gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi állatféléknek.
A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy megfutamította egyszer, őt a
tigrist, egy kutyácska, hogy sose került többé elő. Amilyen hirtelen
volt a megjelenése, oly hirtelenné vált az eltünése is.
Golyvát kapott a két öreg.
Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se
volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt.
Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz
ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint
estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.
Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél,
balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy
odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta
magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.
Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy
elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig
is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza való sikongások,
meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az
oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna.
Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban
szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje.
[Illustration: Golyvát kapott a két öreg.]
Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett
vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott
volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg
iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk,
olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre
csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti
magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.
Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal
kínálgatják.
– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak
benneteket.
– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz,
hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha
jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.
Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a
szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe
jönni.
– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj,
elvesszük holnapig a golyvádat.
Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se
golyva a nyakán, se kísértet a közelében.
Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet
dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a
golyvájának.
Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza
ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy
eltünt az ura golyvája.
Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva esetjét is.
Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg
ember golyvájáról.
Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy
golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a
természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a
golyvájától.
Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja
magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba,
hogy meglesse a kísérteteket.
Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a
táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte
magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti
magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse
tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.
– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az
öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,
megtarthatod magadnak.
Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet
fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig
csak a hült helyök maradt.
Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva.
Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör
a nevethetnékemje.
Falu csúfjává lett az irígy öreg.
Hökköm törpe.
Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük
megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy
nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya.
Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek
gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam.
Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett
segíteni. _Hökköm törpe_ lett a neve, egész falu nevetsége.
Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis
törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj
be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a
szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha
megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.
– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, –
mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.
– Minek az neked? – kérdik a szülei.
– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám,
– feleli _Hökköm törpe_.
Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a
készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a
tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig
evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy
városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy
szétnézzen benne.
Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.
– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.
– A _mikádó_ főembere lakik benne, a _szajso_, – felelik neki és
ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.
Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak
tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.
Épp a közelben volt a _szajso_ és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja
az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer
megszólal a a törpe, még egyszer széttekint a _szajso_ és amint
lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.
– Te szóltál az imént? – kérdi a _szajso_.
– Tulajdon magam, – feleli a törpe.
– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.
– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli
_Hökkömke_. – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére
vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de
azért bírom a munkát.
Gondolkozóba esik a _szajso_ és kis idő vártatva így szól:
– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled valahogy.
Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el
tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban
a _szajso_ leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni
ment, akár ha a templomba.
Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben
vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy
megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.
– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az
ördöggel.
Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.
Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.
– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét
és tűstül mindenestül lenyeli.
Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett térni.
– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal
fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy
kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.
– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem
ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.
– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.
– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét
talál rágni.
E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat
tüsszent az ördög, hogy a kis _Hökköm_ úgy repült kifelé az orrából,
mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy
eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.
Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott
ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a
templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a _szajso_
lánya és mondja nagy örvendve a törpének:
– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent
cselekszünk majd meg vele.
Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.
– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak _ucsideno-kodzucsi_
a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer
megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.
– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.
– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak
mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a
kívánságod?
– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek,
mint más emberfia.
– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,
egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:
– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.
Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a
törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire
egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy
volt _Hökköm törpe_ boldogsága.
A _mikádó_ is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába
és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a _mikádóhoz_
leventének, és amilyen kicsike volt _Hökköm_ korában, olyan nagy lett a
híre, meg a neve.
Rizsbor-vásár.
Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek neve
_Gombe_, a másiknak pedig _Szanszke_. Elindul egy nap az egyik, kettő
közt az ügyesebbik, beállít a másikához, ihatnékos pajtásához.
– _Uvenó_ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban. Láttad-e már
sudár fáját, fájának a virágzását?
_Szanszke_ pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott s kedve
szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.
– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? – kérdezi a
pajtásától.
– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit. Poharanként
árulgatjuk, tíz _szen_ pénzért osztogatjuk, – felel _Gombe_ nagy
furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is, pénzünkhöz még mulatunk is.
Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón. Vesznek
rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal, _Uvenó_-ba a szép
parkba, cseresnyésbe virágosba.
Tömlő rizsbor _Gombe_ hátán, úgy baktat az ország útján. Izzadozott,
fáradozott, egy korty borra megszomjazott.
– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, – mondja
_Gombe_ a másiknak.
– Nem addig a, _Gombe_ pajti, aki issza, megfizeti. Poharanként
árulgatjuk, tíz _szen_-pénzért osztogatjuk, – hangzik a szó _Szanszke_
ajkán.
– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz _szen_-pénznek
öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja _Gombe_ szomjú torka s
odaadja az öt pénzét, egy pohárka _szake_ (rizs) borért.
Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.
A másikra kerül a sor, _Szanszke_ hátát nyomja a bor. Izzad ő is, fárad
ő is, _szake_-borra szomjas ő is. Odaszól a pajtásának, könnyű szerrel
baktatónak:
– Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele – s odaadja az
öt pénzét, amit _Gombe_ adott imént. Megissza a pohárkáját, felfrissíti
gyomrát, torkát.
Megint _Gombe_ került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s addig izzad,
addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért
töltik neki tele s megint csak az öt pénzecske vándorolgat zsebből
zsebbe.
Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a tömlő
könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. _Uvenó_ban, a hűs parkban, a
cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s belenéznek a tömlőbe.
– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.
– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok pénz lehet
a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben.
Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy _szen_ sincs az egyik zsebben.
– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.
– Öt _szen_-pénz az egész pénzem, – mondja _Gombe_ nagy félénken s
bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad zsebe.
– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán bizony
elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.
_Gombe_ koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra pattan:
– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.
– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a két
pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol ököllel,
ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy pajtást.
Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük.
A szamuráj szerencséje.
Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a
nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol
nem.
Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba,
hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.
– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy
előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh
könyörületes _Buddha_ és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a
templomból, ha itt halok is meg.
Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a
boncok, hogy mitévők legyenek vele.
– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová
lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban,
szégyenszemre kerülnénk miatta.
Odalépnek a _szamuráj_hoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a
mestere és hogy fogadalomból imádkozik.
– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az ember, – védelemből jöttem én
ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.
Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal
imádkozik a _szamuráj_, egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak
el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után
történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja
az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép
szólal meg:
– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és
azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni
akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj
neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az
hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.
Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről
lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett
megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és
szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.
– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a
szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.
Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes
feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény
a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül
repdesget. Addig-addig, míg megunja a _szamuráj_, megfogja a bogárkát és
odaköti a szalmájához.
– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban
folytatja az útját.
Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy
úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe
érnek a _szamuráj_nak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a
szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:
– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak
vele.
Odamegy a szolga a _szamuráj_hoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát
szeretné a kis gazdája.
– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a
_szamuráj_, – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.
Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát.
Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a _szamuráj_ra és azt
mondja neki:
– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok,
mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.
Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.
– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
_szamuráj_ és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele
tovább.
Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.
Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy
hőségben. Amint megpillantották a _szamuráj_t, odasietnek hozzá és
kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?
– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.
– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje
a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs
már.
– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az
uradnak. Hadd térjen tőle magához.
Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:
– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó
szívvel ajánlja fel neked.
– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják
neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan
lélegzett fel örömében.
– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam
volna, úgy elgyötört a nagy meleg.
– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha
már egyebet nem adhatunk neki.
Odahívatja aztán a _szamuráj_t maga mellé és azt mondja neki:
– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg
szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok
sokat.
Egy selyem _kimonó_t vesz aztán elő, odaajándékozza a _szamuráj_nak és
még egyszer megköszöni a jóságát.
– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
legény, és fogja a _kimonó_t, úgy indul vele tovább.
Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas
emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól.
Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját
adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?
Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován.
Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A
szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék
meg a földben.
Odamegy a _szamuráj_ ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha
még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény
és azt mondja a szolgának:
– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.
– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem
akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy
hajszolással.
– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a _szamuráj_.
– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való
szerszámom.
– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre
esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom
ingyen; egy _kimonóm_ van, selyem a szövetje, odaadom érte.
Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a _szamuráj_
a vonagló állatot, aztán megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a
templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:
– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van
még pára benne, hadd keljen életre.
És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan
felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak
elalélt a sok hajszától.
– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel
ismét a _szamuráj_ és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy
kipihenje magát.
Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé.
Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás
egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta,
mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a _szamuráj_ a kapu elé és
kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az
udvarra.
– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon,
jó ló kellene alája.
– Itt az én paripám, – mondja a _szamuráj_, – úgy vágtat, akár a
szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.
Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a
gazda a házból és nézi a pompás lovat.
– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de
termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.
– Inkább a selymet akartam volna, – feleli a legény, – de nem bánom,
rizsfölddel is becserélem én.
Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a _tájfun_ szele.
Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a _szamuráj_ és
egy-kettőre telkesgazda lett belőle.
– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a
_szamuráj_ és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája
volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, _kimonó_ja százszámra,
földje, rizse mérföldszámra.
Az irgalmasszívű szegény.
Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos, rosszlelkű
felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke, csak a
feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az ember meg
mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden napra valójukat.
Több volt a kopp, mint a hopp.
Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja az
urának:
– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé
valahogy. De nem, inkább a _Biva_ tóhoz menj el, oda jár a sok halászó
ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a portékámat,
mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre váltjuk, lesz legalább
egy-két hétrevalónk.
Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy
halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a halász
a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem akad bele
semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a horgára. Ugy
nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az állatot ütni. De
megsajnálja a szegény ember és azt mondja a halásznak:
– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a vásznat.
Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a
teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és mintha
csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:
– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy tudom,
hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember vagyok, de
odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj valahogy.
Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az életét.
Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.
– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.
– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.
– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.
– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember nagy
félénken.
Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó, amivel ne
illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy ép bőrrel
menekedhetett meg.
Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá esett egy
nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se siratta a felesége,
még csak el se temettette, hanem felcipelte a hegyre és otthagyta. Ott
feküdt a szegény ember temetetlenül, ott nyugodott a hegyen, akár csak
álomba merült volna. Aminthogy harmadnapra fel is ébredt és megint
beléje szállt a lélek.
Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert,
odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és
elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni.
Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják,
faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.