– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit.
Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.
Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő
sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát
ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és
rázta a nagy fejét.
– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az
enyickiek kérvényét.
… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a
losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami
uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.
Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb
asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és
hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt.
Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.
Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán
odafordult Lahocsinszkyhez:
– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű
menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?
Lahocsinszky nevetett:
– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a
Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott
szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt,
ahol nincs egyetlen dáma sem.
Homolai csóválta a fejét:
– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában
és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a
menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha
káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.
Egy végzett földesúr történetéből.
A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye
el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész
életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt
valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem
lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány
a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan
munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a
cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá,
neki a szabad mezőknek, szabad életnek.
Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság
megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett
valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is
szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert
nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, akit nem
tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig:
úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta
általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert
mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek
háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A
magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a
kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó
egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból.
De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki
nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy
győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett.
Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes
farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok
uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve
és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt
volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is
elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok
olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink
végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből
is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el.
Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az
öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort
nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az
ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy
ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte
össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte,
gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy
elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem
azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy
kosárral találtak belőle a halála után.
Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!
Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával,
akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor
még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges
állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit:
menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már
a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember,
míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az
embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki
midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan
kártyázott.
A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két
másik szenvedélynek. és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A
legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert
kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen
olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől
már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd
szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor
mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és
bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen.
Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút.
Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.
Csak asszony ne volna a világon!
Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon
a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus
Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy
tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert
elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét.
Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az
ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból.
Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria
tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az
emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s
megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek?
Bizonyosan úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert
például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és
az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a
naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új
tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De
tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék
is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben
verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később
és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a
birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta
magát akasztani.
Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot
mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott.
Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett
a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki
hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos
csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka
dolga.
– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre
semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit
az asszonyok regimentjében.
Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig.
Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle
selyemszoknya suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem
fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik.
Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál
Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal
volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett.
Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta
Jolánt a jó magaviseletre:
– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.
Máskor:
– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani
magadnak?
Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak
fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint
valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete,
meg a szeme.
A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju,
ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben
is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a
férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony
pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy
pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.
Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni
Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét
is látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő
mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba
érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái
György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész
vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái
bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy
hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden
férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán
harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon,
amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon
pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat
sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az
eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen
hangzásu neveket vezettek.
… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái
elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti
gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig
nyomtalanul eltűnt.
A vagyoni romlása új elhatározásra indította:
– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.
Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső
vármegyékbe bírósági végrehajtónak.
*
Hat esztendő mulott el.
Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya.
Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a
magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja
magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja.
Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek,
amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött
abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És
Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament
ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított
Jolánhoz.
Jolán a nyakába ugrott.
– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.
– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.
A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott
volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni
az életet.
Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és
oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka
az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet
újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon,
ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka meglátta a fürdőn és
nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska
őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét
előlről kezdjen mindent.
… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett
azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában,
elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik
évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van
hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar
vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét
valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik.
Öreg idő.
A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez
hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az
álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az
emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak
a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg
emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a
jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi
dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult
eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak
voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a
régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk
fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet
nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő
történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy
azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik
később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így
keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg
emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a
legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd
egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni
a regékből.
Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton
álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg
Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül
pedig zúg-búg a Bakony.
A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a
mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják,
pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása
regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan,
mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok
nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a
zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik
ráhallgatnak.
A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a
haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái.
Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse
lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze
fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor
szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a
százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi
öreg emberek.
János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és
a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is
foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is
megkóstolgatta.
Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a
közeledő Jánost, az öccsét:
– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert
hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a
járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne
haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában.
A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak
és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól
mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik,
akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha
odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az
öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz
egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide
valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval,
paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg:
– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt nálam a Bodóné… Azt
mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem
azért jött.
– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi
Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi.
– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart
látni.
– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem
javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van
gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban.
János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:
– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába bomlik.
Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem
csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos
maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették
utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni.
A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni
ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a
küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben.
– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha
itthon maradsz.
Mari néni erre ijedten kiszól:
– Csak nem bolondult tán meg az idő?
János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami
láthatatlan személynek.
– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja
rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari?
A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan,
romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A
Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való
kóborlásában látott Himfy.
De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél
zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü
visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön
hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:
– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál
néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai.
Maholnap közibük megyünk mi is.
János bácsi incselkedve nevet:
– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is
férjhez adlak még, Mari néném.
Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak
messziről fenyegeti meg Jánost:
– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé,
amelynek minden sírját, a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes
délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a
földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre
sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős
hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk
fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben
halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az
óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés
mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait
észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a
temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét.
– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is
megjártam.
– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü
Jánoshoz.
– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, –
fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért
mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.
Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az
odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és
míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az
este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen
azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő
meghódítására.
Mari néni egyszerre felsóhajt:
– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép emberre?
Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak
nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:
– Emlékszem, de csak homályosan…
– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan
volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a
forradalomban.
Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János
bácsi bólint:
– Emlékszem.
És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk,
merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt
hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy
mulik el az este.
TARTALOM.
A podolini takácsné 5
A tótok elfogynak 21
A fejnélküli barát 29
Jézuska csizmája 37
Ábrándok 47
Gyurkovay hazaballag 53
Dickens úr barátai 65
Zathureczky agarai 75
Asszonyok inspekciója 81
A kapitány kalapja 93
A gárdista bundája 101
A bujdosó földesuraságról 107
Korvin lelke 113
Kázmér 127
Falu 139
A Hartwig 145
Egy régi bál 153
Őserdőben 161
Misley pipázott 169
A folyó mellett 179
Őszi nap falun 185
Az enyicki menyecskék 195
Egy végzett földesúr történetéből 205
Öreg idő 215