utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten túl egy
kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit megpihennek, egyet
tapsol két kezével, felfelé néz két szemével, fehérhajú öreg ember.
Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg le sötét
haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul _Hófehérke_, azt se tudja, mi
van vele.
– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd meg hát,
hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának vagyok én az
istenkéje, nyár havának ez a legény, az én fiam az istene. Megesett a
szívem rajtad s egy tapssal, egy imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy
szamócát adjon neked, kosárkádat megtölthessed.
Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:
– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.
Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két
szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen, hó
elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág mind
kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári szellő
lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a méhecskék,
csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske, szamóca piroslik
benne.
– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól a
lányhoz az istenke.
Munkához lát _Hófehérke_ s mind leszedi a szamócát, megtölti a
kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert felé, volt két
isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el, fű, fa, virág úgy
virult el s nyár helyébe megint tél lett, mindenfelé hó fehérlett.
– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint ránéz a
kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap szamócája.
Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét szükségében,
segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte, hó utána s viszi
haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.
Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a két
szemének.
– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?
– Valódinak valóságos, – bizonykodik _Hófehérke_ – szamócának is
szamóca.
– Hol találtad? Honnan hoztad?
– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.
– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.
– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt több.
– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked kéne a
többije, a legjava, az édese.
– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.
– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s odaszól a
bimbójának, szamócázó lánykájának:
– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss szamócát
szedegetni.
Kéri lánya, _Hófehérke_:
– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.
– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.
Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra, falun túl
a gyümölcsösbe.
Aggódik ám _Hófehérke_, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja megjöttüket;
jó késő már, csak nem jönnek.
Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a rétre,
térdig hóban gyümölcsösbe.
Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a nagy
hóban, hóba fagyva megfagyottan.
Papirsárkány eregető.
Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos egy kis
fickó, anyjának szót nem fogadó.
Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a
sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy eregesse
fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit, szálldogált, aztán
megint csak lecsapódott a földre.
– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem éri el a
tornyot.
Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig, amikor
jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához odacsapja.
Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis sárkány.
– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot ránt a
zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán rajtaragadt.
Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve telne
benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.
– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja az
indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja, fel a
fára, a csúcsára.
Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a legényke,
szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja fölfelé. Szegény
sárkány képe, karja, a dereka meg a lába össze-vissza cafatozva. S fa
tetején a sárkányka mintha nyögne, bosszankodna.
Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi tőle:
– Hát megint már mit műveltél?
– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz én a
végére jártam.
– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, – korholja
az anyácskája.
– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti magát a
makrancos.
– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény fejét
egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.
– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.
– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön hozzád éj
idején – szól aggódva édesanyja.
– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.
– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az éjjel
meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly hangon.
Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a sárkányt
bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a romlott sárkány
helyett vegyen neki egy másikat, egy még szebbet.
– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?
[Illustration: Papirsárkány eregető.]
– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.
Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja a
fiának.
Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott. Lefekvéskor
elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az járt az eszében,
hogy másnapra virradatra megint sárkányt eregethet. Feje mellett az új
sárkány, úgy aludt el a legényke.
Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy csoszognak a
feje mellett, beszélnek az ágya mellett.
– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.
– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint nyitná a
két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett sárkány, ott
előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő, villámszóró két nagy
szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját, felé szegzi éles karmát,
hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal kiált rája:
– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat
szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy bűnödet,
leharapom a fejedet.
S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.
– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s kiáltana, de
nincs hangja; menekülne, de nincs lába.
Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába és
ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste
szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,
vérbeborul szeme-arca s rátapos a sárkányára, két lábával rúgja, zúzza.
S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát, ijedező
kiáltását:
– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!
Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú amint
szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön, megrugdosva,
széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új sárkánya.
Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul halvány
arca s röstelkedve szólal szava:
– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.
Urasima, a halászlegény.
Élt egyszer egy jószívű halászlegény, _Urasima_ volt a neve. Mindennap
kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy
halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt,
hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről,
amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak
sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy
mért csapnak olyan nagy lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a
kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az
állatkát és rászól a gyerekekre:
– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és
dobjátok vissza a vízbe!
Még a gyerekeknek állt feljebb.
– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik
vissza.
Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:
– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.
Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a
vásárjuk.
Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól
hozzá:
– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt
pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz
magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.
Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli
otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a
legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és
ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.
Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett
a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig
bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.
Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint,
sehol senki, semmi.
– Tán álmodtam, – gondolja magában.
Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha
elkiáltaná magát valaki, hogy:
– _Urasima_, hé, _Urasima!_
Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget
ki a vízből.
– _Urasima_, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek
tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a
nagy jóságodat.
– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az
egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a
megszabadulásodat.
– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az
életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová.
– Hová? – kérdi _Urasima_.
– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a teknősbéka.
– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig
egész nap a tengeren őgyelgek.
– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak
rá a hátamra.
Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az
úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy
ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy
odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg
szolgaféle ember.
– Üdvözlégy, _Urasima_, – mind azt kiáltja oda neki.
Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy
csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon
ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi
magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?
_Ottohime_ állt előtte, a tenger istenasszonya.
Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak
hebegni is alig tudott valamicskét.
– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a
minap, – szólalt meg _Ottohime_ – hála neked érte, te jó halászlegény.
Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.
– Szégyellem magam, – feleli _Urasima_ – hogy ennyire megtisztelsz.
Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat.
Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már
tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után
tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a
legény, hogy mit nézzen meg előbb.
Kézenfogja _Ottohime_, az istenasszony és teremből terembe, sorba
mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és
támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.
Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát,
még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.
Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és
úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni.
Odabátorkodik _Ottohime_ elé és búcsút akar tőle venni. Hiába
marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása,
az otthonára vágyakodik.
– Már látom, – mondja végül _Ottohime_ – hogy nagy az elvágyakozásod.
Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék
nélkül azonban nem engedlek el.
Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.
– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki _Ottohime_ – de valahogy ki ne merd
nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni,
állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda
érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.
Fogja _Urasima_ a ládikót, elbúcsúzik _Ottohimé_től meg az embereitől és
készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül
a hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz,
ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a
legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.
– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha
másunnan jöttek volna ide.
Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és
fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít
az uccán egy embert és azt mondja neki:
– Én _Urasima_ vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a rokonaimmal?
Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:
– Ne tréfálkozz, pajtás. _Urasimá_ról hallottam ugyan egyetmást, de rég
volt az, mikor ő még élt.
– Már pedig én vagyok _Urasima_, – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz
gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok
visszatérőben.
Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint
elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise
ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már,
hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz;
jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.
Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy
vajjon mi lehet benne. Hiába _Ottohime_ intelme, biz ő kinyitja, úgy
sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy
szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? Semmi egyéb, csak bíboros
gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában
tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan
ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.
Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy
fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és
amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához
nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a
falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. _Ottohime_
jut eszébe, hátha visszatérne hozzá.
– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó
szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.
Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.
Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, _Urasima_ volt a
neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott
mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha
egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje,
hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse.
Kőfejtő és hegyiszellem.
Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi kenyerét,
hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből. Hazacipelte és
kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg egyébféléket faragtak
ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete, de a kevéssel is beérte.
Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer történt,
hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos dolgaikban még
segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az emlékét.
Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a városba és
amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez, hát csak elállt
a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép egy házat látott,
milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az ágy benne. Búsan tért
vissza a hegyek közé s fáradozik, munkálkodik, közbe-közbe keservesen
sóhajtozik.
– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék, akárkivel nem
cserélnék.
Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak megszólal
valami a levegőben és azt mondja neki:
– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.
Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang lehallatszott. Nem
lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a csákányát meg a kalapácsát és
hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet a munkája után. Be nagyot nézett,
amint haza megérkezett. Kunyhó helyett palotája, milyen szép volt minden
rajta, piros selyem a párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és
egy-két nap meg egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy
élt volna.
Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött volt a
nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett kimenni.
Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy világban. Egy
_sogun_ haladt épp el a kíséretével. Szolgahad meg lovascsapat volt egy
gyaloghintó körül, a hintóban a _sogun_ ült, legyezővel legyezgették,
hogy a meleg megkímélje. Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.
Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a nagy
díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:
– Hej, ha én is _sogun_ lennék, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel
legyeznének, napsugártól kímélnének.
Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény felé:
– Teljesedjék a kérésed, _sogun_ váljék tebelőled.
Egy-kettőre _sogun_ lett a kőfejtőből. Volt nagy földje, nagy birtoka,
hozzávaló palotája. Szolgahad meg lovascsapat volt a rendes kísérője s
akkor szállt a hintajába, amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel
legyezgették, napsugár hogy ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve
a sorsával.
Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép lenne még
jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő nap és ahova
sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta, megérezte, hogy
mint barnul naptól az arca, felkiáltott nagymérgesen:
– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.
Megint megszólal a hegyiszellem:
– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.
Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait, hogy
földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára égett
mindenki, ha _sogun_, ha napszámos.
Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a sorsával. Felhő
bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és izzadó embereket. A
nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta, hűvös szellők
lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.
Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy ilyen
foltos felhő, sugarait mind felfogja.
– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas lennék
is én.
Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a hegyiszellem:
– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled.
Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.
Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a föld
zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág pompázóban.
Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt küldött le a
földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben zuhogott le. Patak,
folyó mind megdagadt, gát meg töltés összeomlott, rétet, mezőt
elárasztott. Hullám borul a földekre s magával ragad mindent, ami csak
útjába kerül.
Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő
áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a
szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott fel
a kőfejtőből lett felhő:
– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az akarnék lenni.
Hegyiszellem szava hallszik:
– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.
Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón sütött
a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a helyéből.
Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és amikor
lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog egy csákányt s
olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba, hogy darabban
hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.
– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A kőfejtő a
csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember lennék s én
vagdosnám a sziklákat.
Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint térül,
amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ vághat.
Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két karjával
vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában megnyugodott, hegyiszellem
se szól többé. Azzá lett, mi régebben volt, követ fejtő munkáslegény.
A hold és a denevérek.
Hegyek ormán fényesedik, _Ujholdacska_ megszületik. Lent a földön,
dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély
barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje, szárnya
sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas
madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.
_Holdacska_ elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a
fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a
nyomukba.
Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,
kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek
éledeznek, álmaikból ébredeznek.
– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik
szürkeszárnyú.
– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik
sötétképű.
_Holdacska_ már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között
el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.
– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová
késtek? Mindj itthagylak benneteket.
– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te
soványságod, éhenkórász sápadtságod?
_Sarlócska_ elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva
előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől
félő ellenfélnek:
– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot
növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök,
míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom
ócsárold csak.
Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.
– Az _Ujhold_ csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig
mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre
kerekítsen.
– Vagy ki tudja, – mondja a _Hold_.
– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a
denevér.
– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a
_Holdacska_.
– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke
gúnyolódva.
– Nem addig a! – szól az _Ujhold_ makacskodva. – Ha valóra válik a szóm,
lesztek-e hű jobbágyaim?
Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.
– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.
– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a
_Hold_ az ég felé, hóval fedett hegyek megé.
Arra sétált _Esthajnalka_, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok
denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:
– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.
– Miért? – kérdik megütődve.
– Nem _Ujholddal_ beszéltetek?
– Annak tettünk ígéretet.
– _Holdnak_ lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk _Esthajnalka_.
Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.
Másnap este lesve-lesték, hogy _Sarlócskát_ megnézhessék; ám egy felleg
nagysietve _Ujholdacskát_ el-befedte.
– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja
büszkén egy denevér.
– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy
másik ostobácska.