Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot,
amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled
maradok.
A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen,
csendesen elvezette a folyó mellől.
*
Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett,
magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét.
Őszi nap falun.
Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában.
Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban
az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis
olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől:
szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton
kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak
kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a
legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta
kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.
Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen
találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből
emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte
ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.
– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, –
mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a
falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a
szabadba.
Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska
„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a
folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…
– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a
hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a
gazdasági munkának már vége.
Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy
dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori
visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.
– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az
emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a
nyugtalan „zajgásuk“ bánt…
Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a
falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb
volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg
barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig
beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü
elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik
folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az
örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a
beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni
az emberi életből.
És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A
kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy
talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.
Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak
folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az
aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott
föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos
lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag
gyorsabb tempóra nógatta paripáját.
Sándori elvörösödve mondá:
– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.
És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel
kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a
kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a
lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:
– Szervusz, kapitány!
(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)
Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg
sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri
hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani,
hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a
falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte
kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre
teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és
a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap
leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.
A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos
szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a
vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran
fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági
sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly
agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna
szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam,
mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a
vásárokon.
– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.
Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.
– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd
hazaküldöm…
S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva,
csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál.
Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös
gúnnyal kezdte:
– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban
nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal,
nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle
vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova
egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban,
sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern
hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én
egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem
szeretem a sok beszédet.
Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét
abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes
meggyőződéssel fölkiáltott:
– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni,
hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség
volna a térítés munkájára.
Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy
nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig
hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek
mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így
szólalt meg:
– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd,
csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd
faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona.
Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az
oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky
őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban
volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a
beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A
világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy
Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy
értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni
és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a
könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam
Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában
vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket
égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem
hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek,
még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni
tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó
miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb
szerencsétlenség.“
Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem
szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a
táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a
főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban
rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta
nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután
megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott
fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen
volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még
megbeszélni a dolgot.
Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig
húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk
tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.
S mi történt ekkor?
Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy
vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!
Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő
valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.
Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha
úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy
okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt
és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba
ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit
a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről.
Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és
azért volt jó a középkor…
… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az
őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék
alakjai kipusztultak.
A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt
ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és
halkan fölkiáltott:
– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is
olvasta…
A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert
bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy
nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma
mezőknek és elnyargalt.
Sándori elszontyorodva mormogta:
– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen
nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon
könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.
Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely
már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat,
amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára
eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban
észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No
gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.
Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok
kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a
Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét.
Az megtanulta az írást a katonaságnál.
Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még
elfelejtené.
Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony
a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy
finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt
üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve,
hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról
megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos
R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy
elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a
Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S.
kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a
jövőben, mint eddig volt.
Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én
lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint
hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky
kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom,
gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet
rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a
negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került
hozzám:
„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni
megtanulni hajlandó tőle.“
Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom;
hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet
hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett
írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.
Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy
hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni
kell a fejleményeket.
… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok
figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.
*
Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn
is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni
megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R.
C.
Az enyicki menyecskék.
Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban
hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és
a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a
nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a
tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság,
amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna,
kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután
demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét,
ha egyszer kivonják a forgalomból.
Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a
nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok
mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy
tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a
haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a
másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre
a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a
töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis
vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló
esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram
kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is
semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak
honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai
vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)
A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő
idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről,
Felső-Magyarországból.
A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban
már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem
öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi
testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az
udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már
negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja
először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben
került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő
tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi
útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is
megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények
között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama
korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül?
Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.
Ki volt ez a Homolai János?
Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában
bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban,
még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők
elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt
hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját
tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék
szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem,
hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma
is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be;
azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint
például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró
szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg
amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb,
mint a jelen.
Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas,
malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt,
azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját
és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek
megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha
valaki nagyon megölelte volna őket.
Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori
vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte
az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.
Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely
ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig
emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.
Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz
esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő
választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü,
közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan
érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak
többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok
szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol
kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel,
délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat?
Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók
udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem
tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan
mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami
nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi
humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint
Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres
Homolai?
Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud
felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki
azt mondta volna neki:
– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a
sarkantyúját pengetni.
De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a
királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony
koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely
középkori lovag.
Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék
szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót
menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak,
akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak,
ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János
csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok
asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja,
mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az
udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre,
hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak
akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek,
nem hogy egyebük lett volna.
Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt,
amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek
hazájában ma is található.
Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat
panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:
– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze,
Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti
mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.
A tótok vakarták a fejüket:
– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni.
Lahocsinszky nevetett:
– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat
kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt
kinyilik minden ajtó.
– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk.
De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.
– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. –
Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki
menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a
nagyúr, mint itt a tót.
Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon
felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két
partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a
szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről
begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.
A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a
hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.
– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben
sem látni.
És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de
csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná
Lahocsinszkytól a csókot?
– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! –
folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a
szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.
Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta
volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi
szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú
szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az
asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az
enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek,
akik sokat tapasztaltak, láttak már.
Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az
enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a
bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan
jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első
szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen
üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok
muzsikaszóval kísérték a különös menetet.
Így ért a deputáció a Burg kapujához.
Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai
uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a
százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok,
pedig nem is volt még okuk pirulni.
De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az
asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől.
Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:
– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?