jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk
valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi
majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent
esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett?
Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán
boldog soha…
A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné
elmélázva hajtotta félre a fejét.
– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.
Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:
– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját
boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem
lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy,
Züzánn?
– Azt hiszem, boldog lettél volna.
– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan
történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne
pótolni.
Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással
emelkedett föl:
– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már,
hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi
valcerre?
A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem
is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a
régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és
táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett.
Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna,
már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen
bekormányozta táncosnőjét.
– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay.
A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a
táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely
hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat
hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a
táncokat és selyemkendőt lobogtatott.
– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! –
kiáltotta.
A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan
jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni
látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával
táncolt fáradhatatlanul.
Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal
korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen
kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva
álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:
– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.
A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is
tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló
pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.
– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette.
*
Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott.
– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?
Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott:
– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.
Bajmoki cinikusan nevetett:
– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!
– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének,
hazaballagott.
Dickens úr barátai.
Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának
ajtajáról és rémülten kiáltott föl:
– A papa ismét elszökött az éjszaka!
Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal
asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér
volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy
kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és
percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a
függönyt.
– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen
nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét,
mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem
vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül
haza!…
A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban
elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely
úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a
Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr
otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb
korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen
hallgat a nők szomorúságára.
A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból
a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr
kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen
üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az
asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is
pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az
elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt
megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író
gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt,
folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek
vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél
az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:
– A regényfolytatásért is hiába jönnek!
A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon
kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy
fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely
szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca
kövezetén, hogy árulóvá váljon.
A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában.
Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos
madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat,
mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.
Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a
Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr
tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több,
sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek
olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy
fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel
lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha
fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak
tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom
úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a
baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes
ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából
elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész
Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi
regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times
olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi
alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a
citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között
olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját
földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná
utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a
City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz
regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel
megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon
leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról
leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal
gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más
hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran
csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel
követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.
Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy
ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás
elmarad.
– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott
fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.
Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a
kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó
tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt
az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos
megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához
címzett vendégfogadóban.
A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és
külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és
az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen
ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben
erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a
söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári
hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más
korcsmák előtt is érezték a komló illatát.
A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának,
amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett,
hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.
Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt
befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas
közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak.
Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni,
akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve
önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick
külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más
efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak,
széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen
jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem
divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen
postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok
megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút
porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a
poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a
postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis
feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a
legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok,
mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől
nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen
bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól
Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.
A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a
postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a
susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe
fák között.
Mondtam, hogy két karosszék volt?
Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett
látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár
ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve –
ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik
a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros
valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt
szaladgált talán Twist Olivér is egykor.
Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska,
aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a
szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak.
Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós
és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross
úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak
hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell
ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és
ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.
A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny
palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember
üldögél.
– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?
A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig
hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, –
ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital
sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü
öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival,
soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat
csendesen és fejével bólongat.
– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és
Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra
teszi, új történetbe kezd.
Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek
is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti
sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon
tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a
singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna,
fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott,
határozottan túlzott…
A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A
távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből
kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a
Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már
itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék
magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével,
amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga
nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató?
Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek
és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma
és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a
hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben
visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e
az öreg uracska a szingaporei esetet?
Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi
katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.
Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő
és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona
felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól,
a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul
Elly kisasszony felé.
– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már
utánad, hol voltát ismét papa?
– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg
uracska. Magában ravaszul megjegyzi:
– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató
volt!
Zathureczky agarai.
Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a
vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még
nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló
szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó
szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet
betöltötte.
Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.
Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló
testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon,
szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is
elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők
számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája
volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement
urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és
vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak
utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak,
mint eltüntek a falusi udvarházak.
Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három
agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy
vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az
állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és
szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a
Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De
hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota,
tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az
öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint
folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a
sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették,
megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták
jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy
Zathureczky elkezdje:
– A Cickével esett meg a minap…
Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták,
dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az
agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos
legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a
Muki ravaszságáról keringett.
– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta
Zathureczky.
Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut.
Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt
valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a
diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje,
vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen
híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt
találta mondani:
– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…
– Hát aztán én mit csináljak?
Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta
volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei
takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik
váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:
– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár
megveszi tőled örök áron az agarakat.
Zathureczky megvakarta az üstökét:
– Aztán mennyit adnátok értük?
– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a
takarékpénztárnak megér.
Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy
summában, de az agarak se kutyák.
– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.
Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon,
fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy
orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy
kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá
menekült.
– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt
kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.
Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált
semmit.
– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke
nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.
– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.
Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany
ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan
dobálta nekik az asztal alá a csontokat.
– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta.
Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.
– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.
– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.
Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a
cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt,
hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:
– Valami keserveset! – parancsolta.
Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit.
Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a
piacról. Rámutatott a Fánnira:
– Vidd a takarékba!
Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta
jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már
táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát,
vonított a sarokban.
Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel.
Akkor került a sor a harmadik agárra…
A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a
takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. –
Ki tudja?
Asszonyok inspekciója.
Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis
fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából
épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra
pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források
bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi
szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.
Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is
el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött
Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu
ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin
nevetett a bajusza alatt:
– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba
Ilonafüreden.
Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány
vendéget ott tartani.
– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek,
külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik
mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az
egész Tátrában…
De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky
Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen
időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte
sírva emlegette:
– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt
szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!
Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott
Kapránszky Mihály a reggelinél.
– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy
társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen
szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.
A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda
berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak,
mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor
Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.
Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett.
(Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor
asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és
kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok
énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és
kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.
– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.
Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.
– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a
hegyeken, haza Hutára…
Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam,
hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam
szavát: