Ekkor a harmadik szökevényt hozták elő. Rooberts meglepetve kiálta fel:
Glasby Henry.
Maga a «Bonne Fortune» kapitánya volt a harmadik szökevény.
Nemes, szelid arczú ifju volt Glasby, őt is erővel tarták maguk közt a
kalózok, mert legtöbb tengerészismerettel birt közülök; szelídsége, jó
szive ismeretes volt mindazok előtt, kik valaha a rablók kezébe
kerültek, ő védte azokat társainak dühe ellen, gyakran saját erszényéből
fizette ki váltságdijaikat, sok hajót megmentett az elsülyesztéstől
társait lekönyörögve, s bacchanaliáikból mindig kivonta magát. Társai
ezért nem is nagy becsben tarták, s szüntelen gyanus szemmel őrzék. Már
egyszer megkisérté a szökést, akkor megkegyelmezték, most bizonyos volt
elveszése. Rooberts arczára az első meglepetés után ismét visszatért a
hideg, érzéketlen nyugalom. Scudamore éhes vigyorgással várta az
itéletet.
Glasby nemes elhatározottsággal lépett Rooberts elé.
– Kettőre már kimondád az itéletet, szólt remegéstelen hangon, nincs
okod kedvemért kivételt tenni. Csupán egyre kérlek, e kis értéktelen
medaillont küldd el Norfolkban lakó anyámnak. Menyasszonyomnak egy fürte
van abba zárva, kit látni akartam: miért meghalok.
Rooberts összerendült e szavakra. Mereven nézett Glasby arczára.
– Neked menyasszonyod van, kit látni akartál? kérdezé tőle elfulladva, s
azzal odament, leoldá kezéről a lánczokat; menj vissza hajódra, én téged
felmentelek…
– Kapitány! kettő már függ, kiálta dühösen Scudamore, épen azt látva
menekülni, kinek halálát legjobban kivánta. A harmadik kötél emberére
vár.
– Arra huzzátok fel a legelsőt, ki itéletemnek ellene mondani merészel!
szólt Rooberts vadul széttekintve a zord arczokon, s becsapta maga után
kabinja ajtaját.
A rablók hallgattak mind.
E percztől fogva Rooberts egészen megváltozott.
Szive fásult volt minden iránt, meg nem indítá semmi, de ha nőt hallott
sírni, akkor futott onnan, azt nem birta elviselni.
A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás
sem kerülte el büntetését, minden este büntető órát tartott, melyen a
megrovottakat irgalom nélkül a hajófenékbe vetteté, vagy
megkorbácsoltatá, vagy főbelöveté. És mégis, volt egy ember, kit bántani
nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune
kapitánysága alól, s magához vette.
Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről,
anyjáról, menyasszonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, újból
elmondatva magának az annyiszor hallottakat.
Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajókat meggyujtá, vagy
elsülyeszté, sem megadás, sem könyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy
asszony a hajón, s annak esdő szavát meghallá: visszaadta mindenüket,
semmit el nem vett a hajóról, s hagyta azt szabadon menni.
Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem haragból; kedvese jutott
eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének
meggyilkolói.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy napon összegyűjté mindkét hajón levő kalózait a Commodore födözetén.
– Fiuk, mondá nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse
kendőzött arczczal jő elénk, s önként kinálja kegyeit, nincs senki
többé, a kitől félhetnénk ezen az oldalán a világnak; prédát eleget
találunk, dicsőséget, hírt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó
ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugal és hollandi kereskedőnép
annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jerünk oda, hol
még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elbizott
hadak bátran alusznak tengerparti váraikban, hol a szerencse még
begyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit,
ott foglaljunk magunknak hirt, nevet, hol a bölcs jogtudósok száz
czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a
lapot, mely rólunk szól, s rójjuk helyébe azt, hogy a bátrak számára
nincsen törvény irva.
Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most
rosszul sikerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle,
mely hajdan, ki volt szívében hamvadva a tűz, melynek egyetlen szikrája
elég volt máskor a többieket lángragyujtani. Most csak hidegsége által
lehetett hatnia.
– Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én tinektek kincseket igértem,
ti én nekem igértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni
munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifosztogatni, kik
védelem nélkül adják át áruikat, s mit érnek azok a mi kezeinkben? csak
elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája
van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a
tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete
harczosok arany fegyverrel küzdenek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk
az aranyfövényt a kaczika alól, s őt fektetjük le helyébe, mi kiveszszük
a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat –
vasból – szivébe!
Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá
egymásnak integetve, a Commodore legényei mind érdekesnek találták ez
indítványt, azonban a Bonne Fortune legénysége durczás képpel hallgatott
s vállait vonogatta.
Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csendesen beburkolta magát
bő köpenyébe, s a legszelídebb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva
köpenye alá: volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elő,
mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom.
A Bonne Fortune legényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő
kivált közülök, s megrángatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé
lépett.
– Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik
is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak.
– Rosszaljátok fiaim? kérdé édeskés hangon Rooberts, mondjátok miért?
– Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem
találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik.
– És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy ismeretlen veszélyeket
keressünk ismeretlen aranyországokért; szólt a másik.
– A hol törvénykönyvek vannak irva ellenünk.
– S a hol királyi hajóhadak védik a kereskedést.
– Minket nem a dicsőség ösztönöz, hanem a zsákmány.
– És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek, mint a hol nekünk kell
félnünk mástól.
– Ha te mitőlünk vért kivánsz, azt itt is onthatunk számodra, a mennyi
kell.
– De azért csupán, hogy te boszút állhass a négereken, kik kedvesedet
megölték, nem megyünk ezer mérföldnyire bajt keresni.
Rooberts elsápadt mint a fal.
– Tehát ti itt akartok maradni édes fiaim? szólt gyermeteg, hizelgő
hangon. Ti szerettek itt lenni és féltek amott? ej, ej, édes fiaim,
gondolkodjatok csak egy perczig.
– Már meggondoltuk, felelének azok daczosan.
– Nagyon jól van, mondá Rooberts, s azzal egyszerre szétcsapta magáról
bő köpenyét, s egy pillanat alatt két pisztolylyal mind a két rablót
főbe lőtte.
A többiek egy perczre rémülten álltak ott, a másik perczben dühösen
zúdultak fel Barthelemy ellen, szemeik és késeik villogtak körüle.
– Mit! ti szólni merészeltek, midőn én parancsolok? El veletek gyáva
semmirekellők! ordítá mindent túlharsogó hangon Rooberts s felkapva egy
vastag kötéldarabot, vakmerően közibük rontott, s jobbra-balra ütötte
vele az elégületleneket, kik annyira zavarba jöttek uralgó merészsége
által, hogy elfeledve ellenszegülési vágyaikat, szétfutottak.
– Verjétek őket vasra mind. Kenyéren és vizen maradnak három nap, három
éjjel! a ki egy igét kimond ellenem, a tengerbe vele! kiáltá Rooberts, s
egy pillanat alatt le volt fegyverezve a «Bonne Fortune» legénysége a
«Commodore»-é által, s a merészebb társak által farkasgúzsba kötve.
– Nagy merényt követsz el, súgá Glasby Rooberts fülébe.
– Ej, én nem félek sem embertől sem ördögtől! felelt a rabló daczosan.
A hajók még az nap útnak indultak Afrika felé.
Harmadnap kitelt a «Bonne Fortune» legénységének büntetés ideje.
Hogy el ne szökhessenek tőle, Rooberts minden tengerismei eszközt, s
minden ahhoz értő tengerészt áthozatott a «Commodore»-ra.
Mindamellett egy éjszakán, midőn még négyszáz mérföldnyire voltak az
afrikai partoktól, a «Bonne Fortune» eltünt.
Mint Rooberts előre látta, e hajó a legelső tengerviharban zátonyra
akadt s népségével együtt elveszett.
Rooberts ezért nem hagyott fel tervével, ereje megfogyott általa, de
bátorsága nem.
Egy reggelen, a mint feltisztult az ég, a láthatáron egy kiálló fekete
hegycsúcsot látott meg a sík tenger felett, ez volt a Cap-Corso.
– Itthon vagyunk, mondá Rooberts ujjongó kalózainak s elkezde alá s fel
czirkálni a kikötő előtt.
Azon időben gazdag egyedárusága volt a franczia kormánynak a
mézgakereskedés s miután minden egyedáruságnak legmérgesebb ellenszere a
csempészet, a cayennei partokon szüntelen őrködtek a franczia hadihajók.
