elmond a falubélieknek.
– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek
el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt
mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu
elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa
megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára
és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és
azt mondja az alvilág embereinek:
– _Buddha_ áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a
szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel,
teknősbékává lettem és a _Biva_ tavába merültem le. Ámde pórul jártam,
mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem
könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az
irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.
Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a
kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban
voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a
szemem; szinte lemosolygott róla a jóság. Két szolga hozta őt is és épp
kötözgették a kezét.
– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a
leányzó és azt feleli nagy búsan:
– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy
bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most
itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.
Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én legénykémnek:
– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár
ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő
neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.
Azt felelte rá a legényke:
– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda.
Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg
nálunk.
Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes
szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor
visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult
jobbra, én meg balra.
Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a
községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy
megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?
Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és
rátalált a házra is, ahol azok az előkelő emberek laktak. Benyit
hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a
szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt
halott.
– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett
meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.
Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre.
Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte
elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a
hálálkodásból.
– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg
benne, te adtad vissza az életemet.
A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen
álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és
egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt
velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint
vissza.
Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel,
meg jó egészséggel.
Tenger alatt járó asszony.
A mennyei nagy országba, _Csin_nek csodás világába került _Nippon_
virágszála, a _dájmió_ leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját,
szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat
tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt
hazája oltárának.
Otthon volt már _Csin_országban, ura márvány otthonában s addig járta a
templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.
Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt
hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis
írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik
benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé
visszanézett.
Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra,
_Nippon_nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz
az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.
Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az
idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak
úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál
sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot
túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak
elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik.
Boldogan köt ki a _csin_-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén
zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos
golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden
zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.
[Illustration: Tenger alatt járó asszony.]
– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt
hajtogatja.
Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas
_dájmió_nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje.
Megkérdezik a _bonc_okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:
– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a
kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld
rengett-dörgött, előjött a habok közül s _Buddha_ arcát elorozta.
– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk
minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava _dájmió_nak.
Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken,
mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a
mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a
nagy kincset, kap érte másféle kincset.
Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel
jön mind vissza.
– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép
nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.
Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:
– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok
férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.
Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger
dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent
golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.
– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a _dájmió_.
– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte
cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha
meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony
felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré
megnövesszétek, _szamuráj_nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt
se bánom, hogyha mindjárt belehalok.
Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a _dájmió_ igaz hittel:
– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.
Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt
mondja a többi halásznak:
– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel
egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.
Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja,
a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély
vízbe.
Nézi a _dájmió_, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy
megered szemök könnye.
Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a
szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre
ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.
– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd
a féltett kincs is.
Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint
jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a
kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a
szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút
ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás,
minden kapu, minden ajtó.
– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs
utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz
legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít
rajtam.
Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán
fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára,
de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a
menekvőnek.
– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák
vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.
Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud,
vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal
rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.
– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet
gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót,
kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.
Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek,
riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja
az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek,
féltökben megtántorodnak.
Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel,
riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi
az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.
Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre
közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger
tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s
egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak
rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén
vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.
Összefutnak az emberek, _dájmió_nak hírt izennek; szegény asszonyt
gondozgatják, véres testét mosogatják.
Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző
sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző
sebén, benn a golyó azt kirántja, _dájmió_nak odanyujtja.
Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló
hangja, azt suttogja kékes ajka:
– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy
vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.
A medúza és a majom.
A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy
nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.
Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a
szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a
beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király,
egyre betegebb a királyasszony.
Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a királynak:
– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a feleséged.
– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az orvosság?
– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.
– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én dolgom.
– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót
a javas.
– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.
– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.
– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én
jobbágyaim pedig mind vízben laknak.
Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a tennivaló.
– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza,
ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő
már egyszer-egyszer.
– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.
Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.
– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.
– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a király.
– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.
– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.
Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:
– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy
foghassak én majmot?
– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal,
meg szép szóval.
– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a medúza.
– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger alatti palotánkról, meg
egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a
király.
– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.
– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.
– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.
Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a
csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon,
míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy
majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot,
hogy be szépen süt ma a nap.
Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.
– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a
majom.
– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg
medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra
mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.
Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti
majd rajta.
– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a
környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a
tenger fenekét láttad-e már?
– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.
– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál
semmit.
– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.
– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri
benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át
szedegetheted és mégse fogy el soha.
Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza szavait.
– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem
jönnél velem hazáig?
– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az úszáshoz.
– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és
azon is hozlak vissza.
Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy
tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a
medúza a majomtól:
– Van-e neked májad?
– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az lenni.
– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.
Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:
– Mért kérdezel oly furcsákat?
– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.
Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.
– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom.
Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a
szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi
beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.
Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak
a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a
furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:
– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.
– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor
medúza.
– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor
három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is
otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.
– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.
– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű
majom.
Most ijedt csak meg igazán a medúza.
– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.
– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.
– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk
el onnan a májat.
– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és
ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.
Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik,
már ott is kuksol a fáján.
– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy
hiába fárasztottalak.
– Ott a máj? – kérdi a medúza.
– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se
te, se a királynétok.
– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt
hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el
innen? A királyunknak van rá szüksége.
– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam,
akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit
sem.
– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a medúza.
– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a majom.
Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig
várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják
és viszik egyenesen a király elé.
– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.
Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy megtörtént
vele.
– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te
lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el
innen, hogy a színét se lássam.
Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét,
orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a
palotából és be a tenger hullámaiba.
Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly
nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves
életét.
Az újhold és a fellegek.
Ünnepet ül _Nippon_ népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis
istenlányka, harmadnapos _Ujholdacska_, kiül az ég peremére, fű, fa,
virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi
harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.
Istenifjú _Esőfelhő_ arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti
sarlókarcsú _Ujholdacskát_, halavány a mosolygását. Azon töri kócos
fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az
embereket.
Odafut a pajtásához, istenifjú _Szélfelhőhöz_, nyájas szóval
köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.
– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a _szélfelhő_. – Bizonyára sok
a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e,
pajtás?
– Esőért is imádkoznak, – feleli az _esőfelhő_, – de meg az istenifjú
_Menydörgő_ is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát
te, pajtás, miben fáradsz?
– Vihar napja közelgőben, – feleli a _szélfelhő_.
– Arra még ráérsz, – mondja az _esőfelhő_, – nekem mára van rád
szükségem.
– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a _szélfelhő_.
– Az, – feleli az _esőfelhő_, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra
készülődik.
– Az ám, – mondja a _szélfelhő_, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent
nagy dínomdánom.
– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az _esőfelhő_, – mi ketten is,
nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.
– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a _szélfelhő_.
– Nézz a földre, – szól az _esőfelhő_ bosszankodva; – gombát szednek,
főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére,
_Ujholdacska_ ünnepére.
– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.
– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi
is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye,
földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.
– _Holdacskának_ meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.
Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre
leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy
hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre;
holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.
Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis
asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal,
főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben.
Ünnepére _Holdacská_nak, áldozásul mosolyának.
– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a _szélistenfi_.
– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel _esőistenfi_.
– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a
tálaknak, tálon ínyes falatoknak.
– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.
Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.
– Én kezdem meg, – mondja a _szél_.
– Hát csak fújjad, – szól az _eső_.
– Rajtam a sor, – mond az eső.
– Hát csak csurgasd, – mondja a _szél_.
Lent a földön az emberek, amint a _Holdacskát_ lesik s derengését
ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt.
Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat,
tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a
szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.
Istenifjú _Esőfelhő_ esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a _Szélfelhő_
szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat
megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen
ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,
ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.
Im, feldereng a _Hold_ képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca
mosolygása, nyitó lótusz virágzása.
Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind
kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,
asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt
gesztenyékkel.
Áldoznak a _Holdacskának_, harmadnapos sarlócskának.
Patkány-lakzi.
Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép,
okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok
közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind
elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.
– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a
világon.
– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.
– A _Nap_ meg a _Hold_, – feleli az ura.
– Adjuk hát a _Nap_hoz, – mondja az asszony.
– Az a baj a _Nap_nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő
világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.
– Adjuk hát a _Hold_hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a
fénye és enyhe a világossága.
– Igazad van, – mondja az ura, – a _Hold_nak fogom felkínálni.
Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a _Hold_hoz.
– Adj Isten, – köszönti a _Hold_at, – valami mondanivalóm volna, ha
meghallgatnád.
– Szívesen, – feleli a _Hold_ – add elő a mondanivalódat.
– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a
lányomat?
– A lányodat? – ütődik meg a _Hold_. – Mért nem adod egy fajtádbelihez,
egy patkányhoz.
– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok
mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a
világon.
– Értem, – feleli a _Hold_; – csakhogy van én nálamnál még különb legény
is.
– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.
– Hát a _Felleg_, – feleli a _Hold_. – Mert amikor a legjavában
derengek, egyszerre csak előterem a _Felleg_ és egy-kettőre úgy eltakar,
hogy minden elsötétül körülöttem.
Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a _Holdat_ és odasiet a
_Felleg_hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:
– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a
lányomat.
– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a _Felleg_.
– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.
– A _Szél_ – mondja a _Felleg_, – mert ha az elkezd fújni, úgy
elkotródom előle, mintha kergetnének.
Siet a patkány a _Szél_hez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja
oda a lányát.