adott a mindig jelen levő udvarmesternek:
– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere.
Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha
a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret,
ahogyan parancsolom.
Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A
falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak,
belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt,
hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a
nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron,
hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a
kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat
regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit
láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül
unatkoztak a koronázó városban.
*
Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut
pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában.
Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban
elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül,
hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az
öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem
marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti
faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki
végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a
pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.
– Legalább a jussot várjátok meg!
Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és
mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se
maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is
hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül,
aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem
állott.
Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek
hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal.
A Hartwig.
Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma
ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig
már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt,
a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint
manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások,
amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk
maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű
papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi
várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből
mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az
esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek,
mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük;
a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem
csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal
találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei?
Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem
leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit
csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves
báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a
holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a
csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők
nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de
fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a
mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem
nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a
holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a
vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.
… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan
sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem
is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a
városka polgárai sorából.
A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű
szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy
emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a
városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot,
– ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu
mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt
kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a
zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu
késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a
tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és
végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl
elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel
megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még
tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet,
senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem
zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a
Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen
a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a
fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a
vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó
országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a
megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és
Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében,
dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre
jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor
fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem
haláláról.
A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő
óta.
– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos
fejedelem.
Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.
Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:
– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.
Hartwig erre sem mozdult.
Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az
érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol
annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az
időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.
Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan
kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen
teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a
nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a
kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az
utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt
könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta,
hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért
a halottakért, akiket szeretnek.
Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott –
ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak,
minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruchadjárat
óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek,
árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd
letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették
színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete
posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön
megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy
Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más
ruhát ölteni, mint feketét.
– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.
– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.
Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét:
– Annak ugyan hiába rendelkezünk.
A főbíró hevesen ütött az asztalra:
– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne
parancsolna tehát a város kísértetének?
– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi uram.
A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a
tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső
verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg
kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a
temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében,
sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint
rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a
vigyázására fölállított városi darabontok.
– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. –
Piros a mentéd, sárga a csizmád…
A kísértet hátra sem fordította a fejét.
– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.
A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt
bandukoló kísértetet.
A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította
nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét
sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.
A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés
kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan
zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc
száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak
be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó
polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az
asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és
belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen
tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a
városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.
A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni
és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint
csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.
És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig
nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont
nem törte be az ablakokat.
Talán még most is megvan, ha meg nem halt.
Egy régi bál.
A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy
családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be
Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak,
hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet
tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt
a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig
fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba
fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny
báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az
óvatos ökrös-fogattal.
A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó
udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező
ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.
– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az
ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.
Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny
halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva
látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete,
de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt
kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon
elkezdeni.
– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel,
valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a
Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban
hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon
megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is
tudósítást hozzanak.
Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután
fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli
publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind
megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban
sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként
hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.
Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony,
aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is
megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és
új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók
róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös,
Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek
valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe.
Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából
férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül
választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten
az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen,
meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket
idáig a legujabb divatunak véltek.
Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az
úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették
hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr.
Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá
az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a
híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket.
Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről,
csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen
izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi
festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik
reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal,
csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány
idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd
gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy
tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf,
akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy
alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a
felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas
csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem
igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami
kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró
uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák
valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.
Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva
volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak
vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis
érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő
hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott
falusi udvarházakban.
Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer
lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a
falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és
a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben
olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek
lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos
szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott
tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos
szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak
sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van
valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas
kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e
mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet
öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden
becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok
ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli
farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években
tudták igaz jelentőségét e táncoknak.
Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és
keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.
*
A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek.
A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat,
mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki
életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még
Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek.
De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve,
magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu,
nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva,
hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem
volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey
Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju
arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta
életében először azt, hogy nem tudott táncolni.
A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden
mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának
vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?
A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben
volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában
táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi
leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában
gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná,
ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján
mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon
üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az
estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime,
mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan
valami mélyebb oka van…
A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy
senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a
csapadékos ablakon.
Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal
mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret
táncolni.
De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön
föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja?
Nem, sohasem.
Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül,
amikor senki sem látja…
Egy kéz nehezedett a vállára.
– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.
– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, –
hisz az neki mulatságot szerez.
– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat
okoz. Téged vár.
– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a
táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok
felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.
– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók
között.
Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét.
És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt
volna.
– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek
odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.
– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása
és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia
volt…
Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz.
Őserdőben.
Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők
szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki
például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu
hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot,
aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.
Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori
legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli
királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.
Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a
vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat
tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az
ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza
ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi
medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva
fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.
Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád
búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő,
tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között,
mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös
vashidak szorítják a derekát.
*
Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha
egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó
medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos
marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek
néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek.
Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg
rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy
cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán
királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén,
csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön,
jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet
felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és
kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be
valami leánynevet.
*
… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai,
gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak
itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis
alkonyi félhomály borong.
Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak
sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak
arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen,
rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.
Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág
megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a
mesében voltak.
A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha
elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat
elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes
fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta
már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag,
ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy
kanyarodónál?…