alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a
törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt,
beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely
arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony
és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló
lencse.
Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a
természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző
fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai
kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához.
Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy
a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A
kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki
tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya
elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában,
alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a
szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától
hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást,
amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a
huncutság, titkolózás, alattomosság.
*
… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra
gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a
fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag,
szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető
mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami
láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst
csillanna meg a félhomályban.
Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén
fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy
mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre
itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy
szemöldöknek, állnak az alakja…
Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben,
ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek,
meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz
lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél
sóhajtását, zörgését a messziségben.
Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már
megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a
fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru,
igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a
fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s
ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a
középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a
pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska
korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a
király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…
Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő
fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz,
deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és
szétnézett az erdőben.
S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban
ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy,
óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek
zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan
a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején,
volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező
tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még
fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.
S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban,
mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a
felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári
napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette,
onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának
határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár
visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt,
csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.
… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az
arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással
ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog
arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak
könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a
mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, –
általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak.
Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év
óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.
Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az
őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben
megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan
el akartak buktatni.
Misley pipázott.
A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab
földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a
Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők
parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa
vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora
mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak
neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy
darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját
nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen
csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.
Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon
hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a
Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra
jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így
aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan
lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek
hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a
Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél
is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége
támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend
egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a
jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére
boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a
bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik
Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv
szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó
anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is
kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a
Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.
Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan
hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se
nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében
kétszer előfordult az „r“ betü.
– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, –
vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.
Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek
mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a
horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány
korhely emberből lett már jóravaló derék férj?
De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi
állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a
nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru
inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az
Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a
kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a
soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen
akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből
és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen
Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba
elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és
macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak,
leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva,
már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók
is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“
megvizsgálásánál.
Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben
megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk,
anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha
semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok
nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák
unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál
ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü
férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos
temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák
ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az
öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig
hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!
A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“
öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott
följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál.
A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen
értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban,
amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó
Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet
naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi
Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és
mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley
pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig
többet pipázott Misley.
Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik
bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli
Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig
semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések
kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között,
amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni.
Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“
„Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“
Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati
összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata
között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből
kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a
fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.
Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől
a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira,
szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni.
Rózsi nem adott pardont:
– Csapodár vér van benne!
És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.
Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a
mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a
legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát.
Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig
máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a
kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett
zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy
csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.
S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban,
magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak
maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a
férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik
utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban,
később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat
nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket,
amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan
nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat,
pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi
Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy
régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük,
midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból
valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta…
Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat
adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos
eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok
elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a
magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső
kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan
megfenyegesse a mindentudó asztalkát.
– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü
vénasszonynál.
Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott
az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az
üres levegőbe:
– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…
A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a
Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem
beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a
csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.
Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában,
ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.
– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?
Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak
feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.
– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis
Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi?
– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.
Elvira összecsapta a kezét:
– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett
Marcsa. Itt van a levél.
No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát
máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat,
habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez
Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.
– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.
Elvira elkomolyodott:
– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy
vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a
Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A
vőlegény idevaló származásu fiatalember.
Rózsi nyomban talpra állott:
– Gyerünk az asztalkához.
Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint
mohón nyult az örömhírt hozó levél után:
– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan,
hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a
szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi.
Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk
Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…
Elhallgatott és Elvirára nézett.
Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve
támadt.
– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan.
És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a
Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még
pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig
studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne
tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most,
huszonöt év után ezt mesélte.
– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre
gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert
szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól,
forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi
Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi
Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert
alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt
epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A
pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután
nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza…
Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel,
hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más
leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…
… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a
Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira
könnyezve dobta el a szivart.
– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a
kis leányunk dolgát.
A folyó mellett.
Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és
sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az
aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a
Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba,
mielőtt a kapukat bezárták volna.
Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a
rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint
hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és
hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi
teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden
fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még
gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a
fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is
megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak.
Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és
Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme
pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka
rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran
látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a
halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön
bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine
ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A
kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még
arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb
leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől,
amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá,
hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát
a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az
országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat
vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan
lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.
Abban az időben, mikor Mária a földön járt…
A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de
az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a
főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató
leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint
naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert
képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén
elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának –
gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét.
Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig
eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet
szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét.
Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással
földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem
lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni
tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog
a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a
dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a
nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.
A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér
báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú
fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt
arcát felé fordította.
– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még?
Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő
sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon
fedte az országút pora.
– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert
nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.
Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és
így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy
ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol,
nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste
a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze,
messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban
közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona
szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.
És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott
többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha
elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.
– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú
varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!
De Ő nem felelt.
A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek
magukra, mintha tél felé járna az idő.
És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest.
Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.
Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy
a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol
csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.
Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.
A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest
szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató
házához.
A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét
a Szikra ölébe hajtotta.
A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.
Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és
behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott
arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a
hídról a víz fölé hajolt.
Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot,
amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.