a legöregebb – a ki a királyt szolgálta – sehová sem ment
hanem csak kihajtotta a király ménesét a legelőre. Volt ott a ménes közt
egy csikós kanca a kinek Jancsi mindig jó gondját viselte. A mint oda
kint vannak a ménesen egyszer csak nyerít a csikós kanca és megszóllal:
hallod-e Hamishitű Jancsi, te most házasulóban vagy, tizenegy testvéred
már elment paripákat vásárolni, vesznek szebbnél szebbeket, de te ne
menj, ne végy semmit, hanem van nekem egy tavalyi csikóm, azt kérd te
el, azzal mindenütt becsületet vallasz. A király majd akar néked mást
adni, de te csak azt válaszd.
Jól van, felmegy Jancsi a királyhoz és azt mondja neki: felséges király!
már szolgáltam felségedet huszonnégy esztendeig, hanem most szeretnék
innen elmenni, mert már a tizenegy testvér öcsém házasságra indult,
azután nekem is fülemig ér a bajuszom, elmegy az idő, házasodni kéne, no
de hát most tessék engem kifizetni.
Igazságod van Jancsi fiam, már csakugyan megházasodhatol; most hát a
miért te engem oly hűségesen szolgáltál, nagy pompával házasítalak ki,
mond meg e kivánságod: ezüstöt viszel-e el annyit a mennyit birsz, vagy
aranyat!?
Felséges király! nem kék[45] nekem egyéb, hanem van itt a ménesben egy
csikós kanca, annak meg van egy tavalyi csikója, azt szeretném én
magamnak.
Hát avval csufoskodnál; avval a girhes csikóval?
– Nincs különben felséged, nekem nem kell más.
Itt lelkem! Jancsi még alszik javában, már a tizenegy testvére elindult
szebbnél szebb paripákon a leányokhoz. Jancsi fel se kel délig, délben
befogat a király hat lovat, fullajtárt is oda állit kettesével is.
És azt mondja Jancsinak: no Jancsi fiam én nem bánom, ha elviszed is a
csikót, de rám azután ne vess.
Jancsi eszik, iszik, kivisz a csikónak egy rocska bort, megitatja vele,
felkészül, felül a hintóra, de a király nem hagyta a csikót csak ugy
vezetni.
– Nem erre amarra! csak kössétek a bakhoz azt a csunya jószágot, mert
még rám is szégyent hoz.
Oda kötik a csikót a bakhoz, mennek kiérnek a város végire, hát már
akkor bőr se volt az egy oldalán, ugy elsuholta a föld. Megállnak,
leteszik a csikót, Jancsi leszáll a hintóból, a hintó vissza megy, s
felül Jancsi a csikóra, hát a lába a földet érte, széttekint a kis ló
nem lát-e valakit, de bíz ő senkit se lát. Egyszer csak felszáll
Jancsival a lebegőbe s itt megszólal.
– No édes gazdám, hogy menjünk? ugy-e mint a szél, vagy mint a gondolat?
– Csak a hogy hamarább, édes lovam!
Mennek szállnak egy darabon, egyszer megint megszóllal a kis ló: meg
van-e a kalapod kötve, édes gazdám?
– Meg biz, édes lovam!
Megint mennek jó darabon, egyszer csak megest megszóllal a kis ló: ne
édes gazdám nincs meg a vőlegényi kalap, leesett, hét mértföldre maradt
a hátunk megett, hanem vissza megyünk azért, még senki se vette fel.
Visszamennek, felveszik, megint felszáll a kis ló a lebegőbe: szállnak
hát már három óra alatt ott voltak, a hol a többiek hálni akartak, a
csárdában. A tizenegy testvér még hajnalban elindult, ő pedig délben,
ebéd után, még is elhagyta őket.
A hogy a csárdától egy darabkányira voltak leszáll a kis ló Jancsival a
lebegőből, és megszóllal: no édes gazdám te engem eresz el itt a
szemeten a csimára, te pedig eredj be a csárdába, egyél, igyál; majd nem
sokára itt lesz a tizenegy öcséd is.
Bemegy Jancsi, parancsol egy itce bort, eszik, iszik, jól mulat! kivisz
a lovának egy rocska bort megitatja vele, telik az idő… egyszer csak jön
a tizenegy testvér. Még messziről kiált a legfiatalabb: Nini mikor az a
szamár a bátyánk lova!
– Csakugyan az, csakugyan az! mondják a többiek.
No itt megszeppennek a legények, hogy mi az oka annak, hogy ők hamarább
elindultak, mint a bátyjok, még is később érnek ide, pedig az ő lova
egér az övékhez képest.
No mind a tizenegy testvér istállóba köti itt a maga lovát, szénát
abrakot adnak neki bőven, magok meg bemennek a csárdába, hát látják,
hogy a bátyjok ott borozik. Hát már kend itt van bátya?
– Biz itt ecsém, pedig még a tizenkét órát otthon értem.
– Hej pedig a kend lovát a farkas egy nyeletre is bekapja.
Esznek, isznak; beesteledik, ekkor a legények kimennek megnézni a lovat.
– Hát kend hova teszi éjszakára a lovát bátya?
– Bekötöm oda, a hol a tietek van.
– Hisz a mi lovunknak csüriig se ér, pornak is kicsi oda.
Beköti Jancsi a maga lovát, betakarja a szürével. Már akkor a tizenegy
testvér megint a csárdában volt. Itt ezek tanakodnak, hogy mit
csináljanak a bátyjokkal.
– Mit tegyünk vele, mit tegyünk vele, azt tegyük vele, hogy üssük agyon,
mert csúf lesz a mi életünk a lánynál is miatta.
Egyszerre megszóllal a kis ló:
– Tudod-e mit, édes gazdám! köss engem ide az istálló legszélire, majd
kijönnek a te öcséid éjszaka, hogy téged agyon üssenek; de te ne tégy
mást hanem eredj be egyél, igyál, azután feküdj le ide a lábamhoz, majd
elvégzem én a többit.
Ugy is lett, bemegy Jancsi eszik iszik, kijön a csárdából lefekszik a
kis ló lábához, a sok bortól elis aludt amugy hamarjában. Hát egyszer
jönek a legények a vőlegény fokosokkal.
– Ne te, a szamár teremtésed!
Neki mind a tizenegy, ütni akarnak a kis lóra, de ez csak egyet rúg s
ugy oda vágta a legkisebbet, hogy majd a falho’ ragadt.
– Kelj fel édes gazdám, itt vannak!
Ekkor fölébred Jancsi, a kis ló meg azt kérdezi tőle: Mit csináljak
velök édes gazdám?
– Mindegyiket egyszer üsd a falhoz.
Oda is vagdalta ő mind a tizenegyet, hogy csak ugy potyogtak, mint a
vadkörte. A tizenegy embert rakásra hányta. Jancsi ezen megijedt, vedret
kap a kezébe, szalad a kuthoz vizért s mind a tizenegyet felöntözte.
Felkelnek a testvérek, ríva panaszkodnak, hogy ilyen testvér amolyan
testvér a ki ugy a falhoz vagdostatja őket, hogy majd oda ragadnak.
Megindul a tizenegy testvér, mennek mendegélnek egész éjszaka, egyszer
másnap estefelé elérnek a tizenkét lányhoz! Haj lelkem! de nem lehetett
oda egy könnyen bemenni, mert vaskapuja, vaskerítése volt a háznak s
olyan vaslakat volt rajta, hogy hat ember se birta felemelni. A tizenegy
testvér ingerkedik a lóval, a lovak meg erősen rugják a lakatot, de
semmit se ért az még csak meg se mozdult.
De hát Jancsi hova lett már! hova lett volna? meg se mozdult a csárdából
másnap délutánig, hanem evett ivott, mert tudta az ő lova jól, hogy hol
vannak a lányok.
A tizenegy testvér nagy csatában van a lakattal, ütik verik rugják
semmit se ér. Hát már ugy gyertyagyujtáskor látják Jancsit, hogy jön,
szintugy száll a lebegőben.
Oda megy Jancsi a házhoz megfartováztatja a lovát, oda rugat; hát lelkem
teremtette, a ló ugy megrugta a lakatot, hogy még a kerítés is kidölt,
nem csak a kapu. Ekkor lámpással jött ki nagy sebesen az ördöngös banya.
– Tudtam Hamishitű Jancsi, hogy te jösz, azért nyitottam ki. Pedig hát
nem ő nyitotta ki.
Bemennek a házba a legények, a tizenkét lány mind sorra ott állt
előttök, és az a tizenkét lány épen ugy született mint a tizenkét
legény, hogy a legöregebb a legöregebbet szerette meg, az utánna való
meg az utána valót, ugy jöttek a többiek, egy szó mint száz mindegyiknek
a vele egy korácsú[46] tetszett. Asztalhoz mennek, minden karszékre egy
legény, egy lány ül, igy hát mindegyiken párosával. Esznek isznak itt a
legények, mulatnak, csókolkodnak, kendőt cserél mind a huszonnégy
személy. Azután meg, mikor elálmosodtak elmentek lefeküdni, ágy mind a
huszonnégynek egy szobában volt vetve, egy oldalon a lányoknak, más
oldalon pedig a legényeknek. Jól van! ki fordul az ördöngös banya a
lányok anyja a házból s azt mondja:
– No kezembe vagytok most ördög bujjon belétek, még az apátokba is, majd
meglátom melyitek megy el innen elevenen.
Szedi veszi magát Jancsi, kimegy, a lovának visz egy rocska bort, a ló
megissza, azután igy szólal meg:
– Hallod-e édes gazdám! mi nagyon rosz helyre jöttünk, mert az az
ördöngös banya mindnyájunkat meg akar ölni, de azért te ne félj semmit,
csak tedd azt a mit én mondok. Majd hogyha lefekszetek gyere ki, azután
minket vezess ki ebből az istállóból, osztán vezesd helyünkre az
ördöngös banya tizenkét lovát, magatokkal meg ugy tégy, hogy a kalapokat
rakd a tizenkét lány fejébe, hogy majd azokat vágja le az ördöngös
banya. Majd bocsátok én olyan álmot rájok, hogy hétszerte nagyobb
zörgésre sem ébrednek fel.
Ugy! bemegy Jancsi, a tizenkét kalapot a lányok fejébe rakta, a lovakat
meg felcserélte, akkor feküdt le. Egyszer csak feni az ördöngös asszony
a kést, hogy szintugy szikrázott, megy az ágyakhoz, tapogatja, hogy hol
a kalap egyszer csak smikk! elvágta mind a tizenkét lány nyakát.
Kifordul a házból elővesz egy nagy bárdot, azt kifeni, megy az
istállóba, smikk! mind a tizenkét lovának elvágta a nyakát.
Hej, lelkem adta, egyet dobbant ekkor a Jancsi lova. Jancsi kimegy.
– No, édes gazdám költsd föl a testvéreidet, nyergeljenek; aztán ország
világ, ki merre lát, mert ha a hajnalt itt érik soha se mennek innen el.
Te pedig még feküdj le és aludj tovább.
Bemegy Jancsi fölkölti, felrángatja a testvéreit, elmondja nekik hogy
igy s igy lesz az életök, ha el nem mennek.
Azok nagy nehezen feltápászkodtak s elindultak, Jancsi pedig lefekűdt s
aludt egy jó sort. Mikor hajnallani kezdett az idő, megint dobbantott
egyet a kis ló, Jancsi kimegy, ráült s a hogy a kapun szállt ki, olyat
rugatott a keritésre hogy a ház is összeroskadt bele.
Felugrik az ördöngös banya, szénvonónyelre kap s utána Jancsinak.
Megállj Hamishitű Jancsi! semmire tetted a tizenkét lányom, tizenkét
lovam, de nem tom eljösz-e még ide vagy nem?
– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek!
No itt Jancsi nagyon szégyenlette az életét hogy lány nélkül maradt, nem
is ment a maga városába, hanem ment a merre a két szeme vitte. A mint
mennek mendegélnek, egyszer csak azt mondja a kis ló: nézd édes gazdám,
én egy arany hajszálra léptem, itt van a lábam alatt. Ha felveszszük az
is baj, ha nem vesszük az is baj, no de még is vedd fel.
Felveszi Jancsi az arany hajszálat, felül a lóra mennek tovább. Megint
megszóllal a kis ló: Édes gazdám, én most egy fél arany patkóra léptem,
itt van a lábam alatt, ha felvesszük az is baj, ha nem vesszük az is
baj, no de még is vedd fel. Fel veszi Jancsi a félarany patkót, beteszi
a tarsolyába s mentek megint mint csak a villám. Esteli harangszókor egy
városba érnek, megállanak a csárda előtt bemegy Jancsi a csárdába s
kérdezi a korcsmárost:
– Ugyan édes kocsmároskám, mi hir van most ebben a városban?
– Nem egyéb atyámfia, hanem a királynak most haldoklik a hintós kocsisa,
ha magának kedve volna, beállhatna helyébe.
Szedi veszi magát Jancsi, felmegy a királyhoz, ki akkoriban még nőtlen
ember volt, beszegődik hozzá, be áll hintós kocsisnak, egyéb bért nem
kért, hanem hogy az ő lova is ott egyék, a hol a hintós lovak. Megegyez
a király, de be is állit Jancsi mindjárt az istállóba. Este a többi
kocsisok (volt ötven vagy hatvan) kiabálnak a szobalányra: Gyertyát ide!
gyertyát! De Jancsi sose kért, még is szebb volt az ő lova mint akár
melyiké, pedig a többiek lám mindenistenadta este egy szál gyertyát
fogyasztottak el. De a szobalány is gondolkozóba esik itt, hogy hogy van
az, hogy a hintós kocsisnak sose kell gyertya, a többiek pedig minden
áldott este egy szálat fogyasztanak el; még is százszorta csunyább a
lovuk?
Ezt a szobalány meg mondja a királynak is. A király meg felhivja a
kocsisokat, Jancsin kivül egytől egyig.
– Hogy van az fiaim, hogy ti mindeneste egy szál gyertyát fogyasztotok
el, a hintós kocsis meg még soha se kért; még is az ő lova hétszerte
szebb mint a tietek?
Jaj felséged! minek kérne az, hisz mi se kérnénk ha ugy volnánk.
– Hogy hogy, miért!?
– Azért felséged, mert az egy hajnalban arany hajszállal, más hajnalban
meg egy félarany patkóval világit.
Jól van! meg lesi a király Jancsit hajnalban, hát látja, hogy csakugyan
igaz a mit a kocsisok mondtak. Nem kell a királynak egyéb; felhivatja
Jancsit.
– Hallod-e fiam, te ma hajnalban aranyhajszállal világitottál!
– Nem igaz, felséged hol vettem volna én az aranyhajszálat.
– No csak ne is beszélj, én magam láttam ma hajnalban. De ha nekem itt
nem lesz holnap reggelre az a lány, a kinek ez az aranyhajszál a hajából
van, vége az életednek, felakasztatlak.
Lemegy Jancsi az istállóba, sír, rí, egyszer csak megszólal a kis ló:
Mért sirsz, mért rísz, édes gazdám?
– Hogyne sirnék hogyne rínék, mikor a király az eléb felhivatott, azután
azt mondta, hogyha én neki azt a lányt el nem hozom a kinek a hajából
való ez az arany hajszál, felakasztat.
– Nagy baj az édes gazdám, mert tudod, annak az ördöngös banyának, kinek
már tizenkét lányát semmire tettünk, van még egy gyönyörü lánya, az soha
napvilágot nem látott, egy külön szobában lakik, a hol éjjel nappal hat
gyertya ég, s onnan még soha sem volt kivül, – annak a lánynak a hajából
van ez a hajszál. De azért ne busulj, hanem csak egyél igyál, majd
elmegyünk érte s elhozzuk. De majd mikor bemégy az ördöngös banya
lányának a házába, vigyázz mert az ajtó felett. tizenkét csengetyű van.
Jancsi eszik, iszik, ki visz a lovának egy rocska bort, megitatja vele,
s azután utnak indul. Megy, mendegél, hát nem sokára eléri az ördöngös
banya házát. Itt leszáll a lóról, szépen odamegy, a tizenkét csengetyűt
félre hajtja, hogy szép csendesen nyithassa ki az ajtót, hát ott látja
az arany haju lányt, a milyen gyönyörű teremtést. Jancsi világszép
életében nem látott. Oda is lopódzik ő az ágyhoz, átnyalábolja a lányt s
hajrá vesd el magad! Ki szalad vele a házból; felül a lóhátra s azzal
ugy oldalba rugatja a házat hogy még a teteje is össze recscsent, ő
pedig szállt mint a madár. De a banya se volt rest, hanem a hogy
felébred, ráül a kútágasra s megy mint a bomlott fene Jancsi után.
– No Hamishitű Jancsi ilyen amolyan adta semmire tetted a tizenkét
lányomat, most a tizenharmadikat is viszed; de nem tom eljösz-e még ide
vagy nem?
– Ha eljövök, itt leszek, ha nem jövök, nem leszek.
Ment mendegélt Jancsi, s már hajnalban otthon is volt; be viszi a lányt
a királyhoz, hát lelkemteremtette a hogy a király ezt meglátja, csak
átkapja a lányt: Jaj szivem szép szerelmem! te enyim, én ettéd.
De a lány széles Magyarországért nem szólt volna egy szót.
Kérdezgeti is itt tőle a király: mi bajod lelkem, hogy olyan szomoru
vagy?
– Hogyne volnék én szomoru, mikor én addig nem lehetek senkié, mig nekem
minden legkisebb holmimat, szátvámat, guzsalyomat, orsómat, csörlőmet és
még a legkisebb szemetemet is valaki ide nem hozza.
Felhivatja a király Jancsit.
