PALÓC
NÉPKÖLTEMÉNYEK.
GYÜJTÖTTE ÉS KIADTA
PAP GYULA.
SÁROSPATAK.
NYOMTATTA FORSTER R. A REF. FŐISKOLA BETŰIVEL.
1865.
Támadj fel meséid szép álmával,
Szineidnek tündérpompájával,
Magyarok elsülyedt dalkora!
Toldy Ferenc irod. arck.
KÁROLY TESTVÉREMNEK.
Előszó.
Nógrádból a palócföldről egy csomó vadvirágot vesz e könyvben a t.
közönség.
Nincs helye, hogy előszavunkban e gyüjtemény érdemét, jelességét
hangoztassuk, a nép költészet becsét elismerte az eszthetika, a
nyelvtan, s ezzel együtt az irodalomtörténet; inkább ide iktatunk nehány
vonást e sajátos ősi népfajról, hogy tájékozhassa magát a más vidéken
lakó olvasó, s hogy álláspontot szerezhessen s kellőleg méltányolhassa,
ki netalán a palóc népköltészetet fogja tenni tanulmánya tárgyává.
Forduljunk először is a történelemhez! Mit látunk a palócnép hajdanáról
feljegyezve?
Toldy Ferenc (A magyar irodalom története első kötet. Pest. Emich
Gusztáv bizománya 1851. 21 lap) így ír róla: „Már a tizedik század
közepe felé találjuk Constantinus Porphyrogenitus bizanti császárnál a
magyar nyelvjárások legrégibb nyomdokát. Nyilván mondja t. i. ez, hogy a
kazarok közt belső háború támadván, a meggyőzöttek egy része a
magyarokhoz futott s köztök letelepedvén, _Kabaroknak_ (kétségkivül
_Kóboroknak_) neveztettek; s hogy ezek a magyarokat kazar nyelvre
tanítván, beszélik ugy mond mind maig ugyanazon dialectust, de élnek a
_magyarok másik nyelvével is_. Tekintetbe vevén már most a legujabb
történet nyomozásoknak, főleg Horváth Istvánéinak eredményeit, alig
kételkedhetünk többé, hogy itt a kazar nyelv alatt egyenesen a palóc
nyelvjárást kell érteni, melyen valamint régenten a palócok, besenyők,
kunok, kazarok, jászok és székelyek szólottak, ugy mai napiglan szólnak
azoknak külön időkben magyarországba letelepült utódaik mindenütt hol
nagyobb tömegekben laknak, habár nagyobb kisebb eltérésekkel. Ezekhez
képest a palóc dialectus, mely régi épségében leginkább a Gömör, Borsod,
Nógrád és Hevesmegyék összeszögellő hegyes vidékein maradt fen, hol
előkelőleg palócnak neveztetik s határozottabban közép palócnak
hívathatik, a nevezett törzsökök különbsége szerint mai nap is több
ágakra oszlik, milyenek az éjszaki vagy is barkó Gömörben; a déli palóc
vagy göcsei Szalában s részint Somogyban és Veszprémben is; a duna
drávai palóc Baranyában s az ormányságban a Dráva mellett, a csángó
Moldvában; a székely Erdélyben; végre a jász-kun, de a mely a XVII.
század óta nagy részben elváltozott. Alig hibázunk, ha e palóc
nyelvjárásban keressük a közönségesen elveszettnek tartott hun vagy kun
nyelvet; mindenesetre az közelebb áll a hun-magyar néptő régi nyelvéhez,
melylyel részint még a XI. század emlékeiben is találkozunk, mint ama
másik nyelvjárás, melyet Constantinus a magyarok másik nyelvének nevez,
s melyet mi elökelőleg magyar, vagy különböztetés okáért _ujmagyarnak_
nevezhetünk.“
Im e szavakból láthatni, hogy a palóc név hajdani keletében nem mintegy
speciális népágazat kizárólagos jelzője tekintendő, de gyüjtő név levén
magába foglalta a székely, csángó, jász-kun sat. népcsoportokat is.
Gyüjteményünk keletkezéshelye Nógrádmegye Salgóvidéke – e tájnak kíván
tűköre lenni, következéskép csak a nógrádi palóc ismertetését adhatjuk
im e csekély vázlatban.
Vallásukra nézve általán a római hitet követik, honnan helylyel közzel
ha találkozunk ágostai és helvét vallású községekkel bizton rá
mondhatjuk, hogy az előbbi szláv, utóbbi pedig a Toldy által felfogott
_uj magyar_ néphez – ha tetszik nemzethez – sorolandó. Az egész palócság
ismeretes vallásosságáról s szigorú erkölcsösségéről. Az ünnepnapokat
hűségesen megszentelik, templomba szorgalmasan eljárnak. Felette szent
nálok a hajadoni szűzesség, honnét 1850-ig igen kevés eset volt rá, hogy
a hajadon elveszítette volna szívének zománcát lelkének tisztaságát; ma
az ily eset nem ép ritkaság, honnét nem igen hibázunk, ha alapokát a
házasság korlátozása és a szabadságos katonák tulnyomó számában
keresendjük. Általában még most is uralg közöttök a régi patriarkális
élet, az ugynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak,
némely faluban harminc negyven tagból álló család is tartózkodik egy
fedél alatt; választván tekintettel a korra és ügyességre egy gazdát s
egy gazdasszonyt, előbbit a kölső ügyvitel, utóbbit a belső gondokra,
rendelkezésre. A gazdának – korra való tekintet nélkűl minden családtag
kész köteles hódoló szolgája. Ő köt minden űzletet, vesz, ad, az
engedetlent meg is fenyíti, mit az – sorsában megnyugodva tűrni
tartozik. A komolyabb ügyeknél p. u. ingó, vagy ingatlan eladásánál az
éltesebbek tanácsát s beleegyezését is tartozik kikérni. Az egyes köz
tag jogi cselekménye – ha az a többség, s a gazda tudta s beleegyezése
nélkül vitetett véghez, érvénytelennek nyilváníttatik. Ő vesz a
többieknek ruhát, s egyébb szükséges tárgyakat, ő szemeli ki a
házasulandó suhancnak jövendőbeli hitestársát, ő a parancs, a többi,
hogy szavaival éljünk: „_az én cselédem_.“
A gazda mezei munkát – kivált tehetősebb családoknál soha – csak igen
ritka esetben végez, farag szerszámfát, vagy az épületen, kerten igazit
egyet mást, oltogat, nyes, s a többieknek kiadja a napi múnkát. Bizonyos
időkben az egyes hadak, vagy felekezetek éltesebbjei meg is szokják
számoltatni a gazdát. Ha nagyon részeges, vagy felette hanyag leteszik,
s helyette a legalkalmasbbat választják. Különben a gazdai hivatal
élethosszig a végső tehetlenedésig folytattatik.
Ime mintha csak a vérszerződés lebegne szemeink előtt! Ismerek egy volt
jobbágy családot, mindössze valami 30 tagból, négy felekezetből állhat
az egész, s az a különös, hogy az egyes felekezetek egymás iránt való
rokonságukat sem tudják kimutatni. Bátran eljegyezhetnék egymást, de nem
teszik, véteknek tartván ugyanazon családból házasodni.
Egy név, egy jelleg, egy erkölcs, egy tűzhely köti össze őket századok
óta!
Egy pár évtől gyakoriak a válakozások. A család két, három sat.
felekezetekre oszolva egymástól külön szakad, érdekből, hogy
emancipálhassák magokat a gazda önkénye alól, s hogy több vagyont
produkálhassanak. Ám – figyelve őket – a tapasztalat azt mutatja, hogy
az elválást elszegényedés szokta követni.
Családi életük magán hordja a régi magyar életnek képét, kinyomatát. A
férfi tegezi nejét, a nő _kied_-nek (kendnek) szólítja férjét, a
gyermekek _éldes szüléim_ névvel tisztelik szüléiket. A lakszobában, mit
közönségesen _háznak_ neveznek, semmi butorzat sincs egy asztalon,
hosszúlócán s óriási kemencén kivül. A téli estéket többnyire a kemence
előtt töltik, az asszonyok fonogatva, a férfiak pedig pipázva s
beszélgetve. Beszélgetésök tárgyát a faluban előjött apró események,
házasságok, időjárás s a termények minéműsége teszi. Éjfél után
elszállingóznak a hálókomrába, – miután jósort imádkozott, többnyire
legutólszor tér nyugalomra a legöregebb nő, a családfő neje, vagy a
gazdasszony; már akkor van 1–2 óra is midőn ez lefekszik, és a hajnali
első kakasszóláskor már ismét talpon van, legelőször tüzet gyujt a
kemencébe, aztán felkölti a többieket is s hozzáfognak a fonáshoz. Egy
kettő még álmos is közűlök, s kegyetleneket ásít, száját kezével
veregetvén.
A fiatalságnak a hosszas téli estéken egyetlen mulató helye a fonóház.
Ez közönségesen egy kibérlett hely, melyet a tél beálltával közös
akarattal bérlenek ki, s érte mindenik tartozik fizetni valamit, vagy
nehány fő kendert, vagy búzát, főzeléket (_ázalék_) sat.
A mint a lányok dolgaikat végzik, cifra guzsalyaikat magokhoz vévén itt
jelennek meg, hol már akkor nehány éltes asszony is helyet foglalt a
kemence előtt; midőn jó sokan összegyűltek, dalólni kezdenek, s ekkor a
legények is szállingóznak befele, mindenik szive választottja mellett
foglalván helyet; s jaj azon leánynak kinek a fonóházban nincs
mulattatója! Fel sem veszik mintha ott se volna, vagy csak lenézés
tárgyául tűzik ki a többi leányok. A legények megérkeztével van dal, meg
dal, tréfa, egyik élc a másikat éri, végre ebbe is bele unván, a kemence
megől megszólal az öreg mesélő, hogy az ifjabbak képzelődését a tündér
világ bájkörébe kalandoztassa, ezen aztán itt ott jót kacagnak, majd
sóhajtanak, olykor könnyeznek, míg ismét a legderültebb nevetésben
törnek ki.
Ilyesmik történnek a fonóházban, ezenkivül itt történnek az
ismeretségek, itt köttetik a szerelem; mert a fonóházban más falubeli
legények is megjelennek. Két óratájban aztán szétoszlanak, haza
mentökben mindenik lát egy egy kisértetet elhaladni maga előtt s ezt
másnap reggel még esküvel is kész bebizonyitani.
Téli időben naponként csak kétszer étkeznek reggel és este; a mikor a
ház gazdasszonya feltálalja az eledelt, aztán legelőször a családfő
megszegi a kenyeret s azt tovább adván a férfi nép a közöstálból
hozzálát az étkezéshez. Asszony ritkán ül az asztal mellé, kiki magának
szed egy tálkára s azt elfordulva a többitől mintegy észrevétlenül
akarja megélvezni. Legfelötlőbb étkezési módjuk: először a keményebb
tésztás vagy husféle eledeleket költik el s csak azután kerül a sor a
levesre, mit ők általán lé néven neveznek; innen azon enyelgő megjegyzés
a lakodalomról: „_olyan hires lakzija vót hogy a lé is hétfélyi vót
benne_.“
Legkedvesebb eledelök a hus, aztán a _ganca_, _bukta_ (mindkettő tészta
étek) végül a _mákos_ _ferentő_ (mely hasonlit a réteshez primitiv
kiadásban) s a _mákoscsik_ (mákos metélt). Mindezek lakomáknál,
keresztelőknél, stb. különösen szerepelnek s kivált a mákosferentő
lakodalomból el nem maradhat.
Testökre nézve mindkét nembeliek eléggé kifejlettek, a nők különösen
eredeti magyar s hóditó külsejüek. A leány tiszta, öltözete ragyogó,
kedveli a magossarku piros csizmát, rózsaszinkelméket, hajafürtébe isten
tudja mennyi cifra pántlikát befűz, nyakán _garályist_ (nyakék) ujjain
öt hat rézgyűrőt (gyűrű) visel, mikkel többnyire mátkája szokta
megajándékozni. Ha templomba megy, rézkapcsos imakönyvét százszorszép
kendőjébe hajtja s hóna alá helyezi, másik kezébe piros csizmáját fogja
s így ballag a távolabb eső filialis helyekről is mezitláb, s csak a
templomajtó előtt huzván fel csizmáját. Fiatal menyecske legfőbb
díszruhája a rókásmente. A nők többnyire fiatal korukban szoknak férjhez
menni, s a csinosságot, tisztaságot mindig, a szépséget pedig igen
sokáig megtartják. A férjezett nő még jó darabig le nem veti cifra
ruháit, s csak midőn a 35–40 évet betöltötte, ölt komolyabb barna szinü
öltözéket. Férjét felette becsüli, örömest tűri szitkait, gáncsait sőt
veréseit is, csak férje tul ne lépjen a házasság céljának korlátain.
A férfiak szinte eléggé kifejlettek szép külsejüek. Megtermettebb
szállasabb legénységet alig látni országszerte mint itt. Az öregek
általán vállig érő göndör hajat viselnek, bajusz, vagy barkó felette
ritkaság az egész vidéken, tiszta sima arcot szeretnek hordani. A
fiatalság öltözete kanász kalap, bőujju ing, pitykés veres mellény,
térdigérő bő gatya, cifra szűr, hosszu száru csizma. Kedvenc bokrétájuk
az árvalányhaj s az ugynevezett _szentkuti bokréta_. Melynek története
következő: május első reggelén a legény májfát állit a kedves ablaka
elé, a lány annál jobban örül mennél magasabb az oda állitott fa; mert a
fa nagysága többnyire a legény szerelmének fokozata, Pünköst napján
aztán – mikor országos bucsu zarándokol a Verebély helység mellett levő
szentkuti kolostorhoz – a szerelmespár is hűségesen lerándul, s itt a
leány mintegy viszonzásul a májfáért csinált virágból himzett bokrétát
vesz szeretőjének, melyet az jövő májusig, vagy ha addig éppen véghez
menne, lakodalmáig hord. Ha azonban az ifjunak komoly szándékai vannak
az éj leple alatt egyszer kétszer megjelenik a lányos háznál; később
bemutatja magát a szülőknek is, s ha ezek szivesen látják, kérőket indit
a házhoz, a kik ékes szavakban előadják kivánságukat, ha
meghallgattatnak nem sokára megtörténik a _kendőlakás_, mely nem áll
egyébből minthogy a szerelmesek kendőt cserélnek melybe diót vagy almát
kötöttek.
Ezentul jegyeseknek tekintetnek.
A lakodalmat szüret után tartják, meg. Az esketésre kitűzött nap előtt a
_nagynász_ összejárja a falut s a vendégeket behivja. Más nap a
_nagynász_ felkerekedvén összegyült népével, elbúcsúzik s zene
kisérettel utnak indul a menyasszony házafelé, itt megállnak a kapu
előtt s csupán a vőfély megy be egyedűl felszólitván a menyasszonyt az
indulásra, ki nyoszolyó asszonya s leányaival atyafiaitól kisértetve,
kimegy és a násznéphez csatlakozik, egyenesen a hitletételre menendő.
Mely meglevén atyai házához visszakisértetik; hol rövid reggelit kapván
a násznép visszatér a vőlegény házához, a menyasszony pedig odahaza
marad, mig nem hosszas kérések és ceremóniák után csakugyan elszállitják
a vőlegény lakására, hol az örömatya a kapunál várja menyét, s nem is
hinné az ember, mely édesded gyöngéd érzelmek előadásával jelenti örömét
s fogadja azt, kitől fia boldogulását, háza gyarapodását, szerencséjét
és fényét mint az Isten áldását várja; kézen fogva viszi be házába és
bemutatja nejének, fiainak s atyafiainak, s ez által be van igtatva
nemzetségébe s él a szülött jogaival holtaig, sőt férje halála után is
mig más házasságra nem lép.
Most bevégzett s tökéletes az öröm s lakják a lakodalmat, melyhez minden
hivatalos tehetsége szerint adakozott.
Ebéd alatt szolgál a vőfély, behordván az ételeket, mely alkalommal
minden ételt megdicsér többnyire cikornyás versekben.
Estebéd után a vőfély három szál gyertyát fogva balkeze ujjai közé a
menyasszonyt a komrába viszi, hol leveszi fejéről a pártát s által adja
a fektető vagy nyoszolyó asszonynak. A vőfély a pártát fokosára veszi és
árulgatja s ekkor mondja el vig szavakkal az ugynevezett fektető verset
melyet mindnyájan nagy figyelemmel hallgatnak.
Másnap reggel a kiadó háztól két asszony megy felkölteni a menyasszonyt,
ki már akkor valamely zugban ül; ezek a féketőt fejére kötvén, az uj
házasokat kalácscsal és mézes pálinkával megajándékozzák.
Ezalatt megérkezik a _hérész_ (a kiadó ház vendégei menyegzői
ajándokokkal) s kérdezik a nagynászt, hogy nem tévedt-é ide egy gyönyörű
aranybárányka? A nagynász igennel felel, de először kivánja tőlök jeleit
tudni, ekkor aztán előhoz egy öreg vagy görbe hátu egyént s kérdezi hogy
nem ez volna-é voltaképen kit keresnek? Azok ezt természetesen
visszaküldik állitván hogy az övék ép és szép volt, s midőn ezután a
valódit eléjök állitják mindnyájan kezet fognak vele s tehetségök
szerint megjutalmazzák.
Több helyen a lakzi egy hétig is el tart, mig nem ismét a kis hérész
következik, melyben az előbbihez csaknem hasonlók történnek.
Ennyit a lakadalomról.
Az öregek félre tevén a cifra öltözetet, többnyire egyszerű, kék
szegélyzetű szűrt, gyolcs vagy legalább jól kifehéritett vászon gúnyát s
télbe néhol szűrnadrágot is hordanak, mit ők _hunya_ néven neveznek.
Miveltségi álláspontjuk még sok kivánni valót hagy fen, a férfiak között
igen ritka a ki olvasni, még ritkább a ki irni tud. A nők legalább
tanulnak annyit, hogy saját könyvükből tudnak akadozva imádkozni.
Irodalomról, könyves miveltségről furcsa fogalommal birnak,
nyomtatványok alatt nem képzelnek mást mint politikai ujságot és
imádságos könyvet, a ki e hiedelmükből ki akarná vetkeztetni, bizony
falra hányná a borsót. Csak egy példát jegyzek ide! Egy izben mezei
munkát dolgoztatván, hogy a hosszu nap unalmát elűzhessem, könyveimhez
voltam kénytelen folyamodni. Este egy éltes palóc igy szólt hozzám:
„_bijony (bizony) az ur má’ (már) csakugyan a membe (menybe) mehet ha
mindennap ennyit imádkozik_.“
Még ma is közönséges rovással élnek kénytelenségből. Erre jegyzik
jövedelmeiket, kiadásaikat. Világitóul mécsest, vagy bikkfából hasgatott
s jól kiszáraztott ugynevezett _fáklyát_ használnak.
Politikai miveltségük legdicsérendőbb, az uri rendet becsülik, tanácsait
szivesen fogadják s ügyeiket készek a szerint irányozni. Általában egy
lelkes arisztokracia mellett soha sem engedik magukat alacsony eszközzé
silányitani; példa rá hogy az egész országban sehol sem történnek oly
barátságos tagositások mint a palócságon.
Ezelőtt kedvenc zenéjök a duda volt, de ez már nagyobb részt kiveszett,
s mai napság itt ott látni csak egy egy szomoru dudást pedig még ezelőtt
néhány évvel is ez mulattatá őket lakomájokban, ezen járta a
lakodalmasnép ugy a sebes kopogót, mint a szomoru verbunkot.
A férfiak kivált az éltesbek ritkán dalolnak, az ifjabbak is többnyire
csak áldomás közben, vagy ha mezei munkát dolgoznak magánosan. Ellenben
az asszonyszemélyek semmi cselekményt sem végeznek nóta nélkül. Felette
kedvelik a szomoru dalokat, dallamaik kevésbé változatosak, többnyire
vontatottak, de érzésben, hatásban felül mulhatlanok! Részemről mi sem
tud annyira meginditani mintha csendes, holdas éjszakán nehány palóc
lánykát hallok dalolni. Ime mily hasznot tenne a Kisfaluditársaság
nemzeti zenészetünknek, ha gondoskodnék a különböző lokalitások szerint
a dallamok hangjegyre tevéséről! Hogy zeneszerzőink kik többnyire
városon lakva, hallhatnának olykor olykor egy, kristály tiszta hangot a
nép ajkairól s istenesen neki feküdhetnének a népzenészet tanulmányának!
Bizonyára sok gyöngy vesz igy el a feledés tengerében. Aztán a
népköltészetben a dallam annyira össze van forrva a szöveggel, hogy
egymás nélkül nem is boncolandó. Egyik kiegésziti a másik hiányait,
eltakarja fogyatkozásait s mint férj és feleség csak együtt képeznek egy
testet és egy lelket. Máskép van a műzenészetnél; itt többnyire más
szerzi a szöveget, más a dallamot, s a szöveg csak nem mindig másodrendű
dolog. A népnél a dallam a szöveggel egyszerre jő, mint napból a
világosság és melegség, mint Jupiter agyából Minerva páncélosan
derekasan megteremve.
Ime, oda értem hogy a nyelvjárásról is elmondhatom mondandóimat!
Figyelmes fül közönségesen három =a=-t különböztethet meg. Első a
tiszta, második a hosszu vagy ékezett s harmadik a közép =a=, melyet az
=l= előtt =au=, =ó=, vagy =av=-nak is ejtenek ki p. u. eme versben
„A kanász az erdőben
A baltával játszik,
Ugy forgatja a baltát
Csak az éle látszik.“
A _baltát_ háromfélekép is mondják. Irjuk ide legalább egyfélekép:
A kanász az erdőbe’
A bautávó játszik,
Ugy forgatja a baútát
Csak az élyi látszik.
=E=-t négyet lehet megkülönböztetni. Van rövid =e=, hosszu =e= és rövid
=é=, hosszu =é=.
Kár hogy e hangokat betűk nemléte miatt nem lehet jelölni.
Az =i=-t gyakran felcserélik az =e=-vel és viszont, p. u. =csillag=
helyett =csellag=, =biró= helyett =béró=, =gyik= helyett =gyék=, =fejér=
helyett =fejir= stb.
Az =ó= néha =uó=-, néha =ou=-ra változik, p. u. =luó= (ló), =fokóu=
(fakó).
Az =u o=-ra változik bizonyos esetekben p. u. =uronk= urunk helyett.
Az =ü= némely szavaknál =i=-re, a minőséget kifejező mellékneveknél
=ő=-re változik p. u. =gyimőcs= (gyümölcs), =aranyfejő= (aranyfejű),
=éleshegyő= (éleshegyű) aztán =hegedő= (hegedű) =gyűrő= (gyűrű) helyett
stb.
A mássalhangzók közzűl:
A =d= az =i= előtt állandólag =gy=-re változik p. u. =diák=, =dió=,
=disznó=, =dicsekszik=, =dicsér= helyett lesz =gyiák=, =gyesznó= (itt az
=i e=-re változik) =gyicsekszik=, =gyicsér=.
A =g= néha =t=-re néha pedig a =gy g=-re változik p. u. =legédesebb=,
=legjobb= helyett, =letéldesebb=, =letjobb=, =gyenge= helyett =genge=.
A =meg= szóban a =g= betű ha igével van összetéve azon igének első
betűjévé válik melylyel egybe van ragadva p. u. =megveszem=, =megjárom=,
=meghuzom=: =mevveszem=, =mejjárom=, =mehhuzom=.
A =j= olykor =gy=-re keményedik p. u. =jer= helyett =gyer=, (innen a
palóc igy szólitja meg egymást: „=gyerjék má’ sógor=“ jőjjön már sógor
helyett. Ennek ellentéte az =ered= szó honnan igy is mondják egymásnak
„=eregygyék má’ bátya=“ stb) =jőjj= helyett =győjj=.
Az =l= gyakran =ly=-re lágyul p. u. =éle= (valaminek) igy ejtetik ki
=élyi=, néha =u=-ra p. u. =szalma= helyett lesz szauma. Szóvégéről
mindig, szóközépről pedig gyakran kihagyatik p. u. a =Szász Ferenc= cimű
dal 11–12. során e helyett:
Jól tudod hogy a halálért
Halált kell szenvedni.
Ez áll:
Jó’ tudod hogy a haláé
Halá’t kell szenvedni.
E szónak: =halál= még a többeséből is kihagyatik az utolsó =l= p. u. a
második mesében:
Jaj de szépen süt az hód az hódvilág,
Jaj de szépen masirolnak a halák.
(_halálok_ helyett).
Továbbá: =szál=, =száll=, =szél=, =tál=, =kanál=, =ól= helyett =szá=,
=szá=, =szé=, =tá=, =kaná=, =ó=-t hangoztatnak.
Az =n= az infinitivus végén mindég =ny= p. u. =menni=, =enni= helyett
=mennyi=, =ennyi=, e végzetet gyűjteményünkből szebb hangzás kedveért
jónak láttuk kihagyni.
Az =ny= hasonlit a francia orrhanghoz p. u. =szegény=, =legény=, igy
ejtetik: =szegén=, =legén=.
Az =r= a szók végén szinte gyakorta kihagyatik p. u. =má’ bá’=, =már=,
=bár= helyett.
A =t= az =i= előtt rendesen =ty=-re változik p. u. =tiz=, =titok=,
=tilalom= lesz =tyiz=, =tyitok=, =tyilalom=.
Nem hagyhatjuk itt érintetlen Toldy-nak azon állitását, miszerint a
palóc az igék határozott módú harmadik személyét alhangú szókban is =i=
raggal képzi. Ennek több évi tapasztalatból ellene kell szólanunk: a
palóc (legalább _Nógrád_, _Heves_, _Gömör_ s _Borsod_ összeszögellő
bércein) sehol sem conjugál: _adi_, _vági_, _dobi_ formára, hanem
kimondja kereken: _adja_, _vágja_, _dobja_; ugy beszél a zempléni,
abauji köznép, de világért sem a palóc.
Ennyit a dialektusról, a többi önként ki fog tűnni a figyelmes olvasó
előtt, mivel a költeményeket igyekeztünk nagyobbrészt eredeti kiejtésben
nyomda alá bocsátani. Mindent úgy írtam le a mint találtam, se el nem
vettem belőle, se ki nem toldozgattam egyiket a másikból. Sokan mondták,
hogy az olyan apró négy soros dalocskákat hagyjam ki gyüjteményemből. Én
nem fogadtam meg tanácsukat; mert ki tudja egy négy soros dalocskában is
nincs-é magva, embriója egy műegésznek, ha nem is egy _Kalevalának_, de
legalább egy csinos kerekded románcnak vagy balladának. Ime tekintélyes
gyüjtőnk Erdélyi János csak 8–10 sort adott _Déva vára építéséről_ s már
Kriza János és F. Szabó Sámuel urak gyönyörű balladákat fedeztek fel
róla. Végre egy négy soros dalocska is lehet mű egész!
Soraimat Erdélyi ime kenetes soraival rekesztem be: „Akár ki szerzette
igen szépek vannak a nép költemények közt; mert különben micsoda érdek
kötötte volna ugy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha
szeretettel vagyunk poroslevelekhez, söt egy lópatkóhoz is, mely a régi
apák idejéből való, nem arany volna e minden szó azon dalból, mely
őseink szivének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s
eltiprással fenyegeti a hagyományokat; azért annál ébrebben kell lenni
azoknak, kiket Isten adván beléjök lelkéből való lelket, a népek
szívének éltetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig
megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.“
Végezetre el nem mulaszthatom, hogy Erdélyi János urnak hálás
köszönetemet ne nyilvánítsam azon szíves sorokért, melyekkel jelen
gyüjteményt előfizetési ivemen, az olvasó közönség pártoló figyélmébe
ajánlotta. Ez a törekvésnek valódi irányadója, jutalma. Kívánom, tartson
meg ezentúl is jóemlékébe’, szíves indúlatába’.
Sárospatak. 1865.
=P. Gy.=
NÉPKÖLTEMÉNYEK.
1.
Szép piros Örzsébet.
Elattalak férhe’
Szép piros Örzsébet.
Szép fejír legényhe’,
Orczája oly fejir
Mint a fejir hattyú,
Még anná’ fejirebb
Mint a báránygyapjú.
Elmegyen Örzsébet
Cínteremkomrába,
Felőtözik czifrán
Ződ selyem ruhába.
Hányja a zsebibe
Számtalan pótráját,
Kerülyi, fordolja.
A szegények házát.
Szegények, szegények,
Isten szegényei!
Kérjétek az istent,
Hogy engem vegyen el!
Mikó’ hitre menek
Hideg borzongasson,
Mikó’ hitet mondok,
Szörnyen ki is fogjon!
Kocsisom, kocsisom,
Én első kocsisom!
Vágd meg azt a lovat
Hadd ugorjon hármat.
Kocsisom, kocsisom,
Én első kocsisom,
Adj egy pohár vizet!
Szörnyet halok szomjan.
– De nem vizet adok,
Ha piros bort adok.
– Mikulám, Mikulám,
Én német Mikulám,
Adj egy pohár vizet!
Szörnyet halok szomjan.
– De nem vizet adok,
Ha piros bort adok.
– Fiam, éldes fiam
Én német Mikulám
Mi menyasszonyt hoztá’
Hogy nem szó’ én hozzám?
Se kezit nem nyujtja,
Se szavat nem adja,
Lábát se mozdétja.
Menyem, édes menyem,
Szép piros Örzsébet,
Nem is ösmertelek,
Mégis szerettelek.
Sok szép vendégeim
Gyászba őtöztetted,
Fiamot, magamat
Mekkeserítetted!
2.
Szász Ferenc.
Én Nyirba indoltam,
Két kisasszonyt hor’tam,
Visszafelé gyövetelen
Egy zsidót megő’tem.
Megő’tem a zsidót
Tyizenkét forinté’,
Elvesztettem a lelkemet
Egy pogány zsidóé’.
– Szász Ferenc, a zsidót
Hogy merted megő’ni?
Jó’ tudod, hogy a halá’é’
Halá’t kell szenvedni?
De akkó’ Szász Ferenc
Nem tudja mit tegyen,
A megő’t zsidó legényé’
Katonának megyen.
Katona vagyok má’
Senkitő’ se félek,
A mit cselekettem
Mindent kibeszélek.
Akkó’ Szász Ferencrő’
Lehányták a mundért.
Kezit, lábát, nyakát
Keresztvasba tették.
Agygyig a béróná’
Vason várakozott
Míg az igaz törvény
Igazságot hozott.
Három szó’gabéró
Ugy végezte sorát,
Hogy az akasztófán
Szé’ fujja ruháját.
Három eladó lyány
Le akarta vágni,
Vice szó’gabéró
Nem akarta hagyni.
Verje meg az isten
Vice szó’gabérót!
Hogy jobban könyörőtt
Egy rosz pogány zsidót.
Ne sirass má’ engem
Többet éldes anyám!
A te sok szép átkod
Szállott má’ én reám.
Ne veress má’ engem
Többet az Istenvel!
Jaj keserves annak
Kit az isten mevver!
3.
A három árva.
A temető árokjába
Kiballagott három árva.
– Keljen kend fel éldes anyám,
Lerongyollott az én ruhám!
– Nem kelhetek éldes lyányom,
Szanaszét van minden csontom.
Van má’ nektek mostohátok,
A ki gondot visel rátok.
Mikó’ a fejetek féslyik,
Két orcátok pofonverik.
Mikó’ a levest beviszik,
Három árvát kikergetyik.
4.
Nagy Jancsi.
Ki hallotta annak hírit nem régen,
Hogy Nagy Jancsit agyon vágták Bikkvő’gyön?
Ugy levágta Barna Andris egyszerre,
Mingyá’ leboró’t a ház közepire.
Oda ugrott az ő kedves pajtása,
De má’ akkó’ nem segithetett rajta,
Ugy meffürdött maga piros véribe,
Mint mikó’ az anyja meffürösztötte.
Feötették a háromlovas kocsira,
Ugy vitték ki a hármas kis határra.
Mé’tóságos grófné azt nem engette,
Magáho’ Kis Terennére vitette.
A ki őtet kimosdatta a vérbő’
Ágygya meg a szentlélek az egekbő’!!
5.
Angyalom, angyalom,
Mi bajod érkezett?
Talán a vacsorád
Nem jó ézűn esett?
Itt van egy pohár bor
Igyá’ hát belőle!
Szomoró a szived –
Mevvidámol tőle.
Nem kell nekem borod,
Csak te magad igyá’!
Szüzliány koromba
Hogyha nem sajná’tá’.
Sajná’talak babám
Mikó’ mecscsaltalak –
De má’ most az isten
Viselje gondodat!
– Kertek alatt lakom
Keress meg galambom!
Csendes folyóviznek
Csak zúgását hallom.
Két ut van előttem –
Melyiken indoljak?
Kettő a szeretőm
Melyikhe’ fordoljak.
Az egyikhe’ menek –
A másik haragszik.
Igy hát az én szivem
Soha mennem[1] nyugszik.
6.
Jaj istenem, bó’dogtalan órába
Indó’tam ki Gyöngyösrő’ Pásztohára.
Zsidó legényt felvettem a kocsimra,
A szurdokba megő’tem bánatomra.
A hogy én a zsidó legényt megő’tem,
Aranyórát, magyar ruhát elvettem.
Aranyórát od’attam a rózsámnak,
Vele együtt a garisba csukattak.
Má’ Pásztohán kimeszeöték azt a fát,
Kire szegény katonát felakasztják.
Fujja a szé’ pamuk ingit, gatyáját,
Veri öszsze rézsarkantyus csizmáját.
Keresztény közt csak egy vót a pártfogóm,
Akit anyám én mellettem egyet szó’t,
Akit anyám én mellettem egyet szó’t:
Hogy akaszszák fel én mellém a zsidót.
Piros borvav, bárányhusvav é’tem én –
Az urakvav egy pohárbó’ ittam én.
Az urakvav ettem, ittam egy tá’bó’,
Mégis ki kellett mú’nom e világbó’.
7.
Darvas Kis Kelemen.
Táncó’nak, táncónak
A sári legények
A sári ivóba.
Köztök van, köztök van
Darvas Kis Kelemen.
Nem eszik, nem iszik,
Sem a táncba nem á’.
Elmentek, elmentek
A sári legények
Sári béróného’,
Sallai Katáho’:
– Jó napot, jó napot
Jó sári béróné,
Elgyöttőnk, elgyöttőnk
Sári béróného’,
Sallai Katáho’.
– Anyám, éldes anyám,
Gazdag éldes anyám,
Hozza be hát nekem
Azt a bályi ruhám!
Aranyfejő pártám,
Kis kamuka szoknyám,
Keskeny talpó csizmám!
– Elmentek, elmentek
A sári legények
A sári ivóba.
– Gyere hát táncó’ni
Sári béró lyánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek,
Darvas Kis Kelemen
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Másodszor is mondom
Gyere hát táncó’ni
Sári béró lyánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Még harmadszor mondom
Gyere táncba, gyere!
Sallai Szép Kata!
Csufot tetté’ rajtam,
Csufot teszek rajtad.
– Anyám, éldes anyám
Hozza be hát nekem
Azt a bályi ruhám!
A selyem kalapom,
A bársony kabátom,
A zsebit rakja meg
Aranyvav ezüstvev!
Gyere hát táncó’ni
Sári béró lyánya
Sallai szép Kata!
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha este mehhuzod
Regvő legyen végi.
Ha regvő mehhúzod
Este legyen végi!
– Ereszsz eö ereszsz eö
Darvas Kis Kelemen!
Aranyfejő pártám
A fejembe dagadt.
– Dehogy eresztelek,
Hétszer kérettelek –
Ha nekem nem adtak,
Másnak se adjanak!
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha regvő mehhuzod
Este legyen végi.
Ha este mehhuzod
Regvő legyen végi!
– Ereszsz eö ereszsz eö
Darvas Kis Kelemen!
Kis kamuka szoknyám
Derekamra dagadt.
– Dehogy eresztelek,
Hétszer kérettelek, –
Ha nekem nem adtak,
Másnak se, adjanak.
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha regvő mehhuzod,
Este legyen végi.
Ha este mehhuzod,
Regvő legyen végi.
– Ereszsz eö, ereszsz eö
Darvas Kis Kelemen!
Vékony talpó csizmám
Telyi alutt vérvev!
Dehogy eresztelek,
Hétszer kérettelek,
Ha nekem nem adtak,
Másnak se adjanak.
Muzsikás, muzsikás,
Tyizenkét muzsikás,
Ha regvő mehhuzod,
Este legyen végi.
Ha este mehhuzod
Regvő legyen végi.
– Ereszsz eö ereszsz eö,
Darvas Kis Kelemen!
Jaj má’ oda vagyok,
Mingyá’ szörnyűt halok.
Fogjatok meg engem
Jó lyány pajtásnéim!
Vigyetek eö engem
Sári béróného’
Az éldes anyámho’.
Nyis’ ki anyám, nyis’ ki
Leveles kapudot!
Vesd me’ nekem, vesd me’
A fekő ágyamot!
Keresd is ki nekem
A haló ruhámot.
– Anyám, éldes anyám,
Ugyan kinek húzzák
A hármas harangot?
– Fiam, éldes fiam
Darvas Kis Kelemen,
Sári béró lyánynak
Sallai Katának.
– Jó napot, jó napot
Jó sári béróné!
Elgyöttem még egyszer
Sári béróného’
Sallai Katáho’.[2]
8.
Fekete Miklós.
Véres a Fekete Miklós gatyája,
Véres lehet, mevverték a csárdába.
– Kilenc zsandár véres testem mevverte,
A tyizegyik a babámot ölelte.
– Béró uram, agyon isten jó napot!
– Agyon isten éldes fiam, mi bajod?
– Béró uram, nagy is az én esetem,
Kilenc zsandár véres testem mevverte!
– – – – –
Nem akarnék a babámtó’ mevvá’ni,
Az irigy is akár mit mond felőle,
A halá’ se választhat el ő tőle.
9.
Fehér Anna.
– Béró, béró, Horvát béró
Tá’ aranyat, tá’ ezüstöt,
Csak ereszd ki a bátyámat!
– Nem keö nekem Fehér Anna
Tá’ ezüstöd, tá’ aranyad…
Csak há’ velem egy éccaka!
– Bátyám, bátyám Fehér László
Azt mondotta itt a béró:
Hállyak vele egy éccaka,
Kiszabadolsz szép hajnalba.
– Hugom, hugom Fehér Anna,
Ne há’ vele egy éccaka!
Szüzességed elveszejted,
A bátyádot megöleted!
Nem haugatott Fehér Anna,
Csak vele há’t egy éccaka.
Nem auhatott Fehér Anna,
Nagy csörömpölésit hallya.
– Aludj szivem Fehér Anna!
A lovam viszik a kutra,
Annak csörög a zablája.
Nem auhatott Fehér Anna
Eüfut a temlec ablakra:
– Bátyám, bátyám Fehér László,
Aluszol-e vagy ébren vagy?
– Se nem auszok, se nem nyugszok,
Most is rólad gondolkozok.
Nem auhatott Fehér Anna
Megest[3] eüfut az ablakra:
– Bátyám bátyám, Fehér László,
É’sz-e mé’ vagy má’ mehhautá’?
Ezt felelyi egy szegény rab:
Ne itt keresd a bátyádot!
Zöld erdőbe, sík mezőbe,
Akasztófa tetejibe!
– Béró, béró, Horvát béró
Szüzességemet eüvetted,
A bátyámot megöletted.
Lovad lába botollyon ki,
Magad nyaka szakadjon ki,
Mosdóvized vérré vállyon,
Törő’köződ lángot hányjon.
10.
Sajó Pesta.
– Kocsmárosné heje huja hallja kend,
Nekem vacsorára halat süssön kend!
Nekem vacsorára halat süssön kend,
A mellé jó veresbort készijjen kend!
Kocsmárosné heje huja hallja kend,
Ausó, feüső[4] kapuját csukja be kend!
Szo’gállóját álléjja ki strázsára,
Kilenc zsandárt várhatja a bajára.
Szo’gállója beszalad nagy ijedve
– Amott látok kilenc zsandárt hogy gyön be.
Sajó Pesta nem vette ezt tréfára,
Felugratott kis pej lova hátára.
Felugratott kis pej lova hátára,
Beugratott sajóvő’gyi pusztára.
Lova lába beesett egy güdörbe,
Kilenc zsandár ott fogta meg fektyibe.
– Zsandár uram kérem a nagy istenre,
Tekintsenek a csillagos egekre!
De a zsandár nem haugatott szavára,
Arra szóra belelőtt a karjába.
Sajó Pesta azt kérgyi a zsandártó’
Mőre[5] szaladt kis pej lova magátó’?
– A kend lova elment maga bajára,
Hónap viszszük kendet Félegyházára.
– Kendet viszszük hónap Félegyházára,
Ott itéllyük fel az akasztófára.
– Megüzenem hát a feleségemnek
Jó gondját visellye gyermekeimnek.
– Engem visznek hónap Félegyházára,
Ott ité’nek fel az akasztófára!
– Jaj de szennyes a kend ingi-gatyája!
Beszennyeztem a bécsi kaszárnyába.
Mos’ ki babám gyócsingemet tyisztára,
Hónap visznek az agyitor házába.
Ha bemenek az agyitor házába,
Leborólok törvényszék asztalára.
Vast lábamon keservesen csörgetem,
Jaj de bánom ezt a szabad életem!
11.
Szépen legel a kisasszony gulyája,
A kisasszony maga sétá’ utánna.
Mé’ messzirő’ kajátja a gulyásnak:
Szivem gulyás, terídd le a subádat.
Kisasszonyka nem terítem a subám,
Mer’ behajtya éldes apád a gulyám.
Má’ te avval gulyás legény ne gondolj!
Kiváttya az éldes anyám ha mondom.
Éldes anyám vá’tsa ki a gulyáját!
Velem tőtötte el az éccakáját.
Lyányom, lyányom, lyányomnak se mondolak,
Ha én téged egy gulyásnak tartolak.
Nem bánom én éldes anyám, tagadj me’
Az én szivem a gulyásé’ hasad me’.
Kivágatom az erdőbe azt a fát,
Kire szegény gulyás legényt akasztják.
Fujja a szé’ haját, öt szé’ gatyáját,
Összeveri a sarkantyus csizmáját.
– – – – –
Ássák nekem a mélységes temetőt.
Sárga homok szíjja fejir testemet,
Szivem gulyás, sajná’sz-e te engemet?
12.
Elment az én uram
Idegeny országra.
Levelet iratott
Hogy mennyek utánna.
Nem menek utánna,
Gyászolok szobámba,
Délyig feketébe,
Délután fejirbe,
Estétő’ regvelyig
Rózsaszin selyembe.
13.
Udvarombó’ az aumafa.
Kilátszik.
Minden éjjel tyizenkétszer
Virágzik.
Az aumája piros auma,
Jószagó.
Érted vagyok éldes rózsám
Szomoró.
Befogott a szó’gabéró
Vétettem.
Vármegyére ne menj rózsám
Érettem.
Csak itt sirok, csak itt sirok
Utánnad.
Jaj istenem, de nehéz a
Búbánat!
14.
Ezt az erdőt Szegegyig mejjárom,
A rózsámnak párját nem tanálom.
Öszszejártam a kerek ég allyát,
Mé’[6] se láttam a rózsámnak párját.
15.
Késő este nem jó furollyázni,
Ablak alatt kopogósan járni.
Mőné[7] jobban kopogósan járok,
Anná’ jobban szeretnek a lyányok.
A patakot folyóviznek mongyák,
A rózsámot tőlem igen tyittyák.[8]
De hijjába tyittyák el én tőlem,
Hóttyig fáj értte nekem a szivem.
16.
Jaj istenem, mi annak az oka,
Ausó, feüső szomszédom mostoha?
Irigylyik a szabad életemet –
Jó az isten, messegit engemet.
17.
Házam előtt van egy topolyafa,
Rászállott a sárga rigó fija.
Hallod babám mit csacsog a rigó?
Katonának ir a szógabiró.
Temlecajtó rézveö van kiverve,
A két szögi ki is van meszeüve[9].
Köszönöm a nemes vármegyének:
Cifra kaszárnyát ad a legénynek!
Csak aszondják[10] ne tartsak szeretőt,
Megásta a német a temetőt.
Vagy az ágyu, vagy a vas gulyica,
Az jár nekem végemre valaha.
18.
Csipkés a szőllő levelyi,
Barna a szeretőm nevi,
Ha barna is, de nem cigány
Szeret az engem igazán.
Ez a város jaj de sáros,
Amott gyön a komiszáros.
Ha ott gyön is de nem német,
Szeret az engem mig élek.
Komiszáros fakó lova
Nem akad az országutra,
Mekkellene tanyítani:
Hogy kell a vármegyét járni.
19.
Míg én élek, feketébe járok,
Ha mehhalok, fejirbe sétálok.
A páfalyi[11] utcán végig járok –
Mig a szeretőmre nem tanálok.
20.
Uccu kis lyány de mennyőtté’[12],
Sunajdunajdánom!
De kár hogy férhe’ nem menté’
Sunajdunajdánom!
Mentem vóna, de nem vettek
Sunajdunajdánom!
Engem itthon felejtettek
Sunajdunajdánom!
21.
Esik eső cseperegve,
Kis pej lovam felnyergelve.
Czo fel éldes lovam betyár,
Rózsám kapujáná’ megá’![13]
Napkeletrő’ fúj a szellő,
Levél gyött a regementrő’.
Tudom háboró fog lenni,
Ha nekem is el kell menni.
Fényes kardom fel kell kötni,
A franciát le kell vágni.
Éldes anyám ne sirassá’
Azé’ hogy csecsvev tartottá’![14]
Én is elbirok egy kardot,
Mint más szegény legényt látok.
Éldes anyám, éldes anyám,
Keresd ki a fejir ruhám!
Mer’ most menek olyan utra,
Honnét többé ne vár’ vissza!
22.
Becskereken jártam,
Szépen lovagó’tam.
Kis pej lovamat elattam,
Árvaságra juttam.
Árva vagyok, árva,
Az isten is láttya.
Árvaságom nem sajnálom,
Csak a rózsám bánom.
23.
Má’ én többet kaszás legény
Nem leszek.
Katonának adott apám,
A leszek.
Kardot kötök ódalamra,
Nem kaszát.
Avvav fogom védelmezni
A hazát.
24.
Még aszondják a semsei lyányok:
Mire iszunk mi szegény betyárok.
Van még egy pár csikó a mezőbe,
Békóm kócscsa[15] itt van a zsebembe.
Kocsmárosné rom rom rom rom rom rom!
Jaj de fáj az én gyomrom rom rom rom.
Hozzon ide egy kis bort, hadd iszom!
Hadd ne fájjon az én gyomrom rom rom.
Kocsmárosné, arra kérem kendet
Mondja meg az én kis szeretőmnek:
Három napja m’óta itt mulatok.
M’óta itten búmban borozgatok.
25.
Éldes anyám, adjon isten jó estét,
Itt hozom a piros barna menyecskét.
De nem azé’ hoztam el, hogy szeressem,
Szegény vótam, gazdagságot kerestem.
26.
Mély a Dunának a szélyi,
De mé’ mélyebb a közepi.
Barna legény méregetyi,
Á’tal akar rajta menni.
Barna legény méregetyi
Átal akar rajta menni,
Átal akar rajta menni –
Csipkerózsát szakajtani.
Csipkerózsa ne virágozz!
Barna legény ne házasodj!
Genge[16] vagy a házasságra,
Ugy mégy el a másvilágra.
27.
Nem hiszed, hogy katona vagyok én.
Majd elhiszed ha masirolok én.
Rezes csákó vágja a fejemet,
Kék atilla szorétja mellyemet.
Kilenc fontos golyó ha eltaná’,
Asse[17] mondom vót-e éldes anyám.
28.
Ablakomba szállott a sas,
szavaimba ne válogass!
Vagyok még én olyan személy,
Mint a kié’[18] mevvetetté’[19].
Száraz a bokor a tetőn –
Haragszik rám a szeretőm.
Fekete sas, fejir üröm –
Bánat az nekem, nem öröm.
29.
Nem akarnék én itt soká
Mulatni.
Maga lyánya genge száját
Csókolni.
Régen vót má’ az az idő,
Ki elmút,
Kibe nekem maga lyánya
Kedves vót.
30.
A tyizmámnak[20] sem kérge, sem taupa[21],
Mind eünyüttem[22] az magyar táborba.
Majd elmenek a szombatyi bótba,
Ujat veszek, nem járok a roszba.
Nem taná’tam ott kedvemre valót
Szép csendesen behuztam az ajtót.
– Mihály gazda jó napot, jó munkát!
A számomra varrt-e rámás tyizmát?
Nincsen itten kennek való tyizma,
Uradalom számára van varrva.
Mégis varrok husz forinté’ egypárt
Ha megadja jó’ az ádomását.
Akkó’ vette magát gondolóra,
Betekintett a pézes zsacskóba.
Ha a pézem mind tyizmáé’ adom,
Hát a szeretőm mibő’ ruházom?
Inkább járjak én magam rongyosan,
Csak a rózsám járjon szép csinosan!
31.
Fekete bárány de barna.
Árva szegény, nincsen anyja.
Én is szegény árva vagyok;
Mer’ szeretőm né’kü’ vagyok.
Elúntam má’ honzád járni
Sáros patakon átjárni.
Hidat fogok csiná’tatni,
Azon fogok hozzád járni.
32.
Az istenmezei tóba
Fürgyik a fekete csóka.
Kiki repű’ a partjára,
Az én rózsám bánatjára.
Mindé’[23] tartottam szeretőt
Néha egyet, néha kettőt.
Most is van nekem egyecske
Piros barna kis menyecske.
33.
De sok erdőt, de sok fődet mejjártam,
De sok üres istállókra tanátam.
De sok lovat elloptam kantárostó’,
Jaj de távó’ vagyok éldes anyámtó’.
De szeretnék pántos tyizmát hordani!
De szeretnék barna kis lyányho’ járni.
Megölelni, mecscsókolni, ott hagyni,
A rózsámnak jó éccakát mondani.
34.
Három csillag ragyog ama nagy rét felé,
Három legény ballag a fonóház felé.
Mikó’ az odaér, má’ akkó’ mevvirad,
Genge szerelmönnek[24] hamar végi szakad.
Leteszi csuháját fekete ládámra,
Lehajtya bus fejit gombos nyoszolyámra.
Agygyá’ babám kendőt, agygyá fejir kendőt,
Takard el a szemem a sok irigy előtt!
Adok babám adok, akár tyizenkettőt.
Nem keö tyizenkettő, csak egy fejir kendő.
35.
Cifra szűröm szögre van akasztva.
Hosz’ ki[25] rózsám, akaszd a nyakamba!
Hoz’ ki, hoz’ ki, itt annak a helye,
Még az éjjev betakallak[26] vele.
36.
Eümenek, eümenek[27],
El is van vágyásom.
Homok Terennében
Nincsen maradásom.
Hulljatok levelek,
Rejtsetek el engem!
Mer’ má’ az én rózsám
Sirva keres engem.
37.
Amott megyen egy kis lyány,
Kossót[28] visz a hátán.
Utánna egy kapitány
Daru szőrő paripán.
Megá’, megá’ te kis lyány,
Adj egy ital vizet!
Pengőforint az ára,
Osztán megölellek.
Engem bijony nem ölelsz,
Nem vagyok én dáma.
Én vagyok az anyámnak
A letszebbik lyánya.
Utánnam a cimborám,
És hogyha melláttya,
Éldes anyám asszonynak
Könnyen bekiáttya.
38.
Éldes anyám feüneveüt[29] csendesen,
Sirathat ő engem keservesen.
Még akkó’ a bőcsőbe ringatott,
Mikó’ katonának beiratott.
39.
Garibalgyi Eger felé ballagott,
Előtaná’t egy hadnagyot, egy rabot.
Kérgyi tőlök Garibalgyi mi ujság?
– Nagy az adó, gyászba van Magyarország!
40.
Feügyött-e má’ az a csillag,
Ki a szegény rabra virad?
Feügyött, feügyött Novák felé,
Szegény legény feje felé,
Búsolok is, bánkodok is,
Mer’ idegen fődön vagyok.
Idegen főd határjába
Búsolok mint szegény árva.
41.
Barna kis lyány merítyi a vizet,
Akkor lelyi a szerelemhideg.
Barna kis lyány öncs’ ki a vizedet!
Elhagyatom rólad a hideget.
42.
Sárga répa, petrezselyem nem retek,
Má’ én többet barnát nem is szeretek.
Nem hogy csókot adnék két orcájára,
Még a szememet se vetem reája.
A Tyiszáig a Dunáig megégett,
Má’ Tarjánba’ vászon gatya nem kellett,
Patyolat van má’ ott minden szegénynek,
Az illyik a tarjáni legényeknek.
43.
Nyis’ ki babám nyis’ ki
Ablakod fiókját!
Mos’ ment erre Rózsa Sándor
Setét pej paripán.
Arany a kantárja,
Ezüst a zablája,
Én vagyok a régi rózsám
Elmaradott párja.
44.
Három csillag van az égen sorjába,
Három szeretőm van nekem Nógrádba.
Három köző’ bá’ csak egy tanákozna,
A ki nekem igaz szeretőm vóna!
45.
Két szem szivva[30] duráncai,
Tudná’-e rám kacsintani?
Kacsintsá’ rózsám a szemembe!
Hadd éledek fel örömembe.
Akkó’ zengett Buda vára
Mikó’ honvéd rohant rája.
Poros, rongyos, poros, rongyos a ruhája,
Mégis bátran, mégis bátran rohant rája.
46.
Lyányok, lyányok, rólam tanóllyatok!
Katona szeretőt ne tartsatok!
Lám az enyim piros kis katona,
Piros hajnal vetegetyi haza.
47.
Éldes anyám kiment a kis ker’be.
Feütekéntett[31] a csellagos égre.
Jaj istenem, megölöm magamot!
Katonának vitték a fiamot.
Éldes anyám ne ölje me’ magát!
Kérje meg a zsandárfőkapitányt,
Zsandárfőkapitány is asz’monta
Egyes fiu nem lehet katona.
48.
Ugyan rózsám fáj-e a te szived,
Hogy elvesztetted a szüzességed?
Szebb rózsát se taná’tam náladná’ –
Csunyábbat se a gyalázatodná’.
49.
Ha feüvetem szemeimet
A kék csellagos égre,
Ott látom a bús madárkát
Szá’ a hazám felére.
Szá’ le madár ha lehet,
Vidd el ezt a levelet!
Mondd meg az én éldesemnek:
Ne sirasson engemet!
De szeretnék, de szeretnék
A szép lyányvav háláni,
Sík mezőbe, ződ erdőbe
Vele együtt sétáni.
Fáj a szivem szivedre,
Genge fattyu létemre,
Lehajtanám bus fejemet
Selyemkendős mellyedre.
50.
Az én éldes apám háza
Tennap este borót gyászba.
Bá’ feüfordóna fenekvev!
Minek adott még engem ev.
51.
Gyere be gyere be
Záros kis komrámba!
Ölelj me’, csókolj me’
Szép legény módjára!
52.
Ritka kukorica szára.
Ritkán folyik fel a fára,
Nincsen az a tyitkos dolog
Kit rózsámnak ki nem mondok.
Fehér üröm, fekete nád,
Mindé’ szerettem a barnát;
Mer’ a barna genge karja,
Gengén ölel ha akarja.
53.
Cintányiron, cintányiron
Bogácsa[32].
Fáj a szivem, fáj a szivem
Magára!
Én rám bijony, én rám bijony
Ne fájjon.
Nem házasodok én mé’ me’
A nyáron.
54.
Szerettelek sok ideig,
Tyizenhárom esztendeig.
Ugy-e rózsám e szép idő?
Ilyen az igaz szerető.
55.
Őszi harmat, hideg eső,
Éldes nyájam fogy a mező.
Sem ablakom, sem kosárom,
Éldes nyájam mibe zárom?
Kerek erdő a kosárom,
Éldes nyájam bele zárom.
Bungyi kutyám a bujtárom,
Juhászbotom utyitársom.
Azt is tudom ha van károm,
Mer’ szomoró a bujtárom.
Azt is tudom ha nincs károm,
Mer’ mosolyog a bujtárom.
56.
Éldes anyám nevelési vagyok,
Ugy járok a hogy magam akarok.
Végig, végig, végig az utcában,
Magos sarku kordovány tyizmában.
57.
Nincsen olyan mint az egri madár,
A ki mindé’ a lebegőbe jár.
Ha lerepü’ fészket rak az ágra,
Oda jár a minden éccakára.
58.
Buda alatt szépen szóllott a banda,
Világosra gyászba borót a hangja.
Világoson ott raktuk le a fegyvert,
Mer’ Görgei ott adott el bennünket.
Má’ Görgei híres vezér elszaladt,
Szegény magyar arcra borót, ott maradt.
Sír az isten tehát önnön maga is,
Hogy a fődön nem marad egy magyar is.
A magyarnak nem lesz többet vezéri,
Mer’ elszökött az a hires Görgei.
Ne fé’ magyar! bízzá’ a jó istenbe!
Reménységed lesz a fényes egekbe.
59.
Hej búbánat, búbanat,
Nem vágok én több nádat.
Ha vágok is keveset,
Mer’ a keves kereset.
60.
Kikiricses rózsás pallag…
Az én rózsám arra ballag.
Nagyon mekkente a haját.
Bezsirozta gyócsingujját.
– Mos’ ki rózsám az ingujjom!
– Ki is mosom, bevasalom,
Genge testedre ráadom.
61.
Szépen megyen a gőzhajó a vizen,
Szépen legel a kis bárány a réten.
Szépen szó’ a fakó lovam csengője,
Elbucsózok tőled rózsám örökre.
62.
Kikötöm a fakó lovam tyilosba,
Betérek a madarasi csárdába.
Egy icce bort jó izően megiszok,
Barna hajó[33] galambomra gondolok.
Barna hajó szép Mariskám, éldesem,
Gondósz-e mé’ a betyárra szivesen?
Nem gondó’tam mikó’ meszszerettelek,
Hogy ily könnyen elfelejtlek tégedet.
Hadd vérzengjen szegény szivem, nem bánom,
Ugyis nyugtom csak a sirban tanálom.
63.
Az aragyi[34] fogház ki van festve,
Oda van a rózsám berekesztve.
Irok neki vigasztaló levelet,
Szabadíjja ki az isten ha lehet.
64.
A páfalyi régi száraz malom,
Levelet irt a kedves galambom.
Háromszor irta a levelyibe
Nem űsz többet rózsám az ölembe.
65.
Zúg az erdő, zúg a mező,
Vallyon ki zúgattya?
Talán bijony az én rózsám
A lovát ugrattya?
Az a kis lyány selyem ágyát
Magosra vetette,
Az a legény a kalapját
Rajta felejtette.
– Hoz’ ki rózsám kalapomat,
Hadd teszem fejembe!
Han[35] ne süssön sugárzó nap
Kacsintó szemembe!
66.
Tú’ a Tyiszán van egy állás,
Ottan esik jó kaszálás.
Jó kaszálás, buglyarakás,
Sok szép kis lyány mecscsókolás.
Csak az a szívemnek nehéz:
Három kis lyány buglyát tetéz.
Tetézd, tetézd, jó’ betetézd!
A szivemnek nem lesz nehéz.
67.
Ugat a szomszédasszony kutyája,
Haragszik rám a szeretőm anyja.
Mentű’ jobban haragíttya magát,
Anná’ jobban szeretem a fiát.
68.
Baglyasalyi halom alatt
Három legény zabot arat,
Zabot arat a lovának,
Szeretőt keres magának.
69.
Meffogadom isten előtt,
Terennei templom előtt,
Hogy nem tartok több szeretőt
Csak minden ujjomra kettőt.
70.
Csütőrtökön vittek Balázs[36] Gyarmatra,
Sétátattak urak szemi láttára.
Leűtettek a karszékre jajszóvav,
Göndör hajam le is vágták ollóvav.
Jaj istenem, katonának kell mennem!
A hazámot má’ mostan itt kell hagynom.
Elbucsózok én az éldes anyámtó’,
Utánna a többi atyámfiátó’.
Mondjátok me’ tik is magyar leányok,
Hol fekszenek a szép magyar huszárok?
Erdélybe e a szentesi városba?
Jaj istenem vezérelj engem oda!
Kossuth Lajos Magyarországon ment át,
El is vitte ő a magyar koronát.
Lajosnak van negyvenezer legénye,
Ötvenezer válogatott legénye.
Lajos annak maga a fővezéri,
Nem kell neki senki hamis beszédji.
71.
Megarattuk a nagy szörnyü táblát,
Meg is ittuk a jó á’domását.
Felakasztom a sallóm a szögre,
Nem aratok gyövő esztendőre.
72.
Két icce piros bort vettem,
Cseresznyefa alá tettem.
Nem ugy rózsám, fordoly hozzám,
Csókold me’ két piros orcám!
73.
Jaj de rövid a bakancsom szára,
Esik eső, elmerű’ a sárba.
Ugyan hun van az a magyar csizma,
Ki a sárba el nem merű’ soha?
74.
Fujdogá’ a szellő
Rimaszombat felő’.
Szomoró hírt hallok
Magam sorsa felő’.
Látom a temlecben
Huszonnégyen ülnek.
Mind a huszonnégyen
Rólam törvénykeznek.
A huszonötögyik
A taksámot irja.
Egy nagy hires dáma
Nevemet diktálja.
No te hires dáma,
Ne diktádd nevemet!
Kéllek az istenre
Hadd meg életemet!
Hallottad-e hírit
Világálomszögnek?
Annak az átkozott
Gyarmatyi börtönnek?
Abba fekszik, abba
Két idegeny legény –
Ott tőtyi[37] vígságát
Éhen, szomjan szegény.
75.