NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE
NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE
JAPÁN NÉPMESÉK
TOYAMA KOICHI ELMONDÁSA UTÁN
ÍRTA
KÚNOS IGNÁC DR
EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R-T.
KIADÁSA
11702. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
_Nagyméltóságú Lukács György úrnak, a Gyermekvédelem lelkes apostolának
ajánlja e könyvét_
_Kúnos Ignác_
ELŐHANG.
Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, _Fudzsi_ szentelt hegye fel az
égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst
habpárnáin, _Nipponország_ fürdik napja sugarában, napos mesekertje
illatos árjában.
Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek;
_szamuráj_ leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak,
verekednek.
A legfőbb egy-isten _Nippon_ hitvallása, több istenre sarjad
világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben
érzi őserő forrását.
Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, _Buddha_ kőképénél alakosdit
játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára
varázslódik lelke.
Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled;
bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos
kardja.
Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak;
emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.
Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép
szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent
szólaltatja.
Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek;
ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve
hallszik.
Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig;
lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos
bálvány.
_Dájmió_ ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa
karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó
erejében.
Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra
találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből _mikádók_
születtek.
_Nippon_ meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje
tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei
áldása.
Messze tengeren túl a nap felkelőben, _Fudzsijama_ hegye égre
szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán
kékellő hullámok. _Nippon_ földje fürdik napja sugarában, napos
mesekertje illatos árjában.
Budapest, 1923. év január hava.
=K. I.=
Tokió és Kiotó.
Élt egy béka _Tokió_ban, egy másik meg _Kiotó_ban. Vígságos a
brekegésük, nyugságos a henyélésük.
Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony
útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. _Tokió_nak kis békája _Kiotó_t
szeretné látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi. Nem
ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy
időben, keltek útra mind a ketten.
Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva,
hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két
békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol
szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.
Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: _Tokió_nak a
békája, _Kiotó_nak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba
szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy
egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a
furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy _Tokió_ kis békája _Kiotó_t
akarná látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi.
Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak s mielőtt még tovább
mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a _tokió_i, _Kiotó_ra a
kiváncsi:
– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen
is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én _Kiotó_t, te _Tokió_t,
nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk,
célt is érnénk.
– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a _kiotó_i.
– _Tuú_, _tuú_, mi a módja? – kérdezi a cimborája.
_Tokió_i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:
– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed
_Tokió_dat, én megnézem _Kiotó_mat. Velem szembe van az egyik, veled
szembe meg a másik.
– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják
egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. _Tokió_t lát _kiotó_i,
_Kiotó_t meg _tokió_i; _Kiotó_nak fordul egyik, _Tokió_nak fordul másik.
Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel
nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem
néz mindig hátra s _tokió_i lát _Tokió_t, _kiotó_i meg _Kiotó_t.
– Akárcsak _Kiotó_t látnám, – kuruttyol a _kiotó_i.
– Akárcsak _Tokió_t látnám – brekegi a _tokió_i.
S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt
meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.
Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása
_Kiotó_nak – _Tokió_, hogy a mása _Tokió_nak – _Kiotó_.
Barackfia, Momotaro.
Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony is.
Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni; az
asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza valahogy
rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre csak azt
látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan, egy
őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak aljára.
– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne szállj
hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.
Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az asszony a
barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál hazafelé.
Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy megjöjjön az is.
Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott elmondja neki az asszony,
hogy mi gurult le neki a hegyről. Kinyitják az almáriomot és amint
utánanyúl az asszony a gyümölcsének, kapja magát a barack, szép
lassacskán kettéhasad és egy legényke lépeget ki belőle.
Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák sebtibe
a vizet és amint meg akarják a kannában fürdetni, talpraugrik a legényke
és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni egymagában is.
Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.
– _Momotaro_ (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától fogva ez a
neved.
Nőtt, növekedett _Momotaro_, okosodott, erősödött. És amint
teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget, hogy
hadd búcsúzhassék el tőlük.
– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.