Kettő rögtön észrevevé a gyanúsan kószáló tengerirablót s dugárusnak
vélve, utána eredt. Rooberts elcsalta őket annyira, hogy a Capról meg ne
láthassák a harczot s akkor megfordulva rájok, rövid viadal után elfogta
mind a kettőt.
Az egyiket elsülyeszté, a másikat megtartá magának s legénysége egy
részét átszállította rá, Skyrmeot téve kapitányává, elnevezte a hajót
«Kopó»-nak.
Az elfogott francziáktól megtudva, hogy a legfélelmesebb két angol
hadigálya, a Weymouth és Hirondelle eltávozott s hónapokig vissza sem
tér, bátran bevágtattak a kikötőbe.
Az angol királyi afrikai társaság legpompásabb hajója, az «Onslow» épen
ott állt horgonyon.
A kapitány és a tisztek künn voltak a parton, a kormányzó valami bált
adott a kedvükért; onnan láthatták a kormányzó ablakaiból, mint rohan
egyenesen a kalóz hajójokra s mielőtt visszasiethettek volna, minden
emberök megadta magát.
Gee Fennimore, az Onslow kapitánya, dühösen evezett oda egyedül a rablók
hajójához, s pisztolylyal kezében követelte Roobertstől, hogy adja
vissza hajóját s verekedjék meg vele becsületes emberek módjára s ne
orozva rohanjon rá.
Roobertsnek annyira megtetszett az eredeti ajánlat, hogy ő egy meglepett
hajót visszaadjon tulajdonosának s újra verekedjék érte, miszerint
kijelenté, hogy kész azt elfogadni.
Emberei is mind zajosan elfogadták a kihivást, hanem ekkor az Onslow
saját legényei álltak elő, hogy ők nem harczolnak Rooberts ellen, hanem
inkább kérik, hogy vegye őket is társaságába.
Gee kapitány kétségbeesve lőtte ki pisztolyait a gazemberek közé s
felszólítá Barthelemyt, hogy ha egy csepp büszkeséget érez kebelében, be
ne mocskolja rablói hirnevét és becsületét az által, hogy e
semmirekellőket társaságába fogadja, kik veszély idején elhagyják
kapitányukat.
– Tudja mit, derék kapitány? szólt Rooberts vigan konversálva a
csónakban úszkáló ellenféllel, ön annyira jeles ember, miszerint nem
tudnám lelkemre venni, hogy önt hajó nélkül hagyjam. Íme itt hagyom
önnek az Onslowért cserében saját hajómat, a Commodoret, mondhatom, jó
vitorlás és sokat ér, noha az árát nem határozhatom meg, mert én nagyon
olcsón kaptam. A hajóslegénységet csupa emberszeretetből kénytelen
vagyok elfogadni, mert ön bizonyosan megtizedeltetné őket, hanem a
sorkatonáit visszaadom önnek, tegyen velük, a mit akar, a szárazföldi
patkányokért nem kár.
Ekként az egész kikötői nép szemeláttára kicserélé a kapitánynyal
hajóját s a régi Onslow helyett «Royale Fortune» nevet festetett rá nagy
aranyos betűkkel s még vagy három előkapott angol hajót kikutatva,
mindkét gályával elvitorlázott Calabar felé.
A calabari útban csupa időtöltésből kikirándult egy része a rablóknak a
sík tengerre a Kopóval Skyrme vezérlete alatt, ott épen útjokba vetődő
hajók felkutatására.
Egyszer egy ily kirándulásból sebesen tért vissza a Kopó a Royale
Fortunehoz, jelentve, hogy két gyanús gályát vett észre a láthatáron,
melyek rögtön feléje tartottak, aligha hadihajók nem lesznek, csak annak
köszönheti, hogy minden vitorláját felhúzta, hogy kiszabadult közülök,
azonban nyomában vannak.
– Hadd jőjjenek, mondá Rooberts távcsövével szétkémlelve a tenger-síkon,
s nemsokára megpillantá a két vitorlát, mely a távolban úgy látszott,
mint két sirály.
– Ezek nem hadihajók, mondá Rooberts, inkább hasonlítanak kalózokhoz;
kifeszített vitorlákkal jönnek felénk. Ugyan megjárhatják velünk.
