ha szakad.
Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot
kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:
– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.
Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol
össze.
– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.
– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az
idősebbik.
Elbúsúlja magát a kis _sogun-fiú_, odaballag a tenger mellé, leül és
keserveseket sóhajtgat.
Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a
legénytől:
– Mért sírsz-rísz oly keservesen, _sogun_ ivadéka?
Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát
és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.
Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt
valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és
amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:
– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik
rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a
formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne
meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy _Kasszia_fát fogsz ott
megpillantani, alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.
– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és
addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit
aztán ő fogja eligazítani.
Szószerint cselekedett meg mindent a _sogun-fi_ és ahogy odaérkezett
ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a _Kasszia_fa mellé,
felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.
_Gyöngyiké_nek hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak
ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most
jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras
lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt;
szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.
Észrevette a _sogun-fi_ a lányokat és vizet kér tőlök.
Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis
aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A
_sogun-fi_ épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő
lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A
lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele
és _Gyöngyiké_nek nyujtják oda.
Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis
drágakő belőle.
– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.
– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az
arca, akár a nap sugara; még az atyádénál is különb a szépsége. Vizet
kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy
kövecskét ejtett a kupába.
Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a
legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a
_sogun-fi_ra. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta
neki:
– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a _Kasszia_fáról nézdegél
lefelé.
Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt.
Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga.
Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá
vendégének.
Leszáll a _sogun-fi_ és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy
széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem
kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és
úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az
lett, hogy a felesége lett _Gyöngyike_. Ugy éltek, mint hal a vízben,
még annál is különbül.
Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a
harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy
elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.
Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja
másnap az apjának, a tengerek urának:
– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az
éjszaka történt először, hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram.
Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?
Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a
lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a
_sogun-fi_, hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire
haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.
Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a
tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon
a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.
– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.
Azt feleli a sok hal:
– Egy _saj_-halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a
torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy
mi akadt a torkába.
Odahozzák a _saj_-halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába,
hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a
_sogun_-ivadéknak.
– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha
mindenképpen haza akarsz nézni.
Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az
apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja
neki:
– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt
látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni,
akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, akkor te meg a
völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a
domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára,
neked pedig hasznodra.
– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor
csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe
és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a
víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz
neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott
megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd,
amit mondtam.
Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok krokodílust.
– A földre akar a _sogun-fi_ menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a
leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?
Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a
parancsolójának:
– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.
– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha
majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a _sogun-fi_t.
Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap
meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a
legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte.
Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.
Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy
viselkedett a bátyjával, ahogy a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a
bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment
a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz
intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké
volt.
Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak
gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a
fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a
dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy
az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.
Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy
ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és
csak úgy vergődik a hullámok közt.
A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé
tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.
Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az
öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója.
Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva _Gyöngyike_
is eljött, ura örömére, vigasztalására.
Csalafinta rókakölyke.
Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a
rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok
irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel.
A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus
egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.
Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök
is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg.
Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a
vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől. Azt se tudták szegények, hogy
mitévők legyenek és hol keressék a harapnivalójukat.
Megszólal egy éhes reggelen a borz:
– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd halottnak
tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol. Hátadra kapsz,
becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd csak csurran értem. A
pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha meglesz az ennivaló,
visszasietsz vele az erdőbe. Én majd megtalálom a módját és úgy elinalok
a városból, hogy még a hült helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok
addig az ennivalókhoz, míg meg nem jövök. Különben velem gyűlik meg a
bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor, akkor meg te
színleled a halottat és én adok túl rajtad.
Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik egyszer. A
borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár egy igazi halott.
– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a lyukból, míg
vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod, hogy milyen pompás
ennivalónk lesz ma.
Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.
Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé. Megragadja a
borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára és megy be vele a
városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár garast kapott érte.
Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, _tofu_-rizst vásárol, egy
kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán vissza az erdőbe,
erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és besiet a rókalyukba,
hogy megnézze a kicsinykéjét.
Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad az
anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna
affélét. De talán nem is látott még.
– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza magával, hogy
bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá, addig csak
tűrtőztesd magad.
Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.
– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – hogy nem nyúltatok hozzá az
ételhez. Kissé sokáig tartott, míg megugorhattam a városból. Az az
ember, akinek eladtál volt, a feleségét is odahozta, hogy megmutasson
neki és hogy eldicsekedjék, hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet
is kérhettél volna értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor
aztán magamra maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy
porzott utánam az út.
Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok mindenféle étel.
Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb falat mégis a borzé volt,
ő nyúlt először utána és utolsónak is ő hagyta abba.
Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek belőle
valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak éh-koppra se maradt
semmi.
– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te kerülsz
vásárra.
Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a vállára
kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt csinál vele.
Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának meg
mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben mesterkedik a
ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az ember fülébe és azt
mondja neki:
– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az eszeden
és meg ne ugorjék az udvarodból.
– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós botot és
olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten kiadta a páráját.
A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak jó falat, szalad vissza
az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka nem sok, annyit se adott a
kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt az anyja után, hogy rimánkodott
egy kis ételmaradékért.
Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is jött a
kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden
búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég erős, de
csalafintának eléggé az volt már.
Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna, odamegy
egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja neki:
– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te leszel
az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a nyertes. Ha
pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a győztes.
– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak túljár
annak a cseppségnek az eszén.
– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a játékot. Majd
meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz majd belőlem, hogy
szemed-szád is eláll tőle.
– No csak rajta, – biztatja a borz.
Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy onnan
vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem rókácskának
marad meg, csalafinta huncutkának.
Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek átjárni-kelni.
Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok _szamuráj_, sok
gyalogszolga, középütt meg egy _norimono_ (gyaloghintó), benne meg
csillogó-villogó ruhájában a _dájmió_. Kapóra jött a kis rókának a
dolog.
A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik a
rókácska.
Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a _norimono_t, a
_norimono_ban a csillogó-villogó _dájmió_t, egyet villan a szeme, hogy
megtalálta a rókácskát. Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban,
gondolja magában.
– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.
És csak úgy szalad a _dájmió_ kocsija felé.
– Fogjátok meg, – kiált egyet a _dájmió_ – a a fejét csapjátok le nekem.
Rohan egy _szamuráj_ a kardjával és olyat csap rá a borzra, hogy a porba
hullott le a feje.
A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az eszébe,
meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte keservesen.
Tíz szen-pénz a halszag ára.
Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se
senkije a nagy világon.
Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne.
Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való
pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha
szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az
a jóféle halszag.
– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és
vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a
halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.
Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.
Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét
hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset
nyelt hozzá kintről.
Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a
halasgazda.
– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja
a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával
tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort
kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.
Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s
egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen
szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:
– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz _szen_-pénz
az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.
Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két
percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy
ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz _szen_-pénzt,
egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá
ráadásnak:
– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is
megnézheted, színét be is zsebelheted.
Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz _szen_-pénzzel.
A csodaforrás.
Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja volt a
mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett. Domboldalon volt az
erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit döntögetni. Sokat dolgozott,
sokat fáradozott, mégis csak szegénynek maradt szegény feje. Alighogy
jutott valami az öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a
legénynek a szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete,
egy halála, azt is nekik szánta.
Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis beérte vele.
Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy megörült, csakhogy
a fia kedvét ne rontsa.
Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott a
rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb sok
semminek.
– Hacsak egy kis _szake_-borom lenne, – szokta volt mondogatni – hogy
felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg teától.
Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a sok
munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is kóstolgatták.
Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.
Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna, csak
meglenne a láttatja.
– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan szedjem elő
azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az öreg szülém és
amikor úgy megszolgálna az egészségének.
Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat, egyszerre
csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre tett-vett, itt
döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát. Pedig ime, hogy
hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a hang után indul, és
mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban bugyog, annál erősebben
csobog.
Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a kristály;
színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl és tenyerével
merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el nem dűl nagy
ámultában. Forrás vize _szake_-ital, testüdítő, felfrissítő.
Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek
csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és úgy
örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint belőle az
öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol az italt nézi;
be nagy az öröme, hát a boldogsága.
Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is, megkínálják borral
és elmondják neki a csodaital titkát. Házról-házra szalad a jó hír és
ahány embere a falunak, mind az öregékhez siet; amíg tart az italban,
minddel kóstoltatják. De im, hogy kiürült a kobak, hát csak
beleszagolgatnak és nagyokat néznek egymásra.
Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, hogy friss erővel lásson a
munkához. Kobakot is visz magával, kissé nagyobbacskát, hogy meglegyen
majd estére a nagy öröm. Odaér az erdőbe és amint közelében a forrásnak,
hát uramfia, ott sürgölődik egy pár falubéli. Kinek veder a kezében,
kinek korsó, kinek meg kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a
forrásból.
Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a
harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az
eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és
bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és
külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy
kissé.
Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne kelljen
őelőtte restelkedniök.
Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor elmosolyogja
magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már egymás előtt. El is
nevette magát valamennyi.
– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg egy
ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk visszafelé.
– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk az
ital.
Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó, be jó
lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak mereszti a
szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy harmadikat is
hörpint.
– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más. Csúffá
tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó, – kiáltja –
annak lássuk el a dolgát. Ő találta ki a forrást, fürösszük hát meg
benne.
Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan tartotta őket
szemmel.
Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel éltek volna,
sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak belé. Víz volt
biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt _szake_. Lógott is az
orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy szó nem sok, annyit se szóltak
egymáshoz, de még azt is lassan mondták.
Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.
– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most ébredtem
valóra. Álom lett hát volna az egész?
Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog előtte.
– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját, telemeríti
és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb _szake_-ital,
akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás, ahányszor csak merített
belőle.
_Szake_-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett, mindenki más vizet
látott, nem _szake_t, de vizet ivott.
Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a _mikádó_ is meghallotta egy
nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval megjutalmazza, hogy apját,
anyját úgy gondozta.
Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind elmegy
a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben boldogulni.
Téli hónap szamócája.
Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két szép
lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak _Hófehérke_, a másiknak,
kisebbiknek _Rózsabimbó_ volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is
bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye.
_Rózsabimbó_ talpig selyemruhácskában páváskodott, _Hófehérke_ durva
daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a nagyobb,
alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát ő végzett el,
_Hófehérke_; egész nap csak lustálkodott a bimbócska s a nénjét sem
szenvedhette.
Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve jártak
benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a konyhában
sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik jó melegben
bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel _Rózsabimbó_ az
anyjának:
– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.
– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a konyhából
bekiáltja.
Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be _Hófehérke_.
– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.
– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána, teljék be
a kívánsága.
Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:
– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a szamóca.
Mérgesen rivall rá anyja:
– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj ki a
mezőre, szamócát hozz, értetted-e?
Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a rétre,
térdig érő hóesésbe. _Hófehérke_ megy-mendegél, hideg hó a térdéig ér és
amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik, egyszerre csak nagy hirtelen,
ott terem egy öregecske. Vállig lóg le hosszú haja, hófehér a nagy
szakálla; néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.
– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek én egy
helyre, szamócás kis kertecskébe.