Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
A PODOLINI TAKÁCSNÉ
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
KRÚDY GYULA
BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
A podolini takácsné.
Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között azt
vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is
büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán
elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos
tekintélynek örvendezzen.
– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) –
nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.
Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német ujságot és
kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német kulturát.
Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán
özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott fiatalos,
karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis
bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy tizenhat éves
leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és miután sem az italt,
sem a kártyát, sem az asszonyt nem kedvelte valami túlságosan, a
környéken nemcsak azok az örökké ábrándozgató özvegyasszonyságok
gondolkoztak róla, hanem a fiatal leányok is, akiknek pedig hivatalosan
nem szabad álmodni özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a
hajadonok álmai nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü
és gondtalan özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a
fiacskáját. A gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el
akart menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába
került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a fiával
foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül gyarapodott
vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha mulatozásokat
elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi földbirtokos negyvenéves
korában az a férfiú volt, akire még a legelvetemültebb korhely sem
mondhatott rosszat. A tisztesség, a tekintély és a jólét együtt
lépkedett vele a kis város rosszul kövezett utcáin. Az asszonyokra nem
meresztette a szemét, mint ezen a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt,
mint egy öreg bácsi a gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát,
ártalmas gyöngeséget vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban,
aki minden cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte
kívánta már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen,
hogy legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani
asszonyokat, hogy egy csinos skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré
váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü
Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki
leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak érte, –
amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak mosolygott kis
fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy Pázsmáti gyakran
időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában, az országút „szép
Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a szentelt víznél. A szép
Rézikéhez mindenki betért egy ital borra.
Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb közömbösséggel
hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt szép asszonyokról:
hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és körüludvarolt asszonyokról,
leányokról, akik férjhez mentek volna hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“
neki egy nagyon gazdag özvegyet… És ekkor történt az, hogy Pázsmáti
elhatározta, hogy német szóra viszi fiát, ne legyen kisebb ember az
apjánál.
Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü városkában
végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy
hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra.
Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német szóra, ahol már a
legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint otthon, Kunországban
mesélgette.
– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor a
visszaemlékezéseken ellágyult, – ezüstvizében a pirospénzü pisztrángok
szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket fogni.
A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg Budeusz, aki
emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német szóra jövő magyar
gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri némelyiknek még a nagyapját is.
Tán azt is ő kvártélyozta el valamikor a Szepességben. Mert az öreg
tanító nemcsak Podolinba, de akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is
vállalta a gyerekeket. Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy
mikor érkezik a gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha
tíz-tízenöt fiút is hozott számára a vonat.
Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a sohasem
látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák Jánoshoz.
Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien összegyültek,
amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a fiúkat, elindult
velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét árnyékát veti a
lomnici csúcs.
Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző tájékairól
összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az országutat. Az öreg
Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a régi tanítók közé
tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, hogy a gyerek féljen a
tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy mindig jókedvü és egészséges
legyen a növendék. Sárga, százesztendős kabátját, ernyős sapkáját és
öreg esernyőjét az első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni
kezdett a szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta!
A közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel, Budeusz
tanító jókedvüen kiáltotta:
– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket!
A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben,
Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram szekereit a
községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a nekik való fiút. Nem
közönséges bekvártélyozás volt ez abban az időben. A szepességi
asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyereket, mintha
valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és
keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.
Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején
beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez nem
ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat. Leghamarább
adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A derék asszonyságok
a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle gyereken.
– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és ölben
vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.
Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és a
Budeusz uram szekerei gurultak tovább, végig a Szepességen, amíg
túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért folyt a
legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az asszonyságok.
De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg magának.
– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta ravaszkásan
az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se haszonért.
… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában Pázsmáti
János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi állomáson.
Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki más nem
volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a régi. Az
esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején az ernyős
sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott állott az öreg és
gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott egy buksi kis fiút,
akit kézen fogva vezetgetett.
Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé és
vígan rákiáltott:
– Budeusz bácsi, emlékszik még rám?
Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló megtermett
uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd hanyagul vállat
vont.
– Honnan a macskából emlékeznék?
(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a gyereküket a
Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem vállott egészen
szokássá.)
– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. Elvitt Podolinba és
Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan Pázsmáti. – Vagy
huszonöt esztendeje…
Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az előtte álló
arcába.
– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng leúszott a
Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már az én üzletem is.
Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat kiépítették a Szepességben.
Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim maradnak meg. A Budeusz nevet
többé senki sem ismeri az országban. A vasút tönkretette. De azért
emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig a jobb családból való fiuk
kerültek. Egy Wittkó kapitány volt Lublón. Finom család, jó család volt.
Hopp, ott jön az én kis nagykőrösi fiam…
Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó öklömnyi
fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd félénken,
fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével hadonászó öreg
bácsi felé.
– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a kis fiú
felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha Podolinba viszi a
fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a felesége a Wittkó Irma.
Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az esernyős
kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy diadallal
hazafelé a pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig utána nézett, aztán
önkéntelenül, hangosan mondta:
– A Wittkó Irma…
A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét és ő megzavarodva nevetett.
– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska előtt.
Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini vonatra.
– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a
szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. A
ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju leányka
alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád
partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon szerette Pázsmáti Jancsit,
a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen pünkösd volt – megcsókolta a
kertben és leányos nagylelküséggel igérte, hogy örökké fogja szeretni…
Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki
akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak muszáj
szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó
– hiteti el vele most annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette
lángolását, vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor,
amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A
képzelet segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit
éppen akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak
vele együtt a vasuti kupéban és amint a mind ismerősebbé váló tájra
kitekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a házikisasszony a
cselédség élén szorgalmasan dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott
a Wittkóéké, – ahonnan Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében
himbálva az aratóleányok élén hazafelé jött és mezei virág volt a
mellére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán
mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre
sem vette a tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot
a leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa…
Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol
Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a vadvirágos
hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő leányka gyakori
látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed és úgy tettél, mintha
valamit a földön keresgélnél, maradj itt a himbálózó vasuti kupéban,
édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem… Pázsmáti kihajolt a
kocsiablakon és homlokát fürösztgette a nyárvégi alkonyat langyos
levegőjében.
A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek.
A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi
városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a
fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt
sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős
öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. Itt-ott támadt
ugyan néhány új épület, de Pázsmáti szinte haragosan néz a jövevényekre.
Sajnálja a régi házakat, amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már
ott is vannak a takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük
hirdetik, hogy itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek
egyhangú kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve,
amikor a csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.
– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot keresem, aki
gyerekeket elfogad kosztba.
Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga bajusszal –
jön elő a műhely hátteréből. Szepességi kedélyeskedéssel rázza meg a
Pázsmáti kezét.
– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. – Szeretjük a
gyerekeket, mert nekünk nincs.
(Tudja Isten miért esett ez jól Pázsmátinak.)
– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a takács. –
Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken van. Mi most
aratunk. Tessék addig helyet foglalni.
Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán várnak,
a kőpadon.
– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek nagyon
lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy megsántul, vagy
megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy lármáznak. Gyerünk az utcára.
Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak az jutott eszébe, hogy ilyen
volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen ugyanaz a kőpad, idehozták a
hozományban… Szerette volna megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy
valóban az a bizonyos Wittkó Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte
a dolgot. Ültek tehát csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult
a hegyes háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová
a Pázsmáti kis fia fog járni.
Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött feléjük,
amely szoknyás néppel volt megtelve.
– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak megérezte volna
az asszony…
(Ez utóbbi megjegyzés jól esett Pázsmátinak. Miért? Nem tudta.)
A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé igazodott és
Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék menyecske sietve
szállott le, – rövid csizmácskái látszottak leszállás közben. A takács a
fiucska fejét simogatta és nagy szeretettel kiáltotta:
– Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket!
Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt az, – a
fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította fehér
homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki szótlanul
hajtotta le a fejét.
– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő hangon.
Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az, Irma. Igy
gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, egy kicsit
meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a mosolya a régi. A
szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez Wittkó Irma. Mintha
őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. Egy-két kis ránc támadt
az arcán. De azok is nevetnek. A füle mellett pedig éppen olyan fekete
huncutka göndörödik, mint hajdan.
– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és megsímogatta a
kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem egész karjaiba
zárt.
– Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról Poprádfelkán.
– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem kívántam
különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.
Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon elcserélné-e a
fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a fiúcskát nézte és halk,
szinte elrejtett hangon mormogta:
– Valakihez nagyon hasonlít…
– Kicsoda? – kérdezte hevesen Pázsmáti.
Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és a földre
nézett.
– Ez a fiúcska, – mormogta.
Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami ostoba,
bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított, hanem az
anyjához.
Az asszony megfordult.
– A vacsora után nézek. Megtisztel minket?
– Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer Géza.
– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna csak a
szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már a miénk, az
enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok neked valami
gyönyörűt. A takács-masinákat.
– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett rosszul,
hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.
Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban. Ment,
ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol mosolygott magában,
hol pedig elszomorodott.
– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok egészen
józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszü
háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piroskabátos
generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lilaszínü
árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint
egy ezüstöt termő szántóföld-szalag. Egyszerre csak ott járt a Poprád
partján és a fűben egy magassarku félcipőcske nyomait vélte látni, amely
félcipőcske a próbabálon Wittkó Irma lábán volt.
A harangszóra tért magához. A harangok itt még mindig úgy szóltak, mint
hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza felé és jókedvüen
nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az ebédlőbe vezette, ahol
fölakasztott régi szentképek és szenteltvíztartó társaságában a fiát
találta, amint Szlabóczki uram ölében üldögélt.
– Te már el is felejtettél engem? – kérdezte tréfásan a fiúcskát.
A gyerek lesütötte a szemét.
– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire a
takács nagyon nevetett.
A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben az
asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai
kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a
Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud mindent.
– Előbb itt járt az öreg Budeusz, – mondta a vacsora végén.
A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni kezdett:
– Olyan gyorsan jár mostanában az öreg?
– A vasútat használja ő is, mert az olcsóbb.
A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az teli
tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a fiára. Hogy
lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább kacagott és nevetve
kérdezte:
– Hogy is volt aztán, Miska bácsi?
*
Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve nézett
Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy hiába volt
minden titkolózás, minden kiderült.
– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és igyekezett
elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony csendesen
mosolygott.
A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol zavartalanul
nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és mosolygott.
– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga valamikor
nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb uraság, mert ő a
gyermek bolondja.
– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak annyi az
egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.
– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az asszony. –
Amint láttam… Hisz alig változott.
– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok magába ma
is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért Szlabóczkinak.
Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A küszöbön
megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna ezen rövid idő
alatt és táncolva, nevetve kiáltotta:
– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad a
fiacskád.
Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek lebegtek a homloka
körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották egymást sokáig és
Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony csókjait arcán, amikor
fogadói szobájában fölébredt.
Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel.
– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan hegyi levegő
megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan elszöktettem volna azt
az asszonyt.
Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz csak
egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított Szlabóczki
urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre ment. De ezt
nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban elhelyezkedett, nevetve
mondta magában:
– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná multját,
jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy
„rendes ember“ vagyok.
És a vonat elvitte a veszedelmes városkából.
A tótok elfogynak.
Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen szerette
az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga
macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. Szerette
az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy zsák arany,
vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, amely nyugodalmas
életében megzavarhatta volna. De Puttykón senkinek sem volt aranya, sem
tömött bugyellárisa. Szegény, Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan
a tótok elszökdöstek Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete
állott szilárdan, habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint
alkalmuk nyilott reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott
innen minden szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő
nem kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a
világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember elérhet a
földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei megbecsülték,
mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast ismert a járás
területén. Mintha a tíz ujján tartotta volna számon a puttykói járás
tótjait. Tudta mindenféle dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott,
amelyek a járás területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes
bizonyossággal meg tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában
kicsoda mivel foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte
az emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta
sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát Haviár
József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az előszobában
ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában versenyre kelt a
főszolgabíróval.
– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt mondogatni.
Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, hogy
Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, ahol
mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál kidőlt az
egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a szolgabírósági írnok
minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a patikust helyettesítse. Ha a
„gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai milliomos megverte a feleségét, a
szolgabírósági írnok mindig talált valamelyes alkalmatosságra, amely a
messzi hegyek között fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a
„gazdag“ házaspárt és az asszony hálából mindig dugott valamit a
köpenyege alá. Hol egy csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még
Moravszki Pál is elérzékenyülve rázta meg a kezét:
– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, barátom, –
mondta a „gazdag“ tót.
De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár
Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a
leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az
elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta
vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta
az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.
– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd
csak előkerül az a gazember!
Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát
nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy
csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket
és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket.
– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál
a gyerek?
Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a
haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura
nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb
megházasította őket.
Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi
gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta
haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó
téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért,
pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói
vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor
hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle,
mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül.
– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból
úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy
az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!
A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be
sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu
lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke
szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint
elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő
nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi
barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni.
Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy
búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi
szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás
végső mondatát nyelte el.
– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz
idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.
– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, – én ma este meghalok.
Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd
el őket koldulni az országútra.
– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?
A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot fohászkodott:
– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom,
hogy erre hiába kérlek.
– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a
szava.
És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve
semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből
megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott
bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára
megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve
mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a
csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt?
Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és
hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte
megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely
súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz
minden.
A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva
hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is
odaállott gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei
növekedtek ki a sírból.
Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta
volna az ablakot és bekiáltott volna:
– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!
Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek
ruháit mosta a halott anya.
A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig
minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét
végigsétálni a sírok között.
– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri
nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.
Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan
jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a
gyerekek romlását, fogyását.
– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit,
mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott
a másvilágon.
Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott
asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte
nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van,
azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy
feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz feleségül menni.
Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a
szabóságot.
– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az
özvegyet.
Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a
házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este,
amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből
sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is,
amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak
elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a
gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a
nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok
messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig.
Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági
írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt
benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja
eltávozott a puttykói járásból.
Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a
büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak
ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.
– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A
tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy
valamennyi.
A fejnélküli barát.
A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi
estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb
kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam
is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori
városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött
Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a
szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a
habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi
takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép
ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül
és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem
tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek.
Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon
keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A fegyverkovácsokra
illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire.
Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar
lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét:
ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet
apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja,
ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi
bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a
gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya.
És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron,
amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi,
megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte
megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a
toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az
óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi
elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban
kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és
füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a
másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot:
– Lizi, engedd haza a diákjaimat!
Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül
kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva
felel:
– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni.
És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár,
megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt
harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra
ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai
között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik
elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a
zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány
éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája,
piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik
le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a
szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó
vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a
könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó
kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience
Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta
nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén
esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony
csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét
befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik
az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi
szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira
beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, amíg
szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne
mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.
És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, –
vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az
ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi
toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana:
találkozott a fejnélküli baráttal.
Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az
esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és
álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán
szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A
félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a
kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő
házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három
aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is
megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört
szemét:
– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke
köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte…
A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A
mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy
tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem volt eddig az
embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi
árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna
fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami
szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán
ütött az óra…
– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki valahol.
És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a hangnak.
– Hónap múlva meg fog halni!
És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves
szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:
– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már
egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a
lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem
kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga
ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…
Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke
fejével.
– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…
Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy
miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús
célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát
megjelent neki és egy hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni
szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak
össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka
boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában:
– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…
A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi
táncot járna, forgott a sarkán.
Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még
másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran
kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori
polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt,
amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka
fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva,
szerelmesen kiáltott föl:
– Soha sincsenek azóta olyan processziók!
És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman
húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis
asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience
ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett
tudomást a sikátor.
– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az
apostol-szakállu Fábián takács.
És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna.
Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök
és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte
igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák
kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó
zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett
a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az
esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte
az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg
király vállán a hermelin-palást.
És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon
halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített
könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a
sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát.
Jézuska csizmája.
A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt,
félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével.
Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa
között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait
látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és
zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták
és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az
országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a
merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején
a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert
fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt
fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még
rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó
hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők gyakran kerülőt tettek
rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.
Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból
a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem
tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához.
Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba
készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik.
Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből
tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna
őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés
országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a
vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a
másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok
bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a
zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is
elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is
rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika
sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a
zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a
zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös
bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés
hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik,
szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos-katona elveszíti minden
akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok
bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi
köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni
kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn.
A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán
heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek
fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt
akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A
katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett
és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt
a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította,
hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek
csörögtek és a szakálla az övét verte.
– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög lakik.
A zsoldosok nagyot nevettek ezen.
– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya.
Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom,
mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor,
megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes
szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.
Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette és összeszabdalt, durva arcán
mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.
– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér,
szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen
Vjuk a nevem.
A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az
olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán
kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz
látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák
mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg
olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni.
Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:
– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó
Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer
az Odera mellett.
A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera
mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel
szoktak játszani: nézzétek!
Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római
császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy
kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt
mindenkinek ütni kellett.
Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát
nem ismerik. Ösmerték ők az újmódi játékot, s csak a kártya híán
kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot
játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék
alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.
A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot
rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest:
előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta
a zsoldosokat.
– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés
lecsillapultával.
Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü
fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy
valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy
fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent
olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött
rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban
rákiáltott, amint megpillantotta:
– Apage! – mondta és keresztet vetett.
De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral
kínálták.
– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt
megpillantotta.
– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.
– Hová mégy?
– Nem tudom!
Hircs uram kinyitotta az ajtót.
– Pusztulj innen! – kiáltotta.
De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk
kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok
szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.
– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és
Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be
tehát a szádat.
Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját.
Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.
– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a
tisztes férfi hátát.
A zarándok lesütötte a szemét.
– Megtesszük, amit lehet.
Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába
vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy
széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge
vígasztalta a pajtását:
– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a
lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a
talléraitól.