Azt feleli nekik _Momotaro_, hogy az ördögök szigetére készülődik, el
akarna velük bánni.
Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra. Lencsegombócot –
_kibidango_t – készítenek neki és beteszik a tarsolyába. Kezében egy
vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul útnak _Momotaro_.
Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.
– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.
Azt feleli neki _Momotaro_:
– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a kincseiket is
el akarom tőlük venni.
– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.
Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.
– Egész _Nippon_t (Japánországot) ha bejárod, nem találhatsz jobbat
nála.
– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,
szigetbeli ördögökhöz.
– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de egy féllel
megkínállak.
Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek aztán,
mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.
– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.
– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük
bánni és a kincseiket is el akarom venni.
– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.
– _Kibidango_ van benne, – feleli a legény. – Egész _Nippon_t ha
bejárod, nem találhatsz jobbat nála.
– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,
szigetbeli ördögökhöz.
– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de a felével
megkínállak.
Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán tovább. Mennek
ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan eléjük.
– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.
– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük
bánni és a kincseiket is el akarom venni.
– Mi az ott a tarsolyodban?
– _Kibidango_ van benne. Egész _Nippon_t ha bejárod, nem találhatsz
jobbat nála.
– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.
– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.
A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával járja
_Momotaro_ az útját.
Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az ördögök
szigete. Csak úgy feketéllett ki belőle a rémítő ördögnek, a félelmetes
_Sutendodzsi_nak a kastélya.
Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs rá mód,
hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és vaslakatokkal volt
elzárva, vasfalakkal körülkerítve.
Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja magát a
majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a kaput. Egyet
ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje, _Momotaro_, és
nekitámadnak a nagy ördöghadnak. _Momotaro_ az ördögök urával, a nagy
szörnyeteggel került szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.
_Momotaro_nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene nagy
_Sutendodzsi_ pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval hadonászott. Rövid
volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az ördögök fajzatait, hogy
kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem pusztultak.
Nagy árat szabott nekik _Momotaro_ és elsőnek a ködsüveget követelte
tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a fejére húzta, azt
menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a kristály golyópárt. Ennek
meg az volt a varázslata, hogy az egyikkel áradoztatta, a másikkal meg
apasztani tudta a tengerek vizeit. Átadták még a gyöngyeiket,
korálljaikat, borostyánjaikat, békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg
ezüstöt szedettek össze velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.
Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle
_Momotaro_nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták, hogy hová
hordják össze.
Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár.
Fehérke és Sárgácska.
Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő.
Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak
a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg
sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak _Fehérke_, a sárgának meg
_Sárgácska_ volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal
játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan
elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.
Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt
és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:
– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én
kertembe?
Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember beszédén.
– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.
Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:
– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha
eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.
– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. – Nagyobb is lehetnék még,
meg szebb is, sokkal szebb is?
– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott,
mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany
ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.
És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a
szóra a kis _Sárgácska_ és így szólal meg virágszája:
– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.
Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és
indulóban is van már vele.
Nagyot dobban erre szegény _Fehérké_nek szegény szívecskéje.
– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt
maradok egymagamra.
Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a
kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:
– Ne hagyj itt, _Sárgácska_, hadd menjek veled én is.
Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja neki:
– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.
Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije
se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.
– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed;
szín nélkül meg mi hasznod vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is
eljátszadozhatsz.
_Sárgácskát_ elvitték, _Fehérke_ meg ott maradt a réten. Szép egy nagy
kertbe, sok-sok virág közé került a hiú _Sárgácska_. Hogy viselték
gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes
ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott.
Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél
alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból
palotába került volna.
És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy
nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája.
Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna
valaha. Jó kedve is volt _Sárgácská_nak; szegény _Fehérké_ről, hej,
megfeledkezett.
Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a kertészhez.
– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?
– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van
krizantémvirágom, valódi virágom.
– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van
szó. Krizantémot keres a _dájmió_, azt akarja címerének, fegyverére,
ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidéket, krizantémos
kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt
hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka
maradt. Se cifrája nem kell a _dájmió_nak, se üvegház csemetéje, csak a
kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék
én nálad.
Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:
– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van
ám egy _Sárgácskám_, magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.
Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a
Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:
– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér
krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.
Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a
mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben
el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember
és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű,
ezüstöcske.
– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak könnyecskéid?
– _Fehérké_nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a
testvérkémet, sárarany kis _Sárgácská_mat. Messze kertbe került innen,
édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska,
bezzeg nem kellettem nekik.
Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a
színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy
megtalálta valahára a _dájmió_ kívánságát.
– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen
el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.
– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.
– Hej, hogy vár rád a _dájmió_, – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a
palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos
hintajára.
És már fogja is _Fehérké_t, felkapja a vállára és viszi egyenesen a
_dájmió_ palotájába. Címere lett a családnak, a _dájmió_ nagy házának. S
ajtó-kapu ha megnyílik, _Fehérké_vel állasz szembe; kantárakon,
fegyvereken _Fehérké_nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon
_Fehérké_nek mosolyg arca.
Hej _Sárgácska_, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra
növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és _Sárgácska_ elvirított, színes
szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.
A levágott nyelvű veréb.
Élt egyszer szép _Nipponország_ban, annak is egy falucskájában, egy jó
öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is
a gondját, szeretgette, ápolgatta.
Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt,
meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt
készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a
kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy
elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis
madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a
szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol
a mindennapi tanyája volt.
Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis
madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy
szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy
merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak
meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg,
hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt családostul, több
verebed-magával.
Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy
már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat.
Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:
– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat
akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?
– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a
könnyebb kosárka is.
Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel
fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag
vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába. Amint hazaért az öreg,
veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg
ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte
belekáprázott a szeme.
Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a
bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.
– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg embertől.
Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt
a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy
neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát
másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a
sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele,
és hogy mennyire szánja-bánja a tettét.
Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik,
tőle is kérdezik a verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű
legyen-e, nehéz legyen-e?
Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:
– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.
Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele
haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a
cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és
kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.
Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok
szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind
nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra
élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk
és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.
Boncnövendék mérget evett.
Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is
volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.
Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit,
hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.
Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának
tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta
szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.
Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a
polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében
ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja
őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen
szókra nyitja száját:
– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon
egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt
meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki
csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl.
Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a
legnagyobbik, _Bundzo_ nevű, okosabbik.
Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy
kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem _Buddhá_ra, nem oltárra,
hanem polcon a lekvárra. _Bundzo_ nevű okosabbik fel a polcra egyet
kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?
– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak
felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.
– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs
is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral
jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.
– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két
kis jámbor.
– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész
_Bundzo_ s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele
torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a
vége, kiürült a kis edényke.
– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? –
ijedez a két kisebbik.
Hát még amint látják _Bundzo_t, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak
a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a
szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez.
Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.
Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint látja, amint jön és
közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal,
döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a
földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.
– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki
hangja, nagy haragja.
– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a
pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy
történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.
– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a
legényére.
– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett
szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon
szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s
holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom
halálomat, hadd enyhítse haragodat.
Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.
Legyecske és Legyezőcske.
Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be
kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk
legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok
mihaszna, semmi haszna.
Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis _Legyezőcske_. Csontja bambusz,
húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg
télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi
el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó
_Legyezőcske_.
Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok
legyecske. _Legyezőcske_ orra elé, sorban ülnek egymás mellé.
– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok _Legyezőcske_. Ám legyecskék
kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk,
hallgatná meg mondókájuk.
– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a _Legyezőcske_.
– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.
– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.
– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól
elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki
törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.
Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.
– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült
arccal a megszeppent kis legyező.
– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az
áldóját, te fizeted meg az árát.
– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó
tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.
– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik _Legyezőcskét_, – egy-két szót
ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is
kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a
karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.
– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom,
nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát
legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam;
nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.
Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót
nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül
hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.
Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek,
bizakodva a békében, a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon,
ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi
szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán,
egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom
pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.
Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. _Legyezőcske_
gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik,
bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő
hűsrohanvást. _Legyezőcske_ gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom
közé a kamrába, odadobja a gazdája.
Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a
_Legyecske_ hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva
ígéretét.
– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a
nyakát, összetörném a derekát.
A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a
_Legyecske_, éppen szembe került vele.
– Ó, te álnok, rút _Legyecske_, – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság
volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed,
kitaposom a béledet.
Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava
elhalóban, potroha megroppanóban.
– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a
legyecske.
_Legyező_ néz _Legyecskére_, irgalom száll a szívére. Szárnyacskája
szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete
révedező.
– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle _Legyezőcske_.
– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló
légy.
– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem
majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.
– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis
légy bűnbánóan.
– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint
a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre,
hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.
Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja
szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan
élettelen.
A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.
A majom és a rák.
A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó
mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és
nagykomolyan azt mondja neki:
– Hátha versenyt futnánk egymással?
Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom
jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik
előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg
egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják
egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.
Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt
ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom
a rákra és azt mondja neki:
– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az
enyém meg a gomba.
A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.
– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát,
semmi se marad belőle, úgy-e?
– Az már igaz, – feleli rá a rák.
– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha
elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.
Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a
gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne
fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és
elülteti a földbe.
– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan,
ollómmal váglak ketté.
Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.
– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem
nősz, ollómmal váglak ketté.
Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.
– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal
váglak ketté.
Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.
– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok,
ollómmal váglak ketté.
Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott
alattok.
Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol
a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a
sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.
Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:
– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?
– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném
őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek
és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.
Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:
– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és
egyenként dobálgatom le neked.
Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak
ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig
ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:
– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az
édes gyümölcskéből?
– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy
kissé, majd rád kerül a sor.
Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé.
Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.
Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy
elódalog, mintha ott se lett volna.
Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a
pajtásai a sírását és egymásután siet elő a _Kőmozsár_, a _Tojás_, a
_Méh_, meg a _Tengerifű_. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy
mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele
az a lelketlen majom.
Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már
összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a
gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.
– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne.
A _Tojás_ a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A _Kőmozsár_
bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A _Méh_ az ételes
szekrénybe búvik, a _Tengerifű_ meg a padlón helyezkedik el. A rák is
velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.
Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt
odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy
kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró _Tojás_ és
neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a
dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak
erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az
orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe
ütődik. Kirepül belőle a _Méh_ és olyat szúr a fulánkjával a majomba,
hogy hátratántorodik és rálép a _Tengerifűre_. Elcsúszik a majom a síkos
fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a _Kőmozsár_, lefordul a
gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.
Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.
Odango – az igaz neve.
Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy
nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem,
hát valami harapnivalóért.
Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó
falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se
szeri, se száma.
– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember
és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még
ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és
megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.
– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a
lányom a módját.
– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a…
hogy is híjjákot?
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az
asszony.
Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy
hazafelé induljon.
– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát
nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az
anyósa.
Hogy ismét el ne felejtse az _odango_t, egész úton, ahogy ballag
hazafelé, egyre-másra újrázza az _odango_t.
– Jaj de finom falatocska az _odango_, az _odango_, az a mézes
gömbölyűcske, az _odango_, az _odango_. Egyre ismételgeti az úton és
amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és
önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – _dokkojsa_.
– _Dokkojsa_, _dokkojsa_ – ismételgeti egyre és a másik szó, az _odango_
helyett ez ragadt oda az eszéhez.
Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:
– Pompás étel a _dokkojsa_, ízes-mézes a _dokkojsa_; mindennap a
tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.
Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:
– _Dokkojsa?_ Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem,
se nem láttam. Más volt tán az, nem _dokkojsa_.
– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz
nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.
Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a
nyitját.
– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a _dokkojsá_d, mással
járasd a bolondját.
Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:
– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az
anyád főztjét, _dokkojsá_nak a mikéntjét.
