őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli
harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a
virrasztásban a feleségének.
– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak
virrasztásánál megszokta.
– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a
tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a
templomban.
– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend
örökké a templom körül van?
– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van
ott.
De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.
– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb
legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája…
A harangozó vállat vont.
– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy
paraszt.
– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.
A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett
odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám
beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az
éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami
legényféle:
– Sári, farsangban egymásé leszünk…
Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a
hó szakadását.
– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.
A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét lehajtotta.
A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is,
amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt:
– Sári néni, a bundámat!
A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott
félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.
De a halott megint mondta:
– A bundámat, mert fázom.
Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és
a halott megint a bundáját kérte.
– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri…
Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt
talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt,
hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a
szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.
– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?
A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért akart
menni.
Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül
foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.
– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az
halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök
nyugalomra.
Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:
– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi,
maga ismerte!
– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.
– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. –
Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden.
Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát
is kipedertem.
A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt.
Kázmér.
Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még
túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt,
Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még
Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a
földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád
határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt
már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait,
mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi
ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja,
hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek
őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg
sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon,
amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a
fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz és a Poprád vize
elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a
hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a
Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok
között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek
nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék
kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi
Pál miatt elsírták a szemük világát.
Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem
házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára,
sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a
legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az
asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra
az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt,
született Koncz-leány.
A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a
Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott
az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki
házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha
még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment
el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét.
Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál
megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az
esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a
vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel,
amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a
sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá
megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta.
Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az
urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.
Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy
fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy
soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak
Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok –
gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a
másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna.
Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta
Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig
nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt
és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete
miatt csak abba mert belenézni.
– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!…
Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne
hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem
volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen
volt!
Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy
olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a
lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.
Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos
útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett
felebarátaim.
Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház
ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert
egészséges, jótorkú gyerekek voltak.
– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek
keresztanyja.
– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl
Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.
– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony.
– Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket
nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.
Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették
volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is
tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét.
– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.
– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.
– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el
nem kívánkozna.
Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval
szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a
szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre
köpött, ha az asszonyok megcsókolták.
Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer,
amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az
asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták
Poprádinét:
– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld
alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében
meghalna.
– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett Poprádiné.
– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az
uradat, – hangzott a biztatás.
Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai
aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost.
A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.
– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte
Konczné, a kománé.
A sánta ember a kucsmájába bólintott.
Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe
burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.
– Vigyen az uram után.
A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán
hirtelen végighúzott a nyergesen.
– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.
– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az asszony.
– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.
Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél
eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem
esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a
borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre.
– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor
kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.
A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti
fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A
Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező
sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros
lovai szinte maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával
szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül
emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai
csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak
csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely
messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és
körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és
a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki
lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok
kandikáltak elő.
Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor
bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a
pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett
vele…
– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.
Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra,
akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.
– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, –
rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon.
De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte hozzá:
– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni.
Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett papucsa orrát nézte.
Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem
fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve,
mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem
rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén,
lassan sok piros vért lövelt fehér arcába.
– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van,
mert itt nincsen.
Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:
– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz,
hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis
nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a
kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van,
azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az
egész.
– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. –
Magának jobban kell tudni, mint nekem.
A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést.
– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell
neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.
Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét
és zavartan mormogta:
– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az
enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én?
– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai felé.
– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok.
Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg.
Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid
csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig
bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.
– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé.
– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.
– Messze van, – felelt a fuvaros.
Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a
lovak közé csapott.
– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem
neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta.
Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák
alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:
– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?
Kázmér összeráncolta a homlokát:
– Szereti, – mondta nyugodtan.
– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal
Poprádiné.
A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:
– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha
nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi.
Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy
csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat
rezgett.
– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.
– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon
érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem
nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz
vagyok.
Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott
választ, végleg elhallgatott.
Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini
tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi
mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött
lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán
eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli
hangjain.
– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében Libórius.
– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel,
ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér.
Libórius keresztet vetett:
– Agyonlő az úr!
– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad,
hogy a fiacskája beteg?
– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt.
Csak azért.
Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és
erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.
– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.
– Végem van! – nyögött a fuvaros.
– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme
úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.
Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A
hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy
olajlámpást ringatott a szél.
A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra
mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet
vetett.
Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony
vasmarokkal fogta meg a kezét.
– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én
beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan,
mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!
Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott
a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.
– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta utána rémülten a sánta
fuvaros. – Csak vér ne legyen.
Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis
ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva,
kerekre nyitott szemmel nézett utána.
Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon,
Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.
A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett
láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az
ajka remegett.
– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.
Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó
szemmel nézett Poprádinéra:
– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta
süvöltő hangon.
A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér
vágtatva gurult a gömbölyü köveken.
*
A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el
hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később
öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában:
– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra.
Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben?
Falu.
Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, –
egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi
családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és
számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház,
mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos
ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok
rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak,
mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami
pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában
szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül,
pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra
a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott
ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását.
Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony
lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes
asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is.
Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu
élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára
költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az
orvosok.
A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen
kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől,
– csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen
tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az
idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok
orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven
esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az
öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki
nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A
halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a
sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg
asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint
inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül,
hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a
születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré
gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke
fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a
nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy
zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a
nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek
éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már
mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a
nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a
hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak
korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos
szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül)
megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól
örökölnek.
És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem
változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett
és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen
hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a
Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték
ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek
jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki
ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában,
hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna
bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását,
kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a
nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok
látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és
vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt.
Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta
Gáspárics néha ebben is megcsalta.
A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a
soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a
doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:
– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.
Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy
„az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett
a fejével és mérgesen azt mondta:
– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még
Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?
Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a
nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:
– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen
fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.
A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen
paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg
hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:
– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.
– Hát a gyomor, orvos úr?
– Akár a struccé, nagyságos asszony.
– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a
nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak
Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.
Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok
szemrehányását:
– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony
egészséges, mint a makk.
Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics
hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:
– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?