– Haha! monda Skyrme, még csak ez volna hátra. Fogtunk el már kereskedő-
és hadihajót eleget, most még kalóz-hajót kell fognunk, hogy az is
legyen.
A legények mind kiváncsian néztek a sebesen közeledő két hajó felé s
nevetve mondák egymásnak: ez bizonyosan úri gályának nézi a miénket
pompás alakjáról, hogy fog majd kérezkedni tőlünk, ha megfogott
bennünket!
Moody szemei elé tartá tenyerét, majd az egyiket, majd a másikat s
szinte kibújt a szemeiből a nagy nézés miatt. Egyszerre összecsapja mind
a két tenyerét, elhajítja a kalapját s elkezd czigánykerekeket hányni, s
azután lefekszik a földre s kaczag, hogy szinte megfullad bele.
– Moody! megőrültél? kérdé Rooberts. Ez az ember sohasem kaczagott
életében, mi lelt Moody?
– Hát még sem ismeritek azokat a hajókat, a mik ott jönnek? kérdé ez
félig felülve, de azután megint hanyatt vágta magát és elkezde kaczagni
és alá s fel henteregni a födélzeten, míg le nem fogták s úgy meg nem
markolták, hogy nem kapálózhatott.
– Beszélj hát, vén tébolyodott, mi lelt?
– Ha azt megmondom, mind kibujtok a bőrötökből. Hát nem látjátok azt a
két hajót ott? Hát nem ismertek rájok? Hisz ez a tengeri ördög és a
hollandi gálya, melyek elszöktek előlünk, bennünket a tengeren hagyva
éhen, szomjan veszni s most szemközt jönnek reánk az ágyúink torkába!
Hát nem érdemes ez, hogy az ember örömében megbolonduljon?
A kalózok irtózatos örömordítása túlhangzá Moody kaczaját; bódult,
vérittas örömmel nyargaltak fegyvereik után, felmásztak a
vitorlakötelekre, hogy jobban láthassák a közelgő hajókat s addig is
ökleikkel fenyegetőztek feléjök.
Tehát feltalálták valahára az árulókat, kik társaikat ott hagyák az
inséges éhhalál torkában az égő tenger tükrén, s kik most önkényt jönnek
gyilkoló boszújok elé.
E gondolat még Barthelemyt is annyira elragadta, hogy arcza
halaványságát lángoló pirosság kezdte földerítni. Ajkainak némasága
tagadá lázas örömét, de arcza meghazudtolá.
– Csendesüljetek el! mondá kalózainak, hagyjuk őket közelebb jönni;
huzódjatok a mellvédek mögé, hadd higyjenek bennünket olcsó prédának s
hadd hüljön meg sziveikben a vér, midőn arczainkat rögtön megismerik.
A rablók félre huzták magokat csendesen: amazok hanyatt-homlok
vitorláztak ellenük. Már jól ki lehete venni a hajó orrára faragott
undorító tengeri ördögöt, s a mint az elrejtőzött kalózok egy vagy más
alakot megismerének rajta, fogcsikorgatva suttogák: ez ő! ez is itt van.
– Készen tartsátok fegyvereiteket, mondá tompa alhangon Rooberts.
– Nem kell oda kés, körmeinkkel szedjük széjjel őket, suttogá Asphlant.
A tengeri ördög lőtávolba érve, egyszerre minden árboczára felrántá
fekete zászlóit s egy lövés, melynek golyója a Royale Fortune vitorlái
közt suhogott el, volt a fölszólítás, hogy álljanak szóba.
Barthelemy hajóin mélységes csend volt.
A tengeri ördög vakmerően oda vágott közéjök, a hollandi gálya valamivel
hátrább maradt.
– Hahó! kapitány elő! hangzék a tengeri ördögről a kiáltás.
– Ez Kennedy szava! suttogá Barthelemy, s azzal inte, hogy rántsák föl a
zászlókat.
A mely pillanatban a tengeri ördög kalózainak rémületére felrepültek a
fekete zászlók a megtámadott hajók árboczaira, egyszerre felszökött
Rooberts a mellvédre s dörgő hangon visszakiálta:
– Én vagyok itt, gaz árulók! Ismeritek-e még Rooberts Barthelemyt?