– Bolond beszéd a _dokkojsád_, mással járasd a bolondját, – pattog
vissza a menyecske.
Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap
vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.
Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:
– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom
milyet dagadt, _odango_nál is nagyobbat.
Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy
boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.
– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra,
ízes-mézes _odango_ra.
Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az _odango_t, azt a
finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.
Égi tündér ruhácskája.
Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. _Nippon_
napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.
Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy
fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.
Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete,
illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és
illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló
gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme
puha, tündérkezek szőtte ruha.
Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti,
habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két
oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.
– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi
tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.
Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába,
másnap lesz majd a vásárja.
Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre
egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.
– Ki az? – hökken fel az ember.
– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd
ki ajtód egy-két szóra.
Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény
csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:
– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?
– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.
– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.
– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.
Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy
visszaadja, jó vásárját odahagyja.
– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.
– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér
testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a
vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám
lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál
ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.
– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.
– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.
– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány
karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.
Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik
egymagában, nagy búvában, bánatában.
– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha
nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok,
tündérkertbe sose jutok.
Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület
száll szívébe.
– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –
tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra
hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,
szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba
ne hagyj.
Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.
– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól
a halász nagy boldogan.
Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti
ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava,
áldástosztó akaratja.
– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.
Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik,
ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék
égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.
Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők
multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve
gyarapodik.
A virágfakasztó öreg.
Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája,
de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a
gazdájának:
– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.
Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany
meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a
szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy
szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához,
hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte
neki a jó öreg ember.
Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg
a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának,
meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is
odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt
vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit
kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy
baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.
A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a
várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja
neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak
ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a
szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott
fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa
alá.
Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához,
hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.
– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.
Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy
azon őrölje meg a gabonáját.
És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák
csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.
Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá
másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna
őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz
abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár
meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe
dobja, ott hadd emésztődjék fel.
Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást,
odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot
meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet.
Egyébre se volt való.
– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti,
mondja a másik.
Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa
alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a
hamut és felmászik vele a fára.
Épp egy _dájmió_ (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az
út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a
cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején
és mi keresni valója van rajta.
– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat
fakasztgatok.
Mondják a _dájmió_nak, hogy mit kiáltott le az öreg.
– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a _dájmió_.
Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja,
szórogatja a fára.
Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa
illat lett a környéke. Megdöbben a _dájmió_ a nagy csodán, megörvendez a
_dájmió_ a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt
se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.
Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és
kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy
másik fára, hogy bevárja a _dájmió_t meg a fényes kíséretét. Azon a fán
se volt már se virág, se levél.
Tovább halad eközben a _dájmió_ meg a sok darabontja és amikor a másik
fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá,
hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.
– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat
fakasztgatok.
– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a _dájmió_.
Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem
fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a
_dájmió_nak meg az egész kíséretének.
Lefogatta a _dájmió_ az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette,
hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak
megbűnhődött a kapzsiságáért.
A tigriskölyök.
Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még,
egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya,
meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.
– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol
maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.
Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.
– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a
hátára s viszi haza a kunyhójába.
Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a
kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.
– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé
került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha
egy-egy mutatkozik.
A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is
ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és
engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy a
szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az
állatkához.
– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot,
szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka
és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a
bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz,
sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is
tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek
nevelnélek, félne tőled az egész falu.
Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve
mellé.
– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a
tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.
Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha
megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd
a vackában.
Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen
törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is
felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett
a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem
növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak
egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy
labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg
a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett
őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.
Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök.
Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom,
megint csak nem törődött vele.
Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy
macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog
vele a kutyáék háza felé.
– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a
kapufélfánál.
Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az
anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép
rajta a kutyanéne.
– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.
– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose
látta volna az állatkát.
– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli félénken.
– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód nálam?
– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem
vissza, az is hozott el idáig.
Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül
ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a
tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a
házába.
Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart ő naplopót a házánál és aki
egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.