legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy
része a kidült árbocz helyébe iparkodik fölállítani a segélyárboczot,
amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt,
a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy
erősebb hullámroham jő a hajó ellen.
A megnyugvás perczeiben beszélgetnek egymással a kormányon állók.
– Minő vihar! Lehetetlen, hogy kikötőbe jussunk valaha.
– Az imént csaknem fenmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a
hullám.
– Jézus segíts! Úgy hull a menykő, mint az érett vaczkor, most mindjárt
belénk üt.
– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? ott az árbocz hegyén, szólt
Philipps, a kormányos, társaihoz.
– Szent György, ne hagyj! ott lebegnek valamennyi árboczon, mint valami
gyertyavilág, suttogák azok borzadálylyal.
– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árboczán
szokott megjelenni. Nézzétek, hogy tánczolnak.
– Vigyázz! kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni;
míg ők az árboczokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyu
hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegyláncz indult
volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a
legmagasabb árbocznál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a
tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak.
Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas
hullám tetejére, a másik perczben tulsó oldalára csapott át, árboczaival
a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.
Néhány percz mulva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, mint egy
elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől s tovább láttak
dolgaik után.
– Nézd, az Elmtűz még most is ott van az árboczon! kiáltá Philipps, ha
pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.
– Ezek a vészmadarak is éreznek valamit, hogy mindenütt nyomunkban
vannak.
– Jack azt állítja, hogy ő a mult éjjel látta a tengeri kísértetet.
– Való ez Jack?
– Miért mondanám, ha nem láttam volna? ti aludtatok, én magam voltam a
kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott
a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak
rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint
egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kisértetre s erre
az egyszerre eltünt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a
szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a
rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.
– Ez rosszat jelent.
A kormányosok félénken tegintgettek szét az elborult látkörön, mint
szokott az, ki rémmeséket hallott.
– Nézd! nézzetek oda, mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba
mutatva, szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.
Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A
villám lobbant s valamennyien keresztet vetének magukra.
– Ott van!
– Mit láttok ott? kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.
– A kisértethajót uram… szólt reszketve egyik.
Trahern szemügyre vette távcsövével a mutatott tárgyat.
– Az nem kisértethajó, monda kevés vártatva.
– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily viharban kifeszített
vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik
felénk! a hullámokat megveti, és repül mint madár.
– Ez nem kisértethajó, ismétlé a kapitány, hanem kalóz!
– Eleven ördög, dörmögé Philipps.
– Bizonyosan Barthelemy lesz, mondá Trahern. Minő kár, hogy közel nem
juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily
viharban?
A kalózhajó sebesen közelgett a King Salomo felé. Néha elborítá a
hullám, másik perczben ismét egyenesen állt s folytatta irányát.
– E vakmerő ficzkók! kiálta Trahern. Úgy látszik, még ők iparkodnak
velünk összejönni.
– Ezek nem emberek, szólt Philipps. Ha ember rohanna így hullámokon
keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.
A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá
érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése
azonban mindig meghiusult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb
hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha
egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét
félmérföldnyi távolba lódítá.
– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna, szólt Philipps. Ezeket meg a
vihar sem ijeszti vissza. Hah! minőt csapott most egyszerre a villám a
két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.
A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját s nemsokára lehete látni,
hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre s abba húsz kalóz beleül s
elkezdenek evezni a Salamon király felé.
A hadihajón kétszáz fegyveres volt s nyolczvan ágyú; Trahern el nem
képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?
A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz ficzkó evezőcsapásai szél
és hullám daczára közelébb juttaták azt a gályához.
Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem
tántorodva a hánykodó hab tetején s szájához illesztve a hangcsövet,
dörgő mély hangon átkiálta:
– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg
magadat neki a King Salomo népeivel együtt, életre halálra!
A felszólító Skyrme volt.
Trahern előállítá fegyvereseit s megboszankodva a kalózok vakmerőségén,
mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy az ágyúkat
irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyuk mind meg vannak
nedvesedve.
– Az hazugság! kiálta Trahern, hisz fedve vannak mindig.
– A ki ellenáll, irgalom nélkül meghal! hangzék újra még közelebbről
Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.
– Mit bámultok semmirekellők! kiálta Trahern. Fegyvert fogjatok s
törjétek össze a vakmerő gazembereket!
– Mit? hát halandó emberek ezek? kiálta fel Philipps, a kik ellen
küzdeni, a kiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni
valaha? Köszönöm! én ördögökkel nem harczolok.
S ezt mondva elveté fegyvereit magától.
– Mi sem, egyikünk sem! kiáltozák valamennyien, fegyvereiket
kilövöldözve a légbe és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.
– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő
előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! térjetek magatokhoz, hisz ezek
sem lelkek itt.
Azokat semmi erő sem birhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen
irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.
– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót, kiálta kétségbeesetten a
kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.
Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem
engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra.
Egy percz mulva a kalózok urai voltak a Salamon királynak.
A nép nem mert nekik ellenállani, oly pokolbeli magasságon állt már
hirnevük, hogy a mit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő
mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt
szörnyekkel szemben, s hol tizannyian voltak, még csak az ellenállást
sem merték megkisérteni.
Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy
nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy
hadihajót, melynek nyolczvan ágyúja, kétszáz fegyverese s bátor
kapitánya van.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzatszelek elmultát s a
King Salomo megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.
A passzatszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a
whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.
A Royale Fortune minden árboczán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla
közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép:
lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott
csontok, vérző szive lábainál feküdt. A Kopó zászlójára pedig egy vörös
palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére
halálfő volt szúrva. A főárboczokon Szent György lobogója kigyódzott.
A vihar zugása közepett a King Salomo elfogott zenekarának pokoli
dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a
vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe.
A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts
valamennyi hajó kapitányait a Royale Fortune födélzetére összegyűjtve,
ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kinálás után
hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta
a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást.
Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az
asztalhoz.
Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó
kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle
visszaváltsák, megalkudván velök nyolcz fontnyi aranypor-harácsban.
Azok rögtön készek voltak letenni a sarczot, Fletcher ezt is megtagadta;
ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg,
hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, a mit akar.
Úgy szólt, mint valódi angol.
Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher
hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.
Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon
jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolczvan
néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent
meglehet-e gyujtani, mit tegyen velök?
Rooberts szemei pokoli tűzzel villogtak.
– Szerecsenek? kérdezé fogcsikorgatva. Hányjátok őket a tengerbe, hadd
úszszanak.
Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot
teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább.
Mulatságukat időközönkint félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló
halálordítás, arra egy perczig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az
ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A
vigalmat tüzijáték fejezte be, Fletcher felgyujtott hajója, mely
lángjaival köröskörül megvilágítá szépen a kikötőt.
A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt
czápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér
lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte
ki Rooberts, felordítva: «a hispaniolai gunyhóért!» A néger mind ott
veszett és Rooberts még sem volt ittas.
Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást
kivánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az
átvett harácsról, mely az okiratok közt fönmaradva, ekként hangzik:
«Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek a kit illet, hogy
**hajó **kapitányától nyolcz font aranyport harácsul fölvettünk, melynek
következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és
saját aláirásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án.
Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.»
A vihar megszünt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold,
tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva
állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.
Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa,
hasztalan! sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.
Oh nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább
emlékezetet, fájó viszhangjait a multnak.
Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok
az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, a hova nem akar, a hova
menni fél.
Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifju éveit látta bennök, szeliden
ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a
mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.
Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból
koszorút füztek homlokára, szelid csókkal odatűzték, játszadoztak,
nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott.
Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel
kalandos mondákat regélt, mik hirneves bajnokokkal estek, a leánykák oly
félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde
benézni, a mint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble
nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen
veszélyekkel, s olyan hirnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege
örökít. A pálma oly halkan susogott.
Épen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi
nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint
szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni halni. Villiam keblére
hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly
halkan susogott.
A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott
várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szive, midőn vitorlát
látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyulánk árboczokat,
melyek szemei előtt feltüntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely
közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt,
látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…
– Micsoda hajó lehet az, kapitány? kiálta Rooberts mellett Moody durva,
dörmögő hangja.
Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten,
félig haraggal tekintett a kérdezőre.
– Micsoda hajóról beszélsz?
– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy
vitorlák, mik a láthatáron föltüntek.
Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét
ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott
közeledni a tengeröböl felé.
– Hahó! Elő a Kopóval! kiálta Rooberts. Talpra fiuk!
– Ma nem! kiálta egy ficzkó a másik hajóról. Menjen a Royale Fortune, ti
ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harczolt.
– Micsoda beszéd ez?
– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és czukor, míg a
Royale Fortuneön még a hal is punchot iszik.
– Hát gazemberek, én gyártom a czukrot meg a pálinkát, hogy tőlem
kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugal
gálya, az hoz czukrot, a mennyi kell, rohanjatok utána s itassátok meg
magatokat.
A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a
fényes éjszakában s akkor egyszerre visszafordult s elkezde ismét
távozni.
– Utána sietve! Kiálta Rooberts. Nézzétek. Már észrevett bennünket és
menekülni kiván. Skyrme! munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni.
Vadászatra Kopó, hajrá!
A Kopó rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége
prédaszomjasan rohant önkénytesen a Kopó födélzetére, s a kedvező szél
nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig
közelebb-közelebb érve a Kopó által, nem sokára azzal együtt letünt a
láthatárról.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a gálya volt a «Fecske», a legfélelmesebb angol hadihajó, a két
legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik
– Rolls!
Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene
ki voltak küldve, akkor a Fecske egyedül indult meg őt fölkeresni és
legyőzni.
A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat s
egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt
kellett megkerülniök, melyet «Franczia zátonynak» neveznek. S a kalózok
e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.
A Fecske csak haladt előre, a Kopót a sík tengerre csalta maga után, s
mikor már annyira el voltak, hogy az ágyúdörgés nem hallatszott a
kikötőig, akkor utól hagyta magát érni.
A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árboczokra s
nyílsebesen vágtattak a Fecske mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú
csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.
– Barthelemy és a halál! ordítá a rablósereg rettentő hangon.
Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a britt hajó
ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira s
füstfellegbe borítva a Kopót.
A mint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a
közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A
födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló
le volt lőve az árboczról, csak Skyrme állt még és nem veszté el lelkét.
– Előre gazemberek! ordítá dühösen, mit bámultok magatok elé? huzzátok
föl újra a zászlót s ki a csáklyákkal!
A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat; «előre!» ordítá
Skyrme mennydörgő hangon.
Erre egy második roppanás dörgött le a britt ágyúkról rájok. A zászló
ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát
elsodorta.
A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz s kényszeríték,
hogy forduljon vissza s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.
– Ne hagyjátok magatokat! ordítá Skyrme az árboczba fogózva, szégyen
gyalázat reátok! kapaszkodjatok a hajóba s rohanjatok a födélzetre,
haljatok meg hős halállal!
A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdék hajójukat a Fecskéhez
közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn
egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárboczot, vitorláival együtt,
leterítve azt a vízbe.
Veszve voltak. Még csak harczolniok sem lehetett többé.
– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten
Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. Rohanjatok
a lőporos kamrába s lőjetek bele a hordóba.
Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá s egy pillanat
mulva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop
lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy
a hajót szétvesse. Az öt kalóz kinlódva és átkozódva feküdt a kamrában,
feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost
földreveté a pukkanás, ki mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja
után kiáltott, mely a tengerbe repült.
Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete
csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.
Ez utóbbiakat fölszedték és bekötözék.
– Hozzám ne nyuljatok! ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe
kardot ragadva s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A
legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek
midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék,
lánczaival tépte szét kötelékeit s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel
kettészakítá a kezére vert lánczot és meghalt.
Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról
jövő hajót fogott el.
A hajó kapitánya, Hill Jonathan, jovialis ficzkó volt, a kalózok
hivására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett
valamennyivel s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy
ő valamennyit képes leinni.
A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga
nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt; «énekeld el most te a
magad nótáját Barthelemy!» szólt ez végre a kalóz-vezérhez fordulva.
– Én nem tudok dalolni; felelt ez hidegen.
– Ej pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen
énekelnek rólad, teszem föl ezt: «Útra kelt a fehér galamb, utána a
sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.»
Barthelemy összeborzadt.
– Hol hallottad te ezt a dalt?
– Hohó öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem
álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.
– Szólj, mikor? hol?
– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam épen,
midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a
parton édes vizért, midőn a távolból sikoltozást hallok. Gyerünk! mondék
társaimnak, segítsünk, ha szükség van ránk s puskáinkat ragadva
rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől
üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk s mindig közelebb
érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben
öreg anyjukat hurczolták magukkal. Hajrá! kiálték én, ne hagyjuk őket
elveszni s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok
szétfutottak rögtön s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és
matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket s árkon-bokron
keresztül csónakainkhoz futottunk velök. Mondhatom, hogy az a szép kis
leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a
világ tulsó végeig.
– Beszélj tovább… suttogá Barthelemy, alig érthető hangon.
– Ugy-e? érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad
is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked
nem igen hizelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott,
szegényt mindig féltette tőled s ahányszor imádkozott érte, mindig utána
tevé, hogy Rooberts Barthelemyt sülyessze el az Isten a mély tenger
fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! minden
hajóst megkérdezett, a kivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a
gályát, melyen Villiam elutazott? nem beszéltek-e ő vele? úgy fájt a
szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már
azóta kedvesére?…
Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet,
szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arczán valami tébolyodott
mosolygás vonult szét.
– Nézzétek! a kapitány megőrült! hogy mosolyog! suttogták a kalózok
elborzadtan kelve fel székeikről.
– Mi lelt öcsém? kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen
összerendült az érintésre s arczán az őrült mosolygást mély bús
melancholia váltá fel.
Fölkelt az asztaltól s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával,
karját karjába ölté s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó
hangon mondá neki:
– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma
elfogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? az az én bajom. A kalóznak
is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a
tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma
találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? de el fogok veszni. Az
elfogott King Salomo fenekében tízezer font sterling aranypor van
elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul
elrablott javaidért.
Hill végigbámult a kalózon s azzal visszament a többiekhez.
– Kapitánytok olyan részeg, hogy azt sem tudja már, mit beszél.
Egy óra mulva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert
ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt
Jonathan urral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:
– Vitorla jő! Nagy vitorlák!
E kiáltás néhányat kijózaníta a kalózok közül, s a kik föltápászkodva a
jelentett hajó elé néztek, mindnyájan megismerék benne a mult éjjel
látott hajót.
Valami névtelen ijedtség fogott el mindenkit. Hirtelen fölrázták ittas
társaikat mámoros álmaikból s mutatták nekik a közelgő hajót és siettek
Roobertssel tudatni a hírt.
Rooberts észrevevé arczaikon az ijedelmet. Hidegvérrel monda nekik:
– Ez bizonyosan a tegnapi portugal czukrász, ki a Kopó elől fut s a
kikötőbe akarva menekülni, két tűz közé hozza magát.
– Ez nem portugal czukorhajó, uram, szólt egy kalóz remegő hangon,
szolgáltam rajta, mielőtt hozzád átszöktem, jól ismerem; ez a «Fecske».
– Nos? szólt megvető mosolylyal Rooberts. És ha az volna, az én uri
barátim nem volnának elég merészek vele összetalálkozni?
– A hajón százhúsz ágyú van s egyike ez a legjobb vitorlásoknak.
– Mind nem tesz semmit. Kik a kapitányai?
– Az egyik Ogle Dávid, a másik Rolls.
– Rolls! ismétlé magában megdöbbenve Rooberts.
– Tehát még is jól sejtettem. – Föl fiuk! üssétek meg a dobot, föl a
zászlókkal, feszítsétek ki a vitorlákat, készüljetek a csatára! Nem kell
félni, a harcz Istene velünk van.
A rablók futottak fegyvereikért, a tüzérek ágyúikhoz álltak, Rooberts
kabinjába távozott, vezéri öltönyét fölveendő.