A megtámadók, mintha egyszerre lelküket vesztették volna, megnémultak,
Kennedy ijedten ugrott le egy csónakba, s azt eloldva a hajótól, a
hollandi gályához iparkodott menekülni, a többiek eszeveszetten hányták
el fegyvereiket s a rémület őrültségével ugráltak a tengerbe.
Ez a fáradságuk nemsokára meg lett könnyítve; két teljes lövés jobbról
és balról a Royale Fortune és a Kopó valamennyi ágyútelepeiből néhány
percz alatt összezúzta a közbeszorult tengeri ördögöt, egy irtózatos
ordítás hangzott fel s a roncsolt gálya mindenestül elbukott a víz alá.
Kennedynek ezalatt néhányadmagával sikerült a távolabb maradott hollandi
gályára fölkaphatni, mely akkor egyszerre megfordítá vitorláit s elkezde
kétségbeesetten rohanni a part felé.
Rooberts utána mind a két hajóval.
Amazok kiszórtak minden terhet hajójukból, utóbb még az ágyúkat is, s
ezek föláldozása által sikerült nekik elérhetni a partot, mielőtt
Rooberts hajói eléjök kerülhettek volna.
A parton nagy tömegekben álltak a calabári négerek, bámulva a tengeri
csatát.
Kennedy hirtelen csónakra szállítá embereit s a nélkül, hogy egy
lövéssel megkísértené az ellenállást, kimenekült a partra.
– A szárazföld sem ment meg titeket; monda Rooberts, parancsot adva,
hogy bocsássák el a legnagyobb dereglyét.
Arra föltétetett nyolcz ágyút, negyvenedmagával beleült s parancsolá,
hogy evezzenek a parthoz.
Kennedy észrevéve, hogy Rooberts ki akar kötni, elkezde nagy lármával
beszélni a négereknek, elmondva nekik, hogy ezek tengeri szörnyetegek,
kik országukat elfoglalni s lakhelyeiket fölgyujtogatni jöttek, ne
engedjék őket a partra kiszállani.
A négerek nőttön növekedő zajgása tanusítá, hogy a kalózok lázító
szavainak sikerült a vad népet társaik ellen uszítani, a négerhad
nemsokára kő- és nyílzáporral fogadta a dereglyén közeledőket.
– Ezt még jobban szeretem, dörmögé Barthelemy. Egy csapással kettőt:
árulót és szerecsent. Aratása van ma a boszúnak, nevenapja a halálnak.
Tüzet közéjök!
A dereglye ágyúi megdördültek, halált okádva a négerek közé, a kartács
utczákat sepert a meztelen tömegek között, a negyven férfi ágyúk dörgése
közt partra szállt tízezer néger ellen.
Kennedy és társai kétségbeesett védelemre buzdíták a calabáriakat s azok
vérengző dühvel rohantak a kiszállt kalózokra, nyilak és hajítódárdák
fellegeivel borítva el azokat. A nyilak és hajítódárdák záporától alig
esett el két-három kalóz, a többi hidegvérrel nyomult előre zárt
sorokban, s egyenkint lövöldözé le a néger had legkitünőbb vezetőit.
A szerecsenek látva, hogy legnagyobb óriásaik, kik száz emberrel értek
fel a harczban, messziről hullanak el, láthatlan golyók által találva,
mielőtt rézbárdjaikat elleneik sorába vághatnák, elkezdtek
összezavarodva hátrálni, odahagyták gunyhóikat, felfutottak egy meredek
kősziklára, hová nem lehetett őket követni, magukkal ragadva Kennedyt és
kalózait.
Onnan aztán nem lehetett őket lecsalni többé.
Rooberts őrült kéjelgéssel járt végig a csatatéren, egyik holttestről a
másikra lehetett neki lépni. Megszámlálta őket. Mind menyasszonyáért
estek áldozatul.
– Ez áldott munka volt, suttogá magában, nyolczszáz négerrel feketébb a
pokol.
– Uram, szólt Scudamore, felriasztva a kapitányt véres elmerengéséből.
Leggonoszabb ellenségeink megmenekültek szemünk láttára. Csak egy mód
van őket elérhetni, megölhetni menedékük közepett.
– S mi azon mód?
– Hiába mondanám neked, nem vennéd hasznát, de hatalmazz föl engem csak
félórára mindent tehetni, a mit jónak látok, s én igérem, hogy az árulók
fejeit elhozom neked, a nélkül, hogy egy emberéletet elvesztegetnék a
magunké közül.