– No fiam, ha te az aranyhaju lánynak, minden holmiját, szátváját,
guzsalyát, orsóját, csörlőjét az utolsó szemetjeig reggelre el nem hozod
felakasztatlak.
Busul Jancsi, sír, rí, mikor az istállóba megy, de a ló megint csak
megszólal:
– Mi bajod édes gazdám? miért keseregsz ennyire?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék édes lovam, mikor ma felhivat a király
osztán azt mondja, hogy ha az arany haju lánynak minden holmiját az
utolsó szemetjeig el nem hozom reggelre, felakasztat.
– Ne busulj édes gazdám, elhozzuk mi azt mind, csak hozzál magaddal egy
abroszt, aztán mikor bemégy a szobába ugy cselekedjél, hogy teritsd le s
seperd bele minden holmiját.
Felkészül itt Jancsi, utnak is indul s nem sokára eléri az ördöngös
banya házát, itt bemegy a szobába, leteriti az abroszt, de lelkem! a sok
fény majd elvette a szeme világát, de hát hogy is ne mikor még a
legkisebb szemetje is aranyból volt. Bele seper mindent az abroszba, a
hátára veti s kiszalad; mikor már odakint volt, ugy megrugatta a házat,
hogy még a fundamentomának a legkisebb darabja is össze tört.
Felébred erre az ördöngös banya, tüzes seprőre veti magát s uccu lelkem,
lóhalálában utánna.
– No hogy a fene egyen meg Hamishitű Jancsi, már mind a tizenhárom
leányom, semmire tetted, s most a tizenharmadiknak a holmiját is viszed,
de már tudom nem jösz ide vissza többet.
– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek.
Megy Jancsi hazafelé, de viszi is a holmit, otthon meg a kezibe adja a
királynak.
– No lelkem szép szerelmem, betelt már a kivánságod, most már hát az
enyém leszesz.
– A tiéd ám, de csak ugy, ha ide hozzák az arany ménesem, a melyik a
Verestengeren tul van, mig azt el nem hozzák, addig senkié se lehetek.
Megint felhivatja a király Jancsit.
– Hallod-e fiam! az aranyhaju lánynak van a Verestengeren tul egy
aranyménese, ha azt el nem hozod egyszerre vége az életednek.
Lemegy Jancsi nagy szomoruan, ráborul a lóra és ugy meg sír, ugy meg rí,
hogy a szeméből ugy hullott a könnyű, mint csak a záporeső. Csak ott
zokog, csak ott jajgat, hát egyszer megszólal a kis ló: Miért sírsz,
miért rísz olyan keservesen édes gazdám?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor a király azt mondta, hogy van az
aranyhaju lánynak a Verestengeren tul egy arany ménese, és hogyha én azt
el nem hozom, tüstént vége az életemnek.
– Ne sírj édes gazdám, ne busulj semmit, hanem tedd azt a mit mondok;
eredj fel a királyhoz, kérj tőle tizenkét bivaly bőrt, tizenkét darab
fonalat egy ortó meg egy széles kapát, s olyan árat ami a bivaly bőrön
is át megy.
Felmegy Jancsi a királyhoz:
– Jól van felséges király én elmenek, hanem tessék adni nekem tizenkét
bivaly bőrt, tizenkét darab fonalat egy ortó, meg egy széles kapát, s
olyan árat ami a bivaly bőrön is át megy.
– Csak eredj válassz mindenféle szerszámot, bivalybőr van még vagy
hatvan a padláson.
Felmegy Jancsi a padlásra, ki választ minden szerszámot, azután eszik,
iszik, a lovának is ád egy rocska bort, s elindul az arany ménesért.
Megy mendegél, hát nem sokára eléri a Verestengert, mikor át usztat
rajta megszólal a kis ló: nézd csak édes gazdám, amott azon a dombon van
egy körtefa, menjünk fel oda s vedd elő a kapát, aztán ássál ottan olyan
gödröt a melyikbe én is bele férek, mikor a gödröt megásod, akkor vard
rám a fonallal mind a tizenkét bivalybőrt, mert csak ugy mehetek be a
gödörbe. Azután mikor én már odabent leszek, fujd meg ezt a sípot, s
arra a csődör oda szalad, de mikor majd a bivalybőrt hasogatja akkor
vess a szájába egy madzagot.
Neki gyürközik itt Jancsi, kiássa a gödröt, rá varja a lóra a tizenkét
bivalybőrt, a ló bele áll a gödörbe. Megfujja Jancsi a sipót, hát
lelkem! kiugrik az arany csődör csak ugy hányta az arany tajtékot:
táncol, rugdalózik, de ekkor már megszólal a Jancsi lova is: