alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra
gömbölyödik.
– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép
kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger
partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.
Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold
jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.
Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul
kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának
sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott
szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.
Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy
gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst
színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben
ezüstösen hullámoznak.
– _Nippon_ország napos kertje, – szól az egyik denevérke.
– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.
– _Napistenke_ jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít
fényessége.
– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van
a nap kelése, hajnalbeli ébredése.
S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a
hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre,
csodás égi fényességre, hangját hallják _Holdacskának_, minapesti
_Sarlócskának_:
– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi
vétketekért?
Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a
holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.
A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a
_Sarlócskát_, harmadnapos _Ujholdacskát_.
– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az
_Ujholdacska_, harmadnapos kis _Sarlócska_. Én vagyok ám a vesszőcske,
én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom
s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim,
denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?
Szigorú lett a _Hold_ képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék
megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a
saruikat, meghajolnak, leborulnak, _Holdistennek_ meghódolnak.
Jamagata ajándéka.
Nagy fösvény volt _Jamagata_. Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta
pénzecskéjét.
Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt, hogy meg
kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott volt neki.
Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az ajándékféle, hogy
olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt, meg a sok boltot, majd
hogy ki nem nézte a szemét.
Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a sok
portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab
virágvázát.
– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknak való.
Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve, úgy
kérdezi az árát.
– Annak az ára száz _jen_ lenne, hogyha egy darabban lenne, – feleli a
boltos.
– _Szen_-pénzt sem ér összetörve, – feleli rá _Jamagata_.
– Nem ér biz az még egy _szen_t se, – mondja a becsületes boltos – vidd
el, ha kell cserépféle.
Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy örömmel
viszi haza, jó lesz másnak ajándékba.
Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:
– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?
– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.
– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az asszony
feddő hangon.
– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá az ura
szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A
többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.
Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja, papirosba
csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen vele, amit
akar.
Kezében a csomócskával, úgy indul _Jamagata_ a barátjához. Benyit hozzá,
megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így szól hozzá tompa
hangon:
– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát
porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám _riksám_ból kiszálltomban,
hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza összetörve, most itt állok
szégyenszemre.
– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az ember és
átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a bennelevőjét.
Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy
nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.
Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön
belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.
Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény volt
_Jamagata_.
Félfülecske, féllábacska.
Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek, kunyhók,
bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó alatt volt.
Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe az
egyiknek, _Fehérké_nek, tarkás színe a másiknak, _Tarkácská_nak.
Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen nyúl apóka
ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja, fületövét
megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:
– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.
Kis _Fehérke_ egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:
– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.
Kis _Tarkácska_ kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:
– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.
– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok szép
nyugodtan fészketekben, vackotokban. Hozok nektek édességet, szem nem
látta csemegéket.
Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre csak nem
talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne egyet. Erdőt lát a
közelében s amint jár-kél sűrűjében, meg-megrezzen tapsi füle, zörren
egyet a közelbe. Nagy félénken hátra sandít s im, egy vadász céloz rája,
ó, de szörnyű a puskája.
A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad nyúl
apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás, földön
fetreng a nyúl pajtás.
Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól nagy
féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen a
fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat megrémülnek.
– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.
– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen mintha
fájna.
– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.
Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a helyén a
balfüle.
– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény fülem
mától fogva mindennek csak felét hallja.
Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a nyúl
komához, erdőbeli pajtásához.
– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? – kérdezi a
komájától.
– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, – siránkoznak a
nyuszikák.
– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg szaglászott,
keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a félfülét, elvesztette
a balfülét.
– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.
– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, – nyög-nyöszörög nyúl
apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig hóból kikaparnád.
Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.
– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.
– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a _Tarkácska_.
– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, – reménykedik a
félfülű.
Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár el egy
kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.
– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad a nyúl
mellé, búban-bajban társa mellé.
– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.
– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel a
szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,
levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.
– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.
– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény lábam
mától fogva útjának csak felét bírja.
– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.
– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.
– Ketten vagyunk _Tarkácská_val, – szól _Fehérke_ nyájas arccal. –
Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat megkeresünk.
Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba, rengetegbe.
Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek nekilátnak,
közbe-közbe danolgatnak:
Nagy havacska, kis havacska
Fület-lábat betakarja,
Nyúl apóé félfülecske,
Kócsagé a féllábacska.
Nagy ásócska, kis ásócska
Nyúl félfülét ásogatja,
Nagy lapátka, kis lapátka
Kócsag lábát lapátolja.
Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a nyomára. Épp
javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint egy ág egyet
roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl fordul, perdül,
egy-kettőre kézrekerül.
– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, – örvendez
a puskás vadász s örömében rizsbort iszik, táncot lejt és így nótázik:
Nagy puskácska, kis puskácska
Lábát-fülét lepuskázta,
Két nyúlacskát puska nélkül
Fogtam őket fegyver nélkül.
Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra
ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába. Vizsgálódnak
jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg nyúl fülecskéje,
fehér kócsag lábacskája.
Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a két tapsi,
hogy a vadász jobbszem vaksi.
– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert szemével
csak balról lát, – súgja _Tarka_, a nagyobbik.
– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te lekapod a nyúl
fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis _Tarkácska_.
– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.
Kapja magát a kis _Fehér_, egy ugrással a falhoz ér s lekapja a
félfülecskét, _Tarkácska_ meg a kócsagét. Aztán jobbra kanyarodnak s a
házból kiiramodnak.
Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod jobbra,
kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig szalad, míg
megszédül s összeroskad.
Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a
kócsagnak, fület meg a nyúl apónak. Öröm veri fel a házat, elpárolog a
búbánat, mert két füllel többet hallhat tapsifüles nyúlapóka, mert két
lábbal többet járhat fehértollú kócsagocska.
Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:
Nagy butácska, kis butácska,
Félszemére vak vadászka,
Fület, lábat lepuskázott,
Nyúlacskákat elhibázott.
Víz tündére Sellő-lányka.
Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem
nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a
horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak.
Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.
Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége
meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.
– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény
ijedezve, horgát meg-megemelgetve.
– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy
óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje
kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan
egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne,
törzsöke meg halé lenne.
– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi
sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.
– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat
lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében.
Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is
veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.
– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász
sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.
Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá
emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.
– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna
helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én
horgocskámra kerülhettél.
Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám
hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá
sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével mintha sírna
félszemmel meg mosolyogna.
Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre,
szürkületre, halasvedre hallal tele.
Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra,
készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.
Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép
rajta szemlesütve egy leányka.
– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.
– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat
elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk
nagy irgalmára.
S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme
pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves
szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.
– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz
friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.
Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.
– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal
gondját, én tudom ám annak módját.
– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess meg.
– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.
Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke
s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba
kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal
falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer
hogy nyalogatja.
– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így
ehetnék, sok máséval nem cserélnék.
– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.
– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.
– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt se tudom. Engedd, hogy itt
maradhassak, ételedért szolgálhassak.
– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy
se élek, nem élet a legényélet.
Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:
– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy
hetenként sós vízben megfürödhetnék.
– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a
válasszal.
– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a
sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne
árts a nézéseddel.
Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit
csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol
jársz és ahol megállsz.
Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az
új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig
evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az motoszkált a fejében.
Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben
lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.
Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se
urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg
lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.
Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és
benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az
fürdik a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle,
egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.
Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.
– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a
fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért
zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.
Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön
ismét, meg-megtörli szeme könnyét.
Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély
bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két
karjába.
– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?
Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.
– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva,
sóhajtozva.
– Mért más világ? Mért nem ez itt?
– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a
származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy
lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek,
szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a
sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél,
meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.
S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.
Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe,
amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé
lenne.
Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes
szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s
szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt
fiatalnak.
Holló úszik, liba kúszik.
Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt mit, hát
lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a fészekben,
csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek nyujtogatja.
Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.
– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és javában
szapulgatják hollóékat a háztetőn.
– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit rágnak, –
szól az egyik, a nagyobbik.
– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, – prédájukat
idehozzák s előttünk felfalatozzák.
– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a
legkisebbik.
Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a másét
ócsárolják, a magukét nagyra tartják.
Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak. Hollófiók
gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom férget,
öregéknek eleséget.
– Meleg van még, majd csak később, – szólanak a hollószülők, de
hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.
Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:
– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.
– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.
Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a
sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.
– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a tónak hűs
vizében, egymást mossák, mosogatják.
Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,
fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.
– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön még
asszonyostul.
– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, – fortyan
fel egy másik liba.
– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s nyujtogatja
nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.
– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, – sziszegéssel,
hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat észreveszik,
szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a szám majd megsúgja
nektek, hogy és mit kell majd tennetek.
Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a bölcs
beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.
Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,
pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a
három legravaszabbja; mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy készsége.
– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák, örvendünk a
szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg, úgy-e lelkem?
– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem akartunk
megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén leülhessünk, csak hogy
épp megfürödhessünk.
– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb; jertek velem
s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.
– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem a
mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.
Szól a liba:
– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik balra,
fogózzatok a szárnyamba.
Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek a mély
vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat libbent
három liba s neki a két hollócskának, két kis hollószárnyacskának.
– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót ide-oda
rántogatják.
– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a többi s a
két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg egyszerre
eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében elpusztulnak.
Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó falatkát,
öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s háztetőre amint
leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból visszatértét. Jobbra-balra
szétnézdegél, minden neszre figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó
felől fel-felhangzik libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:
– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta fejét
fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.
Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a tó
partja felé, szülei bús sorsa felé.
– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó partján a víz
mellett, két kis holttest egymás mellett.
Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái odagyűlnek
s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a fészkükbe
visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett elföldelik.
– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza a kis
árva.
– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a kis
cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre, ostobákra; fogjuk
el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.
A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.
Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak partján egy
nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a hollócskák; a
ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek. Összenéz a harminc holló s
elkezdi a szavát szóló:
– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz kiapadóban,
tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz, ahány liba, mind
odavesz.
Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a hollókhoz,
a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy igaz-e, ami
hallszik.
– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három ludak fára
kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy rémültükben,
jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a libákén eszük
túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát danolgatnak:
– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de furcsa
a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.
Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé
gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról, az
ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk elcsavarodik.
Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai
napig, szólás-mondás divatozik:
– Holló úszik, liba kúszik.
Kacskaringós folyondárka.
_Kúszók_ között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a
_dinnye_-féle, henyél az _ugorka_-féle; _tök_ indája nyujtózkodik,
szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az _úri-tök_, settenkednék a
_lopó-tök_; _dinnyécské_nek az indája, csavarkodik _ugorkára_.
Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet
kertek, szántók peremére.
Egymagában a _folyóka_, vékony szárú _folyondárka_, ül a réten
hajladozvást, _kúszócskák_kal kacérkodvást.