megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a
nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy:
nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis
vannak…
Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész
nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü
elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de
a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már
döntött.
– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a
kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát
legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni.
Hátha akad ott valaki szobornak való…
A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a
következő percekben már talpra ugrott.
– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van
Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.
– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.
– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü
polgárok.
Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit
szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona
is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán
hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de
hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a
dolog:
– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki
kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…
Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.
– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról?
Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, –
indítványozta a polgármester.
Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.
– Nem maradott arról semmi.
– Semmi!
A levéltáros elgondolkozott:
– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér
rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.
Krasznay uram az asztalra csapott:
– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.
… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették
a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a
finom prémet.
– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt.
És összegyült a szoborra való összeg.
A bujdosó földesuraságról.
Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő
uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így
nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált
Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve
semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban
kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen
tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig
valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ
felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru
sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a
sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy
valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit.
Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az
egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette
felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán
lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári
ravaszul pislogott a szemével.
– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak
arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is.
Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag
bólintott a fejével.
– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is
megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére.
Sárvári elkomorodott:
– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya
sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az
adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna
Felső-Magyarországon gazdálkodni.
Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga
módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a
Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta
szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás
rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg
kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a
huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében
egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban,
toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a
hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és
mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült
helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű
cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:
– Halljuk kapitány Sárvárit!
Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos formulával:
– Bár nem vagyok a szónak embere…
Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári
hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek
kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak
volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a
jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor
sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított.
Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.
Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett
volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra
is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már
annyi sokan.
De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky
Samu személyében.
A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső
vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan a
történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a
nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden
különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig
hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó
szót.
De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán
belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb
embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem
mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a
birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem
kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta.
Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája
hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a
birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a
megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán,
Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül
elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok
tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék
ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért
kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.
Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem
tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása
volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat
hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye
Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá
görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a
nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta
mögött:
– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen
elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.
Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen
hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta,
miért.
Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál,
ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott
mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni
kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül:
– No halljuk már Sárvárit?
Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy
torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik
sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete
is.
Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott
az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s
sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében,
amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A
kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen
megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember:
– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az
idén?
Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna.
A halinás szelidkésen mosolygott:
– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.
– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.
Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt,
fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka
Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.
– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten.
De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja
hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől.
Korvin lelke.
Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut
mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és
minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül
meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen
elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól,
megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a
bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból
elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a
férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki
sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, –
mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga
kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy
keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget,
amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt.
Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az
emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén
gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin
mindenáron beleszólott a hangulatba.
– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis
falusi házakban.
– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta
elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek
a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család
társaságában.
Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg
arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.
– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A
nevetése megért egy kisebb uradalmat.
Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte
a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:
– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy
ünnepeken!…
Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt
Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre
eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése.
Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy
szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fujdogálná,
– a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet
a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, –
amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:
– Pistának vége van, szegénynek vége van.
A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek.
– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek
az utolsó tíz esztendőben.
Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin
szemehéjjait.
– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb,
ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé
szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak
majd a sírásók.
Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni.
Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu
volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt
közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy
mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni.
– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még
mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem
siratnak?
– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.
– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én
már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan
Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz
Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még
kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte
volna?
A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát
felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.
– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.
Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt
mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.
– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban
Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?
– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt
csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább
is.
Az asszony sírva-ríva bólongatott.
– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól
felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól,
Leopold császártól való a nemesi levele.
– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.
Az asszony jajgatva folytatta:
– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is
eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul
neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk,
pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki
tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.
– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s
kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba.
A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző
komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.
Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy
mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen
sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram
feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos
órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni.
Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az
óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább
hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt
egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak
kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, –
„aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, –
mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott.
– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is
lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.
A kis leány megértőleg bólintgatott.
Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei,
amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta
az asszony.
– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az
agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a
szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen
Kosárkáé, a sírásóé.
Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a
látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette
magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják
adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a
féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy
kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem
felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt.
Hát magával vitte azt.
Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a
padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska
ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik
lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak
magyarázta:
– Ebben esküdtünk apáddal.
A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.
Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik
hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást
vetettek a halottra.
– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.
A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába
lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora
mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált
zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó
csak a kezével integetett.
– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a
ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a
föld.
A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:
– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó,
tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó
uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg
azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.
Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre
hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a
poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött,
morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia,
mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi
hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha
ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és
hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy
nyitott bibliát tart a kezében.
– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak,
– erősítette Laci bácsi.
– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett
Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.
„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen
ekkor lett mérges először.
Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a
küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca
vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején.
Fontoskodva fordult az asztaloshoz:
– Jól megmérte, Krenkó uram?
– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.
Kosárka csúfolódva nevetett:
– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb
mérték.
– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze
annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. –
Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják,
meghalt…
Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak
nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci
borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan
csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna
halottat.
– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott
a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.
A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a
szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal.
Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony
senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis
butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta.
– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy
gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon.
Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az
ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a
számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a
manó.
A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak
nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.
– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba
bujtatta.
Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem dőlt.
– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az
ágyba.
Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd megfésülte.
– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a
bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.
Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a
bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék
kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a
megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi
lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett
emléke.
– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában.
– A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy
te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, –
vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még
az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak?
Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó
vénasszony.
– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika.
Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a
fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy
mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem
hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy
meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne
vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg
Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem
neked.
A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy
dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert
fölemelje, megforgassa, megigazgassa.
– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi
szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a
nyakkendő is.
A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne.
Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.
– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény
feleséged.