bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt.
Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a
tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg.
Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle
a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta
a mulatozást és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán és csupán
az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok
csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.
*
Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták
magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre
vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták
magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még
beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra,
hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok
találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.
Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott,
amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem
látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok
emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.
– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.
– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya
hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük
el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a
feszület alatt meghalni.
Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban.
Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most,
amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott,
hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.
Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa
kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával
integetett, hogy megvárják.
– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben
bírunk veled.
A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről
levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította.
– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.
Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a
kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a
feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden
lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna
messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét,
hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:
– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.
– Vjuk vacogva nézett az apácára:
– Hát van a Jézuskának csizmája?
– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te
szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával
integetett a messzi feszület felé:
– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen
harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.
Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy
szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról
lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag
integetett.
És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a
hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje
törtettek.
– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza,
Penge!…
Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a szeméből:
– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen
csizmám.
– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg
az út közepén.
S a feszület jött.
Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona
tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna
kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át,
két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a
zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem
bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.
Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme
lezárult. Álmában sóhajtotta:
– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van
hímezve…
Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára
igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt,
halálos dermedtséggel aludt…
A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant,
szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította.
Ábrándok.
Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji-dal és
Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát egy budai kis
korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:
– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a
hegyoldali utcában fölfelé.
Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az
éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt
Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a
vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi hatóság mintha
megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem
helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és
annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út
közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz
esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő
ablakok mögött mély csend honolt és Hollós dr., aki abban az időben
éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán
visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori
lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és
ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az
ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely
donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt súgta
neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért
énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a
szívecskéjükkel.
Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében
sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell.
Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá
változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és
sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófapálcából, amint
középkori levente lett az egyszerü múzeumi segédőrből, meg aztán jól
esett ez az ártatlan don kihóteség, – hisz néha bizonyos körülmények
között mindnyájan Don Kihóték vagyunk.
Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek
erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt és
elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét“ megpillantja.
Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a
bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon át elhangzott a dal, anélkül, hogy
Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett
volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden
elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma
minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid
ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbeszedje. A dal
még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé
és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide,
megállott az erkély alatt.
A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába
leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik,
nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött
lévő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a
sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház
cirádás falán és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az
erkélyt és az erkélyen egy fehérruhás nőalakot.
A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt.
Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste
volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan
üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak,
akikért lovagjaik meghaltak.
Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket
világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a
liliom.
Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett, – érezte,
hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak
semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt, – a
szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig
számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt
megszégyenülve, megnémulva és igen szerencsétlennek érezte magát.
A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt,
amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon megszólalt:
– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!… Már
napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji dalt, amely e helyről
elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne
jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem csak egy szóval mondja, hogy
kellemetlen vagyok önnek és én elmegyek, és soha többé, sohasem
alkalmatlankodom.
Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta
el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel bátrabban
folytatta:
– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki
éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet,
hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem
ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony, – szeretem
önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én
még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala
megtanított arra, hogy szívem van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek
öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy
szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre boldog
leszek…
A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és abból fehér
virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről.
– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.
Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi
segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az
egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan
intett az erkélyre:
– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem,
tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal
azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos,
sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És
én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj
emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé
sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne,
talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy
virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én
boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha
majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása
engem megigézett. Eszébe jutok és magában azt kérdezi: vajjon ki volt az
a szegény fiú? vajjon ki volt? És szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja
megtudhatni.
A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint
csöndesen megszólalt:
– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik,
amilyen bánatos nő én vagyok.
Hollós csöndesen ingatta a fejét.
– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, aki
csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal
fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem
fog kapni.
– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom,
hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.
Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett
és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét és merengve néz
utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát, – mert még
fiatal volt és szerette az ábrándokat.
Gyurkovay hazaballag.
I.
Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső
csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak
hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert
ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni?
Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok
nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még
pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre
számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá,
hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy
legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem
szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes
embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba
vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az
anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi
néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli
atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt
gardirozott a honi bálokban.
De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a
felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar
csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült
kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás
közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor
pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még
becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat
játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok
szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség
előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre
elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség
a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat,
sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni,
hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.
Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju
felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony
mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a
nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott,
amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a
felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai
közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy
csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy
a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama,
aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék
idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor
foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor
Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett
dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy
halott csillagkeresztes dámánál.
De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve
egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a
restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A
restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak
noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral
kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás
alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre,
amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.
Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:
– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az
erdei haramia.
A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak.
Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban
volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény
volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle
kombinációktól.
– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.
– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem
kevésbbé erős hangon.
– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.
– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor,
megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember
atyafiságba.
– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben
levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon
szépeket írt a leányokról.
– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a
Vitkóczy-kisasszonyok.
– De éppen ő…
– Ugy-e mondtuk, mama?…
– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a
vonat.
Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a
kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén
medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva,
kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy
másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat
utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a
kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart
fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.
A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal
néztek az anyjukra.
– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai
vannak.
– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem
lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.
A leányok lehajtották a fejüket.
– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri,
hogy férjhez ád.
II.
„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü
magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett
cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai.
Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak
a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült,
nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.
– Ment ám episztóla tótországba!
De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és
élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről.
Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü
hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban
legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom,
már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)
Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös,
tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő
postával érkezett haza kiküldetéséből:
– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.
Erre Vitkóczyné stantepede elájult.
Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki
különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a
leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok
ijedten dugták be a fülüket.
– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli
baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol
van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott
esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?
(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne
volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)
– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a
szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…
Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna
a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem
kellett ártatlanul szenvednie.
Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc
órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől,
pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan
elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász
Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi
köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.
– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy
bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben
úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden
kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte
ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.
– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak?
Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a
töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…
– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de
csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még
mindig a késői üzenet miatt.
Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy
ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor
az emberrel nem törődik senki.
Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman
kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben
vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért
magához, hogy valaki megcsípi a karját.
– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett
mérgelődéssel Vitkóczyné.
Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház
asszonyát az ebédlőbe.
Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az
elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában
gondolta.
A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem
győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:
– Ez volna a szeplős Sári?
Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a
lábára.
Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni
elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és
jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és
miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét
(mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére
emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca,
deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg,
hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet
Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat
hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn
Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő
csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is
elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.
Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér,
erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a
megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden
gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A
szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú
fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón
át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az
új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres
fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett
beszélni: