szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül
az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a
városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott
Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és
tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem
megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a
nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár,
amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az
ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a
részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes
tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A
polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:
– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk
türelemmel.
– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire
fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az
oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon
búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.
Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen
a város eszének szoktak tartani.
– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint
harmadéve.
– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról
volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most
azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.
Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott,
amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük,
hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves
fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna
szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége
nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült
a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell
lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a
hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.
Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak
elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki
nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy
valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a
fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok
azért vannak, hogy kitegyenek magukért…
Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban
elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak
és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az
asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák,
akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is,
midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az
üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a
fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön
a hirtelen zaj.
Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy
színpadi rendező:
– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a
véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.
Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:
– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy
szépek?
Kapránszky a bajuszát harapdálta:
– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két
soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány
teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…
– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen
elutaztam…
– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy
micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb
hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem
mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol
meg semmit se alaposan.
Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok
szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta
majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A
tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit
Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A
tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat
hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha
hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi
szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a
bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden.
Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan
töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.
– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden
pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.
Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már
Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások,
forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal
földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat
muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az
öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik
asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant
az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.
– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. –
Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri
villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden
összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint
Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja
előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a
tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül
az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána
imádja a négyest.
Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a
fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették
a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők
telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok
szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.
A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok
a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne
ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan
szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.
– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky.
– Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a
felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a
vármegyében.
Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a
Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az
ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a
mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes
alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem
felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros
ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak
későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot
sem tud magyarul.)
A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak
abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor,
csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik
a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt
elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky
Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót
menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész
társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett.
Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen
olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky
dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve
dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy
van nemzetiségi kérdés!
Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül
táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája
támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai
asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai
táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot.
Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a
vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem
látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már
valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy
csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró
vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.
Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam.
Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.
– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az
éjszakát, bajtárs?
Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül
huncutkásan hunyorított a szemével.
– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt
magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik,
kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj
föl öcsém. A virág neked nyílik.
Vállat vontam:
– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.
Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:
– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a
bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az
mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen
mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait,
éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné
mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek
is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen
keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok
ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat
sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént…
Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a
bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…
Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy
mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és
a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait
bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:
– Hanka!
A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a
táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött
Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.
A kapitány kalapja.
Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi
magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a
Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna?
Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok
csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a
Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt,
nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a
tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint
más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon
megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A
térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna
föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán
az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak
az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek,
amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg,
hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz
vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok
történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül
nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik
leányt meg nem kérte az illető.
De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra?
Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden
hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.
Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se
gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak
neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még
keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a
kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a
kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A
Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja,
Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az,
akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt
bajusza.
Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka
kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok
apjához:
– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál,
guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.
Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is
kicsordultak a nevetéstől.
– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A
legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem
ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne
Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.
Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét
és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön.
Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú,
nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem
tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája
nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak
és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a
legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony
még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra
engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik
azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak
azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.
A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg
az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó
oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se
dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét.
Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a
kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg
jegyezte meg:
– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való
téma az.
Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.
– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?
– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a
kor.
– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a
hatvanhoz?
– Olyanformán.
Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:
– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem
olyan vén ember, mint te.
Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:
– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan
esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok.
Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.
Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos
szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre
megkérdezte:
– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól?
Napoleon fölemelte a mutatóujját:
– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.
– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon.
Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a
kalapomat…
– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve
Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még
egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.
Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál
Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna
talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány
között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy
rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha
nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán
megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen
már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.
Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem
ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig
mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig.
Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:
– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom
az utóbbi időben.
Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne
unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.
A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:
– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi!
– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?
És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.
Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon
a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút,
amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely
örökké tartana!
Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt
meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.
Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki
Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan
sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan
bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De
Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg
lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy
lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az
özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.
Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még
örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:
– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne
egyszer.
Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:
– Soha, soha…
Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának
senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott
eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá,
sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka
szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az
ember kalapját!
S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon
pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és
félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány
dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.
De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén
vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván
sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.
Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már,
hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott
helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.
– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan.
A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták.
A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett.
– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?
– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy
Gaálné dugta el.
Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.
– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha
Gaálné dugta el.
Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a
kapitány vállára csapott:
– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje
nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.
A gárdista bundája.
Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a
nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres
legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város,
falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is
gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem
ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született
valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna
senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek
megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle
patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi
nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig
legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem
találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a
városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna
itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel
csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok
avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik
itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani.
De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a
polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná
előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a
városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon
voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát
azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a
városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a
talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki
volt az a valaki?
Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a
legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy
a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a
mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az,
aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:
– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos
várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg
mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell
helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen
disputáltatok. Ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést,
mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami
tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt
ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia
nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt
Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a
mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak
dukál, s így szólott: