Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a _Fal_ és
megtörik rajta a hatalmam.
Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig.
Eloldalog a _Szél_től és oda igyekszik a _Fal_hoz.
– Na te _Fal_, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb
legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.
– Aligha – feleli a _Fal_, – a _Szél_lel még meg tudok ugyan bírkózni;
de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.
– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.
– Ki lenne más – feleli a _Fal_, – mint a _Patkány_.
– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a
patkány.
– Tik bizony – feleli a _Fal_, – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor
csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.
Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon
mondja:
– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a
dolgot.
Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az
anyjuk:
– Na hát, mit szólt a legény, a _Hold_ öcsénk.
– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a
többinél is.
– Mégis csak a _Patkány_ a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a
lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.
Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat.
Vak hátán világtalan.
Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek
_Kidahacs_, a másiknak meg _Jadzsirobé_ volt a neve. Uton-útfélen egyre
csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját,
ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették
emberfiát.
Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a
hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem
lehetett átkelni rajta.
Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két
vak embert, _Inojczit_ és _Szarojczit_. Tanakodtak ők is, mert megtudták
a híd dolgát.
– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e
valahogy lábolni?
– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen
átgázolhatni rajta.
Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.
– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik vak.
– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a
másik vak beszélne.
Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz
egyet, de nem nagyon mélyet.
– Hallod-e, _Szarojczi?_ – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a
helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind
a ketten ázzunk át.
– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít,
az cipeli át a másikát.
– Jó, hát fogadjunk – mondja _Inojczi_.
Az lett a játék vége, hogy _Szarojczi_ vesztett és tartja is a hátát,
hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.
Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát _Jadzsirobé_, felpattan a
vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is
noszogatta a vakot. _Szarojczi_ persze azt hitte, hogy _Inojczi_ van a
hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:
– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – _Szarojczi_ már
túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.
– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál
vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása
felé.
_Inojczi_ is kifogy a türelméből és dühösen válaszol vissza:
– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.
Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.
Csak úgy toporzékolt odaát _Inojczi_.
– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon cipeltelek át? Nem
visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád
férkőzhessek.
Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol
_Inojczi_, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő
szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.
Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát _Kidahacs_, felpattan a vak
hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. _Szarojczi_ persze megint
azt hitte, hogy _Inojczi_ van ismét a hátán.
Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik,
hogy hogyan üvöltöz feléje _Inojczi_.
– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem
járatni? Kerülj csak a kezem közzé.
Elképedve áll meg _Szanojczi_, épp térdig voltak a vízben. A pajtása
hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény
feje, hogy mi van vele.
– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet
gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig
fordul be a vízbe.
Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant _Kidahacs_.
– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak
_Jadzsibét_, _Jadzsibét_ ordítoz.
– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje _Jadzsibé_ és készül a vízbe,
hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.
Megneszelte _Inojczi_ a szándékát és azt mondja a mellette levőnek:
– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, mint a másik. Neked a szemed
jó, nekem meg a lábam erős.
Azzal veszi _Jadzsibét_ a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a
közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is,
hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán odaigyekszik a pajtásához, a másik
vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.
Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni.
Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.
– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban.
Az ezerlábú szörnyeteg.
Élt egyszer egy vitéz dalia, _Hideszato_ volt a neve. Nagy volt a
híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a
_mikádó_ ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.
Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire.
Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd
csak akad valami csete-patéféle.
Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt
a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már
rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót
pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen
lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.
Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám _Hideszato_, a
_nipponi_ levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép
nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak
azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a
dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.
– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – mondja neki a törpe. –
Régóta várom már a jöttödet.
– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.
– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki
nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy
ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről
pillantott meg.
– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi _Hideszato_ a kígyóból lett törpétől.
– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. Ott a
hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje
már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.
Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd
ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.
Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő
kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy
kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,
érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a
sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a
törpét, meg a várva-várt vendégét.
Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az
a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy
eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat
dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi
inas, ki merre látott, arrafelé futott.
Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és
mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.
– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében
úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.
Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon
néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a
hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán
ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle,
mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító mécses.
Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek.
Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy
nekilásson a dolgának.
Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember sem
tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a
szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose
tévedt még a céljával.
Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős
közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha
ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a
szele.
Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap
a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A
harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és
úgy röpíti rá a szörnyetegre. Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján
ütődött ki a hegye.
Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még
hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.
Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt
se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt,
hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován
széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok,
mind az ő kastélyából került elő.
Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna
belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy
tiszteletükre.
Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a
vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.
Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé
került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.
Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi
köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott
ki belőle.
Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.
Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a
zsákból.
Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak
ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind
őhozzá folyamodott.
_Hideszato_ bátorsága, abból fakadt az áldása.
Világító János-bogár.
Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált
mellette. _Világító_nak hítták a templomot, mert a János-bogarak
istenkéje, az tanyázott volt benne.
Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol
az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki
_szake_-borral áldozott, ki _szen_-pénzzel és világítót kaptak érte,
csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak
az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.
Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár
mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni
csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a
módját. Odasereglettek a szent templomba, _Világító_ csarnokába és sorra
járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.
Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova
tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a
bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:
– Jó reggelt, szent bonc apóka.
– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.
– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a
napunk.
– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.
– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.
– Hoztál rizsbort, hoztál _szen_-pénzt? – kérdezi a kapzsi szent bonc.
– _Szake_-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.
– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a potrohod.
Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját,
megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a
potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.
Jön egy másik János-bogár.
– Bonc apó, de villoghatnék…
– Mit áldozol istenkédnek?
– Tíz _szen_-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt áldozom.
– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.
Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.
Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt _szen_-pénzzel; hoznak
rizsbort mérőt hetet, hoznak _szen_-pénzt tizenhetet, acélkován egy
csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva
kél, villogva jár.
Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora
nincsen, se _szen_-pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott
álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a
sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak
a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette
a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe
belébotlik.
– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban
vigyázhatnál.
– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen
fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.
– Mért nem mentél a templomba?
– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se _szake_-borom, világítót
nem kaphatok.
– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én
húsz _szen_-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a
potrohom.
– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy
csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.
– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót
csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz
jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.
– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.
Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:
– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd
lépkedjek.
Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,
sziklafokon.
– Itt egy árok, ugorjuk át.
– Itt egy ember, repüljük át.
– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.
– Jaj, be korhadt a karfája.
Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a
tóba.
– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska
lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.
Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a
híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is
elhagyta.
Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához
tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton.
Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem
láthatott, mert a potroha nem világított.
Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy
bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt,
már-már fulladozott szegényke.
– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a
tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja,
ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre
ébredezik.
Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint
veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.
Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe
bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,
szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében,
s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a
bogárka, így esett a dolog rajta.
Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.
Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme
rebben.
– Be szégyellem, be restellem.
Testemésztő kígyófűve.
Nagyétű volt _Josivara_. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet,
élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.
Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy
még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton,
egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el
és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire
dagadt meg tőle.
Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha
keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz,
lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a
kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok
közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy
elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a
kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a
bokrok közt.
_Josivara_ csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet,
mióta a világ.
– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem
magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér
gombócokat, ínyes-ízes falatokat.
Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele
visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:
– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk,
falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.
– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök,
pukkadásig ám mérkőzzünk.
Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen _dangó_t, olyan
_dangó_t, rizzsel bélelt _kibidangó_t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és
úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna.
Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett
tartania.
– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint
hozzákezdhetünk.
Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.
Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa
valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja.
Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal
bírja.
Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra
hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a
pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát
majd odalett a nagy rémülettől.
Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt
meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová
csak odanézett, mindenütt a _dangó_-gombóc.
Az esett meg a szegénnyel, _Josivara_ bendőjével, hogy a fűnek szörnyű
mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak
való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti,
elsorvasztja.
A boszorkánypók.
Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom
templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg
boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg
többé a napot.
Mindig akadt egy-két _szamuráj_, meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de
aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora
nem.
Egy szép napon megint megjelenik egy _szamuráj_, hogy ha addig él is,
bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.
Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az
okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:
– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok
egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.
Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az
oltár elé, ahol a _Buddha_ képe volt kifaragva és leguggol a földre, a
poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem
hallott.
Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy szörnyeteg pattan
eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták
volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és
elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy _hitokuszáj_: embert
érzek.
Meg se moccant a _szamuráj_, úgy ült a helyén, mintha odacövekelték
volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az
imént.
Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg
előtte. _Szemiszen_ (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik
rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az
ilyesmi. Gondolta is a _szamuráj_, hogy a fele se tréfa ennek a
játéknak.
Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a
_szamurájra_ és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.
– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami
boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a
templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és
énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen
szól ez a _szemiszen?_ Megpróbálkozhatnál vele te is.
És már nyujtja is a muzsikáját a _szamuráj_nak, hogy vegye a kezébe és
játsszék egyet rajta.
Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még
pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.
Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló
lett abból a _szemiszen_ből, és olyan förtelmes egy pók abból a
boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne van
a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.
Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele
a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló
pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy
moccanni se tudott benne.
A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és
egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.
Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba
és ott találják a _szamurájt_, még mindig vergődik a hálóban. Csak
üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.
Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a
templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan
irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból,
hogy mind hátratántorodnak tőle.
Csak a _szamuráj_ nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a
pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.
Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még
erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.
Tengert apaszt, tengert dagaszt.
Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató _sogun-fi_ (királyfi)
és a vadászgató _sogun-fi_. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy
el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a
horgára.
A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy
hullajtotta a sok vadat.
Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:
– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én
meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet,
meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.
Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart
róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta
neki:
– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.
Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de
egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is
odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.
Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a
halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.
[Illustration: Tengert apaszt, tengert dagaszt.]
– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a tengerbe.