– Szeretném látni.
– Hallani fogod, látnod nem szükség, ez hadicsel, mit tőlem úgy sem
tanulhatnál el. Menj hajódra vissza és várj magad után.
Barthelemyt megdöbbenté a vakmerő beszéd. Egy neme a mámornak fogta el
lelkét a kiöntött vértől, rá hagyta magát beszélni, hogy visszatérjen a
hajóra, s engedje az orvosnak tenni, a mit akar.
A mint a kapitány nem láthatá többé, mi történik a parton, Scudamore
parancsot adott a kalózoknak, hogy forduljanak a négerek elhagyott
lakásaira s gyilkolják le azoknak védtelen családjait.
A durva boszúittas nép ujjongva teljesíté a parancsot, a négerek a magas
szikláról nézték, mint gyilkolják le asszonyaikat, mint vagdalják
gyermekeiket a kősziklához, s mikor mindent megöltek, mint gyujtják fel
gunyhóikat, hogy a füst hozzájuk csapkod fel róluk.
Ekkor előállt Scudamore s felkiálta hozzájuk:
– Ime négerek, láttátok, mint gyilkoltuk le családaitokat. Ti magatok is
hasonló sorsra fogtok jutni egyig, ha meg nem adjátok magatokat, s a mi
barátainkat, kiket magatokkal hurczoltatok, ki nem bocsátjátok.
Kennedy észrevevé a cselt s átkozódva monda ellent.
– Ne higyjetek a szavaknak, ördögi ravaszság az egész, mi nem vagyunk
nekik barátjaik, mi nem ismerjük egymást.
– Kennedy, ne légy gyáva, szólt szemrehányólag Scudamore, miért
tagadnád, hogy velünk egyetértve biztatád fel e barmokat, hogy ágyúink
torkába jőjjenek. Légy bátor és hajigáld le őket derék társaid
segélyével késeink hegyébe, ah egy kalóz száz négerrel felér, ne hagyd
el magadat!
A négerek fenyegető kifejezésekkel kezdték Kennedyt és társait
körülfogni, ez aggodalmasan mentegeté magát.
– Derék férfiak, ne higyjetek ez ördög szavainak, mi sohasem láttuk őt,
ők nekünk ellenségeink.
– Ah Kennedy, te szégyenünkre válsz, hogy tagadhatsz meg bennünket,
midőn fekete lobogód van, mint nekünk? Ha sohasem láttuk volna egymást,
miről tudhatnám én, hogy a te balválladon egy akasztófa jegye van, mit
Dowerben sütöttek rá, mikor a pellengéren álltál.
A négerek rögtön megragadták Kennedyt s lerántva válláról az öltönyt, a
mint az orvos szavainak valóságáról meggyőződtek, levetették lábaik alá
a kalózt, egy fölemelte rézfejszéjét, lábával leszorítva áldozatja
fejét.
– Egy hajszálát meg ne merjétek görbíteni! ordítá szinlett dühvel
Scudamore. A másik perczben lecsapott a bárd, s a sziklatetőről lerugták
Kennedy fejét.
Azután a többiét is.
Mire a félóra letelt, Scudamore visszatért Roobertshez, s odamutatva a
megrakott dereglyére, mondá:
– Itt az árulók fejei…
III.
A passzat-viharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete
hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak
egymással, elnémítva az emberek kisszerű harczait.
Barthelemy hire pihent. Az angol és hollandi factoriek jól tudták, hogy
hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a
tengerre szállani, hogy az Istent kisértse? A legbátrabb kalóz szive is
remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok
világítnak. Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás
mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harczra merne szállni.
Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak,
vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden
reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?
A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő
kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a
whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús «Salamon
király» s a 110 ágyús «Fecske» után várakoznak még, hogy a
passzat-szelek elmultával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.
* * *
A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant
járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly
fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.
A láthatár sötét lilaszinbe van borulva, melyet örök villogások
szaggatnak keresztül. A lilaszin ború fenékszinében egy küzdő hajó
látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor
feketén tünik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.
Ez a King Salomo.
Egy délczeg háromárboczos hadigálya, mely körül ablakos három
födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház,
szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.
Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak
röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körüluszkáló
czápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg
szemeikkel a remegő hajósokra.